Lefelé a Kordillerák lejtőin

Bárki gyanútlanul elment volna e mellett a kunyhó mellett vagy előtt, vagy talán még fölötte is, de nem így az őrnagy. A hószőnyeg kitüremkedése nem különböztette meg a környező szikláktól. Ki kellett kotorniuk a hó alól. Félórás makacs munkával Wilson és Mulrady kiszabadították a casucha bejáratát, s a kis csapat sietve meghúzódott benne.

Ezt a casuchát az indiánok építették napon szárított téglákból, az úgynevezett adobákból, a tizenkét láb magas, kocka alakú házikó egy bazaltszikla csúcsán emelkedett. Egyetlen nyílásához, az ajtóhoz kőlépcső vezetett, s bármily keskeny is volt ez az ajtó, mikor tombolt a temporál, az orkán a hóvihar vagy a jégeső, könnyen betalált rajta.

Tíz személy kényelmesen megfért benne, s ha falai nem is bírták volna az esős évszakot, ebben az évadban védelmet nyújtottak az erős hideg ellen; a hőmérő ugyanis mínusz tíz fokot mutatott. Hézagos téglákból épült tűzhelyfélében tüzet is rakhattak, és ezzel eredményesen küzdhettek a kinti hideg ellen.

– Ha nem is kényelmes, de megfelelő szállás - mondta Glenarvan. - A jó szerencse idevezetett bennünket, legyünk érte hálásak.

– Hogyhogy - mondta Paganel -, hiszen ez valóságos palota! Csak a palotaőrség meg az udvaroncok hiányoznak. Nagyon jól megleszünk itt!

– Hát mikor majd tűz is ropog a kályhában - mondta Tom Austin -, mert éhesek, azok vagyunk, de fázunk is, úgy tűnik, és ami engem illet, jobban örülnék egy halom rőzsének, mint egy szelet vadpecsenyének.

– Hát, Tom, igyekszünk majd fűtőanyagot keríteni - mondta Paganel.

– Fűtőanyagot, a Kordillerák csúcsán! - Mulrady kétkedve ingatta a fejét.

– Ha ebben a casuchában tűzhelyet építettek - felelte az őrnagy -, ez azt jelenti, hogy akad tüzelnivaló is errefelé.

– Mac Nabbs barátunknak igaza van - mondta Glenarvan. - Készítsék el a vacsorát, én meg addig elmegyek favágónak.

– Elkísérjük Wilsonnal együtt - ajánlotta Paganel.

– Nincs szükségük rám? - kérdezte Robert, és felállt.

– Nem, pihenj csak, derék fiú - felelte Glenarvan. - Olyan korban érsz felnőtté, mikor a többiek, a kortársaid még gyermekek!

Glenarvan, Paganel és Wilson elhagyták a casuchát.

Délután hat óra volt. Noha a levegő nem is mozdult, metsző hideg volt. Az ég kékje már sötétült, s a lenyugvó nap sugarai az Andok fennsíkjainak legmagasabb csúcsait pásztázták. Paganel megnézte barométerét, ami most is vele volt, 495 millimétert mutatott. A higanyoszlopnak ez az alacsony állása tizenegyezer-hétszáz láb magasságot jelentett. A Kordillerák e vidéke tehát mindössze kilencszáztíz méterrel volt alacsonyabb a Mont Blancnál. Ha ezek a hegyek oly veszélyesek, mint a svájci hegyóriás, ha itt is orkánok vagy forgószelek támadnak, egy utazó sem kelhetett volna át az Újvilág hatalmas hegyláncán.

Glenarvan és Paganel egy porfirszikla csúcsára érve körültekintett a láthatáron. A Kordillerák csúcsán voltak, s lábuk előtt mintegy negyven négyzetmérföldnyi síkság terült el. Kelet felé szelíden ereszkedtek alá a járható lejtők, melyeken a peónok több száz ölnyi úton könnyedén siklanak lefelé. Messzebb a jégár hordta kövek, vándorsziklák alkottak hatalmas morénacsíkot. A Rio Colorado völgyében a napnyugtával egyre magasabbra kúsztak az árnyak; a föld napsütötte domborulatai, kiemelkedései, csúcsai, szirtjei lassacskán a sötétbe vesztek, apránként árnyékba borult az Andok egész keleti oldala. Nyugaton a fény még megvilágította a meredek falak támpilléreit. A napfényben fürdő sziklák és jégmezők csodálatos látványt nyújtottak. Az északon észrevétlenül egymásba olvadó csúcsok ügyetlen kéz húzta reszkető vonalat alkottak. Az emberi tekintet révetegen rajtuk felejtkezett. Dél felől azonban csodálatos látvány tárult eléjük, a lenyugvó nap fényében a táj fenségessé szépült. A Torbido vad völgyébe alászálló tekintet az Antuko kétmérföldnyire tátongó kráterét is érintette. A vulkán bömbölt, mint valami hatalmas szörny, mint az Apokalipszis¹ napjainak leviatánja², izzó füstje kormos lángzuhataggal elegyedett. Mintha a környező hegykoszorú is lángba borult volna; az izzó kőzápor, vöröses gőzfelhők, lávarakéták sziporkázó kévében egyesültek. A percről percre izzóbb ragyogás, vakító lobogás átható visszfénye betöltötte a kör alakú roppant térséget, míg a nap alkonyi fénye lassacskán kihunyt, s mint megvakult csillag beleveszett a látóhatár árnyaiba.

Paganel és Glenarvan szívesen elnézte volna még a föld és az égbolt tüzeinek e harcát; az alkalmi favágó átadta helyét a műélvezőnek, de a prózaibb Wilson figyelmeztette őket a helyzetükre. Igaz, fa nem volt sehol, de szerencsére a sziklákat satnya, száraz zuzmó borította; bőségesen fölpakoltak belőle, meg abból a bizonyos növényből, melyet llaretának neveznek, s melynek gyökere meglehetősen alkalmas tűzrakásra. Ahogy visszatértek a casuchába, a tűzhelyre rakták az értékes fűtőanyagot.

Nehéz volt meggyújtani, de még nehezebb volt táplálni a tüzet. A rendkívül ritka levegőben nem volt elegendő az égéshez szükséges oxigén - az őrnagy legalábbis ennek tulajdonította a nehézséget.

– Viszont - tette hozzá - a víz száz fokon alul is felforr, így azok, akik a százfokos vízzel készített kávét szeretik, kénytelenek lesznek lemondani róla, mert ebben a magasságban a víz kilencven fok hőmérséklet alatt forr fel.

Mac Nabbs nem tévedett, az üstbe mártott hőmérő csak nyolcvanhét fokot mutatott, mikor felforrt a víz.

Mindnyájan gyönyörűséggel ittak néhány korty forró kávét, a szárított hús kevésnek bizonyult, s ez Paganelt értelmes, ám fölösleges megjegyzésre késztette.

– Bevallom, nem volna megvetendő némi roston sült lámahús! Úgy mondják, ez az állat pótolja a marhát meg a bárányt, szeretném tudni, vajon a húsára is érvényes-e ez az állítás.

– Hogyhogy - kiáltott fel az őrnagy -, elégedetlen a vacsorával, tudós uram?

– El vagyok ragadtatva tőle, kedves őrnagy, de bevallom, szívesen ennék vadpecsenyét.

– Valóságos elpuhult szibarita³ - mondta Mac Nabbs.

– Lehetséges, őrnagy, de bármit is mond, ön sem vetne meg egy jó marhasültet!

– Az már igaz - felelte az őrnagy.

– És ha arra kérnék, menjen el vadászni, nem indulna-e el szó nélkül, bármily hideg és sötét az éjszaka?

– Természetesen elindulnék, és ha úgy kívánják...

Mac Nabbs társainak nem jutott idő arra, hogy megköszönjék és visszautasítsák szíves ajánlatát, mert egyszerre harsány üvöltés hangzott fel a távolból. A zaj csak nem ült el. Nem csupán néhány állat üvöltése volt ez, hanem egy egész sebesen közeledő csapaté. Vajon miután a kunyhóba vezérelte őket, most vacsorájukról is gondoskodik a jó szerencse? Így tűnődött a földrajztudós. Glenarvan emlékeztette arra, hogy a Kordillerák ilyen magas övezetében nem járnak négylábú vadak. Ez a megjegyzés nyomban lehűtötte Paganelt.

– Akkor mi ez a zenebona? - kérdezte Tom Austin. - Hallják, hogyan közeledik?

– Talán lavina - mondta Mulrady.

– Képtelenség! Ez állati ordítás - felelte Paganel.

– Nézzük meg - indítványozta Glenarvan.

– Nézzük meg, de fölfegyverkezve - felelte az őrnagy, és felvette a puskáját.

Valamennyien kiszaladtak a kunyhóból. Sötét és csillagos volt az éjszaka. A fogyó hold félkaréja még nem tűnt fel. Az északi és keleti csúcsok árnyékba vesztek, s csak néhány magas szikla különös körvonala látszott. Az üvöltés - rémült állatok üvöltése - egyre erősbödött. A Kordillerák sötétbe borult része felől hallatszott. Vajon mi történt? Hirtelen dühödt lavina tűnt fel, félelemtől őrjöngő élőlények lavinája. Mintha az egész fennsík megindult volna. Százával, ezrével közeledtek ezek az állatok, s a ritka levegőben is fülsiketítő zajt csaptak. Vajon a pampák vadjai vagy csupán egy láma- vagy vikunnacsorda? Glenarvannak, Mac Nabbsnak, Robertnek, Austinnak és a két tengerésznek csak annyi ideje maradt, hogy földre vessék magukat, míg ez az élő forgatag elviharzott néhány lábnyira fölöttük. Paganelt - aki, mint tudjuk, nüktalop volt, s ezért állva maradt, hogy jobban lássa, mi történik - egy szempillantás alatt földre döntötte a lavina.

Ekkor fegyver dörrent. Az őrnagy lőtt vaktában. Úgy látta, közelében elhullott egy állat, míg a csorda ellenállhatatlan iramban egyre hangosabban üvöltve eltűnt a vulkán fényében fürdő lejtőkön.

– Megvan! - szólt egy hang, Paganel hangja.

– Mi van meg? - kérdezte Glenarvan.

– A szemüvegem! Igazán nem csoda, ha ilyen kavarodásban elveszti az ember a szemüvegét!

– Nem sebesült meg?

– Nem, csak egy kicsit megtapostak. De mik?

– Ilyenek - felelte az őrnagy, az elejtett állatot vonszolva maga után.

Valamennyien sietve visszatértek a kunyhóba, s a tűz fénye mellett szemügyre vették Mac Nabbs zsákmányát.

Szép állat volt, púp nélküli kis tevére hasonlított, finom formájú feje volt, lapos teste, hosszú és karcsú a lába, selymes szőre világosbarna, a hasán fehér foltok. Paganel csak egy pillantást vetett rá, máris felkiáltott:

– Guanako!

– Miféle állat a guanako? - érdeklődött Glenarvan.

– Ehető állat - felelte Paganel.

– Jóízű?

– Ízletes. Fejedelmi étek. Tudtam, hogy friss húst fogunk vacsorázni! És micsoda húst! Ki zsigerelné ki az állatot?

– Én - felelte Wilson.

– Jól van, én meg vállalom a sütést.

– A szakácsmesterséghez is ért, Paganel úr? - kérdezte Robert.

– De még mennyire, fiacskám - felelte Paganel -, ne felejtsd, hogy francia vagyok. Minden francia született szakács!

Öt perc múlva Paganel jókora vadhússzeleteket helyezett az llareta-gyökér parazsára. Tíz perc múlva guanakofilé néven társai elé tálalta ezt az étvágygerjesztő húst. Senki sem kérette magát, valamennyien jóízűen nekiláttak.

A földrajztudós nagy megdöbbenésére általános fintor és „pfuj” kiáltás követte az első falatot.

– Förtelmes! - szólt az egyik.

– Ehetetlen! - mondta a másik.

A szegény tudós kénytelen volt beismerni, hogy ez a rostonsült még a kiéhezettek számára is ehetetlen eledel. Tréfálkozni kezdtek a rovására, csúfolták a „fejedelmi étket”, s Paganel, aki jól értette a tréfát, közben azon töprengett, minek tulajdonítható, hogy a valóban ízletes, jó és általánosan nagyra becsült guanakohús ehetetlenné vált az ő szakácsművészete nyomán; aztán hirtelen eszébe ötlött valami.

– Megvan! - kiáltott fel. - Az ördögbe is, megvan, rájöttem!

– Esetleg romlott volt a hús? - kérdezte nyugodtan Mac Nabbs.

– Nem, őrnagy, ellenkezőleg, túl sokat szaladt ez a hús! Hogy is feledkezhettem meg erről?

– Hogy érti ezt, Paganel úr? - kérdezte Tom Austin.

– Úgy, hogy a guanakopecsenye csak akkor jó, ha pihenés közben ölik meg az állatot, ha sokáig űzik, ha sokat fut, ehetetlen a húsa. Ízéről ítélve messziről jött ez az állat, következésképpen az egész csorda.

– Biztos ebben? - kérdezte Glenarvan.

– Egészen biztos.

– De vajon miféle esemény, miféle jelenség ijeszthette meg így ezeket az állatokat, mikor ez idő szerint nyugalmasan aludniuk kellene a tanyájukon?

– Erre nem tudok válaszolni, kedves Glenarvan - mondta Paganel. - Ha rám hallgatnak, nem töprengenek tovább, lefekszenek aludni. Nekem máris majd leragad a szemem. Alszunk egyet, őrnagy?

– Alszunk, Paganel.

Mindnyájan ponchóikba burkolództak, felszították éjszakára a tüzet, s hamarosan hatalmas horkolókoncert kezdődött, a különböző hangmagasságú, változatos ütemű hangversenyben a földrajztudós basszusára épült az összhang.

Csak Glenarvan nem aludt. Titkolt nyugtalansága fárasztó álmatlanságot okozott. Akaratlanul is az egy irányba rohanó csordára, az állatok megmagyarázhatatlan rémületére gondolt. Ragadozók nem üldözhették a guanakókat. Ebben a magasságban aligha van ragadozó állat, vadász meg még kevésbé. Miféle rettegés űzte őket az Antuko szakadékai felé, mi lehet riadalmuk oka? Glenarvan közeli veszélyt sejtett.

Aztán félálomban megenyhültek az aggodalmai, a félelmet remény váltotta fel. Arra gondolt, hogy holnap már az Andok síkjain lesznek. Ott kezdődik majd az igazi kutatóútjuk, s a siker talán már nincsen messze. A kemény rabszolgaságra jutott Grant kapitány és a két matróz kiszabadítására gondolt. Gyorsan peregtek előtte ezek a képek, minden pillanatban változtak; valahányszor pattant a tűz, valahányszor szikra repült a levegőbe, vagy hirtelen fellobbanó láng világította meg alvó társai arcát, elsuhanó árnyat rajzolva a casucha falaira. Aztán fokozott erővel tértek vissza balsejtelmei. Tűnődve hallgatta a magányos csúcsokon oly nehezen magyarázható kinti neszeket.

Egyszer távoli, tompa, fenyegető dübörgést vélt hallani, mennydörgést, de mintha ez nem az égből jönne. Ez a dörgés csak valami, a hegység oldalában néhány ezer lábnyira alattuk tomboló vihart kísérhetett. Glenarvan tudni akarta, hányadán áll, kiment a kunyhóból.

A hold felkelőben volt. A levegő tiszta és nyugodt. Se fönt, se lent, sehol egy felhő. Itt-ott az Antuko lángnyelveinek egy-egy táncoló visszfénye. Viharnak, villámlásnak nyoma sem volt. A zeniten ezernyi csillag. A dübörgés azonban csak nem ült el; mintha közeledett volna, mintha az Andok láncain át vágtatna. Glenarvan még nyugtalanabbul tért vissza a kunyhóba, azon töprengett, vajon mi lehet az összefüggés e föld alatti dübörgés és a guanakók menekülése között. Az egyik ok vajon, a másik meg okozat? Az órájára nézett: éjjel két óra volt.

A közeli veszélyt semmi sem bizonyította, így hát nem is ébresztette fel társait, s ő maga is több óráig tartó mély álomba merült.

Egyszerre csak hangos robaj ugrasztotta föl. Fülsiketítő zaj volt, leginkább arra a robajra emlékeztetett, melyet lőszereskocsik csapnak a visszhangzó utcakövezeten. Glenarvan hirtelen úgy érezte, megindult lába alatt a föld; a casucha megremegett, falai megrepedtek.

– Riadó! - kiáltotta.

Társai felriadtak, s egymás hegyén-hátán hemperegtek le a meredek lejtőn. A nap éppen felkelőben volt, rémületes látvány tárult eléjük. A hegyek formája egy csapásra megváltozott; a kúp alakú csúcsok megcsonkultak, a megingó hegyfokokat mintha verem nyelte volna el. A Kordillerákban gyakori esemény következett be: egy több mérföldnyi széles tömb teljes egészében kimozdult a helyéből, s a völgy felé gördült.

– Földrengés! - kiáltott fel Paganel.

Nem tévedett. Chile hegy-völgyes határán gyakori a földcsuszamlás, különösen ezen a vidéken, ahol a Copiapót kétszer rombolta le, Santiagót pedig négyszer dúlta fel tizennégy év alatt. A földgömbnek ezen a részén működnek a föld alatti tüzek, és az újkeletű hegylánc vulkánjai a föld alatti gőzök elégtelen szelepjeinek bizonyulnak. Ebből erednek a tremblornak nevezett földlökések.

A sziklalap, melyen a hét férfi szédülten, rémülten kapaszkodott a zuzmócsomókba, gyorsvonat sebességével, azaz mintegy óránként ötvenmérföldnyi sebességgel siklott lefelé. Nem kiálthattak segítségért, mozdulatot sem tehettek, hogy menekülni próbáljanak, vagy legalább fékezzék zuhanásuk iramát. Nem is hallották volna egymás szavát. A föld alatti moraj, a földomlás dübörgése, a gránit- és bazalttömbök puffanása, a porzó hó örvénylése mindenféle érintkezést lehetetlenné tett számukra. A sziklalap hol simán, zökkenők nélkül siklott, hol előre-hátra, jobbra-balra ingott, mint viharba került hajó, hatalmas szakadékok mellett száguldott el, melyekben egész hegydarabok tűntek el, százados fákat tépett ki tövestül, hatalmas kaszaként nyeste le a keleti lejtők minden kiemelkedő pontját.

Elképzelhető, milyen hatalmas ereje van egy több milliárd tonnás tömbnek, mely egyre növekvő sebességgel ötvenfokos lejtőn száguld.

Hogy meddig is tart ez az iszonyatos zuhanás, azt senki sem sejthette. Hogy milyen szakadékban ér majd véget útja, arra senki sem mert gondolni. Hogy valamennyien együtt vannak-e, vagy egyikőjük már ott fekszik egy szakadék mélyén, azt senki sem tudta. A sebességtől elakadt a lélegzetük, az átható jeges levegő megdermesztette, az örvénylő hó megvakította őket, zihálva, megsemmisülten, szinte élettelenül, már csak valami végső életösztönnel kapaszkodtak a sziklákba.

Egyszerre csak egy minden eddiginél erősebb rázkódás letaszította őket a sebesen sikló járműről. Előrelódultak, s legurultak a hegy utolsó lankáin. A tömb hirtelen megállt.

Néhány percig senki sem mozdult. Végül egyikük még kissé kábán, de mégis határozottan felállt - az őrnagy. Lerázta magáról a port, majd körülnézett. Társai szűk körben, mint üres töltényhüvelyek hevertek körülötte egymás hegyén-hátán. Az őrnagy megszámolta őket. Valamennyien ott hevertek, egy híján. Robert Grant nem volt közöttük.