A Rio Colorado

Másnap, október 22-én reggel nyolc órakor Thalcave jelt adott az indulásra. Argentína felszíne a huszonkettedik és a negyvenkettedik szélességi fok között nyugatról kelet felé lejt; így az utazóknak mindössze ezen a szelíd lankán kell majd leereszkedniük a tengerig.

Mikor a patagon visszautasította a Glenarvan által felajánlott lovat, a lord azt gondolta, hogy az indián egyes útikalauzok szokásához híven szívesebben megy gyalog, hosszú lábaival nyilván könnyen bírja a menetelést.

Glenarvan azonban tévedett.

Az indulás pillanatában Thalcave különös füttyentést hallatott. Azon nyomban gyönyörű termetű, pompás argentin ló bukkant elő a közeli kis erdőből, a gazdája hívására jelentkezett. Hibátlanul szép állat volt, sötét pej színe kitartásra, élénkségre vallott, feje finom formájú volt, nyaka kecses, orrlyuka tág, szeme tüzes, széles a térdhajlata, jól kiemelkedő a mara, domború a szügye, csüdje hosszú, egyszóval megvoltak mindazok a tulajdonságai, melyek erőssé, könnyeddé tesznek egy lovat. Az őrnagy, aki szakértő volt, fenntartás nélkül csodálta a pampákon tenyésző lovaknak ezt a példányát, s némi hasonlóságot talált közte és az angol hunter, a vadászló között. A pompás állatot Thaukának hívták, ami patagonul madarat jelent, s illett is rá ez a név.

Mikor Thalcave nyeregbe szállt, a ló felágaskodott. Gyönyörűség volt nézni a patagont, ezt a kiváló lovast. Nyergén ott lógott az argentin pusztában használatos két vadászszerszám: a bóla és a lasszó. A bóla három bőrszíjjal összefűzött golyó, a nyereg elejére erősítve. Az indiánok gyakran százlépésnyi távolságból hajítják az állatra vagy az őket üldöző ellenségre; olyan biztos kézzel, hogy a szíjak nyomban az ellenfél lábára csavarodnak, s földre döntik. Meglepő ügyességgel bánnak vele, s kezükben félelmetes fegyverré válik ez az egyszerű alkalmatosság. A lasszó viszont a lovas kezében marad. Ez a szerszám két egybefont, harminc láb hosszú bőrszíjból áll, vaskarikán csúszó hurokban végződik. Jobb kézzel a hurkot hajítják el, bal kézzel tartják a lasszó többi részét, melynek vége szorosan a nyereghez van erősítve. Ezt a patagon fegyverzetet a vállon keresztbe vetett hosszú karabély egészíti ki.

Thalcave észre sem véve a csodálatot, melyet természet adta kecsessége, magabiztossága, büszke elfogulatlansága váltott ki nézőiből, a csapat élére rúgtatott. Útnak indultak; hol vágtattak, hol lépésben mentek, a lovak szemmel láthatóan nem tudták, mi az ügetés. Robert merészen lovagolt, s hamarosan meggyőzte Glenarvant, hogy biztosan ül a nyeregben.

A Kordillerák lábánál kezdődik a pampák sík vidéke. Három részre osztható: az első az Andok láncaitól mintegy kétszázötven mérföldnyire húzódik, alacsony fák, bokrok borítják. A második: négyszázötven mérföldnyi széles, csodálatos fűvel borított terület, s száznyolcvan mérföldnyire Buenos Aires előtt végződik. Innen egészen a tengerig hatalmas lucerna- és bogáncsmezőben gázol az utazó. Ez a pampák harmadik zónája.

Ahogy elhagyták a Kordillerák hegyszorosait, Glenarvanék csapata először számtalan medanónak nevezett homokdűnéhez ért, melyeket, ha csak nem köti őket valami növényzet gyökere, hullámként mozgat a szél. Rendkívül finom ez a homok, így a legkisebb szellőre is könnyű felhőkben száll fel; olykor valódi homoktölcsérként emelkedik tekintélyes magasságba. Ez a látvány gyönyörűség és egyben kellemetlenség a szemnek; gyönyörűség, mert mi sem érdekesebb, mint e síkságon bolyongó, egymással birkózó, elvegyülő, elomló, majd leírhatatlan kavarodásban feltámadó homoktölcsérek; a kellemetlenség meg az, hogy a számtalan medanóból felszálló finom por a legerősebben összezárt szemhéjak mögé is behatol.

Ez a természeti jelenség az északi szelek hatására csaknem egész nap tartott. Mindazonáltal gyorsan haladtak, s este hat óra körül a negyvenmérföldnyire maguk mögött hagyott Kordillerák már csak az esti ködbe vesző feketés tömegnek tűntek.

Az utasokat kissé elfárasztotta a mintegy harmincnyolc mérföldnyire becsülhető út. Így hát boldogok voltak, hogy elérkezett a lepihenés ideje. A sebes folyású Neuquem folyó partján ütöttek tábort, melynek örvénylő, zavaros vize magas, meredek, vörös színű partok közt rohant. A Neuquemet egyes földrajztudósok Ramidnak vagy Comoenak nevezik, s forrása azon tavak egyikében ered, melyet csak az indiánok ismernek.

Sem az éjszaka, sem másnap nem történt semmi említésre méltó. Gyorsan, jól haladtak. Az egyenletes talaj, az elviselhető hőmérséklet megkönnyítette útjukat. Délfelé azonban igen erősen kezdett sütni a nap. Estefelé felhőfüggöny borította a délnyugati látóhatárt, s ez az időváltozás biztos jele volt. A patagon tudta ezt, s ujjával nyugat felé az eget mutatta a földrajztudósnak.

– Jól van, értem - mondta Paganel, és társaihoz fordulva folytatta: - Időváltozás készül. Részünk lesz egy pamperorohamban.

Elmagyarázta, hogy a pampero, ez a délnyugati, igen száraz szél gyakori az argentin síkságon. Thalcave nem tévedett: éjszaka nagy erővel fújt a pampero, így az egy szál ponchóba takaródzó utasok meglehetősen kellemetlen órákat éltek át. A lovak a földre feküdtek, s az emberek meg szorosan egymás mellett, oldalukhoz lapultak. Glenarvan attól tartott, hogy ha sokáig tart az orkán, ez majd késlelteti őket, de Paganel megnézte légsúlymérőjét, s megnyugtatta.

– A pampero rendszerint három napig tartó vihart támaszt - mondta Paganel Glenarvannak -, melyet a higanyoszlop süllyedése mindig kimutat. Mikor azonban emelkedik a higanyoszlop - most is így van -, mindössze néhány órás dühödt szélviharral kell számolni. Nyugodjon meg, kedves barátom, napfelkeltekor az ég ismét tiszta lesz.

– Úgy beszél, mintha könyvből olvasná, kedves Paganel - mondta Glenarvan.

– Merthogy eleven könyv vagyok - felelte Paganel -, lapozzon bennem, amennyit csak akar.

Az eleven könyv nem tévedett. Éjjeli egy órakor hirtelen elült a szél, s valamennyien erőt adó álomba merültek. Másnap reggel frissen, tettrekészen ébredtek, különösen Paganel, aki vidám zajjal ropogtatta ízületeit, s nyújtózkodott, mint valami kölyökkutya.

Október huszonnegyedike volt, tíz napja indultak el Talcahuanóból. Az utazókat kilencvenhárom mérföld, azaz háromnapi út választotta el attól a ponttól, melyen a Colorado átszeli a 37. szélességi fokot. Az amerikai kontinensen át vezető útjukon Glenarvan aggodalmas figyelemmel leste, nem lát-e bennszülötteket. Grant kapitány felől akart tudakozódni a patagon közbenjárásával, akivel Paganel kezdte egész jól megértetni magát. Az indiánok azonban nemigen választották ezt az utat, mert a pampáknak az argentin köztársaságból a Kordillerákhoz vezető útja északabbra vezetett. Nem találkoztak sem nomád indiánokkal, sem a kacikák törvényei szerint élő, letelepedett törzs embereivel. Ha véletlenül a messzeségben feltűnt egy magányos, kóbor lovas, az is sebesen elmenekült, nem kívánt az ismeretlenekkel találkozni. Az ilyen csapat okkal tűnhetett gyanúsnak bárki számára, aki egyedül merészkedett a síkságra; ha bandita volt a magányos lovas, megrémült a nyolc jól felfegyverzett, jó lovon ülő férfitól, ha pedig egyszerű utas volt, rossz szándékú embereknek nézhette őket. Így aztán sem becsületes emberekkel, sem banditákkal nem válthattak szót. Valóban sajnálatra méltó, hogy nem találták magukat szembe valami rasteadorcsapattal - kóbor haramiákkal -, még ha puskalövéssel kellett volna is kezdeni a beszélgetést velük.

Ha Glenarvan kutatásait hátráltatta is az indiánok távolléte, mégis történt valami, ami meglepő módon igazolta az irat értelmezését.

Az expedíció útja gyakran keresztezte a pampák ösvényeit, s köztük a meglehetősen fontos utat, mely Carmenból Mendozába vezet. Az út mentén háziállatok: öszvérek, lovak, birkák vagy marhák csontjai hevertek, ezekről a ragadozó madarak csőre által csupaszra meztelenített, napszítta csontokról volt felismerhető az út. Ezrével halmozódtak ott a csontvázak, az állati maradványok, s kétségtelenül nem egy emberi csontváz pora is keveredett közéjük. Mindeddig Thalcave semmi megjegyzést nem tett a szigorúan betartott útirányra. Pedig tudta, hogy mivel nem követik a pampák egyetlen ösvényét sem, nem juthatnak el sem a városokhoz, sem a falvakhoz, sem az argentin településekhez. Minden reggel a felkelő nap irányába mentek, mindig egyenesen, s útvonaluk ellenkező végében minden este a lenyugvó napot látták. Útikalauzi minőségében Thalcave nyilván csodálkozott, hogy nem ő kalauzol, hanem őt vezetik. Ha csodálkozott is, ezt az indiánokra jellemző tartózkodással tette, és semmiféle megjegyzése nem volt az eddig maguk mögött hagyott ösvényekre. De ezen a napon, ahogy a fent említett úthoz értek, megállította lovát, s Paganelhez fordult.

– A Carmenbe vezető út - mondta.

– Hát igen, derék patagon - felelte a földrajztudós a tőle telhető legtisztább spanyolsággal -, ez a Carmenből Mendozába vezető út.

– Ezen megyünk tovább? - kérdezte Thalcave.

– Nem - felelte Paganel.

– És merre folytatjuk az utat?

– Mindig csak keletnek.

– Azaz sehova.

– Ki tudja?

Thalcave elhallgatott, s mélységes döbbenettel nézett a földrajztudósra. Fel sem tételezte, hogy Paganel tréfál. Az indián mindig komoly, el sem tudja képzelni, hogy lehet nem komolyan is beszélni.

– Tehát nem Carmenbe mennek? - szólalt meg rövid hallgatás után.

– Nem - felelte Paganel.

– Sem Mendozába?

– Oda sem.

Ekkor Glenarvan Paganel mellé lépett, s megtudakolta, mit mondott Thalcave, s miért állt meg.

– Azt kérdezte, hogy Carmenbe vagy Mendozába igyekszünk-e - felelte Paganel -, és igen elcsodálkozott, hogy mindkét kérdésre tagadóan válaszoltam.

– Szó, ami szó, joggal csodálkozhatik az útirányon - mondta Glenarvan.

– Az igaz. Azt mondja, errefelé sehova sem jutunk.

– Nos, Paganel, nem tudná-e megmagyarázni neki expedíciónk célját, és hogy miért is megyünk mindig csak keletnek?

– Nagyon nehéz lenne - válaszolta Paganel -, mert egy indián mit sem ért a földrajzi fokokhoz, az irat történetét meg képtelenségnek tartaná.

– Vajon a történet - szólt közbe nagy komolyan az őrnagy - vagy a történet elmondója lesz a hibás, ha nem érti meg?

– Ó, Mac Nabbs - kiáltott fel Paganel -, ön még mindig kételkedik spanyol tudásomban!

– Nos, hát próbálja meg, tisztelt barátom.

– Megpróbálom.

Paganel a patagonhoz fordult, s belekezdett a magyarázatba. Gyakran megtorpant, hiányos volt a szókincse, nehéz volt lefordítani egy-egy sajátos kifejezést, nehezére esett megmagyarázni a tudatlan indiánnak a számára aligha érthető részleteket. Látványnak mindenesetre érdekes volt a tudós. Hadonászott, tagolta a szavakat, kézzel-lábbal magyarázott, homlokáról patakokban ömlött a veríték. Mikor csődöt mondott a nyelvtudása, karját hívta segítségül. Aztán leszállt a lováról, s a homokba rajzolt egy térképet, melyen a hosszúsági és szélességi fokok egymást keresztezték, melyen rajta volt a két óceán meg a Carmenbe vezető út is. Professzor még nem volt ilyen kínban. Thalcave nyugodtan figyelte Paganel működését, semmivel sem árulta el, hogy megértette-e vagy sem.

A földrajztudós leckéje több mint fél óráig tartott. Aztán elhallgatott, verítékben úszó arcát törölgette, s a patagonra nézett.

– Megértette? - kérdezte Glenarvan.

– Mindjárt kiderül - felelte Paganel -, de ha nem értette meg, feladom a küzdelmet.

Thalcave nem mozdult. Meg sem szólalt. Tekintete a homokba rajzolt ábrákon nyugodott, melyeket a szél apránként eltörölt.

– Nos? - nógatta Paganel.

Thalcave mintha nem is hallotta volna. Paganel látta, mint mosolyodik el csúfondárosan az őrnagy, s hogy ne maradjon szégyenben, újult erővel újra kezdte volna szemléltető földrajzi magyarázatait, mikor a patagon egy mozdulattal megállította.

– Egy foglyot keresnek? - kérdezte.

– Igen - felelte Paganel.

– És pontosan ezen a vonalon, a lenyugvó és a kelő nap között? - kérdezte Thalcave, aki ezzel a körülírással határozta meg a nyugatról keletre vezető utat.

– Igen, igen! Úgy van!

– És az önök istene bízta a hatalmas tengerre a fogoly titkát?

– Igen, maga az isten.

– Akkor hát legyen meg az akarata - felelte Thalcave ünnepélyesen. - Menjünk kelet felé, ha kell, egészen a napig!

Paganel diadalittasan, tanítványában megdicsőülten fordította le társainak az indián válaszát.

– Micsoda értelmes nép! - lelkendezett. - Hazámban húsz paraszt közül tizenkilenc egy szót sem értett volna a magyarázatomból.

Glenarvan most arra kérte Paganelt, kérdezze meg a patagontól, nem hallott-e arról, hogy idegenek estek volna a pampák indiánjainak fogságába.

Paganel eleget tett Glenarvan kérésének, s várta a választ.

– Talán - felelte a patagon.

Ahogy Paganel lefordította a választ, a hét utazó nyomban Thalcave köré gyűlt. Tekintetükkel faggatták.

A megindult földrajztudós alig találta a szavakat, folytatta az izgalmas tudakozódást, a komoly indiánra szegezett tekintetével mintha előbb akarta volna kitalálni a választ, mintsem az elhangzott volna az indián ajkán.

A patagon minden egyes szavát elismételte angolul, így társainak úgy tűnt, mintha Thalcave anyanyelvükön beszélt volna.

– Ki volt ez a fogoly? - kérdezte Paganel.

– Egy idegen - felelte Thalcave -, egy európai.

– Látta?

– Nem, de az indiánok beszéltek róla. Bátor férfi volt! Szíve, mint a bikáé!

– Szíve, mint a bikáé! - kiáltott fel Paganel. - Micsoda nagyszerű nyelv a patagon! Értik, ugye, barátaim! Bátor ember!

– Az apám! - kiáltott fel Robert Grant, s Paganelhez fordult. - Hogy mondják spanyolul, „az én apám”?

– Es mi padre - felelte a tudós.

Robert megragadta az indián kezét, s halkan így szólt hozzá: - Es mi padre!

– Su padre! - Az apja! - kiáltotta az indián felcsillanó szemmel.

Karjába fogta a fiút, leemelte a lóról, s érdeklődő rokonszenvvel vizsgálta. Értelmes arcán csendes megindultság tükröződött.

Paganel azonban még nem fejezte be a kérdezősködést. Hol van ez a fogoly? Mi van vele? Mikor hallott felőle Thalcave? Egyik kérdést követte a másik.

Nem sokáig kellett várnia a válaszokra, megtudta, hogy az európai férfi a Rio Colorado és a Rio Negro között kóborló egyik indián törzs foglya.

– Hol látták utoljára? - kérdezte Paganel.

– Kalfukura törzsfőnöknél - felelte Thalcave.

– Az általunk követett úton?

– Igen.

– Miféle törzsfőnök ez?

– A puelcse indiánok főnöke, kétnyelvű, kétszívű ember!

– Azaz álnok a szava, álnok minden tette - mondta Paganel, miután lefordította társainak e kifejező patagon szóképet.

– Vajon ki tudjuk-e szabadítani barátunkat? - kérdezte.

– Talán igen, ha még mindig az indiánok kezében van.

– Mikor hallott felőle?

– Régen, és azóta a nap már kétszer hozta el a nyarat a pampák egére.

Glenarvan mérhetetlenül boldog volt. Ez a válasz pontosan megegyezett az irat keltével. Még egy kérdés azonban hátravolt. Paganel nyomban fel is tette Thalcavénak.

– Egyetlen fogolyról beszél. Nem hárman voltak? - tudakolta.

– Nem tudom - felelte Thalcave.

– Semmit sem tud jelenlegi helyzetéről?

– Semmit.

Ezzel le is zárták a beszélgetést. Lehetséges, hogy a három fogoly már régen elszakadt egymástól. Egy azonban kiderült a patagon szavaiból: az indiánok egy európai férfiról beszéltek, akit foglyul ejtettek. Fogságba esésének ideje, feltételezhető tartózkodási helye, minden, még a patagonnak a fogoly bátorságát példázó szóképe is arra vallott, hogy Harry Grant kapitányról van szó.

Másnap, október 25-én az utazók újjáéledt lelkesedéssel indultak útnak keletnek. A síkság továbbra is szomorú, egyhangú volt, végtelen pusztát alkotott, melyet ezen a vidéken travesiának neveznek. Az agyagos talajt tökéletesen vízszintesre gyalulták a szelek; sehol egy kő, de még egy kavics sem, legfeljebb a kopár, kiszáradt szakadékok mentén vagy az indián kéz ásta itatók partján. Egymástól távol alacsony erdők feketéllettek, itt-ott fehér szentjánoskenyérfák nyúltak a magasba, termésük édes, kellemes és frissítő eledel; néhol egy-egy pisztáciabokor, chanar, vadrekettye tűnt fel, s a tövises fák egy fajtája, melyeknek csenevész volta a talaj terméketlenségéről árulkodott.

26-án fárasztó napjuk volt. El akartak érni a Rio Coloradóhoz. Az utasok olyan iramra kényszerítették lovaikat, hogy még aznap este a 69. hosszúsági fok 45. percén el is érték a pampák vidékének e csodálatos folyóját. Indiánul Cobu Leubunak nevezik, ami Nagy Folyamot jelent. Hosszú útja végén az Atlanti-óceánba ömlik. Torkolata táján különös tünemény mutatkozik: a tengerhez közeledve megcsappan a folyó víztömege, talán mert beszívja a talaj, talán mert elpárolog; eddig még nem tudták megállapítani a jelenség okát.

A Coloradóhoz érve Paganel első dolga az volt, hogy „földrajzi szempontból” megfürödjék a folyó vörös agyag színezte vizében. Csodálkozva tapasztalta, hogy a víz meglehetősen mély, ezt azzal magyarázta, hogy az első nyári napsütésben fölengedett a hegyek hava. A folyó ráadásul túl széles volt, semhogy a lovak keresztülúszhatták volna. Szerencsére néhány ölnyivel feljebb fonott sövényhíd vezetett át a túlsó partra; indián szokás szerint bőrkötelek tartották a magasban. A kis csapat tehát át tudott kelni a folyón, s tábort ütöttek a bal parton.

Elalvás előtt Paganel pontosan meg akarta határozni a Colorado folyásirányát, s a tibeti hegyek között nélküle is békén ömlő Jaru-Dzangbo-Csu híján ezt rajzolta be nagy gonddal a térképébe.

A két következő napon, október 27-én és 28-án nem történt semmi említésre méltó esemény. Változatlanul egyhangú, terméketlen volt a táj. Nehéz volna elképzelni ehhez hasonlóan unalmas, érdektelen vidéket. A talaj közben igen nedvessé vált. Canadákon, azaz talajvíz borította lapályokon, esterókon, vagyis vízinövényekkel benőtt lagúnákon kellett átgázolniuk. Este a lovak erősen ásványtartalmú, széles tó partján álltak meg, melyet az indiánok Ure Lanquemnek, Keserű-tónak neveznek, s mely 1862-ben tanúja volt az argentinok által az indiánok ellen vezetett véres megtorló hadjáratnak. Táborukat a szokásos módon ütötték fel, és a majmok, az alluátok és a vadkutyák lármája nélkül még kellemes is lett volna az éjszakájuk. Ezek a lármás állatok, kétségtelenül az ő tiszteletükre, ám ugyanakkor az európai fül számára sértő hangon természeti szimfóniát adtak elő, melyet egy jövendő kori zeneszerző alighanem szívesen mondott volna a magáénak.