Madárélet a fa tetején

A fa, melyen Glenarvan és társai menedéket találtak, diófához hasonlított. Levelei olyan fényesek voltak, koronája oly kerek, mint a diófáé. Valójában egy ombu volt, mely fák magányosan nőnek az argentínai síkságon. Ez a csavart törzsű, hatalmas fa nemcsak gyökereivel kapaszkodik a földbe, hanem erős léggyökereivel is, melyek szilárdan a talajhoz kötik. Ezért is nem bírt vele a szökőár ereje.

Ez az ombu mintegy száz láb magas volt, s hatvanölnyi körzetre vetett árnyékot. Koronája a hat láb széles törzsből fölnyúló három vaskos ágon nyugodott. Két ág csaknem függőlegesen meredt a magasba, ezek tartották a hatalmas lombozat ernyőjét; egymást keresztező, kibogozhatatlanul összefonódó ágait mintha kosárfonó keze irányította volna úgy, hogy biztos menedéket nyújtson. A harmadik ág vízszintesen nyúlt a dübörgő ár fölé, alsó levelei már a vízben fürödtek; olyan volt, mint valami kiugró szirtfok az óceán övezte zöldellő lombszigetén. Bőven volt helyük a hatalmas fa koronáján, az ágak végén tömörülő levelek tágas helyeket, valóságos tisztásokat hagytak, a friss levegő bőségesen átjárta valamennyit. A felhőkig emelkedő ágaival, gallyaival, melyeket élősködő liánok fűztek össze, a lombok közé szökő napsugárral valóban olyan volt az ombu, mintha egész erdőt hordozna a törzsén.

A menekülők érkeztére a fa szárnyasvilága a magas ágakra szökött, kiáltozva tiltakoztak lakhelyük vakmerő háborgatása ellen. Ezek a madarak is százával kerestek menedéket a magányos ombun, feketerigók, seregélyek, isacák, hilguerók, és főként picaflarok, ezernyi színben tündöklő kolibrik bújtak meg a lombok közt, s mikor elrepültek, mintha szélvihar fosztotta volna meg a fát valamennyi virágjától.

Ilyen volt Glenarvanék kis csoportjának a menedéke. Az ifjú Grant és a fürge Wilson alig értek a fára, máris a felsőbb ágak közé kapaszkodtak, fejüket kidugták a zöldellő lugasból. Erről a legmagasabb pontról messze belátták a vidéket. Az árvíz hozta óceán minden oldalról körülvette őket, s bármily messzire is tekintettek, nem látták be a végét. Egyetlen fa sem emelkedett ki a cseppfolyós síkságból, egyedül az ombu meredt magányosan a víztömeg fölé, az ár meg-megrendítette a törzsét. A távolban a féktelen ár délről észak felé sodorta a kidöntött fatörzseket, letépett faágakat, lerombolt ranchók leszaggatott zsúpfedelét, az estanciák tetejéről lesodort gerendákat, vízbe fúlt állatok tetemét, véres bőröket s egy ingadozó fatörzsön egy egész jaguárcsaládot, mely üvöltve vágta karmát a törékeny tutajba. Távolabb egy alig kivehető fekete pont ragadta meg Wilson figyelmét. Thalcave volt az meg hűséges Thaukája; lassan tovatűntek már a messzeségben.

– Thalcave! Thalcave, barátom! - kiáltott Robert, kezét a bátor patagon irányába nyújtva.

– Megmenekül - felelte Wilson -, de most menjünk vissza a többiekhez.

Ezzel Robert Grant és a matróz leereszkedett az ágak három emeletén, s a fatörzs tetejére értek. Glenarvan, Paganel, az őrnagy, Austin és Mulrady ott ültek már, ki-ki ahogy kényelmesebben esett neki: lovaglóülésben vagy csimpaszkodva. Wilson elmondta, mit láttak az ombu tetejéről. Valamennyien egyetértettek Thalcavét illetően. A kérdés csak az volt, vajon Thalcave menti-e meg Thaukát, vagy Thauka Thalcavét.

Az ombu lakóinak a helyzete azonban igen nyugtalanító volt. A fa kétségkívül ellen fog állni az áradatnak, de a növekvő ár elöntheti akár a felső ágait is, mert a síkságnak ezen a részén úgy besüppedt a talaj, hogy valóságos mély vízgyűjtő medencét alkotott. Glenarvan első gondja volt, hogy bemetszések segítségével megfigyelje a vízszint emelkedését. Az árvíz azonban nem emelkedett tovább, úgy tűnt, elérte legmagasabb szintjét. Ez mindenesetre megnyugtató volt.

– Most mit tegyünk? - kérdezte Glenarvan.

– Fészket rakunk - felelte vidáman Paganel.

– Fészket rakunk? - ámult Robert.

– Bizony, fiacskám, minthogy úgy nem tudunk élni, mint a halak, hát madár módon élünk.

– Rendben van - mondta Glenarvan -, de ki fog etetni bennünket?

– Én - felelte az őrnagy.

Valamennyien Mac Nabbsre tekintettek; az őrnagy kényelmesen üldögélt két hajlékony ágból formált természetes karosszékében, s egyik kezében felmutatta átázott, de jól megtömött alforjáit.

– Ó, Mac Nabbs! - kiáltott fel Glenarvan. - Magára ismerek! Mindenre gondol, még olyan körülmények között is, mikor mindenről meg lehet feledkezni.

– Nem azért határoztuk el, hogy nem fulladunk vízbe, hogy aztán éhen vesszünk! - felelte az őrnagy.

– Én is gondoltam volna rá, de olyan szórakozott vagyok - mondta ártatlanul Paganel.

– És mi van az alforjákban? - kérdezte Tom Austin.

– Hat ember kétnapi élelme - felelte Mac Nabbs.

– Jól van - mondta Glenarvan -, remélem, huszonnégy óra múlva leapad az árvíz.

– Vagy esetleg addig valami módját ejtjük, hogy szárazföldre érjünk - folytatta Paganel.

– Első feladatunk, hogy megreggelizzünk - jelentette ki Glenarvan.

– Miután megszárítkoztunk - jegyezte meg az őrnagy.

– Honnan lesz tüzünk? - kérdezte Wilson.

– Majd csinálunk! - felelte Paganel.

– Hol?

– Hát a fatörzs csúcsán.

– Mivel?

– A fán szedett száraz gallyal.

– De hogyan gyújtjuk meg? - kérdezte Glenarvan. - Taplónk akár az ázott szivacs.

– Megleszünk nélküle is! - felelte Paganel. - Egy kevéske száraz moha, egy napsugár, a látcsövem lencséje, és majd meglátják, micsoda tüzet rakok! Ki megy el fáért az erdőre?

– Én! - kiáltott fel Robert.

Wilson barátjával együtt fürge macskaként tűnt el a fa sűrűjében. Míg távol voltak, Paganel talált megfelelő mennyiségű száraz mohát, elkapott egy napsugarat, ez elég könnyen ment, mert az égitest ragyogva sütött; majd lencséje segítségével könnyen meggyújtotta a fa törzsén nedves levelekre helyezett gyúlékony anyagokat. Természet alkotta tűzhely volt ez, nem fenyegetett tűzvésszel.

Wilson és Robert hamarosan visszatértek, karjukon egy köteg rőzsével, melyet nyomban a mohára vetettek. Hogy a légvonatot szabályozza, Paganel arab módra átterpeszkedett a tűzhelyen, aztán gyors egymásutánban fölegyenesedett, leguggolt, és ponchóját lengetve erős huzatot csinált. A fa meggyulladt, s hamarosan szép, sustorgó láng lobogott a rögtönzött vasserpenyőn, a braserón. Valamennyien kedvükre szárítkoztak, míg a fára felaggatott ponchóik a szélben himbálóztak; aztán megreggeliztek, jól beosztották az élelmet, gondolniuk kellett a holnappal is, mert a hatalmas vízgyűjtő medence esetleg nem ürül ki olyan gyorsan, mint ahogy azt Glenarvan remélte, készleteik pedig eléggé szűkösek voltak. Az ombu, nem termett gyümölcsöt, szerencsére az ágakon épített számtalan fészekben nagy mennyiségű friss tojást találtak, nem is szólva a fészkek tollas lakóiról. Ez az élelmiszerforrás nem volt lebecsülendő.

Ezek után számítva a hosszabb itt-tartózkodásra, elhatározták, hogy kényelmesen berendezkednek.

– Minthogy a konyha és az ebédlő a földszinten van - mondta Paganel -, aludni az első emeleten fogunk; a ház tágas, olcsó a lakbér, ne zavartassuk magunkat. Ott fent, a magasban természetes függőágyakat látok; ha jól odaerősítjük magunkat, úgy alszunk majd bennük, hogy a legjobb fekhelyen sem különbül. Nincs mitől tartanunk, meg aztán amúgy is őrt áll majd valaki, elegen vagyunk, hogy visszaverjük akár indián flották, akár holmi vadállatok támadását.

– Csak éppen fegyverünk nincsen - jegyezte meg Tom Austin.

– Az én pisztolyaim megvannak - mondta Glenarvan.

– Az enyém is - felelte Robert.

– Mit érünk velük, ha Paganel úr nem találja módját a puskapor készítésnek? - kérdezte Tom Austin.

– Szükségtelen! - felelte Mac Nabbs, s egy érintetlen lőporzacskót mutatott fel.

– Honnan szerezte, őrnagy? - kérdezte Paganel.

– Thalcavétól. Úgy gondolta, szükségünk lehet rá, s mielőtt Thauka segítségére sietett, átadta nekem.

– Nagylelkű, bátor indián! - kiáltott fel Glenarvan.

– Igen - felelte Tom Austin. - Ha valamennyi patagont ebből a fából faragták, akkor teljes elismerésem Patagóniáé.

– A lováról se feledkezzünk meg! - szólt Paganel.

– Egymáshoz tartoznak, s biztos vagyok benne, hogy Thalcavét lóháton látjuk viszont.

– Milyen messze vagyunk az Atlanti-óceántól? - kérdezte az őrnagy.

– Legfeljebb negyvenmérföldnyire - felelte Paganel. - És most, barátaim, minthogy mindenki azt csinál, amit akar, engedjék meg, hogy távozzam; a fa tetején megfigyelőhelyet keresek, s majd elmondom önöknek, mit tudtam meg látcsövem segítségével a világ eseményeiről.

Hagyták távozni a tudóst, aki igen ügyesen ágról ágra kapaszkodott, majd eltűnt a sűrű lombfüggöny mögött. Társaik ekkor lefekvésre készülődtek, ágyat vetettek. Ez nem volt se nehéz, se hosszadalmas munka. Nem kellett ágyat húzniuk, bútorokat rendezniük, így hát valamennyien hamarosan ismét helyet foglaltak a brasero körül.

Beszélgettek, de most már nem jelenlegi helyzetükről volt szó, melyet türelemmel kellett elviselniük. Ismét visszatértek a kimeríthetetlen témára: Grant kapitányra. Ha a víz leapad, három nap múlva viszontláthatják a Duncant. A szerencsétlen hajótöröttek, Harry Grant és két matróza azonban nem lesz köztük. Úgy látszott, hiába keltek át Amerikán, kudarcot vallottak, s talán visszavonhatatlanul elveszett minden remény, hogy valaha is rájuk találnak. Merre keressék őket? Milyen nagy lesz lady Helena és Mary Grant fájdalma, ha megtudják, hogy a jövő már semmi reményt sem tartogat számukra!

– Szegény nővérem! - sóhajtotta Robert. - Számunkra mindennek vége!

Most az egyszer Glenarvan sem talált vigasztaló szavakat. Mi reménységet kelthetett volna a fiúban? Vajon nem igazodott-e szigorúan az irat útmutatásaihoz?

– Márpedig - mondta - nem csak úgy a levegőbe beszéltünk a 37. szélességi fokról. Nem egyszerű feltételezés, hogy itt szenvedett hajótörést, vagy itt esett fogságba Harry Grant, nem egyszerű belemagyarázás vagy kitalálás! Saját szemünkkel olvastuk!

– Mindez így van, uram - felelte Tom Austin -, de kutatóutunk csak eredménytelen volt.

– Ez elkeserítő, ugyanakkor bosszantó! - kiáltott fel Glenarvan.

– Bosszantó, az lehet - felelte nyugodtan az őrnagy -, de nem elkeserítő. Éppen azért, mert ilyen vitathatatlan adat van a kezünkben, végsőkig követnünk kell az irat útmutatását.

– Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Glenarvan. - Ön szerint mi a teendő?

– Nagyon egyszerű és magától értetődő, kedves Edward. Ha ismét a Duncanon leszünk, forduljunk keletnek, s kövessük, ha kell, egészen kiindulópontunkig ezt a 37. szélességi fokot.

– Azt hiszi, Mac Nabbs, én még nem gondoltam erre? - felelte Glenarvan. - Dehogyisnem! Százszor is! De mit remélhetünk tőle? Ha elhagyjuk az amerikai szárazföldet, eltávolodunk attól a területtől, amelyet maga Harry Grant jelölt meg, eltávolodunk az iratban oly világosan megnevezett Patagóniától.

– Hát újra a pampákon akarja kezdeni a kutatást? Hiszen biztosak vagyunk benne, hogy a Britannia se nem a Csendes-óceán, se nem az Atlanti-óceán partján szenvedett hajótörést!

Glenarvan nem felelt.

– Bármily halvány is a remény, hogy a megjelölt szélességi fokon Harry Grantra találjunk, vajon nem kötelességünk-e, hogy legalább megkíséreljük?

– De igen - felelte Glenarvan.

– És önök, barátaim - fordult az őrnagy a matrózokhoz -, egyetértenek velem?

– Tökéletesen - felelte Tom Austin. Mulrady és Wilson egyetértően, bólintott.

– Figyeljenek rám, barátaim - szólt Glenarvan néhány percnyi gondolkozás után. - Te is figyelj, Robert, mert igen fontos, amit mondok. Mindent megtennék, hogy Grant kapitányt megtaláljam. Vállaltam, rááldoznám az életemet is, ha kell. Egész Skócia csatlakozna hozzám, hogy megmentsük azt a nagylelkű férfit, aki hazájáért áldozta fel magát. Magam is úgy gondolom, bármily halovány is a siker reménye, meg kell kerülnünk a földet a 37. szélességi fok körül, s meg is kerüljük. Erről nincs is mit beszélni. Egy nagyon fontos kérdésben azonban határoznunk kell. Vajon mostantól fogva fel kell-e adnunk minden kutatást az amerikai szárazföldön?

A határozottan feltett kérdés válasz nélkül maradt. Senki sem mert nyilatkozni.

– Nos? - kérdezte Glenarvan, egyenesen az őrnagyhoz fordulva.

– Kedves Edward - felelte Mac Nabbs -, súlyos felelősséget vállalnék magamra, ha hic et nunc¹ válaszolnék. Ezen még gondolkozni kell. Mindenekelőtt azt szeretném tudni, mely országokat szel át a déli féltekén a 37. szélességi fok.

– Ez Paganel szakmájába vág - felelte Glenarvan.

– Kérdezzük hát meg - ajánlotta az őrnagy.

A tudóst elrejtette szemük elől az ombu sűrű lombja; felkiáltottak érte.

– Paganel! Paganel! - kiáltotta Glenarvan.

– Jelen! - szólalt meg egy égből jövő hang.

– Hol van?

– A tornyomban.

– Mit csinál?

– Vizsgálom a széles látóhatárt.

– Le tudna jönni egy pillanatra?

– Szükségük van rám?

– Igen.

– Mi ügyben?

– Tudni szeretnénk, mely országokon halad át a 37. szélességi fok.

– Ez aztán egyszerű - felelte Paganel -, ezért nem is érdemes lemásznom.

– Akkor hát halljuk!

– A 37. szélességi fok Amerikát elhagyva az Atlanti-óceánon át halad.

– Jó.

– Aztán a Tristan da Cunha-szigeteket metszi.

– Igen.

– Két fokkal a Jóreménység foka alatt halad tovább.

– Aztán?

– Az Indiai-óceánt szeli át.

– Utána?

– Az Amszterdam-szigetcsoport Szent Péter szigetét érinti.

– Tovább!

– A Victoria tartománynál átvonul Ausztrálián.

– Folytassa!

– Ausztráliát elhagyva...

Ezt az utolsó mondatot nem fejezte be. Talán habozott a földrajztudós? Talán nem tudta tovább? Hatalmas, döbbent jajkiáltás hangzott az ombu tetejéről. Glenarvan és barátai sápadtan összenéztek. Újabb szerencsétlenség történt? A boldogtalan Paganel lezuhant volna a fáról? Wilson és Mulrady már ugrottak is a segítségére, mikor hirtelen egy hosszú test bukkant föl. Paganel ágról ágra bukfencezett. Semmiben sem tudott megkapaszkodni. Élt-e, halt-e, nem tudták, s már-már az alant zúgó áradatba hullt, mikor az őrnagy erős karja felfogta.

– Hálás köszönetem, Mac Nabbs! - kiáltott fel Paganel.

– Mi van magával? Mi történt? - hüledezett az őrnagy. - Mi leli? Megint az örökös szórakozottsága?

– Igen! Igen! - felelte Paganel a döbbenettől elfúló hangon. - Igen! Szórakozottság... De ezúttal valóban elképesztő!

– Miféle?

– Tévedtünk; még most is tévedésben vagyunk! Szüntelenül tévedünk!

– Mit jelentsen ez?

– Glenarvan, őrnagy, Robert, barátaim! - kiáltott fel Paganel. - Valamennyien, akik hallgattok engem! Ott keressük Grant kapitányt, ahol nincsen!

– Mit beszél? - kiáltotta Glenarvan.

– Nemcsak hogy ott, ahol nincs - tette hozzá Paganel -, de ahol nem is volt soha!