ÁRULÁS

Mi történt azalatt, hogy Cyprien két társával távol volt? Nehéz lett volna megmondani, amíg a fiatal kaffer elő nem kerül.

Várták hát Bardikot, hívták, keresték mindenfelé. Még csak nyomára sem leltek sehol. A félig elkészült ebéd ott volt a kialudt tűzhely mellett, jeléül annak, hogy a szakács két vagy három órája tűnhetett el.

Cyprien többféleképpen próbált a dologra világosságot deríteni, de minden okoskodása csődöt mondott. Hogy a kaffer fiút vadállat támadta meg, nem volt valószínű: semmiféle vérnyom, de még csak rendetlenség sem vallott élet-halál harcra. Hogy hazaszökött volna - amit egyébként a kafferek gyakran megtesznek -, azt erről a hűséges fickóról még kevésbé lehetett elképzelni, és Cyprien határozottan vissza is utasította ezt a feltevést, amelyet Annibale Pantalacci egykettőre kimondott.

Elég az hozzá, félnapi kutatás után sem találták meg a fiatal kaffert, és eltűnésére nem volt semmiféle magyarázat.

Annibale Pantalacci és Cyprien tanácskoztak, mitevők legyenek. Rövid vita után abban állapodtak meg, hogy bevárják a másnap reggelt, addig nem indulnak tovább. Azalatt talán visszajön Bardik, mert nem lehetetlen, hogy egyszerűen valamilyen vad után vetette magát, amely fölkeltette benne a vadászszenvedélyt és eközben eltévedt.

De eszükbe jutott, hogy pár nappal előbb egy csoport kaffer állított be akkori táborhelyükre, és emlékeztek arra is, mennyire megrémült Bardik és Li, mert a látogatók kérdéseiből az tetszett ki, hogy az idegeneket kémeknek nézik, akik rossz szándékkal igyekeznek Tonaia földjére. Mindebből, nem alaptalanul, következett az a feltevés, hogy Bardik bennszülöttek kezére jutott, akik magukkal hurcolták Tonaia fejedelmi székhelyére.

A szomorúan végződött nap estéje csüggeteg hangulatban telt el. Mintha a balsors szele lengte volna körül az expedíciót. Annibale Pantalacci mogorva volt és hallgatag. Két cimborája, Friedel és Hilton meghalt. Most már egyedül állt szemben ifjú vetélytársával. De most még inkább el volt szánva, hogy lerázza nyakáról, mert nem akarta, hogy másnak része legyen a gyémánt-, meg a házasság-üzletben. Mert hisz neki az egész csak üzlet volt.

Ami Cyprient illeti - akinek Li mindent elmondott, amit a töltények elsikkasztásáról megtudott -, a történtek után szükségesnek látta, hogy ezentúl éjjel-nappal szemmeltartsa útitársát. Igaz, hogy ennek a feladatnak egy részét Li készséggel magára vállalta.

Cyprien és Pantalacci egész este szótlanul pipáztak a tűz körül és a kocsi ponyvasátra alá is úgy vonultak vissza, hogy még csak jó éjt se kívántak egymásnak. Most Li volt a soros, hogy vigyázzon a tűzre, amelyet azért gyújtottak, hogy távoltartsák a vadállatokat.

Másnap reggel napkeltéig a kaffer legény még mindig nem tért vissza a táborhelyre. Cyprien szívesen várt volna még egy napot, hátha azalatt mégiscsak megkerül a szolgája, de a nápolyi sürgette, hogy rögtön induljanak.

– Bardik nélkül nagyon jól meglehetünk - mondta -, de ha késlekedünk, az lesz a vége, hogy sohase érjük utol Matakitot.

Cyprien beadta a derekát, a kínai pedig elindult, hogy összeterelje és befogja az ökröket.

Újabb baj, nagyobb alig lehetett volna: eltűntek az ökrök is. Előző este még a táborhely körül hevertek a magas fűben... Most meg egyetlenegyet sem lehetett látni közülük.

Ekkor tűnt ki csak, milyen nagy veszteség érte az expedíciót Bardik személyében! Ez az értelmes szolga ismerte a dél-afrikai fajtájú szarvasmarhák természetét, ha ő a helyén lett volna, bizonyára nem mulasztja el, hogy fákhoz vagy cölöpökhöz kösse ki az ökröket, amelyek egész nap lustálkodtak. Rendes körülmények közt, ha egész napi vándorlás után jutnak pihenőhöz, nincs szükség ilyen elővigyázatra: a fáradtságtól kimerült ökrök a kocsi környékén legelésznek, éjszakára ledűlnek és legfeljebb ha pár száz méternyire kószálnak el. Most azonban, egynapi pihenés és zabálás után másként állt a dolog.

Hajnalban, felébredés után, az állatok nyilván jobb füvet akartak legelni annál, amivel az előző nap teleették magukat. Kóborló kedvükben egyre messzebbre kalandoztak, elvesztették szem elől a táborhelyet, s mivel ösztönük az istálló felé vonzza őket, lehetséges, hogy egymást követve, egész egyszerűen hazaballagtak Transvaalba.

Ez olyan kellemetlenség, amely elég gyakran éri a dél-afrikai expedíciókat, és azért nagyon súlyos, mert a kocsi igásállatok nélkül hasznavehetetlen, márpedig a kocsi az Afrika-utazónak háza, raktára és vára is egyszersmind.

Nagy volt tehát Cyprien és Pantalacci csalódottsága, amikor két-három órai elkeseredett kutatás után be kellett látniok, hogy az ökröknek nyoma veszett, és semmi kilátás nincs arra, hogy előkerüljenek.

A helyzet rendkívül aggasztó volt, megint össze kellett ülniök tanácskozásra.

A nagy szorultságban egyetlen gyakorlati megoldás kínálkozott: otthagyni a kocsit, megrakodni annyi élelmiszerrel és lőszerrel, amennyit magukkal vihetnek és folytatni az utat lóháton. Ha a körülmények kedveznek, talán lesz rá alkalom, hogy valamelyik kaffer főnöktől ökröket szerezzenek cserébe puskáért vagy lőszerért. Li felülhet James Hilton lovára, amely, mint tudjuk, már gazdátlan volt.

Munkához láttak hát. Tövises ágakat vagdostak le és dobáltak a kocsira, hogy elrejtsék az így készült mesterséges bozót alatt. Aztán ki-ki összeszedte, amit zsebébe és tarisznyájába rakhatott, főként fehérneműt, ételkonzerveket és lőszert. A kínainak nagy bánatára, nem engedték meg, hogy elvigye nehéz piros ládáját. De arra már nem lehetett rávenni, hogy szárítókötelét is elhagyja. Zubbonya alatt dereka köré tekerte, mint valami övet.

Mikor mindezzel elkészültek, még egy pillantást vetettek a völgyre, ahol oly sok tragikus dolog történt velük, aztán a három lovas elindult a hegyek közé. Az út, mint mindenütt ezen a vidéken, vadállatok törte keskeny csapás volt, az állatok ugyanis rendszerint a legrövidebb úton csörtetnek az ivóhelyekig.

Dél elmúlt, s a tüzelő napban Cyprien, Pantalacci és Li jó sebes ütemben nyargaltak estig. Mikor azután egy mély hegyszakadékban, hatalmas sziklafal oltalmában lobogó rőzsetűz mellett leheveredtek, elmondhatták, hogy az elmaradt kocsi nem is olyan pótolhatatlan veszteség.

Már két napja haladtak így, nem is sejtve, hogy annak a nyomán járnak, akit keresnek. A második nap estéjén, kevéssel napnyugta előtt, amint lépésben egy árnyas berek felé tartottak, ahol az éjszakát akarták tölteni, egyszer csak megszólalt Li sajátságos torokhangon.

– Uff! - mondta, és egy kis fekete pontra mutatott, amely az alkonyodó nap fényében mozgott a láthatáron.

Cyprien és Pantalacci természetesen abba az irányba néztek, amelyet a kínai mutatóujja kijelölt.

– Egy utas! - kiáltott a nápolyi.

– Mégpedig nem más, mit Matakit! - felelt rá Cyprien, aki rögtön szeméhez tartotta messzelátóját. - Világosan látom struccfogatú kocsiját... Ő az!

Átnyújtotta a távcsövet Pantalaccinak, győződjék meg róla ő is, hogy úgy van, ahogy mondta.

– Mit gondol, milyen távolságban lehet most tőlünk? - kérdezte Cyprien.

– Legalább hét-nyolc mérföldre, de talán tízre is - felelte a nápolyi.

– Akkor már aligha érhetjük utol éjszakai pihenő előtt.

– Nem bizony - válaszolt Pantalacci. - Félóra múlva sötét este lesz, és ezen a vidéken olyankor egy lépést se lehet tenni!

– Jó! Akkor holnap, ha korán elindulunk, biztosan utolérjük.

– Magam is azt hiszem!

A lovasok csakhamar elértek az árnyas berekhez és leszálltak a nyeregből. Rendes szokásuk szerint először lecsutakolták, megkefélték a lovakat, aztán kipányvázták egy-egy levert karóhoz, hadd legeljenek. A kínai ezalatt tüzet rakott.

Az előkészületek közben besötétedett. A vacsora ez este kissé vidámabban folyt le, mint az elmúlt három napon. De hamar végeztek vele, utána jól megrakták a tüzet éjszakára, takarójukba burkolóztak és a nyeregkápára hajtották fejüket, hogy elaludjanak. Napkelte előtt talpon kellett lenniük, hogy erőltetett menetben utolérhessék és elfoghassák Matakitot.

Cyprien és a kínai csakhamar mély álomba merültek - ami részükről nem volt okos dolog.

Nem úgy a nápolyi. Két-három óra hosszat forgolódott a takaró alatt, mint akit valami rögeszme üldöz. Megint bűnös kísértés kerítette hatalmába.

Végre már nem tudta magát türtőztetni, a legnagyobb csendben fölkelt, és a lovakhoz sompolygott. A magáét fölnyergelte, azután eloldotta és kantárszáruknál fogva magával vitte Templart és a kínai lovát. A puha gyepszőnyeg elnyelte a paták dobaját, és a három állat a korai ébresztő kábulatában ellenkezés nélkül tűrte, hogy elvezessék. A völgy alján Annibale Pantalacci egy fához kötötte a lovakat és visszament a táborhelyre. A két alvó közül egyik sem mozdult.

A nápolyi fogta a takaróját, puskáját, élelmiszert és lőszert vett magához, aztán hideg elszántsággal otthagyta társait a vadon kellős közepén.

Naplemente óta nem ment ki a fejéből az a gondolat, hogyha elviszi a két lovat, Cyprien és Li képtelen lesz utolérni Matakitot. Így biztosan övé a győzelem. Hogy ezzel becstelen árulást követ el, hogy hitványság így kifosztani társait, akik részéről mindig csak jót tapasztalt, semmi, de semmi nem tartotta vissza a nyomorultat. Nyeregbe ült, és a hangosan nyerítő két lovat maga után vonszolva, a dombok mögül előbukkanó hold világánál elügetett.

Cyprien és Li ezalatt mélyen aludt. A kínai csak hajnali háromkor nyitotta ki szemét és látta, hogy a keleti égbolton a csillagok már halványodnak.

„Ideje lesz megfőzni a kávét” - gondolta magában.

Nyomban ledobta magáról a takarót, felugrott és elvégezte reggeli tisztálkodását, amit soha, se a városban, se a pusztában el nem hanyagolt.

„Hol van Pantalacci?” - jutott hirtelen eszébe.

A hajnal pitymallott, s a táborhely körül tisztábban látszottak a tárgyak körvonalai.

„A lovak sincsenek itt! - hökkent meg Li - tán csak nem...”

Gyanította, mi történhetett, szaladt a cölöpök felé, amelyekhez este a lovakat kipányvázták, aztán megkerülte a táborhelyet, s egy szempillantással megbizonyosodott, hogy a nápolyival együtt annak minden poggyásza eltűnt.

Az eset napnál világosabb volt.

Egy fehér ember aligha tudta volna leküzdeni természetes ösztönét, hogy fölkeltse Cyprient és rögtön tudassa vele a rendkívül fontos újságot. De a kínai a sárga fajhoz tartozott és azt gondolhatta, ha szerencsétlenségről van szó, azt nem sürgős tudtul adni. Nyugodtan hozzálátott a kávéfőzéshez.

„Még szép attól a gazembertől, hogy meghagyta nekünk a készleteinket!” - mondogatta magában.

Li külön e célra készített vászonzacskóban tartotta a kávét. Jócskán markolt belőle, megfőzte és a kész italt két csészébe töltötte, vagyis egy strucctojás héjának két felébe, amelyet rendszerint gomblyukába fűzött madzagon hordott. Azután a még mindig alvó Cyprienhez lépett.

– Kész a kávéja, kisapa - szólt, és illedelmesen megérintette gazdája vállát.

Cyprien kinyitotta a szemét, nyújtózkodott egyet, rámosolygott a kínaira, felült és szürcsölni kezdte a párolgó italt. Csak akkor vette észre, hogy egy fekvőhely üres, a nápolyi nincs ott.

– Hol van Pantalacci? - kérdezte.

– Elment, kisapa! - felelte Li a világ legtermészetesebb hangján, mintha mindennapos dologról lenne szó.

– Mit mondasz?... elment?

– Igen, kisapa, a három lóval!

Cyprien lerúgta magáról a takarót, és körülpillantott. De büszkesége tiltotta, hogy elárulja nyugtalanságát és haragját.

– Szépen vagyunk! - mondta. - De téved az a nyomorult, ha azt képzeli, hogy övé lesz az utolsó szó.

Öt-hat lépést tett, gondolkozott, mi most a teendő.

– Azonnal indulunk! - szólt a kínaihoz. - Itt hagyunk nyerget, zablát, mindent, ami csak fölösleges teher lenne, nem viszünk mást, mint puskát és a megmaradt élelmiszert! Ha jól kilépünk, majdnem ugyanolyan gyorsan haladhatunk, mint eddig, és talán még egyenesebb utakon.

Li buzgón engedelmeskedett. Néhány perc alatt összegöngyölték a takarókat, vállra akasztották a teli tarisznyákat. Amit ott kellett hagyniuk, azt halomra rakták a bokor alá, és tüstént útnak indultak.

Cypriennek igaza volt, mikor azt mondta, sok tekintetben kényelmesebb a gyaloglás. A legegyenesebb utat választhatták, átkelhettek meredek hágókon, ahová ló nem bírt volna felkapaszkodni. De milyen fáradságba került ez!

Délután egy óra körül a két vándor elérkezett annak a hegyláncnak északi lejtőjére, amely mellett három napja haladtak. Aszerint, amit Lopepétől hallottak, Tonaia már nem lehetett messze. Sajnos azonban, a kapott tanácsok, hogy mely úton menjenek, oly határozatlanok voltak, s a becsuán nyelvben a távolságra vonatkozó kifejezések oly homályosak, hogy egyelőre még azt is alig tudták, két- vagy ötnapi járóföldre vannak-e céljuktól.

Ahogy a hegygerinc megmászása után az eléjük táruló legelső völgybe tartva a lejtőn lefelé ereszkedtek, Li fülét rekedt, kacagásra emlékeztető hangok ütötték meg.

– Zsiráfok! - figyelmeztette gazdáját.

Cyprien arrafelé nézett, és csakugyan vagy húsz zsiráfot pillantott meg, ott legelésztek a völgy alján. Képzelni sem lehet kellemesebbet, mint így messziről látni, ahogy a sűrű fű közül árbocként meresztik vagy kígyóként nyújtogatják két-három méter hosszú nyakukat a sárga foltokkal tarkálló állatok.

– El kellene fogni egyet a zsiráfok közül, és megnyergelni Templar helyett - jegyezte meg Li.

– Zsiráfon lovagolni! Ki látott már ilyet? - kiáltott fel Cyprien.

– Én nem tudom, látott-e már ilyet valaki - válaszolt a kínai -, de csak öntől függ, hogy mi lássunk, ha lesz szíves megengedni, hogy megpróbálkozzam a dologgal.

Cyprien, aki sohasem tartotta lehetetlennek azt, ami előtte csupán újdonság volt, kijelentette, hogy készséggel segíti Lit a vállalkozásban.

– Most éppen a zsiráfok felől fúj a szél - mondta a kínai -, s ez nagyon jó, mert igen finom szaglásuk van, hamar megszimatolnának bennünket! Azért hát legyen szíves arra jobbra menni egy darabon, aztán ijesszen rájuk egy puskalövéssel úgy, hogy énfelém szaladjanak. Egyébre nincs szükség, a többit már én elvégzem.

Cyprien lerakott a földre mindent, ami szabad mozgásában gátolhatná, és puskájával elindult, hogy elvégezze azt, amit szolgája mondott.

Li sem vesztegette az időt. Leszaladt a meredek lejtőn, egészen a völgy alján húzódó ösvényig. A számtalan patanyomból világosan látni lehetett, hogy ezen az ösvényen szoktak járni a zsiráfok. A kínai egy nagy fa mögött helyezkedett el, lebontotta derekáról a hosszú kötelet, amelytől soha meg nem vált volna, és két, egyenként harminc méter hosszú darabra vágta szét. Azután mindkét kötél végére egy-egy jókora kavicsot hurkolt - úgyhogy kitűnően beváltak „lasszó”-nak - másik végüket pedig erősen a fák alsó ágaihoz kötözte. Végül gondosan bal karjára csavarta a két vadászszerszám szabadon maradt végeit, elbújt a fatörzs mögé és várt.

Öt perc sem telt el, amikor kis távolságból puskalövés hallatszott. Rögtön utána gyors patadobogás, másodpercről másodpercre fokozódó erővel, mintha egy lovasszázad robogna elő. Ez jelezte, hogy a zsiráfok riadtan menekülnek Li felé, úgy, ahogy kitervelte. Jobb felől közeledtek szokott ösvényükön, nem sejtve, hogy szél ellenében álló ellenség les rájuk.

A zsiráfok valóban pompás állatok voltak. Tág orrlikú fejüket rémülten felszegték, nyelvük kilógott. Li azonban most nem ért rá, hogy gyönyörködjék bennük. Leshelyét okosan egy útszűkületnél választotta meg, ahol az állatok csak kettesével mehettek át, és nem volt más dolga, mint várakozni.

Először hármat vagy négyet futni hagyott. Aztán kiszemelt egyet, amely különösen megtermettnek látszott, és eldobta egyik lasszóját. Suhant a kötél, rátekeredett az állat nyakára. A zsiráf még néhány lépést rohant, de a hirtelen megfeszült kötél elszorította a gégéjét és visszarántotta.

A kínai nem vesztegetett rá több időt. Amikor látta, hogy az első lasszóval célba talált, fogta a másodikat és egy másik zsiráf nyakára vetette.

Ez a fogás is szerencsés volt. Egy fél perc alatt játszódott le az egész. A megkergült nyáj már szerteszét futott, de a két zsiráf, fuldokolva, lihegve, fogoly maradt.

– Jöjjön csak, kisapa! - kiáltott a kínai.

Cyprien a hívásra odafutott. Nemigen bízott a vállalkozás sikerében, de a nyilvánvaló tény előtt meg kellett hajolnia. Két remek állat volt ott, nagyok, erősek, jó húsban mind a kettő, térdhajlásuk karcsú, faruk pompás. Cyprien nézte, csodálta őket, de úgy látta, ilyen állatokat lovagolni teljességgel lehetetlen.

– Ugyan, hogy lehet fönnmaradni egy ilyen hátgerincen, amely legalább hatvanfokos szögben lejtősödik hátrafelé? - mondta nevetve.

– Hát úgy, hogy az ember nem az állat hátát, hanem a marját üli meg - felelte Li. - De különben is mi nehézsége van annak, hogy tekercsbe göngyölt takarót tegyünk hátul a nyereg alá?

– Nincs is nyergünk.

– Mindjárt elhozom az önét.

– És miféle zablát teszünk ilyen szájakba?

– Majd meg fogja látni.

A kínainak mindenre volt válasza, és nála a tett nyomon követte a szavakat.

Még el sem jött a vacsora ideje, amikorra kötelének egy darabjából két erős kötőféket csinált és ráadta a zsiráfokra. Szegény állatokat úgy megriasztotta balszerencséjük, de különben is olyan jámbor fajták voltak, hogy ellenkezés nélkül tűrték. Néhány kötélvéget Li kantárszárnak használt fel.

Mikor mindez elkészült, könnyű volt pórázon vezetni a két foglyot. Cyprien és Li visszamentek előző napi táborhelyükre, hogy elhozzák a nyerget és a többi tárgyat, amit ott kellett hagyniuk.

Még aznap este kiegészítették a fölszerelést. A kínai valóban bámulatosan ügyes volt. Nemcsak hogy hamarosan átalakította Cyprien nyergét úgy, hogy vízszintes helyzetben ülhetett az egyik zsiráf hátán, hanem saját magának is fabrikált nyerget faágakból. Ráadásul, csupa elővigyázatból, az éj hátralevő részét arra szánta, hogy megtörje a zsiráfok akaratosságát. Felváltva lovagolta őket és kézzelfogható érvekkel bizonyította be, hogy akár tetszik, akár nem, szót kell fogadniuk.