Ayrton vagy Ben Joyce?

Ayrton megjelent. Határozott léptekkel haladt át a fedélzeten, és fölment a fedélzeti lépcsőn. Tekintete komor volt, fogait összeszorította, kezét görcsösen ökölbe zárta. Nem volt sem hetyke, sem alázatos. Megállt Glenarvan előtt, keresztbe fonta a karját, és nyugodtan, némán várta a kérdéseket.

– Ayrton - szólt Glenarvan -, íme, itt vagyunk a Duncanon, ön is, mi is, a Duncanon, amelyet ön Ben Joyce fegyencbandájának kezére akart juttatni.

E szavakra megrándult a fertálymester szája. Szenvtelen arcán pír futott végig. Nem a megbánás, hanem a sikertelenség szégyenpírja. Azt remélte, parancsnok lesz ezen a hajón, s most fogolyként áll itt, s rövidesen döntenek sorsa felől.

Nem válaszolt. Glenarvan türelmesen várakozott. Ayrton azonban makacsul hallgatott.

– Beszéljen, Ayrton! - mondta Glenarvan. - Nincs semmi mondanivalója?

Ayrton habozott, homlokára mély árkok rajzolódtak; majd nyugodt hangon így szólt:

– Semmi mondanivalóm sincs, mylord. Ostobaságot követtem el: elfogattam magam. Tegyen, amit jónak lát.

E szavak után a fertálymester a nyugatra vonuló partok felé nézett, mintha semmi sem érdekelné abból, ami körülötte történik, mélységes közönyt színlelt. Glenarvan azonban eltökélte magában, hogy türelmes lesz. Nagy érdeke fűződött ahhoz, hogy megismerje Ayrton rejtelmes életének egyes részleteit, különösen azokat, melyek kapcsolatban voltak Harry Granttal és a Britanniával. Folytatta hát a kihallgatást, szelíden beszélt, hevesen dobogó szívének teljes nyugalmat parancsolt.

– Gondolom - folytatta -, hajlandó válaszolni néhány kérdésre, Ayrton. Először is: hogyan szólítsam? Ayrton vagy Ben Joyce? Valóban a Britannia fertálymestere vagy sem?

Ayrtonnak szempillája sem rezzent, mintha nem is hallotta volna a kérdést, egyre csak a partot nézte.

Glenarvan szeme fölvillant, de folytatta a fertálymester faggatását.

– Hajlandó megmondani, hogyan hagyta el a Britanniát, és mit keresett Ausztráliában?

Ugyanaz a hallgatás, közöny.

– Ide figyeljen, Ayrton - folytatta Glenarvan -, önnek is érdeke, hogy beszéljen. Javára szólhatna az őszinteség, ez az utolsó mentsvára. Utoljára kérdezem, hajlandó válaszolni a kérdéseimre?

Ayrton Glenarvan felé fordította a fejét, és a szemébe nézett.

– Mylord, nincs semmi mondanivalóm. A bizonyítás a bíróság feladata, én nem tanúskodom magam ellen.

– Könnyű lesz a bizonyítás! - felelte Glenarvan.

– Könnyű, mylord? - kérdezte Ayrton gúnyosan. - Lordságod túlságosan bizakodó. Állítom, hogy Temple-Bar legügyesebb bírója is zavarba jönne, ha elibe állanék. Ki mondhatná meg, miért jöttem Ausztráliába, hiszen azt csak Grant kapitány tudja, ő meg nincsen jelen. Ki bizonyíthatja be, hogy én vagyok az a Ben Joyce, akit a rendőrség köröz? Hiszen sohasem kerültem a rendőrség kezére, és társaim is szabadlábon vannak! Önökön kívül ki vádolhat bűnténnyel vagy bármi kifogásolható cselekménnyel? Ki bizonyíthatja, hogy kézre akartam keríteni a hajót, és ki akartam szolgáltatni a fegyenceknek? Senki! Értik? Senki! Hogy gyanúsítanak: rendben van, de ahhoz, hogy elítéljenek valakit, bizonyítékok kellenek; önöknek meg nincsen bizonyíték a kezükben! Mindaddig, míg az ellenkezőjét nem tudják bizonyítani, én Ayrton maradok, a Britannia fertálymestere!

Beszéd közben Ayrton tűzbe jött, de most újra előbbi közönyébe süppedt. Nyilván azt hitte, hogy nyilatkozata lezárja a kihallgatást. Glenarvan azonban ismét megszólalt.

– Ayrton, én nem vizsgálóbíró vagyok, akinek bizonyítékokat kell gyűjteni ön ellen. Ez nem az én feladatom. Helyzetünket kell tisztázni. Semmi olyat nem kérdezek öntől, ami később kárára lehet. Ez a bíróság dolga. Ön tudja, miféle kutatóúton járunk, ön rávezethet bennünket az elveszett nyomra. Hajlandó beszélni?

Ayrton megrázta a fejét, mint aki eltökélte, hogy nem szól többet.

– Hajlandó megmondani, hol van Grant kapitány? - kérdezte Glenarvan.

– Nem, uram - felelte Ayrton.

– Hajlandó megmondani, hol szenvedett hajótörést a Britannia?

– Nem.

– Ayrton - mondta Glenarvan csaknem könyörögve -, ha tudja, legalább azt mondja meg, hol van Grant kapitány, tudassa szerencsétlen gyermekeivel, kik csak ezt a szót lesik az ön ajkáról!

Ayrton habozott. Arca összerándult. Aztán csendesen így szólt:

– Nem tehetem, mylord!

Majd, mintha elszégyellte volna magát e pillanatnyi gyengeségért, hevesen hozzátette:

– Nem! Nem beszélek! Akasztasson fel, ha tetszik!

– Fölakasztani! - kiáltott fel Glenarvan hirtelen haraggal.

Aztán erőt vett magán, s komolyan így szólt:

– Ayrton, itt nincsenek se bírák, se hóhérok. Az első kikötőben átadom az angol hatóságoknak.

– Én is ezt kívánom! - felelte a fertálymester.

Ezzel nyugodt léptekkel visszatért a börtönéül szolgáló kabinba, melynek ajtaja előtt két matróz ügyelt a fogoly minden mozdulatára. A jelenet tanúi felháborodottan és kétségbeesetten vonultak vissza kabinjukba.

Mit is tehettek volna most, hogy Glenarvan szüntelenül Ayrton konokságába ütközött? Nem maradt más hátra, mint hogy visszatérjenek Európába, ahogy azt Edenben elhatározták; később majd újra nekivágnak a sikertelenül végződött vállalkozásnak. Most úgy tűnt, végképpen nyomát vesztették a Britanniának; az iratnak nem találták újabb magyarázatát, hiszen a 37. szélességi fokon nincsen több szárazföld, így hát a Duncannak nincs több keresnivalója ezen a vidéken.

Glenarvan megkérdezte barátai véleményét, aztán a hazatérésről beszélt John Manglesszel. John megtekintette a raktárakat. A szénkészlet legföljebb két hétre volt elegendő, tehát az első kikötőben szenet kell vásárolniuk.

John azt ajánlotta Glenarvannak, hogy a Talcahuano-öböl felé induljanak, oda, ahol a Duncan föld körüli útja előtt egyszer már megrakodott. Ez az egyenes út éppen a 37. szélességi fokon vezetett. Miután Talcahuanóban bőségesen ellátták a hajót szénnel, délen megkerülik a Horn-fokot, és az Atlanti-óceánon át visszatérnek Skóciába.

A tervet elfogadták, s nyomban utasítást adtak a gépésznek, hogy nagyobb gőzzel haladjanak. Fél óra múlva a Duncan orra a Talcahuano-öböl felé fordult a nevéhez ezúttal méltó Csendes-óceánon. Délután hat órakor Új-Zéland utolsó hegyei is belevesztek a látóhatár langyos párájába.

Most már hazafelé tartottak. Szomorú utazás volt ez a bátor kutatók számára, hiszen Harry Grant nélkül térnek vissza. Az induláskor oly vidám, a kezdetben oly bizakodó legénység is leverten, kedveszegetten, bánatosan fordult vissza Európa felé. A derék matrózok egyike sem örült, hogy visszatérhet hazájába, mindahányan szívesen dacoltak volna még sokáig a tenger veszélyeivel, hogy megtalálhassák Grant kapitányt.

Így hát a Glenarvan érkezését követő vidám éljenzést hamarosan csüggedés váltotta föl. Hol volt az az idő, mikor szüntelenül együtt voltak az utasok, mikor beszélgetéssel derítették föl az út egyhangúságát! Most mindnyájan magányosan kabinjukba húzódtak, s alig-alig tűnt föl egyikük is a Duncan fedélzetén.

Az az ember, akiben mindig felnagyítva tükröződött akár a jó, akár a rossz hangulat, Paganel is komor és szótlan volt. Alig mutatkozott. Szokásos bőbeszédűsége, franciás élénksége némaságnak, levertségnek adott helyet. Úgy tűnt, mintha társainál is reménytelenebb lett volna. Mikor Glenarvan újabb kutatóútról beszélt, Paganel csak rázta a fejét, mint aki bizonyos a Britannia hajótöröttjeinek sorsa felől. Érezhető volt, hogy végképpen elveszettnek tekinti őket.

Volt a hajón valaki, aki elmondhatta volna, hogyan is történt a hajótörés, de ez az ember csökönyösen hallgatott. Ayrton volt az. Kétségtelen, hogy ez a nyomorult, ha azt nem is tudja, hogy jelenleg hol van Grant kapitány, a hajótörés helyét biztosan ismeri. Grant kapitány azonban terhelő tanú lehetne ellene. Ezért is hallgatott oly makacsul. A matrózok éktelen haragra gerjedtek ellene, s jól el akarták látni a baját.

Glenarvan többször megkísérelte kikérdezni a fertálymestert. Minden ígéret, minden fenyegetőzés, hiábavaló maradt. Ayrton makacssága olyan érthetetlen volt, hogy az őrnagy arra a meggyőződésre jutott, hogy nem is tud semmit. Paganel osztozott az őrnagy véleményében, mely megerősítette elképzeléseit Harry Grant sorsa felől.

De ha Ayrton nem tud semmit, miért nem vallja be? Hiszen ezt nem fordíthatják ellene! Hallgatása megnehezítette, hogy újabb terv felől gondolkodjanak. Vajon abból, hogy a fertálymester Ausztráliában tartózkodott, következtethetnek-e arra, hogy Grant kapitány is azon a földrészen van? Hogy ezt tisztázzák, mindenáron szóra kellett bírniuk a fertálymestert.

Mikor lady Helena látta, hogy férje hiába kísérletezik, arra kérte, most hadd próbálja meg ő legyőzni Ayrton konokságát. Ami egy férfinak nem sikerül, azt egy asszony elérheti gyengéd befolyásával. Úgy van ez, mint a mesében: az orkán nem tudja leszaggatni az utazók kabátját, de a legenyhébb napsütés máris levéteti velük.

Glenarvan ismerte ifjú felesége éles eszét, így szabad kezet adott neki.

Ezen a napon, március 5-én, Ayrtont lady Helena kabinjába vezették. Mary Grant is jelen volt a beszélgetésnél. Lady Helena mindent meg akart tenni a siker érdekében, s azt remélte, hogy a fiatal lány ottléte nagyban befolyásolja majd a fertálymestert.

A két nő egy álló óra hosszat tartózkodott a kabinban a Britannia volt fertálymesterével, de beszélgetésükből semmi sem szűrődött ki a folyosóra. Mit mondtak, milyen érvekkel igyekeztek kicsikarni a fegyenc titkát? A kihallgatásnak ezek a részletei ismeretlenek maradtak. Mikor Ayrton távozott, csüggedt arcuk balsikerről árulkodott.

A kabinjába visszatérő Ayrtont a fenyegetőző matrózok vették körül. Ő csak a vállát vonta, amitől a legénység még inkább fölbőszült. A matrózok haragját csak John Mangles és Glenarvan közbelépése tudta megfékezni.

Lady Helena nem törődött bele a vereségbe. A végsőkig akart küzdeni e könyörtelen lélek ellen. Másnap, hogy elkerülje a jeleneteket, amit Ayrton megpillantása okozhatna a fedélzeten, ő maga ment a fertálymester kabinjába.

A jólelkű, szelíd asszony két hosszú órán át négyszemközt beszélgetett a fegyencek vezérével. Glenarvan idegesen járkált a kabin előtt; hol úgy gondolta, hogy ki kell használni a siker minden lehetőségét, hol azon volt, hogy kiragadja feleségét e kínos beszélgetésből.

Mikor kilépett a kabinból, lady Helena arcán ezúttal bizakodás tükröződött.

Talán fel tudta ébreszteni a nyomorult gazember szívében a maradék könyörületet? Talán megtudta a titkot?

Mac Nabbs vette észre elsőnek sugárzó arcát, de önkéntelenül is hitetlenkedve nézett rá.

A legénység körében mégis nyomban híre futott, hogy a fertálymester végre engedett lady Helena könyörgésének. Valamennyi matróz olyan gyorsan a fedélzeten termett, hogy Tom Austin sípszavára sem gyűlhettek volna össze hamarabb. Glenarvan a felesége elé sietett.

– Beszélt? - kérdezte.

– Nem - felelte lady Helena -, de kérésemre veled akar beszélni.

– Ó! Helenám! Győztél!

– Remélem, Edward.

– Ígértél valamit, amit teljesítenem kell?

– Csak azt az egyet, hogy mindent megteszel, hogy enyhítsd a szerencsétlenre váró büntetést.

– Jól van, drága Helenám. Nyomban vezessék elő Ayrtont!

Lady Helena Mary Grant társaságában visszavonult a kabinjába, a fertálymestert pedig a társalgóba vezették, ahol Glenarvan lord várt rá.