Vízkeresés

A Salinas-tó a Ventana és a Guamini hegység alatt meghúzódó tavak láncának utolsó szeme. Hajdanában számtalan expedíció jött ide Buenos Airesből sót gyűjteni, a tó vize ugyanis jelentős mennyiségben tartalmaz nátriumkloridot. Azóta a hatalmas hőség elpárologtatta a tó vizét, s az addig oldatban lebegő sótartalom lerakódott a fenékre, s a tó hatalmas csillogó tükörré változott.

Mikor Thalcave arról beszélt, hogy a Salinas-tónál majd találnak ivóvizet, azokra az édesvizű folyókra gondolt, melyek a tavat több helyről is táplálják. Most azonban ezek is kiszáradtak, akár a tó maga. A tűző nap mindent fölivott. Ezért hát mikor az epedező csapat a Salinas-tó kiszáradt partjához ért, általános volt a döbbenet.

Határozniuk kellett. Az a kevés víz, mely megmaradt a tömlőkben, félig megposhadt, nem olthatta szomjukat.

Keservesen megszomjaztak. Ez a parancsoló szükségérzet még az éhséget és fáradtságot is feledtette velük. A kimerült utasoknak egy elhagyott rukah, azaz egy mélyedés fölé feszített bőrsátor szolgált menedékül; míg lovaik a tó iszapos partján terültek el, s fanyalogva rágcsálták a vízinövényeket meg a száraz nádat.

Mikor valamennyien helyet foglaltak a rukahban, Paganel faggatni kezdte Thalcavét, s megkérdezte, véleménye szerint mi a teendő. A földrajztudós és az indián között pergő párbeszéd indult meg, melyből Glenarvan is megértett egy-egy szót. Thalcave higgadtan beszélt, Paganel kettőjük helyett is hadonászott. Ez a beszélgetés néhány percig tartott, majd a patagon keresztbe fonta karját.

– Mit mondott? - kérdezte Glenarvan. - Úgy értettem, azt tanácsolja, oszoljunk csoportokra.

– Igen, két csoportra - felelte Paganel. - Azok, akiknek a lova annyira fáradt és szomjas, hogy alig vonszolja magát, ahogy tudják, folytatják az utat a 37. szélességi fokon. Akiknek jobban bírja a lova, azok elibük vágnak ezen az úton, s elmennek az innen harmincegy mérföldnyire levő, a San Lucas-tóba ömlő Guamini folyóhoz. Ha elegendő víz van benne, bevárják társaikat a Guamini partján. Ha azonban az is kiszáradt, visszafordulnak, hogy megkíméljék a többieket a hiábavaló úttól.

– És akkor? - kérdezte Tom Austin.

– Akkor rá kell szánni magunkat, hogy leereszkedjünk délre, mintegy hetvenöt mérföldnyire, egészen a Ventana hegység alsó nyúlványáig, ahol sok folyó van.

– Jó tanács - felelte Glenarvan -, s tüstént el is indulunk. Az én lovam még nem szenved nagyon a vízhiánytól, elkísérem Thalcavét.

– Ó, uram, vigyen magával - könyörgött Robert, mintha valami sétalovaglásról lett volna szó.

– Aztán lépést tudsz-e tartani velünk, fiacskám?

– Igen! Jó a lovam, alig várja, hogy továbbmenjünk. Ugye magával visz, uram? Kérem szépen!

– Nem bánom, gyere, fiam - mondta Glenarvan boldogan, hogy nem kell elszakadnia Roberttől. - Csak nem leszünk olyan ügyetlenek, hogy hárman sem találunk friss, tiszta vízre?

– Hát én? - kérdezte Paganel.

– Ó, ön, kedves Paganel - felelte az őrnagy -, a tartalékcsapattal marad. Sokkal jobban ismeri a 37. szélességi fokot meg az egész pampát, semhogy magunkra hagyjon bennünket. Se Mulrady, se Wilson, se én nem találnánk meg Thalcavét a megbeszélt helyen, míg a derék Jacques Paganel zászlója alatt bizalommal menetelünk majd.

– Beletörődöm - felelte a földrajztudós újdonsült parancsnoki tisztjére büszkén.

– De aztán semmiféle szórakozottság! - tette hozzá az őrnagy. - Nehogy oda vezessen bennünket, ahol semmi dolgunk, nehogy például visszavigyen minket a Csendes-óceán partjára!

– Megérdemelné, elviselhetetlen őrnagy! - felelte Paganel nevetve. - De mondja csak, kedves Glenarvan, hogyan fogja megérteni Thalcavét?

– Azt hiszem, sem a patagonnak, sem nekem nem lesz sok mondanivalóm. Különben a néhány spanyol szóval, amit tudok, ha éppen sor kerül rá, majd csak megértetem vele magam, és én is megértem őt.

– Akkor hát induljanak, nemes barátom! - felelte Paganel.

– Vacsorázzunk előbb - mondta Glenarvan -, és ha csak lehet, aludjunk egyet indulásig.

Megvacsoráztak, de az étkezés, ital híján, nemigen frissítette fel őket, így hát, mivel jobbat amúgy sem tehettek, elaludtak. Paganel hegyi patakokról, vízesésekről, folyókról, folyamokról, tavakról, csermelyekről álmodott meg teli kancsókról, egyszóval mindarról, amiben ivóvíz van. Valóságos lázálom volt.

Másnap reggel hat órakor felszerszámozták Thalcave, Glenarvan meg Robert Grant lovát; megitatták velük a maradék vizet, amit azok mohón, de kényszeredetten ittak, mert rendkívül áporodott volt. Aztán a három lovas nyeregbe szállt.

– Viszontlátásra! - mondta az őrnagy, Austin, Wilson meg Mulrady.

– Aztán igyekezzenek, hogy ne kelljen visszajönniük! - tette hozzá Paganel.

A patagon, Glenarvan meg Robert némi szorongással látta, hogy a földrajztudós bölcsességére bízott kis csapat hamarosan eltűnt szemük elől.

A „desierto de las Salinas”, a sós tavak pusztasága, melyen haladtak, nem más, mint egy agyagos síkság, melyet tíz láb magas satnya fácskák, apró mimózafajták, amit az indiánok curra mammelnek neveznek, meg jumék, azaz cserjeszerű, magas sziksótartalmú fák borítanak. Itt-ott nagy sótáblák verték vissza meglepő erővel a napsugarakat. Könnyen össze lehetett volna cserélni ezeket a barrerókat holmi vad hideg fagyasztotta jégtáblákkal, de a tűző nap nyomban éreztette a valóságot. A kopár, kiaszott földnek és a csillogó foltoknak ez az ellentéte sajátos jelleget kölcsönzött a pusztaságnak, szívesen elidőzött rajta a tekintet.

Nyolcvan mérföldnyire délre a Ventana hegység, mely felé az utazóknak le kell ereszkedniük, ha esetleg a Guamini kiszáradt, egészen más látványt nyújtott. Csodálatosan termékeny ez a vidék, melyet Fitz-Roy kapitány, a Beagle-expedíció vezetője fedezett fel 1835-ben. Példátlan gazdagsággal zöldellnek ott az indián területek legjobb legelői; a hegyek északnyugati lejtőin buja fű nő, s e zöld szőnyeg leereszkedik egészen a legkülönbözőbb fák dús erdejéig; van ott algabarro, azaz szentjánoskenyérfa-féle, melynek porrá tört, szárított gyümölcséből készül az indiánok kedvelt kenyere, terem ott fehér quebracho is, melynek hosszú, hajlékony ágai az európai fűzfára emlékeztetnek; meg vörös quebracho, melynek fája elnyűhetetlen; meg a könnyen gyulladó naudubay, mely gyakran okoz rettenetes tűzvészeket; és viraro, melynek virágai piramis alakban helyezkednek egymás fölé; végül timbo, mely akár nyolcvanlábnyi magasságban tárja szét hatalmas koronájának ernyőjét; alatta egész nyájak találnak menedéket a tűző nap elől. Az argentinok gyakran megkísérelték ennek a gazdag vidéknek a gyarmatosítását, de az indiánok ellenséges magatartását nem tudták megtörni.

E termékenységet tápláló folyók nyilván a hegység oldalából ereszkednek alá, ugyanis a legnagyobb hőség sem tudta kiszárítani őket; de ahhoz, hogy eljussanak hozzájuk, mintegy százharminc mérföldes utat kellett volna megtenniük dél felé. Thalcave helyesen tette hát, hogy elébb a Guamini felé indult, mely útjukba esett, és sokkal közelebb is volt.

A három ló élénken vágtatott. A kitűnő állatok kétségtelenül érezték, hova vezetik őket gazdáik. Különösen Thauka viselkedett hősiesen; sem a fáradtság, sem a szomjúság nem törte meg, oly könnyedén repült át a kiszáradt canadákon, curra-mammel bokrokon, mint a madár, s közben reménykedve nyerített. Glenarvan és Robert lova követte Thauka példáját, s nehézkesebb léptekkel ugyan s kisebb lendülettel, de kitartóan lépést tartottak vele. Thalcave mozdulatlanul ült a nyeregben, éppúgy példát mutatott társainak, mint Thauka. A patagon gyakran hátrafordult s figyelmesen nézte Robert Grantot.

Mikor látta, hogy a fiatal fiú milyen határozottan, jól ül a nyeregben, hajlékony derékkal, leeresztett vállal, milyen természetesen tartja a lábát, és hogyan szorítja térdével a nyerget, biztató kiáltással adta jelét elégedettségének. Valóban, Robert Grant kiváló lovassá vált, s megérdemelte az indián dicséretét.

– Bravó, Robert! - mondta Glenarvan. - Úgy látszik, Thalcave dicséretre méltat! Elnyerted tetszését!

– Mivel, uram?

– Azzal, hogy ilyen jól ülsz a nyeregben.

– Ó, biztosan ülök, ez minden - felelte Robert, belepirulva a dicséretbe.

– Az a fő, Robert - felelte Glenarvan -, csakhogy egy kicsit túl szerény vagy. Megjósolom, kiváló sportember lesz belőled!

– Jól van - mondta Robert nevetve -, de vajon mit szól majd hozzá édesapám, ő tengerészt akar belőlem nevelni.

– Az egyik nem akadálya a másiknak. Ha minden jó lovas nem is jó tengerész, minden tengerészből válhat jó lovas. Aki naphosszat a vitorlarúdon lovagol, megtanul biztosan ülni a nyeregben. Ami pedig azt illeti, hogyan kell kézben tartani a lovat, jobbra vagy balra fordulni, az jön magától, mi sem természetesebb.

– Szegény édesapám! - mondta Robert. - Ó, milyen hálás lesz önnek, uram, ha megmenti!

– Szereted őt, Robert?

– Igen, uram. Olyan jó volt nővéremhez és hozzám. Csak miránk gondolt! Valahány országban járt, mindenhonnan hozott nekünk valami emléket, valahányszor hazatért, dédelgetett bennünket, csak jó szava volt hozzánk, ön is szeretni fogja, ha megismeri. Mary hasonlít hozzá. Olyan gyengéd a hangja, mint az övé. Különös dolog az egy tengerésznél, ugye?

– Igen, Robert, nagyon különös - felelte Glenarvan.

– Most is magam előtt látom - mondta a fiú, mintha magában beszélne. - Jóságos, bátor apám! Mikor kicsi voltam, a karjában altatott el, s a hazánk tavairól szóló régi skót dalt énekelte nekem. Néha eszembe jut a dallam, de kuszán. Marynek is. Ó, uram, mennyire szerettük! Lám, azt hiszem, csak kiskorában szereti igazán az ember az édesapját!

– Felnőttkorában megtanulja tisztelni, fiacskám - felelte Glenarvan, akit megindítottak az ifjúi, szívből fakadó szavak.

A beszélgetés közben a lovak lelassították az iramot, most lépésben haladtak.

– Ugye megtaláljuk? - kérdezte Robert néhány perces hallgatás után.

– Igen, megtaláljuk - felelte Glenarvan. - Thalcave nyomára vezetett bennünket, és én bízom benne.

– Derék indián ez a Thalcave - mondta a fiú.

– Az bizony.

– Tudja, mire gondolok, uram?

– Mondd, aztán majd válaszolok.

– Arra gondolok, hogy csupa derék ember van önnel! Helena asszony, akit annyira szeretek, a nyugodt őrnagy, Mangles kapitány, Paganel úr meg a Duncan bátor, odaadó matrózai!

– Tudom, fiacskám - felelte Glenarvan.

– Tudja-e, hogy ön a legjobb ember közöttük?

– Nem, ezt valóban nem tudom!

– Hát akkor most tudja meg, uram - felelte Robert, ezzel megragadta a lord kezét, s ajkához emelte.

Glenarvan gyengéden megcsóválta a fejét, s a beszélgetés csak azért szakadt félbe, mert Thalcave egy intéssel sietésre ösztönözte a késlekedőket. Az indián megelőzte őket. Márpedig nem vesztegethették az időt; gondolniuk kellett azokra, akiket maguk mögött hagytak.

Ismét gyors vágtába kezdtek, de hamarosan kitűnt, hogy a lovak Thauka kivételével nem bírják sokáig ezt az iramot. Délben egyórás pihenőt tartottak. A lovak erejük fogytán voltak, s még az alfafarékat, a satnya, napperzselte lucernaféléket sem voltak hajlandók legelni.

Glenarvan nyugtalankodott. A terméketlenség jelei csak nem gyérültek, s a vízhiány végzetes következményekkel járhatott. Thalcave nem szólt egy szót sem, valószínűleg arra gondolt, hogy ráér kétségbeesni - ha ugyan egy indián számára valaha is ütött a kétségbeesés órája -, ha a Guamini valóban kiszáradt.

Thalcave tehát ismét elindult, s a lovak az ostor és a sarkantyú nógatására kénytelen-kelletlen nekilódultak, lépésben ugyan, de hát több nem tellett tőlük.

Thalcave megelőzhette volna társait, mert Thauka néhány óra alatt elvihette volna őt a folyó partjára. Bizonyosan gondolt is erre, de nyilvánvalóan nem akarta magára hagyni két társát a sivatag közepén, s ezért nehogy lemaradjanak, Thaukát lassúbb járásra kényszerítette.

Nem volt könnyű dolog lépésre fogni; Thalcave lova ágaskodott, vadul nyerített, s nem annyira az erős kéz, hanem inkább gazdája szavai győzték meg. Thalcave valósággal beszélgetett lovával, s ha Thauka nem is válaszolt neki, azért megértette. A patagon valószínűleg nyomós érveket használt, mert rövid „vita” után Thauka jobb belátásra tért, s bár harapdálta a zabláját, de engedelmeskedett.

Thauka megértette Thalcavét, de Thalcave is megértette Thaukát. Az értelmes állat fejlett érzékeivel nedvességet érzett a levegőben; vadul lélegzett, lefetyelt, csattogott a nyelvével, mintha már inná is az üdítő vizet. A patagon megértette: a víz már nem lehet messze.

Thalcave biztatóan magyarázta társainak Thauka türelmetlenségének okát, melyet a másik két ló is hamarosan megértett.

Három óra felé fehér csík bukkant elő a talaj egy hajlatában. Remegett a napsütésben.

– Víz! - mondta Glenarvan.

– Víz! Igen, víz! - kiáltott fel Robert.

Nem kellett többé nógatniuk a lovakat, a szegény állatok új erőre kaptak, s ellenállhatatlan szilajsággal lódultak neki. Néhány perc múlva elérték a Guamini folyót, s ahogy voltak, szerszámostul, szügyig gázoltak az üdítő vízbe.

Gazdáik akarva, akaratlan követték őket; megfürödtek, de eszükbe sem jutott, hogy panaszkodjanak emiatt.

– De jó! - mondogatta Robert, míg a folyó közepén csillapította szomját.

– Mérsékeld magad, fiacskám - szólt Glenarvan, de ő sem járt elöl jó példával.

Csak a gyors kortyolgatás zaja hallatszott.

Thalcave lassan, kimérten, aprókat kortyolva ivott, de „hosszan, mint a lasszó”, ahogy a patagonok mondják. Egyre csak ivott, félő volt, kiissza az egész folyót.

– Végre! - mondta Glenarvan. - Barátainkat nem éri csalódás, bőséges, tiszta vizet találnak majd a Guamini folyónál, ha ugyan Thalcave hagy belőle!

– Nem mehetnénk elibük? - kérdezte Robert. - Megkímélnénk őket néhány órai nyugtalanságtól és szenvedéstől.

– Igaz, fiacskám, de hogyan vihetnénk nekik vizet? A tömlők Wilsonnál maradtak. Nem, jobb, ha bevárjuk őket, ahogy megbeszéltük. A szükséges időt számítva, figyelembe véve, hogy a lovak csak lépésben haladnak, barátaink még az éjjel megérkeznek. Gondoskodjunk inkább jó szállásról, jó ételről.

Thalcave nem várta be Glenarvan javaslatát, már előbb elindult, hogy táborhely után nézzen. Szerencsésen talált is a folyóparton egy ramadát, vagyis három oldalról körülkerített karámfélét, mely a nyájak megpihenésére szolgált. A hely igen alkalmas volt a táborozásra olyanoknak, akik nem félnek a szabadban aludni, Thalcave és társai pedig igazán nem féltek. Nem is keresgéltek hát tovább, elnyújtóztak a napon, hogy megszárítsák átázott ruháikat.

– Szállásunk már van - mondta Glenarvan -, gondoljunk hát a vacsorával. Szeretném, ha barátaink elégedettek lennének előfutáraikkal, s azt hiszem, nem lesz panaszra okuk. Gondolom, egyórai vadászat nem lenne elfecsérelt idő. Van hozzá kedved, Robert?

– Igen, uram - felelte a fiú, s puskával a kezében felállt.

Glenarvan azért gondolt a vadászatra, mert úgy tűnt, a környező síkság valamennyi vadja a Guamini partján adott egymásnak találkozót; csapatszámra rebbentek fel a tinamuk, a pampák fogolyhoz hasonló sajátos madarai, a fekete császármadarak, a teru-terunak nevezett bíbicfélék, a sárga guvatok s a zöld színben pompázó vízityúkok.

Négylábú állatokat egyelőre nem láttak, de Thalcave a magas fűre és a sűrű bozótra mutatva megértette velük, hogy abban bújnak meg a vadak. A vadászoknak mindössze néhány lépést kellett tenniük, s a világ vadban leggazdagabb vidékén találták magukat.

Nekifogtak hát a vadászatnak, de eleinte többre becsülték a prémet a tollnál, így első lövéseik a pampák nagyobb vadjait célozták. Hamarosan százával szökelltek előttük az őzek és a guanakók, hasonlóak azokhoz, melyek a Kordillerák csúcsain oly vadul rohantak el mellettük; és ezek a félénk állatok most is olyan gyorsan menekültek előlük, hogy lehetetlen volt puskalövésnyire megközelíteni őket. Ezért a vadászok kevésbé gyors vad után néztek, melyeknek húsa hasonlóan ízletes. Mintegy tucatnyi foglyot és guvatot ejtettek el, és Glenarvan ügyesen még egy rőt szőrű, vastag bőrű, ízletes húsú vízidisznót is leterített; nem veszett kárba a puskagolyó.

Egy fél óra sem telt bele, s a vadászok fáradság nélkül annyi vadat ejtettek el, amennyire csak szükségük lehetett; Robert még egy különös állatot is leterített: egy, a foghíjasok rendjébe tartozó, másfél láb hosszú, tatuféle armadillót, melyet csontos, mozgékony darabokból álló páncél borított. Nagyon kövér jószág volt, s a patagon szerint jó falatnak ígérkezett. Robert nagyon büszke volt sikerére.

Thalcave még a nanduvadászat látványosságában részeltette társait; a nandu a pampák sajátos, bámulatosan fürge struccfajtája.

Az indián nem kerülgette sokáig a gyors futású állatot, megsarkantyúzta Thaukát, egyenesen a nandu felé vágtatott, hogy elcsípje; mert ha az első támadás nem sikerült volna, a nandu kiszámíthatatlan vargabetűivel, fordulataival hamarosan kifárasztotta volna a lovat is, meg a vadászt is. Mikor megfelelő távolságba ért, Thalcave erőteljesen elhajította a bóláját, olyan ügyesen, hogy az nyomban a strucc lába köré csavarodott, s mozgásképtelenné tette az állatot. Néhány pillanat múlva a nandu a földön hevert.

Az indián nemcsak egyszerű vadászörömet érzett az állat elejtésén; a nandu húsa igen becses eledel, s Thalcave is hozzá akart járulni egy fogással a közös lakomához.

Elvitték hát a ramadába a fogolyfüzért, Thalcave struccát, Glenarvan vízidisznóját és Robert tatuját. A struccot és a disznót nyomban el is készítették; lenyúzták vastag bőrüket, s húsukat vékony szeletekre vágták. A tatut, ezt az értékes állatot, mely hátán hordja a serpenyőt, saját páncéljában tették a forró parázsra.

A három vadász csak a foglyokat fogyasztotta el vacsorára; a táplálóbb ételeket félretették barátaik számára. Tiszta vizet ittak a lakomára, s úgy vélték, nincs a világnak az a portói bora, mely felérne vele, de még a híres usquebaugh, a skót felvidék nagyra becsült gabonapálinkája sem különb ital, mint ez a tiszta folyóvíz.

A lovakról sem feledkeztek meg. Száraz takarmányt hordtak be számukra a ramadába, s ez egyben táplálékul s alomként szolgált nekik.

Mikor mindezzel elkészültek, Glenarvan, Robert és az indián ponchóikba burkolóztak, s elnyúltak az alfafarés ágyon, a pampabeli vadászok szokásos fekhelyén.