Négy gondterhes nap

A nap hátralevő része minden nevezetesebb esemény nélkül telt el. Mulrady indulására mindent előkészítettek. A derék matróz boldog volt, hogy kimutathatja odaadó hűségét Glenarvan iránt.

Paganel visszanyerte hidegvérét, a szokott módon viselkedett. Tekintete mégis elárulta, hogy valami élénken foglalkoztatja, de úgy tűnt, titokban akarja tartani gondolatait. Nyilván komoly okai voltak arra, hogy így viselkedjék, mert az őrnagy hallotta, amint magában mormolt:

– Nem! Nem! Úgysem hinnének nekem! És különben is, mi haszna volna? Késő!

Ezzel az elhatározással le is zárta a töprengést, és nekilátott, hogy megadja a szükséges felvilágosításokat Mulradynak, kijelölte a térképen a Melbourne-be vezető utat. Valamennyi track, azaz mezei ösvény a locknow-i útra nyílott. Ez az út egyenesen délre, a tengerpartra vezetett, majd hirtelen kanyarodóval Melbourne felé fordult. Paganel Mulrady lelkére kötötte, hogy mindvégig ezen az úton haladjon, ne próbálja lerövidíteni az utat ismeretlen vidékeken át. A feladat tehát igen egyszerű volt. Mulrady nem tévedhetett el.

A tábortól néhány mérföldre már nem kellett veszélyektől tartania. Ha áthaladt ezen a részen, ahol Ben Joyce bandája rejtőzik, akkor gyorsan maga mögött hagyja őket, s véghezviheti fontos küldetését.

Hat órakor valamennyien együtt vacsoráztak. Zuhogott az eső. A sátor nem nyújtott elégséges menedéket, így valamennyien a szekérbe húzódtak. Ez minden elől oltalmat nyújtott. Az agyag úgy a földhöz kötötte, oly szilárdan állt, mint egy erőd az alapzatán. Fegyvertáruk hét karabélyból és hét pisztolyból állt; ezzel hosszú ostromot is kiállhattak, hiszen sem lőszerben, sem élelemben nem volt hiányuk. Hat nap múlva a Duncan amúgy is a Twofold-öbölbe ér. Huszonnégy órával később a legénység eléri a Snowy túlsó partját; és ha nem is kelhetnek át azonnal a folyón, a fegyencek azonban kénytelenek lesznek visszavonulni a túlerő elől. Mindenekelőtt az volt a fontos, hogy Mulrady sikerrel hajtsa végre veszélyes feladatát.

Nyolc órakor teljesen besötétedett. Elérkezett az indulás pillanata. Elővezették Mulrady lovát. Fokozott óvatosságból rongyokba burkolták a patáit, így egyáltalában nem vert zajt. Az állat fáradtnak látszott, pedig lábai erejétől, fürgeségétől függött valamennyiük menekülése. Az őrnagy azt tanácsolta Mulradynak, hogy mihelyt a fegyencek lőtávolán kívül került, kímélje a lovat. Inkább késsen egy fél napot, de biztosan érkezzen meg.

John Mangles nagy gonddal megtöltött pisztolyt adott át matrózának. Biztos kézben félelmetes fegyver volt ez: hat egymás után eldörrenő lövésével könnyen megtisztítja a banditák elállta utat.

Mulrady nyeregbe szállt.

– Ezt a levelet add át Tom Austinnak - mondta Glenarvan. - Egy órát se veszítsen! Induljon a Twofold-öbölbe, s ha nem talál ott bennünket, ha nem tudunk átkelni a Snowyn, haladéktalanul jöjjön értünk! Most pedig, derék matrózom, eredj! Járj szerencsével!

Glenarvan, lady Helena, Mary Grant, valamennyien kezet szorítottak Mulradyval. Kevésbé bátor embert elriasztott volna ez az indulás a sötét, esős éjben, veszedelmes úton, a vadon ismeretlen, végtelen sivatagján át.

– Isten önnel, mylord! - mondta nyugodt hangon.

Hamarosan eltűnt az erdőszélen vonuló ösvényen.

Vad erővel támadt föl a szélvihar. Az eukaliptuszfák magas ágai tompán zörögtek a sötétben. A száraz gallyak egymás után hulltak a nedves földre. Nem egy kiszáradt fa, mely eddig csodás módon talpon maradt, most kidőlt a viharban. A szél túlüvöltötte a recsegést, baljós nyögései a Snowy harsogásával keveredtek. A kelet felé rohanó, vihar űzte, vaskos felhők gőzfoszlányként söpörték a földet. Az éjszakát gyászos sötétség tette rémületesebbé.

Mulrady távozása után az utazók megbújtak a szekérben. Lady Helena, Glenarvan és Paganel az első, szorosan elzárt fülkében foglalt helyet. A hátsó fülkében Olbinett, Wilson és Robert talált menedéket. Az őrnagy és John Mangles kint őrködött. Erre az óvatosságra szükség is volt, mert a fegyencek most könnyen megtámadhatnák, így lehetséges, hogy meg is támadják őket.

A két őrszem hűségesen állt a vártán, bölcs nyugalommal fogadták az éjszakából rájuk törő szélrohamokat. Tekintetükkel az alattomos támadásra oly alkalmas sötétséget fürkészték; a vihar zúgásától, a szél süvítésétől, az ágak ropogásától, a ledűlő fák robajától s a féktelen ár morajlásától semmit sem lehetett hallani. Olykor azonban egy-egy kurta időre elült a vihar. A szél elállt, hogy megpihenjen. A mozdulatlan nádas és a gumifák függönye mögött csak a Snowy robajlott. E pillanatnyi szünetekben még mélyebbnek tűnt a csend. Az őrnagy és John Mangles feszülten hallgatózott.

Egyik ilyen rövid szünetben éles fütty ütötte meg fülüket.

John Mangles az őrnagyhoz sietett.

– Hallotta? - kérdezte tőle.

– Igen - mondta Mac Nabbs. - Állat volt vagy ember?

– Ember - felelte John Mangles.

Mindketten füleltek. A rejtelmes fütty hirtelen újra felhangzott; valami dörrenésféle követte, alig hallhatóan, mert a vihar újult erővel felbődült. Mac Nabbs és John Mangles még egymás szavát sem hallották. A szekér mellé léptek.

E pillanatban szétnyíltak a bőrfüggönyök, és Glenarvan csatlakozott két társához. Ő is hallotta a baljós fütyülést és a ponyva alatt visszhangzó dörrenést.

– Melyik irányból hangzott? - kérdezte.

– Onnan - mondta John, és a sötét ösvényre mutatott, melyen Mulrady eltávozott.

– Milyen messziről?

– A szél hordta a hangot - felelte John Mangles. - Legalább hárommérföldnyiről.

– Gyerünk! - mondta Glenarvan, és vállára vetette karabélyát.

– Ne menjünk! - felelte az őrnagy. - Ezzel a csellel akarnak eltávolítani bennünket a szekértől.

– És ha ezek a nyomorultak leterítették Mulradyt? - ragadta meg Mac Nabbs kezét Glenarvan.

– Holnap majd megtudjuk - felelte ridegen az őrnagy, aki mindenáron vissza akarta tartani Glenarvant egy fölösleges és meggondolatlan lépéstől.

– Ön nem hagyhatja el a tábort, mylord - mondta John. - Egyedül megyek.

– Ön sem mehet! - mondta Mac Nabbs határozottan. - Azt akarják, hogy egyenként öljenek le bennünket, hogy szétforgácsoljuk erőnket, és kiszolgáltassuk magunkat ezeknek a gonosztevőknek? Ha Mulrady áldozatul esett, ezt a szerencsétlenséget nem kell másodikkal tetéznünk. Mulrady elindult, őt választotta ki a sors. Ha engem választott volna a helyébe, én is elmentem volna, akárcsak ő, de nem kértem, nem vártam volna segítséget.

Az őrnagynak minden szempontból igaza volt, hogy visszatartotta Glenarvant és John Manglest. Esztelen és haszontalan próbálkozás lett volna megkísérelni, hogy a sötét éjszakában beérjék Mulradyt, és megelőzzék a bozótban leselkedő fegyenceket. Glenarvan maroknyi csapata nem áldozhatott fel újabb emberéletet.

Glenarvan azonban nem hajolt meg az érvek előtt. Keze görcsösen markolta karabélyát. Föl-alá járt a szekér körül. A legapróbb neszekre is fülelt. Tekintetével a komor sötétségen igyekezett áthatolni. Kínozta a gondolat, hogy egyik emberét halálos sérülés érte, s most elhagyottan, segítség nélkül hiába hívja azokat, akikért föláldozta magát. Mac Nabbs nem tudta, hogy vissza tudná-e tartani, ha Glenarvant elragadná szíve hevülete, s Ben Joyce fegyverei elé akarná vetni magát.

– Edward - mondta neki -, nyugodjon meg. Hallgasson a baráti szóra. Gondoljon lady Helenára, Mary Grantra, mindazokra, akik itt maradnak! Meg aztán hova is akar menni? Hol akarja megkeresni Mulradyt? Hiszen kétmérföldnyire innen támadták meg! Melyik úton? Melyik ösvényen indulna nyomában?

E pillanatban, mintegy válaszként az őrnagy szavaira, fájdalmas kiáltás hangzott fel.

– Hallgassák! - mondta Glenarvan.

A kiáltás abból az irányból hallatszott, ahonnan az előbb a lövés, de csupán egy negyedmérföldnyiről.

Glenarvan félrelökte Mac Nabbsot, és megindult az ösvényen, mikor a szekértől vagy háromszáz lépésnyire följajdult egy hang:

– Segítség! Erre!

Panaszos, kétségbeesett hang volt. John Mangles és az őrnagy a hang irányába vetette magát.

Néhány pillanat múlva az erdőszélen vánszorgó, halálos kínban nyögő embert pillantottak meg.

Mulrady volt, megsebesült, haldoklott. Mikor társai fölemelték, érezték, hogy véres lett a kezük.

Az eső újult erővel szakadt, a szél vadul tombolt a holt fák ágai között. Glenarvan az őrnagy és John Mangles ebben a szélviharban vitték Mulradyt a szekérre.

Érkeztükre valamennyien fölálltak. Paganel, Robert, Wilson és Olbinett leszállt a szekérről; lady Helena átadta fülkéjét a szerencsétlen Mulradynak. Az őrnagy levette a matróz vér- és esőáztatta kabátját. Megtalálta a sebet. A jobb oldalán érte tőrszúrás.

Mac Nabbs hozzáértően bekötözte. Hogy a fegyver nemes szerveket is érintett-e, azt nem tudta megmondani. A sebből szaggatott, vörös vérsugár lövellt, a sebesült sápadtsága, gyengesége arra mutatott, hogy komoly sérülés érte. Az őrnagy tiszta vízzel kimosta a sebet, majd vastag taplót helyezett rá, arra tépést rakott, s az egészet bekötözte. Sikerült elállítania a vérzést. Mulradyt sebesült oldalára fektették, fejét, törzsét föltámasztották, s lady Helena néhány korty vizet itatott vele.

Negyedóra múlva az addig mozdulatlan sebesült megmozdult. Szeme félig kinyílt. Néhány szaggatott szót suttogott; az őrnagy közel hajolt hozzá, s ezt hallotta:

– Mylord... a levél... Ben Joyce...

Az őrnagy fennhangon elismételte ezeket a szavakat, és társaira tekintett. Vajon mit akart mondani Mulrady? Ben Joyce megtámadta a matrózt, de vajon miért? Nem csupán feltartóztatni akarta, megakadályozni, hogy ne érjen el a Duncanra? Ez a levél...

Glenarvan átvizsgálta Mulrady zsebeit. A Tom Austinnak szóló levél egyikben sem volt.

Nyugtalanul, aggódva töltötték az éjszakát. Minden pillanatban attól tartottak, hogy a sebesült meghal. Heves láz emésztette. A két melegszívű ápolónő, lady Helena és Mary Grant nem távoztak mellőle. Buzgóbb, irgalmasabb ápolásban kevés betegnek volt része.

Fölkelt a nap. Elállt az eső. Az égen még vaskos felhők gomolyogtak. A földet törött ágak borították. Az agyagos talajt még jobban föláztatta az eső. A szekér körül nehéz volt közlekedni, de mélyebbre már nem süppedhetett.

Mihelyt megvirradt, John Mangles, Paganel és Glenarvan felderítőútra indult a tábor körül. Végigmentek a még vérfoltos ösvényen. Ben Joyce-nak és bandájának nyoma sem volt. Elmentek egészen addig, ahol Mulradyt megtámadták. Két holttest hevert ott a földön, Mulrady golyója érte őket. Az egyik a black-point-i patkolókovács teteme volt. Arcát félelmetesen eltorzította a halál.

Glenarvan nem ment messzebbre. Az óvatosság azt kívánta, ne távolodjanak el a többiektől. A súlyos helyzeten töprengve visszatért a szekérhez.

– Még csak nem is gondolhatunk arra, hogy újabb hírvivőt küldjünk Melbourne-be - mondta.

– Pedig így kell tennünk, mylord - szólt John Mangles -, én szerencsét próbálok ott, ahol matrózom nem járt sikerrel.

– Nem, John. Hiszen még lovad sincsen, hogy tehetnél meg kétszáz mérföldet!

Mulrady lovát ugyanis sehol nem látták. Vajon leterítették a gyilkosok? Vagy útját veszítve a síkságon bolyong? Vagy talán a fegyencek kerítették kézre?

– Bármi történik is - folytatta Glenarvan -, többé nem válunk el egymástól! Várjunk egy hetet vagy kettőt, hogy leapadjon a Snowy vize. Napi rövid menetelésekkel aztán eljutunk a Twofold-öbölbe, és onnan biztosabb úton üzenünk a Duncanra, hogy jöjjön értünk.

– Csak ezt tehetjük - mondta Paganel.

– Tehát nem válunk el egymástól, barátaim - mondta Glenarvan. - Egy magányos ember túl sokat kockáztat ezen a banditák lepte vidéken. Most pedig a legfontosabb az volna, hogy szegény matrózunk életben maradjon.

Glenarvannak kétszeresen is igaza volt. Először is, mert megtiltott minden egyéni vállalkozást, másodszor meg, mert azt tanácsolta, hogy türelmesen várják meg, míg lehetővé válik az átkelés a Snowyn. Alig harmincöt mérföld választotta el őket Delegète-től, Új-Dél-Wales első határvárosától; ott majd közlekedési eszközt szereznek, hogy eljussanak a Twofold-öbölbe, ahonnan majd táviratilag küldhet utasításokat a Duncanra.

Bölcs elhatározások voltak ezek, csak késeiek. Mennyi bajt elkerülhettek volna, ha Glenarvan nem küldi el Mulradyt a lucknow-i útra!

Mikor Glenarvan visszatért a táborba, társait kevésbé gondterheltnek látta. Mintha ismét reménykedtek volna.

– Jobban van! Jobban van! - futott Robert Glenarvan elibe.

– Mulrady?...

– Igen, Edward - felelte lady Helena. - Megfordult a betegsége. Az őrnagy bízik a gyógyulásban. Életben marad!

– Hol van Mac Nabbs? - kérdezte Glenarvan.

– Mellette. Mulrady beszélni akart vele. Ne zavarjuk őket.

Egy órával ezelőtt a sebesült magához tért aléltságából, láza is csökkent. Mihelyt visszanyerte öntudatát és emlékezetét, Mulrady Glenarvant, vagy ha ő nincs a közelben, az őrnagyot szólította magához. Mac Nabbs látta, hogy még milyen gyenge, el is akarta tiltani a beszédtől, de Mulrady annyira erősködött, hogy az őrnagynak engednie kellett.

Mikor Glenarvan visszatért, már néhány perce beszélgettek. Meg kellett hát várniuk az őrnagy beszámolóját.

Hamarosan szétnyílt a szekér függönye, és megjelent az őrnagy. A gumifák tövében felállított sátorhoz ment, ott csatlakozott barátaihoz. Máskor oly szenvtelen arcán most komoly gond tükröződött. Mikor tekintete lady Helenára és a fiatal lányra esett, szeme fájdalmas szomorúságot fejezett ki.

Glenarvan nyomban kérdezősködni kezdett. Az őrnagy röviden ezt tudta meg:

Mikor Mulrady elhagyta a tábort, azokat az ösvényeket követte, melyeket Paganel kijelölt. Amennyire csak tehette, sietett a sötét éjszakában. Becslése szerint körülbelül két mérföldet tehetett meg, mikor többen - talán öten - a lovára vetették magukat. Az állat fölágaskodott. Mulrady előrántotta a pisztolyát, és lőtt. Úgy látta, hogy két támadója elesett. A lövés fényénél felismerte Ben Joyce-ot. Ez minden. Arra már nem jutott ideje, hogy pisztolya valamennyi golyóját kilője. Jobb oldalát iszonyatos szúrás érte, és a földre zuhant.

Még nem vesztette el az eszméletét. A gyilkosok halottnak vélték. Érezte, hogy átkutatják. Majd ezt hallotta: „Megvan a levél” - mondta az egyik fegyenc. „Add ide - mondta Ben Joyce. - Most már miénk a Duncan!”

Amikor Mac Nabbs elbeszélésének ehhez a részéhez ért, Glenarvan felhördült.

„Fogjátok el a lovat - mondta Ben Joyce. - Két nap múlva a Duncanon leszek, hat nap múlva a Twofold-öbölben. Ott találkozunk. Őlordsága csapata akkor még javában ott tocsog majd a Snowy mocsarában. Keljetek át a kemplepieri hídon, menjetek a tengerparton, és várjatok rám. Majd csak megtalálom a módját, hogy a hajóra csempésszelek benneteket! És ha egyszer a nyílt tengeren járunk egy olyan hajóval, mint a Duncan, mi leszünk az urak az Indiai-óceánon!” - „Éljen Ben Joyce!” - kiáltották a fegyencek. Elővezették Mulrady lovát, és Ben Joyce vágtatva eltűnt a lucknow-i úton, a banda meg délkeletre a Snowy felé indult. Noha súlyosan megsebesült, Mulradynak maradt még annyi ereje, hogy a tábortól háromszáz lépésnyire vonszolja magát, oda, ahol félholtan rátaláltunk.

– Íme, ezt beszélte el Mulrady - fejezte be Mac Nabbs. - Most már megértik, ugye, miért akart annyira beszélni ez a bátor matróz?

Erre a történetre elszörnyedtek Glenarvanék.

– Kalózok! Kalózok! - kiáltott fel Glenarvan. - Leölik a legénységet! A Duncan banditák kezére kerül!

– Igen - felelte az őrnagy -, mert Ben Joyce rajtaüt a hajón, és akkor...

– Meg kell előznünk ezeket a nyomorultakat! - mondta Paganel.

– De hogyan keljünk át a Snowyn? - kérdezte Wilson.

– Úgy, ahogy ők - felelte Glenarvan. - A kemplepieri hídon kelnek át, mi is átkelünk rajta.

– És mi lesz Mulradyval? - kérdezte lady Helena.

– Felváltva visszük majd! Nem szolgáltathatom ki a Duncan védtelen legénységét Ben Joyce bandájának!

Az a terv, hogy a kemplepieri hídon keljenek át a Snowyn, véghezvihető, de kockázatos volt. Lehet, hogy a fegyencek megszállták a hidat, és védik azt a pontot. Legalább harmincan lesznek hetük ellen. Vannak azonban olyan pillanatok, mikor nem számolgat az ember, hanem egyszerűen nekivág a feladatnak.

– Mylord - mondta John Mangles -, mielőtt megkíséreljük ezt az utolsó lehetőséget, előrelátóbb volna, ha előbb felderítenénk a híd környékét. Vállalom.

– Elkísérem, John - felelte Paganel.

Javaslatukat elfogadták, s John Mangles és Paganel nyomban felkészült az útra. Az volt a feladatuk, hogy lemenjenek a Snowy partjára, s annak mentén haladjanak egészen addig, amíg meg nem pillantják a Ben Joyce említette hidat. Főleg arra kellett ügyelniük, nehogy a parton portyázó fegyencek meglássák őket.

A két bátor bajtárs fegyverekkel, élelemmel fölszerelve útnak indult, s hamarosan el is tűnt a part menti nádasban.

Egész nap várták őket. Beesteledett, de még mindig nem tértek vissza. Glenarvanék egyre jobban aggódtak.

Végre, úgy tizenegy óra tájt Wilson jelezte, hogy közelednek. Paganel és John Mangles a tízmérföldes gyaloglás után elcsigázva érkezett meg.

– A híd! Létezik ez a híd? - kérdezte Glenarvan elibük sietve.

– Igen, egy liánokból font híd - felelte John Mangles. - A fegyencek valóban át is keltek rajta. De...

– De? - kérdezte Glenarvan újabb bajt sejtve.

– Felégették maguk mögött! - felelte Paganel.