Az új-zélandi vérfürdő

Január 31-én, indulása után negyedik napon a Macquarie az Ausztrália és Új-Zéland közötti út kétharmadát sem tette meg. Halley nem sokat törődött a hajó vezetésével, mindent a matrózokra hagyott. Ritkán mutatkozott, de emiatt senki sem panaszkodott. Abban sem találtak volna kivetnivalót, ha egész nap megbújik a kabinjában, de az már kevésbé volt örvendetes, hogy a goromba master nap mint nap leitta magát ginnel vagy brandyvel. Matrózai szívesen követték a példáját; hajó talán sohasem vitorlázott ilyen vaktában, mint a Twofold-öbölbeli Macquarie.

Ez a megbocsáthatatlan hanyagság John Manglest szüntelen éberségre késztette. Wilson és Mulrady nemegyszer az utolsó pillanatban rántotta helyre a kormányrudat, mikor a hajót egy-egy hirtelen fordulat majd oldalára döntötte. Will Halley gyakran közbelépett, s vad káromkodással támadt a két matrózra. Azok már kezdték türelmüket veszteni, szívesen ellátták volna ennek a részegesnek a baját, s szívesen bezárták volna a hajófenékbe. John Mangles azonban fékezte őket, s nagy nehezen lecsillapította jogos felháborodásukat.

Pedig a hajó helyzete őt is aggasztotta, de mivel nem akarta Glenarvant nyugtalanítani, csak az őrnagynak és Paganelnak szólt róla. Mac Nabbs, ha más szavakkal is, de lényegében ugyanazt a tanácsot adta neki, mint Wilson és Mulrady.

– Ha szükségesnek tartja, John - mondta Mac Nabbs -, egy percig se habozzon, nyomban vegye át a parancsnokságot, vagyis a kormányrúd kezelését. Majd ha Aucklandben partra szállunk, ez a részeges újra úr lehet a hajóján, s ha úgy tetszik neki, el is süllyedhet vele.

– Meg is teszem, ha kell - felelte John. - Míg nyílt tengeren járunk, elég, ha kicsit a körmükre nézünk; matrózaim meg én nem hagyjuk el a fedélzetet. De ha a partok közelében nem tér józan észre ez a Will Halley, megvallom, nem tudom, mitévő leszek.

– Nem jelölhetné ki az útirányt? - kérdezte Paganel.

– Nehéz volna - felelte John. - Bármily hihetetlen is, de egyetlen tengeri térkép sincsen a hajón!

– Ez igaz?

– Igaz. A Macquarie csak Eden és Auckland között közlekedik, és Will Halley úgy ismeri ezt a környéket, hogy még csak meg sem határozza az irányt.

– Talán azt hiszi, hogy a hajója ismeri már az utat, és magától is helyes irányba megy - mondta Paganel.

– Nem hiszek az ilyen tanulékony hajókban - folytatta John Mangles -, ha Will Halley partközelben is ilyen részeg lesz, nagy bajba jutunk.

– Reméljük - mondta Paganel -, hogy a part közelében majd csak észhez tér.

– Tehát - kérdezte Mac Nabbs - szükség esetén nem tudná Aucklandbe vezetni a Macquarie-t?

– A partszakasz térképe nélkül képtelenség. Igen meredek és veszedelmes a part. Rendszertelenül, szeszélyesen követik egymást a fjordok, akárcsak a norvég partvidéken. Sok a zátony, nagy gyakorlat kell kikerülésükhöz. Akármilyen erős is egy hajó, menthetetlenül vége, ha ráfut egy ilyen, alig néhány lábnyi mélységben rejtőző sziklára.

– És ebben az esetben - mondta az őrnagy - a legénység nem tehet egyebet, mint hogy a partra menekül?

– Igen, Mac Nabbs úr, ha az időjárás engedi.

– Szép kilátások! - felelte Paganel. - Az új-zélandi partvidék nem valami szívélyes, de a veszélyek azon túl is nagyok.

– A maorikra gondol, Paganel úr? - kérdezte John Mangles.

– Igen, barátom. Rossz hírük bejárta az Indiai-óceánt. Ezek nem afféle félénk ausztráliaiak, hanem értelmes, vérszomjas emberek, emberhúst kedvelő kannibálok, könyörtelen emberevők.

– Ha tehát Grant kapitány hajója Új-Zéland partjain szenvedett hajótörést - kérdezte az őrnagy -, úgy nem tanácsolná, hogy felkutatására induljunk?

– A partokon igen - felelte a földrajztudós -, ott talán ráakadnánk a Britannia nyomára, de a sziget belsejében felesleges volna keresni. Valamennyi európai, aki bemerészkedik erre a gyászos vidékre, menthetetlenül a maorik fogságába esik, s aki a maorik fogságába esik, annak vége. Biztattam a barátaimat, hogy keljünk át Ausztrálián, a pampákon, de Új-Zéland ösvényeire sohasem csábítanám őket. Adja az ég, hogy soha ne kerüljünk ezeknek a kegyetlen bennszülötteknek a kezei közé.

Paganel jogosan aggódott. Új-Zélandnak igen rossz a híre, felfedezésének minden egyes mozzanatát véres dátumok jelzik.

Hosszú a sora azoknak az áldozatoknak, akiknek neve ott szerepel a tengerjárók vértanúkönyvében. Abel Tasman öt legyilkolt és fölfalt matróza nyitja meg a kannibalizmus véres évkönyveit. Utánuk Tukney kapitány és dereglyéjének egész legénysége jutott erre a sorsra. A Foveaux-szoros keleti részén a Sydney-Cove nevű hajó öt halásza ugyancsak a bennszülöttek bendőjébe került. Ha megemlítjük még a Brothers nevű kétárbocos legénységének két tagját, kiket a Molineux kikötőben öltek le, Gates tábornok több katonáját és a Mathilda három szökevényét, eljutunk a szomorú hírű Marion du Frene kapitány nevéhez.

1772. május 11-én, Cook első útja után, a francia Marion kapitány Mascarin nevű hajójával, meg a Crozet kapitány parancsnoksága alatt álló Castrie-vel kikötött a Sziget-öbölben. A képmutató új-zélandiak igen szívélyesen fogadták a jövevényeket. Még azt is megjátszották, hogy félénkek, s csak ajándékok, kedvesség, mindennapos barátkozás árán szoktak a hajóra.

Főnökük, az értelmes Takuri, ha hitelt adhatunk d’Urville állításának, a Wangaroa törzshöz tartozott, s rokona volt annak a bennszülöttnek, akit két évvel Marion kapitányt érkezése előtti Surville oly hitszegő módon magával hurcolt.

Abban az országban, ahol a becsület minden maoritól megkívánja, hogy vérrel mossa le az elszenvedett gyalázatot, Takuri nem feledkezhetett meg a törzsét ért sérelméről. Türelmesen várta egy európai hajó érkeztét, kitervezte bosszúját, s szörnyű hidegvérrel végre is hajtotta.

Eleinte félénkséget színleltek, s Takuri mindent megtett, hogy csalóka biztonságérzetet keltsen a franciákban. Társaival gyakran a hajón töltötte az éjszakát. Válogatott halakkal kedveskedtek a jövevényeknek. Lányaik, feleségeik is elkísérték őket. Hamarosan megtanulták a hajóstisztek nevét, s meghívták őket falvaikba. Marion és Crozet gyanútlanul járták be a négyezer bennszülöttel népes környéket. A szigetlakók fegyvertelenül siettek elibük, s azon voltak, hogy teljes bizalomra hangolják a jövevényeket.

Marion kapitány azzal a szándékkal vetett horgonyt a Sziget-öbölben, hogy ott kicseréli az utóbbi viharoktól megrongálódott Castrie árbocozatát. Átkutatta a sziget belsejét, és május 23-án a parttól kétmérföldnyire csodálatos cédruserdőre bukkant.

Tábort ütöttek, s a legénység kétharmada baltával meg más szerszámokkal nekikezdett a favágásnak és az öbölbe vezető út építésének. Két újabb telepet is létesítettek, az egyiket a Motu-Aro nevű kis szigeten, a kikötő közepén az expedíció betegei és a kovácsok meg a kádárok számára; a másikat a nagy szigeten az óceán partján, a hajóktól másfél mérföldnyire; ez az utóbbi kapcsolatban állt a hajóácsok táborával. Mindezeken a helyeken erőteljes, szolgálatkész bennszülöttek segítették munkájukban a tengerészeket.

Marion kapitány azonban nem hagyott fel minden óvintézkedéssel. A bennszülöttek nem léphettek fegyveresen a hajóra, s a csónakok mindig jól fölfegyverezve indultak a partra. A bennszülöttek magatartása azonban nemcsak Marion, de a leggyanakvóbb tisztek gyanúját is elaltatta, így a parancsnok elrendelte, hogy szereljék le a fegyvereket a csónakokról. Crozet kapitány hasztalanul igyekezett rávenni Mariont, hogy vonja vissza ezt a parancsot.

Az új-zélandiak erre még fokozottabb figyelmet, szolgálatkészséget tanúsítottak a franciák iránt. A törzsfőnökök meghitt barátságban éltek a hajóstisztekkel. Takuri a fiát is sokszor magával vitte a hajóra, a fiú ilyenkor az egyik kabinban töltötte az éjszakát. Június 8-án, ünnepélyes szárazföldi látogatása alkalmával a bennszülöttek az ország „nagyfőnökévé” választották Mariont, s tiszteletük jeléül négy fehér tollal ékítették haját.

Harminchárom nap telt el így, mióta a hajók a Sziget-öbölbe érkeztek. Az árbocozat javítási munkálatai jól haladtak, s a Motu-Aro patakjai lassacskán megtöltötték a hajó víztartályait. Crozet kapitány maga vezette a hajóácsok munkáját, s minden oka megvolt a bizakodásra, a vállalkozás sikeresnek ígérkezett.

Június 12-én két órakor a parancsnok halászatra készült a Takuri falu tövében. Marionon kívül még két fiatal tiszt: Vaudricourt és Lehoux szállt a csónakba, meg egy önkéntes, a fegyvermester és egy tucat tengerész. Takuri és öt másik törzsfőnök kísérte őket. Semmi sem sejtette a tizenhét európai közül tizenhatra váró szörnyűséges szerencsétlenséget.

A csónak elindult, a part felé tartott, a két hajó csakhamar eltűnt utasai szeme elöl.

Este Marion kapitány nem tért vissza a hajóra. Senki sem nyugtalankodott távolmaradása miatt. Úgy gondolták, bizonyosan meglátogatta a hajóácsok telepét, s ott tölti az éjszakát.

Másnap reggel öt órakor a Castrie dereglyéje szokás szerint a Motu-Aro szigetre ment ivóvízért. Minden baj nélkül visszatért.

Kilenc órakor a Mascarin őrt álló matróza a hajók felé úszó kimerült férfit pillantott meg a vízben. Csónak ment segítségére, s a hajóra vitték.

Turner volt, Marion kapitány dereglyéjének egyik evezőse. Oldalán két, dárda ütötte seb tátongott, egyedül ő tért vissza tizenhét ember közül, akik az előző nap elhagyták a hajót.

Kifaggatták, s hamarosan elibük tárult a borzalmas dráma minden részlete.

A szerencsétlen Marion csónakja reggel hét órakor ért a falu partjára. A bennszülöttek vidáman siettek a látogatók elé. Vállukon vitték a tiszteket és a matrózokat, akik kiszálláskor nem akartak a vízbe lépni. Majd a franciák eltávolodtak egymástól.

Abban a pillanatban lándzsával, husánggal, buzogánnyal felfegyverzett bennszülöttek támadtak rájuk, tíz egy ellen, s lemészárolták őket. Turner matrózt két dárdadöfés érte, de sikerült elmenekülnie ellenségei elől, s elrejtőzött a bozótban. Iszonyatos jelenetek szemtanúja lett. A bennszülöttek levetkőztették a holttesteket, felvágták a hasukat, s darabokra szabdalták valamennyit.

Turner ekkor észrevétlenül a vízbe vetette magát, s a Mascarin csónakja félholtan halászta ki a vízből.

A történtek mélyen megrendítették a két hajó legénységét. Bosszúért kiáltottak. Mielőtt azonban bosszút állnának a halottakért, az élőket kellett megmenteniük. A szárazföldön levő három telepet ezernyi vérszomjas kannibál vette körül.

Crozet kapitány távollétében, aki a hajóácsok telepén töltötte az éjszakát, a hajó első tisztje, Duclesmeur tette meg a legsürgősebb intézkedéseket. Vízre bocsátották a Mascarin csónakját egy tiszttel, és egy szakasz katona indult el vele. A tisztnek mindenekelőtt a hajóácsok segítségére kellett sietnie. A csónak útnak indult, a part mentén haladt, s mikor megpillantották Marion kapitány partra húzott csónakját, kikötöttek.

Minthogy Crozet kapitány nem tartózkodott a hajón, mit sem tudott a tömeggyilkosságról, mikor délután négy óra tájt megpillantotta a különítményt. Rosszat sejtett. Elibük sietett, s értesült a történtekről. Megtiltotta, hogy társaival közöljék, nem akarta, hogy bátorságukat veszítsék.

A bennszülöttek csapatokba tömörülve megszállták a sziget valamennyi magasabb pontját. Crozet kapitány összeszedette a legfontosabb szerszámokat, a többit elásta, fölgyújtotta a fészereket, s hatvan emberével megkezdte a visszavonulást.

A bennszülöttek követték őket, s így kiáltoztak: „Takuri mate Marion!” Takuri megölte Mariont!

Azt remélték, hogy megrémítik a matrózokat, ha tudatják velük főnökük halálát. Azok elkeseredett haragjukban neki akartak támadni a nyomorultaknak, Crozet kapitány csak nagy nehezen tudta visszatartani őket.

Két mérföldet tettek meg így. A különítmény elérte a partot, s a másik telep embereivel együtt dereglyékbe szállt. Eközben a földön ülő ezernyi bennszülött meg sem mozdult. Mikor azonban a dereglyék eltávolodtak a parttól, kövekkel hajigálták őket. Négy matróz, valamennyien kitűnő lövészek, a lőfegyverek hatását nem ismerő bennszülöttek nagy elképedésére egymás után leterítették a törzsfőnököket.

Crozet kapitány visszatért a Mascarinre, s nyomban dereglyét küldött Motu-Aro szigetre. Katonai különítmény szállta meg a szigetet, s a betegeket visszavitték a hajóra.

Másnap újabb különítmény érkezett az előbbi megerősítésére. Hogy nyugodtan megtölthessék a víztartályokat, meg kellett tisztítaniuk a szigetet az ott ólálkodó bennszülöttektől. Motu-Aro falujának háromszáz lakosa volt. A franciák megtámadták a falut. Hat törzsfőnököt megöltek, a többi bennszülöttet szuronnyal megfutamították, a falut felperzselték.

A Castrie azonban nem kelhetett tengerre árbocozat nélkül. A cédruserdő fáiról le kellett mondaniuk, s Crozet kapitány különböző fákból tákoltatta össze az árbocokat. Az édesvízkészlet gyűjtése folyt tovább.

Egy hónap telt el. A bennszülöttek néhányszor megpróbálták visszafoglalni Motu-Aro szigetét, de nem jártak sikerrel. Valahányszor lőtávolba kerültek, a hajóágyúk közibük lőttek.

Végül befejezték a munkálatokat. Még meg kellett tudniuk, vajon a tizenhat áldozat közül egy sem élte-e túl a vérengzést, s bosszút kellett állniuk a többiekért. A dereglye egy egész különítmény katonával és tiszttel Takuri falvába indult. Közeledtükre az álnok, gyáva törzsfőnök, Marion parancsnok kabátjával a vállán, hanyatt-homlok elmenekült. Gondosan átkutatták a falu kunyhóit. A törzsfőnök viskójában nemrégiben megsütött emberi koponyára bukkantak. A kannibál fogainak nyoma még meglátszott rajta. Fanyársra húzott emberi combra leltek. Egy véres nyakú ingben Marion ingét ismerték fel, majd megtalálták a fiatal Vaudricourt ruháit, pisztolyait, a csónak fegyvereit, és különböző foszlányokra tépett, megsütött emberi belsőszerveket.

A gyilkosság és emberevés e nyilvánvaló bizonyítékait összeszedték, s az emberi maradványokat kegyeletesen elföldelték. Aztán felgyújtották Takuri és cinkosa, Piki-Ore faluját. 1772. július 14-én a két hajó elhagyta a gyászos partokat.

Így esett meg ez a szerencsétlenség, melyről egyetlen Új-Zélandba tartó utazónak sem szabad megfeledkeznie. Felelőtlen az a kapitány, aki nem okul belőle. Az új-zélandiak álnok kannibálok. 1773-ban, második útján, Cook is ezt tapasztalta.

Egyik hajójának, a Furneaux kapitány parancsnoksága alatt álló Aventure-nek a dereglyéje december 17-én partra indult, hogy ott vadon termő növényeket gyűjtsön. Nem tért vissza többé. Egy hadapród és hat tengerész ült benne. Furneaux kapitány nyugtalankodott, s keresésükre küldte Burney hadnagyot. Burney később így számolt be: „Arra a helyre érve, ahol a dereglye kikötött, olyan vérfürdő és olyan kegyetlenkedések nyomai tárultak elém, melyekről csak iszonyattal tudok beszélni. A homokban szanaszét emberi fejek, belek, tüdők hevertek, s a közelben kutyák falták a maradványokat.”

A véres felsorolás befejezéseképpen meg kell még említenünk a Brothers nevű vitorlást, melyet 1815-ben támadtak meg az új-zélandiak, majd 1820-ban Thompson kapitánnyal együtt legyilkolták a Boyd egész legénységét, végül Enararo törzsfőnök és emberei 1829-ben Valkitaa közelében kirabolták a sydneyi Hawes nevű hajót, és halomra öldösték matrózait.

Ilyen volt az az Új-Zéland, mely felé a tompa agyú legénység a részeges kapitány parancsnokságával a Macquarie-t vezette.