A hatos számú fülke utasa

A hajóút első napján a tenger meglehetősen nyugtalan volt, és estefelé hűvös szél fújt; a Duncant alaposan dobálták a hullámok, ezért a hölgyek nem is jelentek meg a fedélzeten, fekve maradtak kabinjukban, és jól tették.

Másnapra megfordult a szél, és John kapitány kifeszítette az előtörzsvitorlát, a keresztvitorlát és a kis csúcsvitorlát, így a Duncan jobban vette a hullámokat, kevésbé dobálták az elejét és oldalát csapkodó hullámok. Lady Helena és Mary már hajnalban csatlakozott a fedélzeten Glenarvan lordhoz, az őrnagyhoz és a kapitányhoz. A napfelkelte csodálatos volt. Úgy emelkedett ki a nap az óceánból, mint valami galvánfürdőből egy aranyozott korong. A Duncan tündöklő sugárzás közepette siklott, úgy tűnt, mintha vitorláit napsugarak dagasztanák.

A hajó utasai szótlan gyönyörködéssel nézték a tündöklő nap megjelenését.

– Mily csodálatos látvány! - törte meg a csendet lady Helena. - Szép napra virradtunk. Bárcsak a szél is segítené a Duncant!

– Kívánni sem lehetne jobb szelet, Helenám - felelte Glenarvan lord -, nem panaszkodhatunk, az út jól kezdődik.

– Sokáig tart az átkelés?

– John kapitányt kell megkérdezni - felelte Glenarvan. - Jól haladunk? Meg van elégedve a hajójával, John?

– Nagyon - felelte John. - Remek hajó ez, igazi tengerész csak elégedett lehet vele. A hajótest és a gépezet csodálatos összhangban van, nézzétek csak, milyen sima nyomot hagy, milyen könnyedén szeli a hullámokat! Tizenhét mérföldes sebességgel haladunk. Ha tartja ezt az iramot, tíz nap alatt átkelünk az Egyenlítőn, és öt héten belül megkerüljük legdélibb pontját, a Horn-fokot.

– Hallja ezt, Mary? - kiáltott fel lady Helena. - Öt héten belül!

– Igen, asszonyom, hallom - felelte a leány -, meg is dobbant a szívem a kapitány szavaira.

– Hogy bírja a hajóutat, Mary? - kérdezte Glenarvan lord.

– Elég jól, uram, nem érzem különösebben rosszul magam. Különben is, hamar hozzá fogok szokni.

– És Robert?

– Ó, Robert - szólt közbe John Mangles - mikor nem a gépházat bújja, hát fenn ül az árbockosárban. Ez a gyerek nem is tudja, mi a tengeribetegség. Nézzék csak!

A kapitány az előárbocra mutatott, mindnyájan észrevették Robertet, aki ott csüngött százlábnyi magasságban a levegőben, a felső árboc sudártartó kötelén. Mary önkéntelenül is riadt mozdulatot tett.

– Egyet se féljen, kisasszony - nyugtatta John Mangles -, felelek érte, és megígérem, hogy hamarosan mint jó matrózt fogom bemutatni Grant kapitánynak, mert biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk a kiváló hajóst.

– Bárcsak igaza volna, John! - felelte Mary.

– Gyermekem - szólt Glenarvan lord -, mindebben van valami gondviselésszerű, ami reményeket kelthet bennünk. Nem magunk megyünk, vezetnek bennünket. Nem keresünk, utat mutatnak nekünk. Meg aztán, látja ezt a sok derék embert, akik mind a jó ügy szolgálatába álltak! Nemcsak hogy sikerül, amire vállalkoztunk, de nehézségekbe sem fogunk ütközni. Kéjutazást ígértem lady Helenának, és ha csak nagyot nem tévedek, megtartom a szavam.

– Te vagy a legjobb ember a világon - mondta lady Glenarvan.

– Szó sincs róla, de enyém a legjobb legénység, a legjobb hajón. Nem csodálja a Duncanunkat, Mary?

– De még mennyire! - felelte a fiatal lány. - És mint hozzáértő csodálom.

– Valóban?

– Gyerekkoromban apám hajóin játszottam, belőlem is tengerészt kellett volna nevelnie, és ha sor kerülne rá, talán most is le tudnék oldani egy vitorlagyűrűt, vagy megfonnék egy vékony kötelet.

– Mit nem mond, kisasszony! - kiáltott fel John Mangles.

– Ha így beszél - szólt Glenarvan lord -, John kapitány jó barátja lesz, mert az ő szemében semmi sem ér fel a tengerészélettel. Nem tud elképzelni más életet, még nők számára sem! Igaz-e, John?

– Igaz bizony, uram - felelte a fiatal kapitány. - Persze Grant kisasszony inkább maradjon csak a sétafedélzeten, s ne foglalkozzék vitorlafeszítéssel az árbocsudáron, de azért jólesik, hogy így beszél.

– Főleg, mikor a Duncant dicséri - tette hozzá Glenarvan.

– Meg is érdemli - tette hozzá John.

– Szavamra - mondta lady Helena -, ha már ilyen büszkék a hajójukra, kedvet kaptam, hogy végigjárjam, egész a hajófenékig, megnézném azt is, hogy vannak elszállásolva derék matrózaink a fedélközben.

– Nagyon jól - felelte John -, akárcsak otthon lennének.

– És valóban otthon vannak, Helenám - folytatta Glenarvan lord. - Ez a hajó a mi vén Kaledóniánk egy része. A Dumbarton grófság egy darabja, mely, hála valami különös kegynek, úszik a tengeren, így tulajdonképpen nem is hagytuk el hazánkat. A Duncan nem más, mint a Malcolm-kastély, az óceán pedig a Lomond-tó.

– Nos, kedves Edward - felelte lady Helena -, akkor vezessen végig bennünket a kastélyban.

– Parancsára, asszonyom - mosolyodott el Glenarvan -, de előbb engedje meg, hogy beszéljek Olbinett-tel.

A hajó stewardja kiváló komornyik volt, skót, de előkelősködését nézve akár francia is lehetett volna, egyébként szorgalmas volt és értelmes. Most megjelent a lord hívására.

– Olbinett, sétálunk egyet reggeli előtt - szólt Glenarvan lord, mintha legalábbis Tarbetbe vagy a Katrinetóra indultak volna -, remélem, mire visszajövünk, asztalon lesz a reggeli.

Olbinett ünnepélyesen meghajolt.

– Velünk tart, őrnagy? - kérdezte lady Helena.

– Ha úgy parancsolja - felelte Mac Nabbs.

– Ó, az őrnagy szivarja füstjébe burkolódzott, nem kell kiszakítani belőle, féktelen dohányos ám az őrnagy, Mary! Még éjjel, alvás közben is dohányzik.

Az őrnagy beleegyezően bólintott, Glenarvan lord és vendégei pedig lementek a fedélközbe.

Mac Nabbs egyedül maradt, szokásához híven magában beszélgetett, csendes egyetértésben, még vastagabb füstfelhőbe burkolódzott, és nézte a hajószántotta barázdákat a vízen. Néhány perces néma szemlélődés után megfordult, és egy idegennel találta szembe magát. Az őrnagyot, ha képes lett volna bármin meglepődni, ugyancsak meglepte volna ez a találkozás, mert az utas teljesen ismeretlen volt számára.

Magas, szikár és sovány, negyven év körüli férfi lehetett, nagy fejű, hosszú szárú szöghöz hasonlított; a feje széles, vaskos, homloka magas, az orra hosszú, szája nagy, az álla erősen kiugró. Szeme hatalmas kerek szemüveg mögött rejtőzött, tekintete a nüktalopok, a homályban is jól látók jellegzetes bizonytalanságát tükrözte. Arckifejezése értelemre, jó kedélyre vallott. Nem, nem hasonlított azokra a visszataszítóan komoly emberekre, akik sohasem nevetnek, akik ürességüket rejtik a komolyság maszkja mögé. Nem, erről szó sem volt.

Könnyedsége, fesztelensége világosan mutatta, hogy az ismeretlen jó oldalukról nézi az embereket és a dolgokat egyaránt. Még mielőtt megszólalt volna, látszott, hogy beszédes, de főleg szórakozott, mint azok, akik nem látják, amit néznek, nem hallják, amit hallgatnak. Útisapkát viselt, erős, sárga cipőt lábszárvédővel, barna bársonynadrágot, hasonló anyagból készült kabátot, melynek zsebei számtalan notesztól, naptártól, füzettől, tárcától és csomó más haszontalan dologtól duzzadtak, nem is beszélve a látcsőről, amit a vállán keresztbe vetett szíjon hordott.

Az ismeretlen izgatottsága különös ellentétben állt az őrnagy nyugalmával; körüljárta, méregette, fürkészte anélkül, hogy az utóbbi törődött volna azzal, honnan is jön az idegen, hova készül, hogyan került a Duncan fedélzetére.

Mikor a titokzatos személyiség látta, hogy buzgólkodása hajótörést szenved az őrnagy egykedvűségén, megragadta látcsövét, mely ha egészen kinyitotta, négy láb hosszú volt, majd terpeszállásba helyezkedve, mozdulatlanul, akár egy útjelző pózna, arra a vonalra szegezte műszerét, ahol az ég és a tenger egybeolvadt. Mintegy ötpercnyi vizsgálódás után leeresztette távcsövét, és úgy támaszkodott rá, mint valami sétabotra, de a látcső lábazata összecsuklott, és az idegén hirtelen egyensúlyát vesztette, s kis híján elterült a főárboc tövében.

Mindenki más legalábbis elmosolyodott volna hasonló helyzetben, de az őrnagynak szempillája sem rebbent. Az új utas végül cselekvésre szánta el magát.

– Steward! - kiáltotta idegenes hangsúllyal.

Majd várt egy darabig. Senki sem jelentkezett.

– Steward! - kiáltotta most már hangosabban.

Olbinett éppen ebben a percben jelent meg, a hajó orra felé tartott, a konyhába. Ugyancsak elcsodálkozott, hogy ez a jól megtermett idegen őt szólítja.

– Ki lehet ez? - hökkent meg. - Talán Glenarvan lord egy barátja? Lehetetlen.

De azért felment a fedélzetre, és az idegenhez közeledett.

– Ön a hajó stewardja? - kérdezte az idegen.

– Igen, uram - felelte Olbinett -, de nem tudom, kihez van...

– A hatos számú kabin utasa vagyok.

– A hatos számú kabiné? - képedt el a steward.

– Úgy bizony. És önt hogy hívják?

– Olbinett.

– Nos, Olbinett barátom - mondta a hatos számú kabin utasa -, nem ártana a reggeli után nézni, mégpedig gyorsan. Hamarosan harminchat órája lesz, hogy nem ettem, helyesebben harminchat órát átaludtam, ami megbocsátható, mivel egyhuzamban jöttem Párizstól Glasgow-ig. Hány órakor van a reggeli?

– Kilenckor - felelte gépiesen Olbinett.

Az idegen meg akarta nézni az óráját, de ez a művelet kicsit hosszadalmas volt, mivel csak a kilencedik zsebében talált rá.

– Jól van - mondta -, még nyolc óra sincs. Legyen szíves, Olbinett, addig is hozzon egy pohár sherryt meg néhány kétszersültet, mert éhen halok.

Olbinett csak hallgatta, egy szót sem értett az egészből, meg különben is, az idegen megállás nélkül beszélt, s döbbenetes gyorsasággal ugrott egyik témáról a másikra.

– Hát a kapitány? Még fel sem kelt! És a másodparancsnok? Mit csinál a másodparancsnok? Ő is alszik? Meg kell hagyni, az idő szép, a szél is kedvező, magától is megy a hajó...

John Mangles éppen ebben a pillanatban jelent meg a fedélzetre vezető lépcsőn.

– Íme, itt a kapitány - mondta Olbinett.

– Örvendek - kiáltott fel az ismeretlen. - Boldog vagyok, Burton kapitány, hogy végre megismerkedhettem önnel.

John Mangles ugyancsak meglepődött, nemcsak azért, mert Burton kapitánynak szólították, hanem mert idegent látott a hajón.

Az meg zavartalanul folytatta:

– Engedje meg, hogy megszorítsam a kezét - mondta -, tegnapelőtt este csak azért nem üdvözöltem, mert az indulás pillanatában senkit sem kell zavarni. De boldog vagyok, hogy ma végre ismeretséget köthetek önnel, kapitány.

John Mangles tágra nyitott szemmel hol Olbinettre, hol a jövevényre nézett.

– Most, hogy már megismerkedtünk - folytatta az idegen -, beszélgessünk, mint régi barátokhoz illik. Mesélje el, hogy van megelégedve a Scotiával.

– Miféle Scotiáról beszél? - szólalt meg végül John Mangles.

– Hát a Scotiáról, amin utazunk, erről a jó hajóról, melynek képességeiről ugyanúgy legendákat zengenek, mint parancsnokának, Burton kapitánynak jó tulajdonságairól. Mondja, nem rokona véletlenül a hasonló nevű nagy Afrika-kutatónak? Vakmerő ember. Gratulálok!

– Uram - mondta John Mangles -, nemcsak hogy nem vagyok rokona az Afrika-kutató Burtonnak, de még csak nem is hívnak Burton kapitánynak.

– Úgy, hát akkor a Scotia másodparancsnokához, Burdness úrhoz van szerencsém?

– Burdness? - felelte John Mangles, aki már kezdte sejteni a valóságot. De vajon őrülttel vagy egyszerűen kelekótyával van dolga? Ez a kérdés merült fel agyában, s éppen arra készült, hogy kereken megmondja a véleményét, mikor Glenarvan lord felesége meg Mary Grant társaságában megjelent a fedélzeten. Az idegen észrevette őket, és felkiáltott:

– Ó! Utasok! Utasok! Remek. Remélem, Burdness úr, megismertet velük...

Magabiztosan közeledett feléjük, be sem várta John Mangles közvetítését.

– Asszonyom - fordult Mary Granthoz -, kisasszony - szólt lady Helenához -, uram - mondta Glenarvan lordnak.

– Glenarvan lord - szólt John Mangles.

– Mylord - kezdte rá az ismeretlen -, elnézését kérem, hogy magam mutatkozom be, de a tengeren nem kell oly szigorúan venni az illemszabályokat; remélem, hogy hamarosan közelebbről megismerkedünk, és hogy a hölgyek társaságában a Scotia útja rövidnek és kellemesnek tűnik majd.

Lady Helena és Mary Grant nem tudott mit szólni. Nem értették, hogyan került ez az idegen a Duncan fedélzetére.

– Uram - szólalt meg végül Glenarvan lord -, kihez van szerencsém?

– Jacques-Eliacin-François-Marie Paganel vagyok, a Párizsi Földrajzi Társulat titkára, a berlini, bombayi, a darmstadti, lipcsei, a londoni, a pétervári, a bécsi, valamint a New York-i társulatok levelező tagja, a Kelet-indiai Királyi Földrajzi és Néprajzi Intézet tiszteletbeli tagja, ki húsz éven át szobájában tanulmányozta a földrajztudományt, s aki végül részt akar venni az aktív földrajzkutatásban, és ezért India felé hajózik, hogy a helyszínen ellenőrizze a nagy utazók kutatási eredményeit.