Sziget-e, avagy szárazföld? Ez a komoly kérdés foglalkoztatta folyvást Briant-t, Gordont és Doniphant, akik jellemüknél és értelmiségüknél fogva csakugyan e kis világ főnökei voltak. Mindenesetre, akár sziget volt e föld, akár nem, annyi bizonyos, hogy nem a térítők égöve alatt fekszik. Meglátszott ez a növényzeten, a tölgyeken, bükkfákon, füzeken, a különböző fajú fenyőkön, amelyek a Csendes-tenger középrégióiban nem találhatók fel. Sőt úgy látszott, mintha a terület valamivel magasabb szélesség fok alatt feküdnék, mint Új-Zéland, következőleg közelebb volna a déli sarkhoz. Félni lehetett tehát attól, hogy a telek itt nagyon szigorúak lesznek. A földet, a parti szirtek alatt elterülő erdőben máris a lehullott falevelek vastag szőnyege borította. Csupán a tűlevelű fák tartották még lombjukat, amely minden évszakban újra kiújul, mielőtt még a régi lomb lehullana.

– Éppen azért tartom igen szükségesnek, hogy ne telepedjünk le véglegesen a part ezen oldalán - mondá Gordon egy nappal azután, hogy a Sloughit állandó lakhelyül berendezték.

– Ez az én véleményem is - mondá Doniphan. - Ha bevárjuk a kedvezőtlen évszakot, késő lesz eljutnunk valamely lakható helyre, mert könnyen meglehet, hogy száz angol mérföldnyi utat is meg kell tennünk, mielőtt ilyent találnánk.

– Türelem - viszonzá Briant. - Hiszen még csak március derekán vagyunk.

– Nos - mondá Doniphan - a jó idő eltarthat április végéig és hat hét alatt hosszú utat lehet megtenni.

– Ha út van - felelé Briant.

– És miért ne volna?

– Kétségkívül - viszonzá Gordon. - De ha van is, tudjuk-e, hogy hova vezet?

– Én csak egyet tudok - mondá Doniphan -, azt, hogy képtelenség el nem hagynunk a schoonert a fagyos és esős évszak előtt, és hogy ezt tehessük, nem kell minden lépten-nyomon nehézségeket látni.

– Jobb a nehézségeket meglátni - viszonzá Briant - mint bolondfővel egy ismeretlen országnak nekimenni.

– Könnyű dolog bolondoknak kijelenteni azokat, akik más véleményen vannak - mondá Doniphan csípősen.

– A feleselés semmit se használ. Értsük meg egymást, ha célt akarunk érni. Doniphannak igaza van, mikor azt mondja, hogy ha oly vidék szomszédságában vagyunk, ahol emberek laknak, igyekeznünk kell oda eljutni haladék nélkül. De Briant azt az ellenvetést teszi, hogy lehetséges-e az? És neki is igaza van - szólt közbe Gordon.

– Az ördögbe, Gordon! - kiáltá Doniphan -, ha elindulunk akár észak, akár dél, akár kelet felé, valaha csak oda kell érnünk.

– Igen, ha szárazföldön vagyunk - viszonzá Briant -, de nem, ha szigeten vagyunk és ha ez a sziget lakatlan.

– Éppen ezért kell mindenekelőtt megtudnunk, hogy szárazföldön vagyunk-e avagy szigeten - viszonzá Gordon. - Ami pedig azt illeti, hogy elhagyjuk a Sloughit anélkül, hogy tudnánk, van-e kelet felé tenger avagy nincs...

– A Sloughi fog bennünket elhagyni! - kiáltá Doniphan, aki mindig makacsul ragaszkodott eszméihez. - Nem lesz képes ellenállni a viharoknak, amelyeknek a rossz évszakban ezen a parton uralkodniuk kell.

– Ezt elismerem - viszonzá Gordon -, de mégis mielőtt elindulnánk a terület belseje felé, tudnunk kell, hogy hova megyünk.

Gordonnak olyannyira igaza volt, hogy Doniphannak akarva nem akarva, meg kellett magát adnia.

– Sajnos - jegyzé meg Briant -, hogy nincs oly magas domb, amelynek tetejéről a területen végig lehetne tekinteni, valószínű azonban, hogy az öböl északi részének hegyfokáról messzire lehetne ellátni...

– Éppen erre gondoltam én is - viszonzá Gordon. - Igen! ez a hegyfok kétszázötven vagy háromszáz lábnyi magas lehet, következőleg magasabb a parti szirteknél.

Valóban, az öböl legvégső éjszaki csúcsán egy sziklacsoport emelkedett, amely egyik oldalon meredeken nyúlt alá a tengerbe, a másikon pedig a parti szirtekkel látszott összekötve lenni. A Sloughitól e hegyfokig a távolság nem volt nagyobb hét vagy nyolc angol mérföldnél, a part kanyarulatát is ideértve, és legföljebb öt angol mérföldnyinél toronyirányt. Gordon aligha csalódott, mikor a hegyfok magasságát kétszáz méternyire becsülte a tenger színe felett. Célszerű dolog volt tehát elmenni az öböl végére és felkapaszkodni erre a sziklára. Ha kelet felé szárazföld terül el, remélhető volt, hogy a szem több mérföldnyi kiterjedés területén fog végigtekinthetni.

Elhatároztatott tehát, hogy az északi fokhoz kirándulnak s a Sloughit nem fogják elhagyni mindaddig, míg nem tudják teljes bizonyossággal, vajon a jacht szigeten vagy szárazföldön vetődött-e partra, amely utóbbi esetben ez csak az amerikai szárazföld lehetett.

Mindazonáltal öt napig szó sem lehetett a kirándulásról. Az idő megint ködössé vált és koronkint permeteg eső esett.

E néhány nap azonban nem veszett kárba, hanem különféle munkákra fordíttatott. Briant a kicsinyekkel foglalkozott, akik felett folyvást őrködött, állandóan gondoskodott arról, hogy körülményekhez képest jó ápolásban részesüljenek; ennélfogva miután a hőmérséklet csökkent, melegebb ruhába öltöztette őket, amelyeket a matrózok számára való készletek közt talált és a kicsinyek számára átalakított. Valóságos szabómunkát végzett, amelynél az ollónak több dolga volt, mint a tűnek és amelynél Moko, aki hajósinas létére a varráshoz is értett, nagyon leleményesnek mutatta magát. Valóban nem lehetne azt állítani, hogy Costar, Dole, Jenkins és Iverson elegánsul voltak öltözve a túlságosan bő és erősen megkurtított ujjú és lábszárú matrózzubbonyokban és nadrágokban. De sebaj! Legalább nem fognak fázni és ha kell, ruhát is változtathatnak. A kicsinyek új öltözetükbe csakhamar beleszoktak.

Ezenfelül ők se maradtak tétlenül. Garnett vagy Baxter vezetése alatt apály idején gyakran elmentek kagylókat szedni vagy horgászni a patakban. Ez rájuk nézve mulatság és mindnyájukra nézve hasznos volt. Ekképp el levén foglalva oly munkával, amely rájuk nézve szórakoztató is volt, nem is gondoltak a helyzetükre, amelynek komolyságát különben is alig bírták volna megérteni. Kétségkívül az otthonra, szülőikre való emlékezés éppen úgy elszomorította őket, mint társaikat, de az a gondolat, hogy kedveseiket sohase fogják látni, elméjükben meg se fordult.

Gordon és Briant úgyszólván állandóan a Sloughin tartózkodtak, amelynek jó karban való tartását magukra vállalták. Service is náluk maradt néha, és amellett, hogy mindig jó kedvű volt, nagyon hasznosnak is bizonyult. Szerette Briant-t, és sohase csatlakozott társai közül azokhoz, akik inkább Doniphannal tartottak. Briant is nagy vonzalmat érzett iránta.

– Megy a dolog!... megy! - ismétlé Service gyakran. - Valóban, a mi Sloughinkat éppen a kellő pillanatban dobta ki a partra egy szíves hullám, amely nem sok kárt ejtett rajta! Ilyen szerencsében nem részesült se Crusoe Robinson, sem a svájci Robinson.

És Briant Jakab?... Nos hát, Briant Jakab ha részt vett is a különféle házimunkákban, a hozzá intézett kérdésekre alig felelt, s a szemét rögtön másfelé fordítá, mihelyt valaki egyenesen az arcába nézett.

Briant komolyan nyugtalankodott öccsének magaviselete miatt. Négy évvel idősebb lévén Jakabnál, mindig nagy befolyást gyakorolt reá. De, mint már említettük, a schooner elindulása óta Jakabot kétségkívül lelkiismereti furdalások gyötörték. Vajon valamely súlyos vétséggel kellett-e magát vádolnia, olyannal, amelyet még a bátyjának se mert megvallani? Annyi bizonyos, hogy kivörösült szemei sokszor elárulták, hogy sírt.

Vajon nincs-e Jakab egészsége megingatva? Efölött tűnődött bátyja. Milyen ápolásban részesíthetné ezt a gyermeket, ha megbetegednék? E súlyos gondtól gyötörtetve ismételten megkérdezte az öccsét, hogy mi baja van, és e kérdésére Jakab mindig csak azt felelte, hogy:

– Semmi bajom nincs... éppen semmi.

Egyéb feleletet nem lehetett tőle kicsikarni.

Március 11-től 15-ig Doniphan, Wilcox, Webb és Cross a sziklák közt tanyázó madarakra vadásztak. Mindig együtt jártak és szembeötlőleg elkülönözték magukat. Gordont ez a magaviselet némileg nyugtalanította. Valahányszor alkalom kínálkozott, figyelmeztette is az egyiket is, a másikat is, iparkodott velük megértetni, hogy az egyetértés mennyire szükséges. De főleg Doniphan oly hidegen fogadta e figyelmeztetéseket, hogy Gordon célszerűnek látta, nem is beszélni többé e tárgyról. Mindazonáltal remélte, hogy sikerülni fog kiirtania a viszály e csíráit, amelyek végzetesekké lehetnek, s bízott abban, hogy az események kölcsönös rokonszenvet teremtenek, amit tanácsaitól maga többé nem várt.

E ködös napok alatt, amelyek az öböl északi részén levő hegyfokra tervezett kirándulást megakadályozták, a vadászatok eléggé eredményesek voltak. Doniphan, aki a sport minden nemét szenvedélyesen szerette, a puskával is igen ügyesen tudott bánni. Ügyességére rendkívül - sőt nagyon is túlságosan - büszke lévén, megvetéssel tekintett le az egyéb vadászati eszközökre, hálóra, csaptatóra stb., amelyek iránt Wilcox viseltetett különös előszeretettel. Webb jól lőtt, de Doniphannak a nyomába se léphetett. Crossban nem lobogott a szent lelkesedés tüze, nem is tett egyebet, csupán az unokatestvére hősi tetteinek tapsolt. Említést érdemel Phann is, a vadászeb, amely a vadászatok alkalmával kitüntette magát és nem habozott a hullámok közé rohanni és kihozni a vízből a vadat, amely túl a szirteken esett le.

Március 15-én végre kedvező fordulatot vett az időjárás. Éjjel az égboltozat megtisztult a páráktól, amelyeket a megelőző napok alatt uralkodott szélcsönd összehalmozott. A keleti szél néhány óra alatt eloszlatta a ködöt. A parti szirtek taraját fényes napsugarak aranyozták meg. Remélni lehetett, hogy délután a rózsás napsugarak világításában tisztán kivehető lesz a keleti látóhatár, és éppen ezt kellett szemügyre venni.

Ha ezen az oldalon is a tenger terül el, akkor kétségtelenné lesz, hogy szigetre jutottak és csakis a véletlenül e vidékre vetődő hajóktól remélhetnek segélyt.

Az olvasó nem feledte el, hogy az öböl északi részére teendő kirándulás eszméje Briant-tól eredt, aki el is határozta magában hogy ezt egyedül fogja végrehajtani. Kétségkívül szívesen vette volna, ha Gordon is elkíséri. De nagyon nyugtalan lett volna, ha társai egyedül maradnának, anélkül hogy az „amerikai” felügyeljen rájuk.

15-én este Briant, miután meggyőződött, hogy a légsúlymérő folyvást emelkedik, értesíté Gordont, hogy másnap hajnalban útnak indul. Tizennégy-tizenöt angol mérföldnyi út, ide-oda, nem riasztotta vissza az erőteljes fiút, aki nem törődött a fáradtsággal. Egy nap alatt könnyen megjárhatja az utat, és Gordon nyugodt lehet afelől, hogy az éj beállta előtt megint itthon lesz.

Briant tehát hajnalkor elindult anélkül, hogy a többiek tudomással bírtak volna eltávozásáról. Csak egy bottal és egy revolverrel volt felfegyverkezve, azon esetre, ha valamely ragadozó állattal találkozik, noha az ifjú vadászok eddig sehol sem akadtak az ilyenek nyomára.

E védelmi fegyvereken kívül Briant műszert vitt magával, amely jelentékenyen előmozdíthatta a feladata megoldását, ha egyszer a hegyfok tetején lesz. E műszer kitűnő és rendkívül éles távcső volt. Tarsollyal is ellátta magát, amely kétszersültet, besózott húst, és némi kevés égettbort, szóval annyi élelmiszert tartalmazott, amennyi éppen elég volt a reggelire és az ebédre is, ha netalán valamely váratlan eset a hajóra való visszatérését késleltetné.

Briant a part kanyarulata mellett meglehetős gyors léptekkel haladt tova. A sziklákon belül a legutolsó dagálytól még nedvesen maradt tengeri növények hosszú fonala jelzette ezt az utat. Egy óra múlva elhagyta azt a helyet, ameddig Doniphan társai eljutottak, mikor a sziklai galambokra vadásztak. E szárnyasoknak nem volt okuk e pillanatban tőle félni. Nem akart késedelmeskedni, hogy mielőbb a hegyfok tövéhez érhessen. Az idő világos, a légkör teljesen ködmentes volt, a szerencsés körülményt ki kellett aknázni. Ha a párák délután ismét összesűrűsödnek a keleti láthatáron, a kémszemle eredménye semmivé lesz.

Az első órában Briant eléggé gyorsan haladhatott és megtehette csaknem az egész út felét. Úgy remélte, hogy reggeli nyolc óráig, ha semmiféle akadályba sem ütközik, elérheti a hegyfokot. De minél közelebb kanyarodtak a parti szirtek a tengerhez, a parton annál nehezebben lehetett előrehaladni. A fövenycsík mind keskenyebbé lett. A hullámtörés mind beljebb hatolt. Ama ruganyos és mégis szilárd talaj helyett, amely az erdő és a tenger közt terült el, Briant itt kénytelen volt nedves, síkos sziklákon mászkálni, pocsolyák közt, amelyeket meg kellett kerülnie, ingó darabok közt, amelyeken nem talált kellő támaszpontot. E kedvezőtlen körülmények útját nagyon fáradságossá tették, és - ami még sajnosabb volt - teljes kétórai késedelmet okoztak.

– Csak legalább a hegyfokhoz érhessek a dagály beállta előtt! - mondá magában Briant. - A part e része a legutóbbi dagály alkalmával víz alatt volt és kétségkívül a legközelebbi dagály is el fogja borítani a parti szirtek tövéig. Ha kénytelen leszek visszatérni, vagy valamely sziklára menekülni, okvetlenül későn érkezem. Próbáljunk meg tehát odáig hatolni mindenáron, mielőtt az áramlat a partot elborítja.

És a bátor fiú, fáradtsággal nem törődve, a legrövidebb irányban igyekezett előrehaladni. Sok helyen kénytelen volt levetni cipőit és harisnyáit, hogy egyes mélyedéseken bokán jóval felérő vízben átgázolhasson; mikor aztán ismét szirtekre került, megint csak továbbment, számtalanszor kockáztatván az elsiklást és elesést, amelyet csakis erejének és ügyességének segélyével sikerült elkerülnie.

Úgy tapasztalta, hogy éppen a part e részén mutatkozik vízi vad a legbővebben. A vidék hemzsegett a sziklai galamboktól, ludaktól, rucáktól. Két vagy három pár fóka is mulatott a meredek szirteken.

Ezek az okos állatok semmiféle rémületet sem árultak el és nem siettek a víz alá menekülni. Ebből azt kellett következtetnie, hogy nem is féltek tőle és hogy legalábbis sok év óta semmiféle fókavadász se vette őket üldözőbe.

Mindazonáltal Briant jól megfontolván a dolgot, a fókák jelenlétéből azt is következtette, hogy a part még magasabb szélességi fok alatt fekszik, mint eddig hitte, következőleg, hogy közelebb van a déli sarkkörhöz, mint az új-zélandi szigettenger.

E véleményében még inkább megerősödött, mikor a hegyfok tövében megpillantott egy óriási csapat pingvint, a Déli-sarkvidék rendes vendégeit. Százszámra ültek a szirteken és félszegen verdesték a szárnyaikat, amelyeket inkább úszásra, mint repülésre használnak; különben olajos és vasízű húsukat semmire se lehet használni.

Reggeli tíz óra volt. Ebből látható, mennyi időbe került, míg Briant megtehette az utolsó pár mérföldnyi utat. Kimerült és éhes lévén, célszerűnek látta kissé megpihenni és valami keveset falatozni, mielőtt megmászná a hegyfokot, amelynek teteje kétszáz méternyire emelkedett ki a tenger színe fölött.

Briant tehát leült egy sziklára, ahova el nem juthatott a dagály, amely már a parti föveny előtt létező szirtsorig ért. Egy órával később bizonnyal nem osonhatott volna el többé a hullámtörés és a parti szirtek töve közt anélkül, hogy a dagály minden oldalról körül ne fogta volna. De emiatt most már nem kellett aggódnia, és délután, mikor az apály mindezeket a vizeket visszavonja a tenger felé, az átjárást ezen a helyen is szabadon fogja találni.

Egy darab hús, néhány korty égettbor lecsillapította éhségét és szomját, míg fáradt tagjainak egyórai pihenést engedett. Ennek elmúltával fölvette és a vállára dobta tarsolyát és elkezdett a legelső sziklákon felmászni.

Az öböl végén kiemelkedő és éles csúcsban végződő hegyfok meglehetősen különös geológiai alakzatot mutatott. Az ember a vulkáni erők működése következtében képződött kristályosodásnak tarthatta volna. A szikla nem volt összekapcsolva a parti szirtekkel, amint távolról látszott. Egyébiránt természeténél fogva azoktól teljesen különbözött is, amennyiben nem mészkőből, hanem gránitkőzetből állott s körülbelül százlábnyival meghaladta az összes körüle levő magaslatokat.

A felmászás eléggé kínos volt. Az egyik szikláról a másikra kellett felkapaszkodni, és a sziklák helyenkint oly magasak voltak, hogy Briant alig bírta elérni a felső párkányukat. De miután a fiúk azon részéhez tartozott, akiket a fa- és hegymászók osztályába lehetne sorozni, miután továbbá zsenge gyermekkora óta nagy előszeretetet tanúsított a mászkálás iránt és nem mindennapi bátorságot, ügyességet és mozgékonyságot sajátított el, végre felért a hegy csúcsára.

Briant távcsövét mindenekelőtt kelet felé irányozta.

E vidék lapályos, itt-ott erdős volt a látóhatár végső pontjáig, amelynek távolsága mintegy tíz angol mérföldnyi lehetett. Nem látszott, hogy a területet ezen az oldalon tenger kerítené körül és azon kérdés eldöntésére, vajon a hajótörést szenvedettek szárazföldre jutottak-e, avagy szigetre, nyilván kelet felé hosszabb szemleút esetén dönthető el.

Valóban, Briant észak felé nem látta a part végét, amely hét vagy nyolc angol mérföldnyire nyúlt el egyenes irányban. Azután egy nagyon hosszan elnyúló fok után a partvidék ismét nagy kanyarulatot tett befelé és fövennyel ellepett terjedelmes sivatagnak látszott.

Dél felé, az öböl végén levő fokon túl, a part északkelet-délnyugati irányt vett és tágas, mocsaras vidéket alkotott, éles ellentétben a homokos északi parttal.

Briant e nagy félkör minden pontján figyelmesen végigjártatta a távcsövét. Még most se tudta volna megmondani, vajon sziget volt-e, avagy szárazföld? Csupán az látszott kétségtelennek, hogy ha sziget volt is - mindenesetre nagy kiterjedésűnek kellett lennie.

Aztán nyugat felé fordult. A látóhatár felé a tenger a lassan leáldozó nap sugaraitól csillogott.

Egyszerre Briant gyorsan a szeme elé illeszté a távcsövét és egyenesen nyugat felé irányozta.

– Hajók! - kiáltá. - Hajók!

Valóban, három fekete pont jelent meg a csillogó vizek felett, oly távolságban, amely nem lehetett csekélyebb tizenöt angol mérföldnyinél.

Mily izgalom vett erőt Briant-en! Nem káprázat volt-e ez? Csakugyan három hajót látott-e?

Briant megtörülte a távcső üvegét, amely a lélegzetétől elhomályosult és még egyszer arra felé nézett, de bármeddig nézett is, azok a pontok nem mozdultak s így csakhamar belátta, hogy az a három pont a tengerparttól nyugat felé három kis sziget.

A Sloughi bizonyosan elhaladt mellettük, mikor a vihar a part felé kergette, csakhogy a köd közepette nem vették észre.

Ez nagy csalódás volt!

Az idő két óra felé járt. A tenger kezdett visszavonulni, a part hosszában szárazon hagyván a szirtsort, s Briant-nek a visszatérésre kellett gondolnia.

Mindazonáltal még egyszer végig akart nézni a keleti látóhatáron. A nap rézsútosabb állása következtében talán megpillanthatja a terület valamelyik más pontját, amelyet eddig nem láthatott.

Figyelmesen nézett tehát még egyszer ezen irányban, és nem volt oka megbánni ezt az óvatosságot.

A látóhatár végső pontján, az erdők legutolsó lombfüggönyén túl tisztán láthatott egy kékes vonalat, amely több mérföldnyi hosszúságban terjedt el északról délnek és amelynek két vége eltűnt a fák homályos tömegei közt.

Mi lehet ez? - kérdé magában.

Még figyelmesebben nézett oda.

– A tenger!... Igen... a tenger!

És a távcsövét csaknem kiejtette a kezéből.

Miután kelet felé is a tenger látszott, kétség se lehetett többé afelől, hogy a Sloughi szigetre vetődött, egy magányos szigetre a Csendes-tenger végtelenségében, egy szigetre, amelyről menekülni lehetetlen.

Egy negyedórával később Briant ismét lenn volt a tengerparton és elindulván azon az úton, amelyen reggel ide jött, öt órakor a Sloughihoz érkezett, ahol társai türelmetlenül várták.