Az indulás

Ha Glenarvan elhatározott valamit, nem késlekedett a megvalósítással. Ahogy elfogadták Paganel javaslatát, nyomban kiadta az utasításokat, hogy mielőbb végezzenek az úti előkészületekkel. Az indulást harmadnapra, december 22-re tűzték ki.

Vajon milyen eredménnyel jár majd Ausztrálián keresztül vezető útjuk? Vitathatatlan tény volt, hogy Harry Grant ezen a kontinensen van; így tehát az expedíció teljes sikerrel járhat. A kedvező kilátások szaporodtak. Senki sem áltatta magát azzal, hogy a kapitányt éppen ezen a szigorúan követett vonalon, a 37. szélességi fokon találják meg, megtörténhet azonban, hogy ez a vonal keresztezi a nyomát, és mindenképpen a hajótörés színhelyére vezeti őket. Ez volt a legfontosabb.

Ha ráadásul Ayrton hajlandó az utazókkal tartani, ha átvezeti őket a Victoria tartomány erdőségein, egészen a tengerpartig, ezzel is növekszik a siker lehetősége. Glenarvan tisztában volt ezzel, s mindenképpen szerette volna elnyerni Grant kapitány bajtársának hasznos közreműködését. Meg is kérdezte a házigazdától, vajon nem volna-e ellenére, ha megkérné Ayrtont, hogy tartson velük.

Paddy O’Moore hozzájárult, noha sajnálta, hogy elveszít egy jó munkást.

– Nos, Ayrton, velünk tart-e, hogy együtt kutassuk, együtt keressük meg a Britannia hajótöröttjeit?

Ayrton nem válaszolt azonnal a kérdésre; néhány pillanatig mintha habozott volna, majd alapos megfontolás után így szólt:

– Igen, uram, önökkel tartok, s ha nem is vezetem önöket Grant kapitány nyomára, hajótörése színhelyét megmutatom.

– Köszönöm, Ayrton - felelte Glenarvan.

– Csak egy kérdésem volna, uram.

– Rajta, barátom.

– Hol találkozik a Duncannal?

– Ha nem kelünk át Ausztrálián az egyik parttól a másikig, akkor Melbourne-ben, ha pedig úgy adódik, hogy eljutunk egészen a keleti partig, akkor ott.

– És a kapitány?

– A kapitány Melbourne kikötőjében várja majd utasításaimat.

– Rendben van, uram - felelte Ayrton -, számíthat rám.

– Számítok, Ayrton - mondta Glenarvan.

A Duncan utasai szívből jövő köszönetet mondtak a Britannia fertálymesterének. A kapitány gyermekei elárasztották gyöngédségük minden jelével. Valamennyien megörültek döntésének, csak az ír sajnálta, hogy elveszít egy értelmes és hűséges munkatársat. De megértette, mennyire ragaszkodik Glenarvan a fertálymester jelenlétéhez, így belenyugodott Ayrton távozásába. Glenarvan megbízta a telepest, hogy szerezzen közlekedési eszközöket az Ausztrálián át vezető útra; s mikor ezt is elintézték, az utasok találkozót beszéltek meg Ayrtonnal, majd visszatértek a hajóra.

Derűs volt ez a visszatérés. Minden megváltozott. Minden tétovázás megszűnt. A bátor kutatóknak nem vaktában kellett haladniuk a 37. szélességi fokon. Kétségtelennek látszott, hogy Harry Grant a kontinensen talált menedéket; valamennyien megkönnyebbülten fogadták a kétkedést elűző bizonyosságot.

Ha a körülmények kedveznek, a Duncan két hónap múlva Skócia partjaira ér Grant kapitánnyal.

Mikor John Mangles támogatta azt a javaslatot, hogy az utasok keljenek át Ausztrálián, úgy remélte, ezúttal részt vehet a kutatóúton. Beszélt is erről Glenarvannak. Minden indokot felsorakoztatott maga mellett, elmondta, mennyire ragaszkodik Glenarvan lordhoz és lady Helenához, hogy mennyit segíthetne a karaván megszervezésében, hogy mennyire nincsen szükség rá a Duncanon, felsorolt vagy ezer nyomós okot, csak a valódit nem, de erről nem is kellett meggyőznie Glenarvant.

– Csak egy kérdésre feleljen, John - mondta Glenarvan. - Feltétlenül megbízik másodkapitányában?

– Feltétlenül - felelte John Mangles. - Tom Austin jó tengerész. Elvezeti a Duncant a rendeltetési helyére, ügyesen kijavítja, és a megbeszélt napra vissza is hozza. Tom valósággal rabja a kötelességtudásnak és a fegyelemnek. Sosem tenné meg, hogy megmásítson egy parancsot, vagy késleltesse végrehajtását. Úgy számíthat rá, uram, akár énrám.

– Rendben van, John - felette Glenarvan, majd mosolyogva hozzátette: - Elkísér bennünket már csak azért is, mert jó, ha ott lesz, mikor rátalálunk Mary édesapjára.

– Ó, uram... - suttogta John Mangles.

Csak ennyit tudott mondani. Elsápadt, és megragadta Glenarvan lord feléje nyújtott kezét.

Másnap John Mangles a hajóács és néhány élelmiszerrel megrakodott matróz kíséretében visszatért Paddy O’Moore majorságába. A telepes segítségével kellett megszerveznie az utazást.

Az egész család várta, valamennyien segíteni akartak. Ayrton is ott volt, s a tapasztalataiból leszűrt jó tanácsokkal látta el a kapitányt.

Paddy és John Mangles egyetértett abban, hogy a két nő ökrös szekéren, a férfiak meg lóháton tegyék meg az utat. Paddy vállalkozott rá, hogy beszerzi a szekeret meg az állatokat.

A szekér húsz láb hosszú alkalmatosság volt, ponyva borította, kerekei egyszerű fatárcsák; küllő, keréktalp, vasabroncs nélkül. A szekér eleje távol esett a hátulsó saroglyától, s a kettőt kezdetleges szerkezet kötötte össze; éles fordulatot ezért nem is tehetett. A harmincöt láb hosszú szekérrúd mentén hat ökör fért el párosával egymás mögött. Az így befogott állatok fejükkel és nyakukkal egyaránt vontattak; a tarkójukra helyezett igát ugyanis zárószeg erősítette egy külön járomhoz. A hosszú, keskeny, ingatag és könnyen megfaroló jármű ösztökével való vezetése nagy ügyességet kívánt. Ayrton azonban az ír tanyán kitanulta ezt a mesterséget, és Paddy kezeskedett hozzáértéséért. A kocsis szerepét tehát rábízták.

A rugó nélküli szekér nem nyújtott nagy kényelmet, de olyannak kellett elfogadniuk, amilyen volt. John Mangles nem tudott változtatni az otromba szerkezeten, de legalább a belsejét rendezte be kellemesen. Először is egy deszkafallal két részre osztotta. A hátulsó részt arra szánták, hogy ott helyezzék el az élelmiszert, a csomagokat és Olbinett hordozható tűzhelyét. Az elülső rész egészében a két nőnek volt fenntartva. A hajóács keze alatt ez az első fülke kényelmes szobává változott, vastag kárpit borította, volt benne egy mosdó és két ágy lady Helena és Mary Grant számára. Hűvös éjszakákon vastag bőrfüggönyökkel lehetett elzárni ezt a fülkét. Szükség esetén itt a férfiak is menedékre találhatnak a nagy záporok elől, de rendesen sátorban táboroznak majd. John Mangles azon iparkodott, hogy a szűk helyre bezsúfoljon mindent, amire a két nőnek szüksége lehet, s ez sikerült is neki. Lady Helenának és Marynek nem volt oka, hogy e gördülő szobából a Duncan kényelmes fülkéibe kívánkozzék.

A férfiakkal egyszerűbb volt a dolog: hét erős lovat szereztek Glenarvannak, Paganelnak, Robert Grantnak, Mac Nabbsnak, John Manglesnek és a két matróznak, Mulradynak és Wilsonnak, akik az új kutatóútra is elkísérik gazdájukat. Ayrtonnak a szekér bakján lesz a helye, Olbinett úr pedig, akinek csepp kedve sem volt a lovagláshoz, a poggyászfülkében fog utazni.

A lovak és az ökrök a tanya körül legelésztek, így könnyen összeszedhették őket indulás előtt.

Mikor John Mangles megtette a szükséges intézkedéseket és megfelelő utasításokkal látta el a hajósokat, visszatért a Duncanra az ír családdal, akik meg akarták látogatni Glenarvan lordot. Ayrton is úgy tartotta illendőnek, hogy elkísérje őket; négy óra tájban John kapitány és a vendégek a Duncan fedélzetére értek.

Tárt karokkal fogadták őket. Glenarvan meghívta valamennyiüket, vacsorázzanak a hajón. Nem akart kevésbé udvarias lenni, mint ők voltak, és az ír család szívesen fogadta ausztráliai vendégszeretetük viszonzását a hajó társalgójában. Paddy O’Moore csak ámuldozott. A fülkék berendezése, a függönyök, a kárpitok, a hajó jávor- és paliszanderfából készült alkatrészei nagy csodálatra késztették. Ayrton csak mérsékelt elismeréssel adózott a fényűző haszontalanságoknak.

A Britannia fertálymestere viszont a tengerész szemével a hajófenékig végigvizsgálta a jachtot; lement a hajócsavar fülkéjébe, megnézte a gépet, tudakozódott, mekkora a teljesítőképessége, mennyit fogyaszt; megszemlélte a szeneskamrákat, az éléstárakat és a lőszerraktárat; különösen a fegyverkészlet keltette fel érdeklődését, meg a hajó orrában álló ágyú. Glenarvan Ayrton szakszerű kérdéseiből látta, hogy hozzáértővel van dolga. A fertálymester végezetül az árbocokat és a kötélzetet vette szemügyre.

– Szép hajója van, uram - mondta.

– És főként jó - felelte Glenarvan.

– Hány tonnás?

– Kétszáztíz tonna a vízkiszorítása.

– Tévednék, ha azt mondanám, hogy a Duncan teljes gőzzel könnyedén megtesz tizenöt mérföldet óránként? - kérdezte Ayrton.

– Mondhat tizenhetet is - felelte John Mangles -, akkor számít pontosan!

– Tizenhét! - kiáltott fel a fertálymester. - De hiszen akkor még a legjobb hadihajó sem érheti utol!

– Nem bizony! - felelte John Mangles. - A Duncan igazi versenyjacht. Gőzzel haladjon vagy vitorlával: egyaránt legyőzhetetlen.

– Még vitorlával is? - kérdezte Ayrton.

– Még vitorlával is.

– Nos, Glenarvan lord és ön, kapitány, fogadják egy tengerész elismerését, aki tudja, mi a jó hajó!

– Hát akkor, Ayrton - felelte Glenarvan -, maradjon a hajón, és akkor a Duncan az öné is lesz.

– Meggondolom még, uram - felelte egyszerűen a fertálymester.

E pillanatban Olbinett jelentette, hogy a vacsora tálalva van. Glenarvan és vendégei a társalgó felé indultak.

– Értelmes ember ez az Ayrton - mondta Paganel az őrnagynak.

– Túl értelmes - dörmögte Mac Nabbs, akinek kézzelfogható ok nélkül ugyan, de sehogy sem tetszett a fertálymester képe, modora.

Vacsora közben a fertálymester érdekes részleteket mondott el az ausztráliai kontinensről, melyet igen jól ismert. Megtudakolta, hogy vajon Glenarvan hány matrózát viszi magával a kutatóútra. Mikor megtudta, hogy mindössze kettőt, Mulradyt és Wilsont, igen elcsodálkozott. Azt tanácsolta Glenarvannak, hogy a Duncan legjobb matrózait vigye magával az útra. Annyira erősködött, hogy makacssága még az őrnagy kételyeit is eloszlatta.

– De hiszen Dél-Ausztrálián át vezető utunk nem ígérkezik veszélyesnek! - szólt Glenarvan.

– Egyáltalán nem - sietett a válasszal Ayrton.

– Akkor hát maradjanak minél többen a Duncanon. A vitorlák kezeléséhez meg a javításhoz sok emberre van szükség. Az a legfontosabb, hogy a Duncan idejében ott legyen a találkozón, melynek helyét utólag tudatjuk az emberekkel. Ne csökkentsük tehát a legénység létszámát.

Ayrton alighanem megértette Glenarvan indokait, mert nem erősködött tovább.

Estefelé a skótok és az írek elbúcsúztak egymástól. Ayrton és Paddy O’Moore családja visszatért a tanyára. Megbeszélték, hogy a lovak és a szekér másnap készen várja őket. Reggel nyolc órára tűzték ki az indulást.

Lady Helena és Mary Grant felkészültek az útra, előkészületeik rövidek és főleg kevésbé aprólékosak voltak, mint Jacques Paganelé. A tudós az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy ki-be csavargatta, gondosan törölgette messzelátója lencséit. Így másnap még az igazak álmát aludta, mikor hajnalban az őrnagy harsány kiáltása felverte álmából.

A csomagokat John Mangles gondoskodásából már a tanyára szállították. A bárka várta az utazókat, s azok késedelem nélkül helyet foglaltak benne. Az ifjú kapitány kiadta az utolsó utasításokat Tom Austinnak. Mindenekelőtt arra intette, hogy Melbourne-ben várja Glenarvan lord parancsait, és hogy bármik is legyenek azok, lelkiismeretesen tegyen eleget nekik.

Az idős tengerész azt felelte John Manglesnek, hogy számíthat rá, majd a legénység nevében sok sikert kívánt Glenarvannak a kutatóúthoz. A bárka harsány éljenzés közepette eltávolodott a Duncantól.

Tíz perc múlva a csónak partot ért. Negyedórával később az utazók az ír tanyához értek.

Minden készen várta őket. Lady Helena boldogan csodálta meg a szekér berendezését. Nagyon tetszett neki a kezdetleges kerekeken gördülő, tömör deszkákból ácsolt hatalmas szekér. Az elébe fogott három pár ökör jólesően emlékeztette a hazai szokásokra. Ayrton ösztökével a kezében várta új gazdája parancsait.

– Az ördögbe is - kiáltott fel Paganel -, milyen csodálatos jármű! Felér a világ akármelyik postakocsijával! Hiába, a vándorkomédiások módján lehet a legjobban beutazni a földet. Kívánhatni-e jobbat, mint egy gördülő, utazó ház, amely ott áll meg, ahol akarja az ember? Tudták ezt jól az ókori szarmaták, nem is utaztak másképpen!

– Paganel úr - szólt lady Helena -, remélem, meglátogat fogadótermeimben.

– Nagy megtiszteltetés volna számomra, asszonyom - felelte a tudós. - Melyik a fogadónapja?

– Barátaim számára mindig otthon vagyok - felelte nevetve lady Helena -, és ön...

– A leghívebb barátja vagyok, asszonyom - fejezte be a mondatot udvariasan Paganel.

A kölcsönös udvariaskodást a hét felszerszámozott ló érkezése szakította meg; Paddy egyik fia vezette őket. Glenarvan kifizette a beszerzett holmi és az állatok árát, s hálásan köszönetet mondott az ír telepesnek, akinek számára a kedves szavak legalább olyan értékesek voltak, mint a markába leszámolt guinea-k.¹

Jelt adtak az indulásra. Lady Helena és Mary Grant helyet foglalt a fülkében, Ayrton a bakon, Olbinett a szekér hátulsó részében helyezkedett el; Glenarvan, az őrnagy, Paganel, Robert, John Mangles és a két matróz karabéllyal, revolverrel fölfegyverkezve lóra szálltak.

– Isten önökkel - kiáltotta Paddy O’Moore, s családja kórusban ismételte szavait. Ayrton sajátos kiáltást hallatott, és indulásra nógatta az ökröket. A szekér meglódult, deszkái ropogtak, a tengelyek megcsikordultak a kerékagyban, és a derék ír telepes vendégszerető tanyája hamarosan eltűnt az útkanyarulatban.