Az utolsó órák

Amikor a nap lebukott a Taupoi-tavon túl, a Tuhahua és a Puketapu hegy csúcsai mögött, a foglyokat visszavezették börtönükbe. Most már mindaddig ott is maradnak, míg a Wahiti hegylánc ormain föl nem világlanak a hajnali napsugarak.

Egy éjszakájuk maradt, hogy fölkészüljenek a halálra. Noha csüggedtek voltak, s az imént lezajlott események szörnyűségeit nem tudták feledni, azért együttesen elköltötték vacsorájukat.

– Minden erőnkre szükségünk van, hogy szembenézzünk a halállal - mondta Glenarvan. - Meg kell mutatnunk ezeknek a barbároknak, hogyan hal meg egy európai!

A vacsora végeztével lady Helena fennhangon elmondta az esti imát. Valamennyi társa födetlen fővel együtt mondta vele.

A foglyok teljesítették kötelességüket, majd megölelték egymást.

Mary Grant és lady Helena visszahúzódott a kunyhó egyik sarkába, és egy gyékényre heveredtek. A minden bajra írt hozó álom hamarosan elnehezítette pilláikat, s a fáradtságtól, az álmatlan éjszakáktól megtörten elaludtak egymás karjában.

Glenarvan félrevonta barátait, és így szólt hozzájuk:

– Drága társaim, életünk Isten kezében van. Ha úgy van megírva, hogy holnap meg kell halnunk, haljunk meg bátran, keresztényként, készen arra, hogy félelem nélkül jelenjünk meg a legfőbb bíró előtt. Isten lelkünk mélyére lát, s tudja, hogy nemes cél vezetett bennünket. Ha siker helyett a halál vár reánk, ez az ő akarata. Bármily kemény is ítélete, nem kiáltok ellene. Itt azonban nemcsak a halál, hanem kínszenvedés, gyalázat vár reánk. Két asszony van velünk...

Glenarvan határozott hangja is elcsuklott. Elhallgatott, hogy erőt vegyen felindultságán. Aztán egy pillanatnyi szünet után folytatta:

– John - fordult a fiatal kapitányhoz -, ön ugyanazt ígérte Marynek, amit én Helenának. Mit határozott?

– Úgy érzem, jogom van hozzá, hogy teljesítsem ígéretemet.

– Igen, John! Csakhogy nincsen fegyverünk!

– De van! - felelte John, és fölmutatott egy tőrt.

– Kara-Tete kezéből csavartam ki, mikor a bennszülött az ön lába elé zuhant. Aki kettőnk közül túléli a másikat, az teljesíti lady Helena és Mary Grant óhaját.

Mély csend követte e szavakat. A csendet végül az őrnagy törte meg:

– Barátaim, halasszák az utolsó pillanatra ezt a megoldást - mondta -, nem vagyok barátja a helyrehozhatatlan cselekedeteknek.

– Nem magunkat féltem - felelte Glenarvan. - Bármilyen halál várjon ránk, szembe tudunk nézni vele! Ó! Ha csak mi, férfiak volnánk, már hússzor is kiáltottam volna: Barátaim, kíséreljük meg a szökést! Támadjuk meg ezeket a nyomorultakat! De itt vannak a nők!

John ekkor félrehajtotta a gyékényt, és kitekintett. Huszonöt bennszülött őrizte a wareatuát. Hatalmas tűz égett odakint; kísérteties fénye ott táncolt a zegzugos pah árnyain. Némelyik bennszülött a tűz köré heveredett, a többiek mozdulatlan, álló alakja élesen, sötéten rajzolódott ki a lángok világos függönyén. Mindahányan sűrűn tekingettek az őrizetükre bízott kunyhó felé.

Úgy mondják, hogy a börtönőr és a szökni vágyó rab közül a rabnak kedvez a szerencse. Valóban, a börtönőrnek kevesebb érdeke fűződik a rab fogvatartásához, mint a rabnak a szabaduláshoz. Az előbbi megfeledkezhetik az őrködésről, az utóbbi azonban nem felejti el, hogy őrzik. A fogoly sűrűbben gondol a szökésre, mint az őr a szökés megakadályozására. Ez az oka a gyakori és csodálatos meneküléseknek.

Itt azonban nem valami közömbös börtönőr vigyázott a foglyokra, hanem maga a gyűlölet s a bosszúvágy. A rabokat nem kötözték meg, fölösleges lett volna bármi kötelék, hiszen huszonöt férfi ügyelt a wareatua egyetlen kijáratára.

A kunyhó az erődítmény végében emelkedő sziklához támaszkodott. Csak a pah udvaráról a kunyhóhoz vezető keskeny földnyelven át lehetett megközelíteni. Két szélső oldalánál meredek hegyoldal szakadt a százlábnyi mélységbe. Arrafelé tehát lehetetlen volt leereszkedni. Hátul hatalmas szikla zárta el a menekülés útját. Az egyetlen kijárat a wareatua ajtaja volt. A maorik azonban éberen vigyáztak a földnyelvre, mely a kunyhót felvonóhídként kötötte össze az erőddel. Semerre sem menekülhettek; Glenarvan, miután vagy hússzor végigvizsgálta börtönük falát, kénytelen volt ezt belátni.

Múltak az éjszaka szorongással teli órái. Sűrű homály borult a hegyre. A mélységes sötétséget sem a hold, sem a csillagok fénye nem derítette fel. A pah oldalát heves szél döngette. A kunyhó gerendái recsegtek. A futó légáramlat hirtelen fellobbantotta a bennszülöttek tüzét, s a lángok fénye ott táncolt a wareatuában. A villogó fény egy pillanatra bevilágította a fogolycsoportot. A szerencsétlenek utolsó gondolataikba merültek. A kunyhóban halálos csend uralkodott.

Hajnali négy órára járhatott, mikor az őrnagy a hátsó cölöpök, a kunyhó sziklához támaszkodó fala felől érkező neszre lett figyelmes. Mac Nabbs eleinte mit sem törődött vele, de minthogy a zaj csak nem csendesedett el, fülelni kezdett; majd kíváncsi lett arra, hogy vajon mi ez a kitartó neszezés, fülét a földre szorította, hogy jobban hallja. Úgy vélte, hogy odakint valaki vagy valami a földet ássa, vájja.

Mikor már megbizonyosodott abban, hogy nem téved, Glenarvan és John Mangles mellé kúszott, s fájdalmas gondolataikból kiragadva őket, a kunyhó mélyébe vezette barátait.

– Hallgassák csak! - súgta nekik, s intett, hogy hajoljanak le.

Egyre tisztábban hallatszott a kapirgálás; még azt is hallották, amint valami éles szerszám alatt apró kődarabok csikordultak meg, majd gördültek kifelé.

– Valami állat túrja a vackát! - mondta John Mangles.

Glenarvan a homlokára csapott.

– Ki tudja! - mondta. - Hátha ember!

– Hamarosan megtudom, ember-e vagy állat - felelte az őrnagy.

Wilson és Olbinett is csatlakozott hozzájuk, s valamennyien ásni kezdték a falat. John a tőrével, a többiek a földből kiszaggatott kövekkel, körmükkel dolgoztak. Mulrady a földön hasalva a gyékény résén keresztül a bennszülöttek csoportját figyelte.

A maorik mozdulatlanul ültek a tűz körül, s mit sem sejtettek abból, ami tőlük húszlépésnyire történik.

A kovatartalmú tufasziklát laza, porhanyó föld borította. Ezért, noha semmiféle szerszámjuk nem volt, gyorsan tágult a lyuk. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy egy ember vagy emberek a pah meredek oldalán kapaszkodva aknát fúrnak a külső falba. Vajon mi lehet a céljuk? Talán tudják, hogy a kunyhóban foglyok vannak? Esetleg valami véletlen vagy egyéni vállalkozás volna ez a végéhez közeledő munka?

A foglyok megkettőzött erővel dolgoztak. Ujjaikat véresre sebezték, de egyre csak ástak. Félórai munka után az általuk vájt üreg már félölnyi mély volt. A kívülről érkező, hangosabb zajok arra mutattak, hogy a két vájatot már csak keskeny földréteg választja el egymástól.

Ismét eltelt néhány perc. Az őrnagy hirtelen visszakapta a kezét: valami éles penge sebezte meg. Alig állta meg kiáltás nélkül. John Mangles előrenyújtotta a tőrét, kikerülte a benyúló pengét, s megragadta a szerszámot tartó kezet.

Asszonyi vagy gyermeki kéz volt. Európai kéz!

Senki sem szólt egy szót sem. Nyilvánvaló volt, hogy mindnyájuknak érdekük hallgatni.

– Robert? - suttogta Glenarvan.

Akármilyen halkan mondta is ki ezt a nevet, a mozgolódásra fölébredt Mary Grant Glenarvan mellé siklott; megragadta a földes kezet, s csókjaival borította.

– Te vagy az! Te vagy az! - suttogta a fiatal lány, aki csalhatatlanul érezte, ki van ott. - Te vagy az, Robertem!

– Igen, nővérkém - felelte Robert -, itt vagyok, hogy megszabadítsalak valamennyiőtöket. De csend!

– Derék gyerek! - mondogatta Glenarvan.

– Figyeljék a bennszülötteket! - kérte Robert.

Mulrady, akinek figyelmét a fiú fölbukkanása egy pillanatra elvonta az őrködéstől, most ismét elfoglalta őrhelyét.

– Minden rendben van - mondta. - Már csak négy harcos virraszt. A többiek elaludtak.

– Bátorság! - felelte Wilson.

A lyukat pillanatok alatt kiszélesítették, s Robert előbb nővére, majd lady Helena karjába repült. Teste köré hosszú vászonfű kötél volt tekerve.

– Gyermekem, gyermekem! - suttogta a fiatal asszony. - Hát nem öltek meg a bennszülöttek!

– Nem, asszonyom - felelte Robert. - Magam sem tudom, hogyan, de az általános zűrzavarban sikerült eltűnnöm a szemük elől; átmásztam a palánkon, két napon át a bozótokban rejtőztem, éjjel meg kóboroltam, viszont akartam látni önöket. Miközben az egész törzs a főnök temetésével volt elfoglalva, szemügyre vettem az erődnek ezt az oldalát, ahol a börtön áll, s láttam, hogy eljuthatok idáig. Egy elhagyatott kunyhóból ezt a kést meg ezt a kötelet loptam. A fűcsomók és a bokrok szolgáltak létrámul, a sziklában véletlenül egy barlangra akadtam, melyhez a kunyhó támaszkodik. Mindössze néhány lábnyi lyukat kellett ásnom a laza földben, s íme, itt vagyok!

Néma csókok válaszoltak Robertnek.

– Induljunk! - mondta határozottan.

– Paganel lent van? - kérdezte Glenarvan.

– Paganel úr? - kérdezte csodálkozva a fiú.

– Igen, Paganel. Vár bennünket?

– Nem, mylord. Hogyan, Paganel úr nincsen itt?

– Nincsen - felelte Mary Grant.

– Hogyan? Nem láttad? - kérdezte Glenarvan. - Nem találkoztatok a kavarodásban? Nem együtt szöktetek meg?

– Nem, mylord - felelte Robert, akit lesújtott barátja eltűnésének híre.

– Induljunk - mondta az őrnagy -, egy perc veszteni való időnk sincs. Bárhol is van Paganel, rosszabb helyen nem lehet, mint mi vagyunk itt. Induljunk!

Csakugyan minden pillanat drága volt. Menekülniük kellett. A szökés nem ígérkezett különösen bajosnak, mindössze egyetlen nehézség állt előttük: a barlang csaknem függőleges meredekre nyílt, de az sem volt húsz lábnál magasabb. Azután meglehetősen enyhe lejtő következett egészen a hegy lábáig. Onnan a foglyok gyorsan eljuthatnak a mélyebben fekvő völgyekbe; a maorik meg, ha észre is vennék szökésüket, kénytelenek lennének nagy kerülőt tenni, hiszen nem tudnak a wareatua és a külső hegyfal között vájt alagútról.

Elindultak. Körültekintően mindent megtettek, hogy sikerüljön a szökés. A foglyok egyenként kúsztak át a szűk aknán, s a barlangba jutottak. John Mangles, mielőtt elhagyta volna a kunyhót, eltüntette a törmelékeket, majd mikor maga is az aknába ereszkedett, a nyílás fölé húzta a kunyhóban található gyékényeket. Így az alagút teljesen rejtve volt.

Ezután a meredek hegyoldalon kellett leereszkedniük a lankákra. Ezt meg sem kísérelhették volna, ha Robert nem hozza magával a vászonfű kötelet. Letekerték, majd a kiugró sziklára hurkolták, s másik végét a mélybe hajították.

Mielőtt hagyta volna, hogy barátai a kötélre akaszkodjanak, John Mangles megvizsgálta a vászonfűrostokból sodort kötelet. Úgy találta, hogy nem valami erős, nem szabad meggondolatlanul veszedelemnek kitenniük magukat, hiszen a zuhanás halálos lehet.

– Ez a kötél - mondta - egyszerre csak két test súlyát bírja el, eszerint kell cselekednünk. Elsőnek Glenarvan lord és felesége ereszkedjen le, majd mikor a hegyoldalra értek, rántsák meg háromszor a kötelet, ebből tudni fogjuk, hogy követhetjük őket.

– Én megyek le elsőnek - felelte Robert. - A hegyoldal tövében mély üregre találtam, akik elsőnek érkeznek le, ott elbújhatnak, és bevárhatják a többieket.

– Menjél, gyermekem! - mondta Glenarvan, és megszorította a fiú kezét.

Robert eltűnt a barlang nyílásán át. Egy perc múlva a kötél háromszori rándulása tudatta, hogy a fiú sikeresen leért.

Glenarvan és lady Helena nyomban kilépett a barlangból. Még sűrű volt a sötétség, de a keleten meredező hegycsúcsok már szürkésen derengtek.

A csípős reggeli levegő felfrissítette a fiatalasszonyt. Erősebbnek érezte magát, s nekivágott a veszedelmes útnak.

Elsőnek Glenarvan, majd lady Helena siklott le a kötélen a merőleges sziklafal és a lejtő találkozási pontjáig. Azután Glenarvan hátrálva, feleségét támogatva, leereszkedett a lejtőn. Lábával fűcsomókat, bokrokat keresett, melyekre támaszkodhatott, előbb kipróbálta, vajon elbírja-e őt, majd megmutatta lady Helenának, hova lépjen. Néhány álmából fölriasztott madár halk csipogással rebbent fel; a menekülők ijedten rezzentek össze, valahányszor egy helyéből kimozdított kő zajosan gördült a hegy aljáig.

Már a lejtő közepén jártak, mikor a barlang nyílásából hang hallatszott:

– Állj! - suttogta John Mangles.

Glenarvan egyik kezével egy húsos cserjébe kapaszkodott, másikkal Helenát tartotta, s lélegzet-visszafojtva várakozott.

Wilson gyanús zajt hallott a wareatua felől; visszatért hát a kunyhóba, s a gyékényt félrehajtva a maorikat figyelte. Az ő intésére állította meg John Mangles Glenarvant.

Az egyik bennszülött harcos valami szokatlan zajra figyelt föl; felkelt és a wareatuához közeledett. A kunyhótól kétlépésnyire megállt, előrehajtott fejjel fülelt. Órának tetsző percig így maradt, hallgatózva, kémlelve. Majd, mint aki belátta, hogy tévedett, megrázta a fejét, visszatért társai mellé, és a kihunyó parázsra dobott egy köteg rőzsét. A tűz föléledt. Az őr élesen megvilágított arcán már nyoma sem volt a gyanakvásnak. A hajnali fényben lassacskán megvilágosodó látóhatárt figyelte, majd elnyúlt a tűz mellett, hogy fölmelegítse elgémberedett tagjait.

– Minden rendben van - mondta Wilson.

John intett Glenarvannak, hogy folytassa útját.

Glenarvan óvatosan leereszkedett a lejtőn, s lady Helenával együtt hamarosan egy keskeny ösvényre ért, ahol Robert várt rájuk.

Háromszor megrántották a kötelet, s most Mary Grantot megelőzve John Mangles is nekivágott a veszedelmes útnak.

Ők is szerencsésen lejutottak, s Robert vezetésével csatlakoztak Glenarvanékhoz a barlangban.

Öt perccel később a wareatua valamennyi szerencsés szökevénye elhagyta ideiglenes rejtekhelyét, s a tó lakott környékét elkerülve, keskeny ösvényeken menekülve a hegyekbe vetette magát.

Gyorsan haladtak, ügyeltek arra, nehogy olyan pontra tévedjenek, ahonnan megpillanthatják őket. Szótlanul, árnyként siklottak a bozótban. Hová mentek? A vakvilágba! De szabadon!

Öt óra tájban virradni kezdett. A magasban úszó felhőket kékes csíkok szabdalták. A ködös hegycsúcsok kibontakoztak a reggeli párából. A nap hamarosan fölkel, de az izzó égitest fénye nem a kivégzést fogja megvilágítani, hanem a halálraítéltek hűlt helyét.

E döntő pillanatban a foglyoknak már távol kell járniuk, hogy a bennszülöttek a nyomukat tévesszék. A meredek ösvényeken már nem haladhattak gyorsan. Lady Helena férje karjára támaszkodva szinte vitette magát, Mary Grant John Manglesbe kapaszkodott; a menetet a sikertől mámoros, boldog, diadalittas Robert nyitotta meg, s a két matróz zárta le.

Még egy fél óra, s a ragyogó égitest előbukkan a látóhatár ködéből.

A szökevények fél órán át csak vaktában bolyongtak. Paganel nem volt velük, hogy útba igazítsa őket; nem menetelt velük Paganel, Paganel, aggodalmuk tárgya, Paganel, akinek távolléte árnyékot vetett örömükre.

Amennyire lehetett, keletnek tartottak, a nagyszerű hajnal felé. Hamarosan már ötszáz lábnyira jártak a Taupoi-tó felett; a magasban még hűvösebb reggeli levegő meglehetősen csípős volt. A dombok és a hegyek bizonytalan alawja kuszán emelkedett egymás fölé; de Glenarvan leghőbb vágya éppen az volt, hogy eltűnjön kuszaságukban. Később aztán majd csak kikeverednek ebből a dimbes-dombos útvesztőből.

Végül fölkelt a nap, sugarait a szökevények elé terítette.

Hirtelen rettenetes ordítás, száz meg száz kiáltás töltötte be a levegőt. A pahból érkezett, melynek pontos irányát Glenarvan mindeddig nem tudta. A lábuk alatt elterülő sűrű ködfüggöny eltakarta a mélyen fekvő völgyeket.

A szökevények nem kételkedhettek: szökésüket fölfedezték. Vajon sikerül-e elmenekülniük az üldöző bennszülöttek elől? Vajon nem vették észre őket? Vajon lábnyomaik nem árulják el útjukat?

E pillanatban fölszakadt a völgyben gomolygó köd, a menekülőket egy pillanatra eltakarta egy nyirkos felhő, majd háromszáz lábnyira alattuk megpillantották a bennszülöttek őrjöngő csapatát.

Látták üldözőiket, azok is látták őket. Ismét üvöltés harsant, a kutyák is rázendítettek, s miután hiába próbálták megmászni a wareatua sziklafalait, a törzs apraja-nagyja kirohant a sáncok közül, s a legrövidebb ösvényeken a bosszújuk elől menekülő foglyok után vetette magát.