Az argentin síkságok

A viszontlátás első örömének csillapodtával Paganel, Austin, Wilson, Mulrady, mindazok, akik hátramaradtak, legföljebb talán Mac Nabbs őrnagy kivételével, ráeszméltek, hogy majd elepednek a szomjúságtól. Szerencsére már nem voltak messze a Guaminitől. Útnak indultak hát, s reggel hét órakor a kis csoport a karámhoz ért. A környéken heverő farkastetemek láttán megértették, milyen heves volt a támadás, és mily erőteljes a védekezés. Az utazók bőségesen ittak, majd hatalmas lakomához láttak a ramadában. A nanduszeleteket s a páncéljában sült tatut is kitűnőnek találták.

– Hálátlanság volna a sors iránt, ha csak mértékletesen ennénk belőle! Rengeteget kell enni! - jelentette ki Paganel.

Evett is belőle rengeteget, de az étel nem feküdte meg a gyomrát, hála a Guamini tiszta vizének, mely a földrajztudós szerint kiváló emésztésserkentő hatású.

Reggel tíz órakor Glenarvan, aki nem akart késlekedni, megismételve Hannibál Capuánál elkövetett végzetes hibáját, jelt adott az indulásra. A bőrtömlőket megtöltötték vízzel, s útnak indultak. A felfrissült lovak újult erővel lódultak neki, s kitartó rövid vágtában törtek előre. A vízben gazdagabb táj termékenyebb, de továbbra is kihalt volt. November 2-án és 3-án semmi említésre méltó nem történt, s este a hosszú lovagláshoz szokott utasok a pampák szélén, a Buenos Aires-i tartomány határában ütöttek tábort. Október 14-én hagyták el a talcahuanói öblöt, így huszonkét nap alatt négyszázötven mérföldet tettek meg, azaz szerencsésen túl voltak az út kétharmadán.

Másnap reggel átlépték azt a vonalat, melyet általában az argentin alföld és a pampavidék határának tekintenek. Thalcave azt remélte, itt találja majd azokat a kacikákat, akiknek kezében rabszolgasorsban tudta Harry Grantot és két társát.

Az argentin köztársaság tizennégy tartománya közül a Buenos Aires-i a legnagyobb kiterjedésű és a legnépesebb. Határa a déli indián területek mentén halad, a hatvannegyedik és hatvanötödik délkör között. Földje rendkívül termékeny. E pázsitfűvel, cserjeszerű hüvelyesnövényekkel borított lapos síkságon, mely a Tandil és a Tapalquem hegység között húzódik, nagyon egészséges az éghajlat.

Mióta elhagyták a Guaminit, az utazók nagy megelégedéssel tapasztalták, hogy a hőség jelentősen enyhült. Hála a Patagóniából érkező erőteljes hideg szeleknek, melyek szüntelenül kavarták a levegőt, a hőmérséklet nem haladta meg a tizenhét fokos átlagot. Így hát, miután annyit szenvedtek a szárazságtól és a hőségtől, most sem az állatoknak, sem az embereknek nem volt panaszra okuk. Lendületesen, bizakodóan törtek előre. Bármit is mondott Thalcave, a vidék teljesen kihaltnak, helyesebben szólva lakatlannak tűnt.

A keleti határvonal gyakran érintett, átvágott hol édes, hol keserű vizű tavakat. Partjukon a bokrok árnyékában könnyed ökörszemek szökdécseltek, vidám pacsirták és színeikben a kolibrival vetélkedő tangarák daloltak. A csinos madarak jókedvűen csapkodtak szárnyukkal, ügyet sem vetettek a parton parádézó válldíszes, piros mellényes katonaseregélyekre. A tövisbokrokon függőágyként himbálózott az annubik fészke, s a tóparton szabályos csoportokban sétáló, csodálatos flamingók tárták a szélbe tűzszínű szárnyukat. Ezernyi egymás mellé rakott, egylábnyi magas, csonka kúp alakú fészkeik valóságos kis várost alkottak. A flamingókat nem zavarta az utazók jötte. A tudós Paganel elégedetlenkedett.

– Már régóta szeretnék repülő flamingót látni - mondta az őrnagynak.

– Helyes - mondta az őrnagy.

– Ezúttal kihasználom hát az alkalmat.

– Használja ki, Paganel.

– Tartson velem, őrnagy. Gyere te is, Robert. Tanúkra, van szükségem.

Paganel kivált társai sorából, s Robert Grant és az őrnagy kíséretében a phoenucopterusok csapata felé tartott.

Lőtávolba érve közibük lőtt, de csak vaktöltéssel, nem akart hiábavalóan madárvért ontani. A lövésre valamennyi flamingó fölröppent, s Paganel távcsövével figyelmesen kísérte röptüket.

– Nos? - fordult az őrnagyhoz, mikor eltűnt szemük elől a madársereg. - Látta, hogy röpülnek?

– Láttam bizony - felelte Mac Nabbs. - Csak a vak nem látta.

– És úgy találta, röptükben tollas nyílvesszőhöz hasonlítanak?

– Egyáltalán nem.

– Nem bizony - tette hozzá Robert.

– Biztos voltam benne - felelte elégedetten a tudós. - Ez azonban legkevésbé sem feszélyezte a szerény emberek legbüszkébbjét, híres hazámfiát, Chateaubriand-t¹, hogy a flamingókat tévesen nyílvesszőkhöz hasonlítsa. Ó, látod, Robert, a hasonlat a retorika legveszedelmesebb eszköze. Óvakodjál tőle egész életedben, s csak végszükségben élj vele.

– Eszerint elégedett, amit látott? - kérdezte az őrnagy.

– El vagyok ragadtatva tőle.

– Én is, de most már ösztökéljük a lovakat, mert az ön híres Chateaubriand-ja miatt jó mérföldnyivel lemaradtunk.

Mikor utolérték a többieket, Paganel nagy beszélgetésben találta Glenarvant és az indiánt; úgy látszott azonban, Glenarvan nem érti Thalcavét. Thalcave gyakran megállt, a látóhatárt kémlelte, s arcán mindannyiszor élénk csodálkozás tükröződött.

Glenarvan, mivel megszokott tolmácsa nem volt a közelében, sikertelenül próbálta faggatni az indiánt. Így hát, mikor a távolban megpillantotta a tudóst, odakiáltott neki:

– Jöjjön már, Paganel barátom, sehogy sem értjük egymást Thalcavéval!

Paganel néhány percig beszélt a patagonnal, majd Glenarvan felé fordulva így szólt:

– Thalcave valóban szokatlan jelenségen csodálkozik.

– Ugyan min?

– Azon, hogy egyetlen indiánnal sem találkozik a síkságon, de még nyomukat sem látja sehol, pedig általában csapatostul járják ezt a vidéket; az estanciákról lopott marhákat terelik maguk előtt, vagy az Andokig vándorolnak, hogy ott eladják zorillo szőnyegeiket, bőrszíjakból font ostoraikat.

– Mivel magyarázza Thalcave a puszta elnéptelenedését?

– Ő sem érti, csak ámul rajta.

– Mit gondol, miféle indiánokkal találkozik a pampáknak ezen a vidékén?

– Éppen azokkal, akik fogságban tartják az idegeneket, a Kalfukura, Katriel vagy Janchetruz kacikák főnöksége alatt élő bennszülöttekkel.

– Miféle emberek ezek a törzsfőnökök?

– Afféle bandavezérek, akik mintegy harminc évvel ezelőtt, mielőtt a sierrákon túlra kergették őket, korlátlan urai voltak ennek a vidéknek. Azóta behódoltak, már amennyiben egy indián képes a behódolásra, és a pampákon meg a Buenos Aires-i tartományban kóborolnak. Akárcsak Thalcave, én sem értem, miért nem bukkanunk nyomukra ezen a vidéken, ahol a fosztogatás mesterségét űzik.

– Akkor hát mitévők legyünk? - kérdezte Glenarvan.

– Mindjárt megtudom - felelte Paganel.

Néhány szót váltott Thalcavéval, majd így szólt:

– Thalcavénak az a véleménye, s ezt én is helyeslem, hogy tovább kell haladnunk keletre, egészen az Indépendance-erődig, ez amúgy is utunkba esik, ott aztán majd, ha nem is hallunk Grant kapitány sorsa felől, azt mégis megtudjuk, hová lettek az argentin síkság indiánjai.

– Messze van ez az Indépendance-erőd? - kérdezte Glenarvan.

– Nem, a Tandil hegységben, innen mintegy hatvanmérföldnyire.

– És mikor érünk oda?

– Holnapután este.

Glenarvant kissé zavarba ejtette ez a váratlan körülmény. Mert hiszen arra valóban nem számítottak, hogy egyetlen indiánt sem találnak a pampákon. Általában a kelleténél is többen vannak. Kétségtelenül valami rendkívüli esemény távolította el őket. Legsúlyosabb azonban az volt, hogy nem tudták, vajon az egyik indián törzs fogságában levő Grant kapitányt északra avagy délre hurcolták-e magukkal. Ez a kérdés nyugtalanította Glenarvant. Mindenáron a kapitány nyomában akartak maradni. Legbölcsebbnek az tűnt, ha követik Thalcave tanácsát, s Tandil faluba mennek. Ott legalább lesz kivel szót váltsanak.

Délután négy óra tájt a sík vidéken hegynek is beillő dombot pillantottak meg a látóhatáron. A Sierra Tapalquem volt; ennek tövében ütöttek éjszakai tábort az utazók.

Másnap minden nehézség nélkül keltek át a Sierrán. Enyhe lankák homokos hullámvonalát követték. Efféle Sierra nem jelentett nehéz feladatot azok számára, akik átkeltek a Kordillerákon. A lovak is alig lassították le az iramot. Délben elhaladtak az elhagyott Tapalquem-erőd mellett, mely a déli határvidéken a rablóbandák ellen emelt erődláncolat első szeme volt. Thalcave egyre nagyobb csodálkozására indiánoknak nyomát sem látták. Déltájt ugyan három, jó lovon ülő, jól felfegyverzett portyázó egy percre szemügyre vette a kis csapatot, megközelíteni azonban nem hagyták magukat, s szélsebesen elmenekültek. Glenarvan dühöngött.

– Gauchók - mondta a patagon. Ez volt az a szó, ami nemrégiben az őrnagy és Paganel között kirobbantotta a vitát.

– Gauchók? - felelte Mac Nabbs. - Nos, Paganel, ma nem fúj az északi szél. Mit tart felőlük?

– Ugyancsak banditaképük van - mondta Paganel.

– Vagyis?

– Vagyis meglehet, hogy valóban banditák.

Általános nevetéssel fogadták, hogy Paganel mégis beadta a derekát, ez azonban csöppet sem ejtette zavarba a tudóst, s egy igen érdekes megjegyzést tett az indiánokkal kapcsolatban:

– Olvastam valahol, hogy az arabok szája szokatlanul kegyetlen kifejezésű, emberiességük meg a szemükben tükröződik. Nos, az amerikai bennszülötteknél ez éppen fordítva van. Nekik rendkívül gonosz a tekintetük.

Hivatásos fiziognómus² sem írhatta volna le jobban az indián fajt.

Thalcave utasításait követve zárt menetben haladtak; bármily kihalt volt is a vidék, óvakodniuk kellett a meglepetésektől. Elővigyázatosságuk azonban felesleges volt, s még aznap este egy tágas tolderiában táboroztak le, melyben Katriel kacika bennszülöttjei szoktak összegyűlni. A patagon megvizsgálta a talajt, de egyetlen friss nyomot sem talált; ebből látta, hogy a tolderia hosszú idő óta elhagyatottan áll.

Másnap Glenarvan és társai ismét a síkságra értek; megpillantották a Tandil sierrával szomszédos első estanciákat, de Thalcave úgy határozott, nem állnak meg, folytatják az utat egyenesen az Indépendance-erődbe, s ott majd megtudakolják, mi okozza a vidék meglepő elnéptelenedését.

A Kordillerák óta nemigen láttak fákat, most azonban ismét feltűntek előttük; akkor ültették őket, amikor az európaiak Amerika földjére érkeztek. Volt ott azedarach, őszibarackfa, nyárfa, fűz, akác; ezek gondozás nélkül, gyorsan és jól növekszenek. Többnyire a corralokat, a jószág befogadására szolgáló cölöpökkel kerített karámokat vették körül. Ezrével legeltek ott a gazdájuk tüzes billogával megjelölt marhák, birkák, tehenek; sok jól megtermett fürge kutya őrizte őket. A hegyek lábáig terjedő, kissé sós talaj kiválóan megfelel az állatoknak, és nagyszerű takarmányt ad. Nem csoda hát, hogy ezt a vidéket választották az estanciák telepítésére. Ezeket a birtokokat általában egy majordomus és a helyettese igazgatja; ezer állatonként négy peón áll szolgálatukban.

Ezek az emberek a bibliai pásztorok életét élik; nyájaik oly nagyok, mint az övéik, talán még a Mezopotámia síkságain legelésző nyájaknál is nagyobbak; de itt nincs családja a pásztornak, s a pampa nagy „estancierói” inkább marhakupecekre hasonlítanak, mint a bibliai idők pátriárkáira.

Ezt magyarázgatta Paganel a társainak, s ez alkalomból igen érdekes antropológiai³ fejtegetésekbe kezdett a fajok összehasonlításáról. Az őrnagy nem titkolta, hogy még az ő érdeklődését is felkeltette ez az elmefuttatás.

Paganelnek arra is nyílt alkalma, hogy felhívja társai figyelmét egy, a lapos síkságokon igen gyakori, különös délibábra. Az estanciák távolból szigeteknek tűntek, a környező nyárfák meg füzek mintha valami, az utazók elől szökő, áttetsző vízre hajoltak volna; a tekintet nem tudott hozzászokni, oly tökéletes volt az érzékcsalódás.

November hatodikán több estanciát meg néhány saladerót láttak. Ez utóbbiban kerül mészároskés alá a kövér legelőkön hizlalt marha. Azonkívül - mint azt neve is elárulja - a saladeróban sózzák be a húst. Tavasz vége felé kezdődik ez a visszataszító munka. Ilyenkor mennek el az állatokért a corralokba, lasszójukkal ügyesen elkapják, és a saladeróba hajtják; ott aztán százával ölik le az ökröket, bikákat, teheneket és birkákat, majd lenyúzzák és földarabolják őket. A bikák azonban gyakran nem adják meg könnyen magukat. Ilyenkor a pecér torreádorrá lép elő; ügyesen, s az igazat megvallva, nem mindennapi kegyetlenséggel gyakorolja ezt a veszedelmes mesterséget. Szörnyű látványt nyújt ez a mészárlás. Nincs visszataszítóbb hely a saladerók környékénél; e szörnyű udvarokból a bűzös gőzökkel keveredve száll fel a pecérek vad rikoltozása, a kutyák baljós ugatása és a halódó állatok elnyújtott bőgése, míg az urubuk és aurák, az argentínai síkság húszmérföldnyi körzetből ezrével odasereglő dögkeselyűi a mészárosokkal marakodnak áldozataik még vonagló maradványain.

Most azonban csöndesek voltak a saladerók, békések, kihaltak. Még nem volt itt a roppant mészárlások ideje.

Thalcave siettette az iramot; még aznap este az Indépendance-erődbe akart érni. Gazdájuk ösztökélésére a lovak követték Thauka példáját; szinte repültek a magas pázsitfű felett.

Lőrések lyuggatta homlokzatú, mély árkokkal körülvett majorságok mellett haladtak el; a főépületeken magas erkélyek voltak, ahonnan a katonailag szervezett lakosság tűzharcot vívhatott a pusztai fosztogatókkal. Glenarvan esetleg megkaphatta volna itt a kívánt felvilágosításokat, de az volt a legbiztonságosabb, ha elérik Tandil falut. Nem álltak meg. Átkeltek a Rio de los Huesos gázlóján, majd néhány mérföldnyire odébb a Chapaléofu-patakon. A lovak lába nemsokára a Tandil hegység pázsitos lejtőit taposta, s egy óra múlva a völgyszoros mélyén fekvő falucska felett megpillantották az Indépendance-erőd lőrés csipkézte falait.