EZEK AZ ELKÉPESZTŐ FRANCIÁK!

– Beszéljen uram, hallgatom.

– Tisztelt uram, van szerencsém megkérni Miss Watkins kezét.

– Alice lányom kezét?...

– Igen, uram. Úgy látszik, kérésem meglepi önt. Megbocsát, de nem értem, mi rendkívülit talál benne. Huszonhat éves vagyok. Nevem Cyprien Méré. Bányamérnök vagyok, kitüntetéssel végeztem a Műszaki Főiskolát. Családom nem gazdag, de tiszteletre méltó és megbecsült. Ha kívánja, ezt Franciaország fokföldi konzulja tanúsíthatja, és bizonyságot tehet róla Pharamond Barthès barátom is, a rettenthetetlen vadász, akit ön és mindenki más ismer Griqualandban. A Tudományos Akadémia és a francia kormány megbízásából tudományos küldetésben tartózkodom itt. Auvergne vulkánikus kőzeteinek kémiai összetételéről írt munkámért múlt évben az Akadémia Houdart díját nyertem el. A Vaal-folyó gyémánttermő medencéjéről szóló, majdnem kész tanulmányomat bizonyára szívesen fogadja majd a tudományos világ. Ha itteni munkámat befejezem, a párizsi Bányászati Főiskola tanársegédévé neveznek ki, és már ki is béreltem lakásomat az Egyetem utca 104. számú ház harmadik emeletén. Fizetésem január elsején négyezernyolcszáz frankra emelkedik. Nem az inkák kincse, tudom, de egyéb munkákkal, szakértői díjakkal, akadémiai jutalmakkal és tudományos folyóiratokba írt cikkeim honoráriumával ez a jövedelem csaknem megkétszereződik. Igényeim szerények, ennyivel tökéletesen beérem. Uram, van szerencsém megkérni kedves lányának, Miss Watkinsnak a kezét.

Ennek a kis szónoklatnak határozott és szilárd hangjából kiérződött, hogy Cyprien Méré mindig egyenesen a célra tör, és kertelés nélkül szokott beszélni.

Arckifejezése nem hazudtolta meg ezt a benyomást. Olyan fiatalember arca volt, akit állandóan a legnehezebb tudományos kérdések foglalkoztatnak, s aki világi hiúságokra csak a legszigorúbban szükséges időt áldozza.

Sörteszerűre vágott gesztenyeszín haja, rövidre nyírt szőke szakálla, szürke vászon utazóruhájának egyszerű szabása, olcsó szalmakalapja, amelyet belépésekor udvariasan egy székre helyezett - jóllehet az, akihez beszélt, híven a hagyományos angolszász fesztelenséghez, fején tartotta a kalapot -, egész viselkedése komoly megfontoltságot tükrözött, aminthogy nyílt tekintete igaz szívre és tiszta lelkiismeretre vallott.

El kell még mondanunk, hogy ez a fiatal francia oly tökéletesen beszélt angolul, mintha hosszú időt töltött volna az Egyesült Királyság tősgyökeres brit megyéiben.

Mister Watkins hosszúszárú pipájából füstöt eregetve hallgatta. Fa-karosszékben ült, kinyújtott bal lábát szalmafonatú zsámolyon nyugtatta, és egy korsó gin,¹ meg az abból félig megtöltött pohár meghitt közelségében, az ormótlan asztal sarkára könyökölt.

Watkins fehér vászonnadrágot, kék vászonkabátot, sárgás flanellinget viselt, mellény és gallér nem volt rajta. Ősz fején keményen ült a terebélyes nemezkalap, mintha rá lett volna csavarva. Kerekded arca duzzadt volt és vörös, mintha ribizkelevet fecskendeztek volna bőre alá. Kevéssé vonzó ábrázatából, melyen szalma színű szőrzet ritkállott, nem éppen türelmet és jóságot sugározva pislákolt elő apró, szürke szempár.

Mister Watkins mentségéül nyomban közöljük, hogy rettenetesen kínozta a köszvény, ezért is volt kénytelen vászonba pólyálni a bal lábát. Márpedig a köszvény - Afrika egyenlítő körüli táján éppúgy, mint másutt - nemigen lágyítja meg azoknak a természetét, akiknek ízületeit gyötri.

Ez a jelenet Mister Watkins udvarházában játszódott le, az egyenlítőtől délre, a huszonkilencedik szélességi fok és a párizsi délkörtől számított huszonkettedik keleti hosszúsági fok tájékán, Orange szabadállam nyugati határán, Fokföld angol gyarmattól északra Dél- vagy Angol-Holland-Afrika kellős közepén. Ezt a vidéket, melyet a nagy Kalahári-sivatag déli széle felé az Orange-folyó jobb partja határol, a régi térképek a Grinquák földjének nevezik. Néhány évtizede azonban nem ok nélkül „Diamonds-Field”, vagyis gyémántmező néven szokták emlegetni.

A diplomáciai megbeszélés színhelyéül szolgáló fogadószobába egyaránt feltűnő volt néhány bútordarab oda nem illő pompája és berendezés egyéb részeinek szegénysége. A padozat például döngölt agyag volt, viszont helyenként vastag szőnyegek és drága állatbőrök borították. A tapétát soha nem látott falon remekszép vertréz ingaóra, különféle gyártmányú értékes fegyverek és pompás keretbe foglalt angol metszetek függtek. A gyalulatlan faasztal mellett, amely még egy konyhának sem vált volna díszére, bársonypamlag terpeszkedett. Az egyenest Európából hozatott karosszékek hiába tárták karjukat Mr. Watkins felé, jobban kedvelte régi székét, melyet annakidején sajátkezűleg eszkábált. Egészben véve az értékes holmik halmaza s a bútorokon szanaszét heverő párduc-, leopárd-, zsiráf- és tigrisbőrök összevisszasága valamilyen barbár ragyogást kölcsönzött a szobának.

A mennyezet alakja szembetűnően mutatta, hogy a ház nem volt emeletes, hanem mindössze egy földszintből állt. A vidék szokásának megfelelően részint deszkából, részint agyagból épült, és könnyű gerendákra fektetett, hornyolt bádoglemezek fedték.

Egyébként látni lehetett, hogy a lakás nemrégiben készült. Csak ki kellett nézni bármelyik ablakon, jobbról-balról öt-hat elhagyott építmény ötlött szembe. Egyfajta volt mind, csak különböző korú, s egyre jobban elhatalmasodó pusztulás képét mutatták. Mr. Watkins ezeket a viskókat sorban egymásután építtette, lakta és hagyta el, aszerint, ahogy vagyona növekedett. Ilyenformán mintegy szerencséjének lépcsőfokait is jelezték.

A legtávolabbi közönséges gyeptéglákból épült, és a kunyhó nevet se érdemelte meg; a következő vályogból, a harmadik deszkából, a negyedik vályogból és bádogból. Látnivaló, hogy Watkins urat üzleti sikerei fokról fokra emelkedő jómódhoz segítették.

Mindezek a többé-kevésbé düledező épületek egy kis dombon álltak a Vaal és a Modder egybefolyásának közelében. Dél-Afrika e részében az Orange folyónak ezek a legnagyobb mellékfolyói. Délnyugat és észak felé, ameddig csak a szem ellát, szomorú, kopár síkság terül el. A Veld - ahogy errefelé hívják - száraz, terméketlen, poros, vöröses talaj, csak elvétve nő rajta ritkás fű, tüskés cserje. Erre a kopár vidékre jellemző a fák teljes hiánya. Minthogy szén sincs errefelé, s minthogy a tengerrel nehézkes és lassú az összeköttetés, nem csoda, hogy nagy hiány van tüzelőben, s hogy a lakosság háztartási célokra az állatok trágyáját kénytelen használni.

Ebben az egyhangú, majdnem siralmas pusztaságban szélesen és parttalanul hömpölyög a két folyó. Szinte érthetetlen, hogy nem árasztják el az egész lapályt.

Csak kelet felé szakítja meg a láthatárt két hegység, a Platberg és a Paardeberg zegzugos gerincvonala. A hegyvonulat alján az éles szem füst- és porfellegek közt apró, fehér pontokat különböztet meg. Kunyhók, sátrak ezek, körülöttük mindenfelé élőlények nyüzsgése.

Itt, a Veldben vannak a fejtés alatt álló gyémántlelőhelyek: a Du Toit’s Pan, a New Rush és a talán legdúsabban termő Vandergaart-Kopje. Ezek a különféle, felszíni fejtéssel dolgozó bányák, amelyek dry-diggins, vagyis száraz bánya gyűjtőnéven ismeretesek, 1870 óta mintegy négyszázmillió frank értékű gyémántot és drágakövet szolgáltattak.

A bányák legfeljebb két-három kilométer sugarú körben helyezkednek el. Távcsővel tisztán láthatók a Watkins-farm ablakaiból, amely nem esik messzebbre tőlük négy angol mérföldnél.²

Voltaképpen a farm nem a legtalálóbb kifejezés erre a létesítményre, hiszen a környéken a földművelés legcsekélyebb nyomát sem lehet felfedezni. Mister Watkins, akárcsak Dél-Afrika e részének többi úgynevezett farmerei, sokkal inkább volt állattenyésztő gazda, marhagulyák, kecske- és juhnyájak tulajdonosa, mint valóságos mezőgazdasági termelést űző birtokos.

Mr. Watkins közben még mindig nem válaszolt Cyprien udvarias, de határozott kérésére. Vagy három percnyi gondolkodás után végül mégis kivette pipáját a szájszögletéből, úgy tette ezt a kinyilatkoztatást, amelynek nyilvánvalóan édeskevés köze volt a tárgyhoz.

– Úgy vélem, az időjárás megváltozik, kedves uram! Soha nem kínzott úgy a köszvény, mint ma reggel óta.

A fiatal mérnök összeráncolta homlokát, és egy pillanatra elfordította a fejét. Erőt kellett vennie magán, hogy jelét ne adja csalódásának.

– Talán jót tenne, ha lemondana a ginivásról, Mr. Watkins! - válaszolt, s a kőkorsóra mutatott, melynek tartalma Watkins ismételt támadásai következtében erősen megfogyatkozott.

– Lemondjak a ginről?! Nahát, még mit nem tanácsol nekem! fortyant fel a farmer. - Ártott a gin valaha egy becsületes embernek?... Igen, tudom, mit akar mondani!... Fejemre akarja olvasni a köszvényes londoni polgármester orvosának a receptjét! Hogy a csudába is hívták azt az orvost? Doktor Abernethy volt, gondolom. „Jól akarja érezni magát?”, kérdezte a betegétől. „Éljen napi egy shillingből és szerezze meg azt a két keze munkájával.” Szép, szép! De ha a mi vén Angliánkban valakinek ahhoz, hogy jól érezze magát, napi egy shillingből kellene megélnie, akkor mi értelme lenne a vagyonszerzésnek?... Az efféle ostobaságok nem méltók olyan okos emberhez, amilyen ön, Méré úr!... Nagyon kérem, ne is beszéljünk erről többet!... Tudja mit? Akkor inkább tüstént befekszem a koporsóba!... Bőségesen enni, jócskán inni, egy pipa jóféle dohányt elszívni, amikor kedvem tartja - egyéb örömem sincs ezen a világon, és ön azt akarná, hogy ezt is megvonjam magamtól?

– Eszem ágában sincs! - válaszolt őszintén Cyprien. - Csak figyelmeztetni akartam egy egészségügyi szabályra, amelyet magam is helyesnek tartok. De, ha nincs ellenére, hagyjuk ezt a témát, és térjünk vissza látogatásom különleges okára.

Mr. Watkins szóáradata egyszerre elapadt. Visszaesett előbbi némaságába, és aprókat pöfékelt a pipájából.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó. Fiatal lány lépett be, tálcán poharat hozott.

Csinos volt, bájosan festett a csúcsos főkötőben - ilyet viselnek a Veld vidéki gazdalányok - és egyszerű, apróvirágos vászonruhájában. Tizenkilenc-húszéves lehetett. Fehér bőre, finomszálú, szép, szőke haja, nagy, kék szeme, kedves, vidám arca egészséget, kellemet és jókedvet sugárzott.

– Jó napot, Méré úr! - szólalt meg franciául, kissé angolos kiejtéssel.

– Jó napot, Alice kisasszony! - válaszolt Cyprien Méré, aki a fiatal lány beléptekor felállt és kissé meghajtotta magát.

– Láttam, amikor megjött - mondta Miss Watkins, s kedves mosolya közben elővillantak szép fogai -, s minthogy tudom, nem szereti apám komisz ginjét, hoztam magának egy pohár narancsszörpöt. Váljék egészségére!

– Rendkívül kedves öntől, kisasszony.

– El se hinné, mit csinált ma reggel Dada, a struccom - kezdte élénken a beszélgetést Miss Watkins. - Lenyelte az elefántcsont-golyócskámat, amit harisnyastoppoláshoz használok!... Igen, az elefántcsont-golyómat!... Jókora nagy volt, hiszen ön is ismerte, Méré úr, egyenest a new-rush-i biliárdteremből hozták!... Az a falánk Dada úgy lenyelte, akár egy pirulát. Igazán előbb-utóbb sírba visz az a gonosz állat!

Miss Watkins kék szeme sarkában huncut kis fény csillogott, miközben előadta történetkéjét, mosolya semmi jelét nem mutatta annak, hogy a komor jóslat, akár későn is, valóra válik. De finom női ösztönével egyszerre megérezte, hogy apja és a fiatal mérnök zavarodottan hallgat, s hogy feszélyezi őket a jelenlétével.

– Úgy sejtem, uraim, hogy terhükre vagyok - mondotta. - Kérem, ha olyan titkuk van, amit nekem nem szabad hallani, máris megyek!... Egyébként nekem sincs elvesztegetni való időm. Még egy szonátát kell betanulnom, mielőtt az ebédfőzéshez látnék! Na lám, uraim, csakugyan nincsenek ma csevegőkedvükben... Itt is hagyom önöket, csak szőjék tovább sötét terveiket!

Kifelé indult, de még visszafordult, és pajzán hangon folytatta, pedig komoly tárgyról akart beszélni:

– Méré úr, ha ki akar kérdezni az oxigénből, rendelkezzék velem. Már háromszor elolvastam ezt a vegytani fejezetet, amelyet volt szíves nekem feladni, és most már tisztában vagyok a „színtelen, szagtalan, íztelen gáznemű test” mibenlétével.

Ezután Miss Watkins szép bókot vágott ki és eltűnt, mint egy könnyű meteor.

Kisvártatva egy kitűnő zongora hangjai csendültek fel a fogadószobától jó távol eső helyiségből, jelezve, hogy a fiatal lány hozzákezdett a gyakorláshoz.

– Nos, Watkins úr - szólalt meg Cyprien, akit a kedves lány megjelenése is iménti kérésére emlékeztetett (ha ugyan egyáltalán képes lett volna megfeledkezni róla) -, lesz szíves válaszolni tiszteletteljes kérésemre?

Mister Watkins kivette pipáját a szájából, méltóságteljesen köpött egyet, hirtelen fölszegte fejét, és fürkésző pillantást vetett a fiatalemberre.

– Ön talán már beszélt is vele erről, Méré úr? - kérdezte.

– Miről?... Kivel?

– Arról, amit most mondott... a lányommal.

– Mit képzel rólam, Watkins úr? - méltatlankodott a fiatal mérnök olyan hévvel, hogy őszinteségét nem lehetett kétségbe vonni. - Ne feledje el, uram, én francia vagyok!... Ebből gondolhatja, sohasem engedném meg magamnak, hogy az ön beleegyezése nélkül házassági terveket pendítsek meg kedves leánya előtt.

Mister Watkins tekintete nyájasabb lett, és nyelve egyszeriben megoldódott.

– Ezt már szeretem!... Látom, hogy derék fiú! El is vártam, hogy tartózkodóan viselkedik Alice lányommal szemben! - válaszolt majdnem szívélyes hangon. - Nos, minthogy önben meg lehet bízni, adja szavát, hogy ezentúl sem fog vele beszélni erről a dologról!

– És miért kívánja ezt, uram?

– Mert ez a házasság lehetetlen, és legjobb lesz, ha mindjárt törli is a számításaiból. Méré úr, nem kétlem, hogy ön becsületes fiatalember, tökéletes lovag, kiváló vegyész, hogy jeles tudós, sőt szép jövő előtt áll, de lányom nem lesz az öné, egyszerűen azért, mert egészen más terveim vannak vele.

– De hát mégis, Watkins úr...

– Ne erőltesse a dolgot!... Hiábavaló!... - felelt a házigazda. - Még ha angol herceg és főrend lenne, nekem akkor se felelne meg! Pedig még csak nem is angol állampolgár, és éppen most jelentette ki teljes nyíltsággal, hogy semmi vagyona sincs! Beszéljünk őszintén! Mit gondol, azért neveltem ilyennek Alice-t, azért tartottam mellette Victoria és Bloemfontaine legjobb tanítómestereit, hogy húszéves korában elküldjem Párizsba, egy Egyetem utcai ház harmadik emeletére valakivel, akinek a nyelvét sem értem?... Gondolkozzék csak, Méré úr, képzelje magát az én helyembe... Tegyük fel, hogy ön John Watkins farmer, a Vandergaart-Kopje bányatelep tulajdonosa, s én vagyok Cyprien Méré, a fokföldi küldetésben levő fiatal francia tudós. Képzelje magát ide a fogadószoba közepébe, amint ebben a karosszékben ül, gint szürcsölget, pipájából szívja a hamburgi dohányt. Elfogadhatónak tartaná-e, akár csak egy pillanatig, egyetlen másodpercig is a gondolatot, hogy hozzám adja a lányát?

– Feltétlenül, Watkins úr - válaszolt habozás nélkül Cyprien -, ha úgy vélném, hogy ön rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, amelyek biztosítják lányom boldogságát.

– Nem lenne igaza, kedves uram, egyáltalán nem lenne igaza! - felelt Mr. Watkins. - Ha ön így tenne, nem érdemelné meg, hogy a Vandergaart-Kopje tulajdonosa legyen, sőt mi több, akkor nem is lenne öné a bánya. Azt hiszi, az csak úgy az ölembe pottyant? Azt hiszi, nem kellett hozzá értelem és szorgalom, hogy felkutassam s egyszersmind biztosítsam magamnak a tulajdonjogot?... Nos, ezt az értelmet, amelynek én abban az emlékezetes és sorsdöntő pillanatban tanújelét adtam, életem minden cselekvésében felhasználom, de kiváltképp akkor, ha leányomról van szó... Ezért megint csak azt mondom: ne számítson rá! Alice nem lesz az öné.

E diadalmas befejezés után Mr. Watkins fogta a poharát, és egy hajtásra kiitta.

A meghökkent fiatal mérnök válaszolni se tudott. Ezt látva Watkins, tovább ütötte a vasat.

– Elképesztőek maguk, franciák. Szavamra, nem riadnak vissza semmitől! Na nézd csak! Vagy három hónapja, hogy ide jött Griqualand közepébe, mintha a Holdból csöppent volna, egy derék emberhez, aki soha nem hallott önről, aki ebben a kilencven napban tízszer sem találkozott önnel! Felkeresi és így szól hozzá: „John Stapleton Watkins, önnek van egy bájos, tökéletesen jól nevelt lánya, akit mindenki a vidék gyöngyszemének mond, s aki azonfelül, ami csöppet sem megvetendő, egyedül fogja örökölni öntől két világrész leggazdagabb gyémántbányáját. Jómagam Cyprien Méré vagyok, párizsi mérnök, fizetésem négyezernyolcszáz frank... Adja tehát hozzám feleségül ezt a fiatal teremtést, én elviszem hazámba, és ön majd csak időről időre fog hírt kapni róla, postán vagy távírón...” Ön ezt egészen természetesnek találja?... Én bizony elképesztőnek tartom!

Cyprien elsápadt. Felállt, vette a kalapját, és távozni készült.

– Úgy van, elképesztőnek!... - ismételte a farmer. - Nem szoktam édesíteni a keserű pirulát!... Régivágású angol vagyok én, uram!... Úgy nézzen rám, hogy szegényebb voltam, mint ön most... Igen, sokkal szegényebb!... Minden mesterséget végigpróbáltam. Voltam hajósinas egy kereskedelmi gőzösön, bölényvadász Dakotában, aranyásó Arizonában, marhapásztor Transvaalban... Megismertem a hőséget, a fagyot, az éhséget, a fáradtságot!... Húsz éven át arcom verejtékével kerestem meg a száraz kenyérhéjat, ami az ebédem volt. Amikor feleségül vettem Alice anyját - akinek búr szülei mellesleg mondva származásukra nézve franciák voltak,³ akárcsak ön -, kettőnknek nem volt annyija, amiből egy kecskét lehetett volna tartani. De én dolgoztam! Nem csüggedtem el! Most gazdag vagyok és élvezni akarom munkám gyümölcsét!... És mindenekelőtt meg akarom tartani a lányomat, hogy kezelje a köszvényemet és muzsikáljon nekem esténként, ha nagyon unatkozom... Ha valaha férjhez megy, itt helyben fog férjhez menni, egy honfitársához, aki gazdag, mint ő, farmer vagy bányász, mint én, és aki nem beszél olyasmit, hogy éhkoppon akar élni valahol egy harmadik emeleti lakásban, olyan országban, ahová soha a lábamat sem volt kedvem betenni. Férjhez mehet például James Hiltonhoz, vagy valamelyik másik hozzáillő fickóhoz... Kérőben nincs hiány, annyit mondhatok!... Szóval egy jóvérű angolhoz, aki nem fél egy-két pohár gintől, és szívesen elpipázgat a társaságomban!

Cyprien keze már a kilincsen volt, hogy elhagyja a szobát, amelyben fulladozott.

– Különben szent a béke köztünk - kiáltott felé Mr. Watkins. - Cseppet sem haragszom magára és mindig szívesen látom önt a házamban, mint lakómat és barátomat!... Megálljon csak, éppen vendégeket várunk vacsorára!... Van kedve velünk tartani?

– Köszönöm, nem - válaszolt fagyosan Cyprien. - Be kell fejeznem a leveleimet, hogy még ma postára adhassam.

Azzal távozott.

– Elképesztők ezek a franciák... Elképesztők!... - ismételgette Mr. Watkins pipára gyújtva, a mindig kéznél levő kátrányos zsinór parázsló végével.

És lehajtott egy nagy pohár gint.