Midőn Briant-t a társai megválasztották, ezáltal csak elismeréssel akartak adózni szolgálatkész jellemének, bátorságának és fáradhatatlan odaadásainak, melyet tanúsított közös érdekeikért attól a naptól fogva, mikor Új-Zélandból a Chairman-szigetre való átkelés alkalmával úgyszólván átvette a Sloughi parancsnokságát, sohase hátrált meg semmiféle veszély vagy fáradság elől. Noha más nemzetből származott, mégis mindnyájan szerették, nagyok és kicsinyek - főleg az utóbbiak, akikkel mindig oly szeretetteljesen foglalatoskodott, hogy mindnyájan egyhangúlag rászavaztak. Csupán Doniphan, Cross, Wilcox és Webb vonakodtak elismerni Briant jó tulajdonságait, de a lelkük mélyében ők is érezték, hogy igazságtalanok legérdemesebb társuk iránt.

Gordon őszintén kívánt szerencsét Briant-nak, noha előre látta, hogy ez a választás még inkább fokozni fogja a máris létező viszálykodást és méltán attól tartott, hogy Doniphan és párthívei valamely sajnos elhatározásra engedik magukat ragadtatni.

Jakab meg volt lepetve afelett, hogy a bátyja elfogadta a főnökséget.

– Azt akarod tehát? - mondá bátyjának anélkül, hogy egészen kifejezhette volna a gondolatát, amelyet Briant a következő felelettel egészített ki:

– Igen, azt akarom, hogy ezentúl módomban legyen hibád következményeinek az enyhítésére még többet tenni, mint eddig.

– Köszönöm, bátyám - felelé Jakab - Kérlek, ne kímélj.

Másnap újra kezdődött a régi életmód, melyet a hosszú téli napok oly egyhangúvá tettek. Mielőtt a nagy hidegek megakadályozták volna a Sloughi-öbölbe való kirándulást, Briant hasznos intézkedést határozott el. Az olvasó tudja, hogy az Auckland-dombok legmagasabb pontján egy jelzőárboc állíttatott fel. Azonban a lobogóból, amelyet az árbocra felvontak, csupán egyes foszlányokat hagyott a vihar. Olyan készülékkel kellett tehát azt helyettesíteni, amely képes legyen ellenállni az erős téli viharoknak. Baxter Briant utasítása szerint egy gömbformát készített a mocsár partjain termett hajlékony nádból. E gömb képes volt az ellenállásra, mert a szél szabadon járt keresztül a nád között. Mihelyt a gömb elkészült, egy utolsó kirándulást tettek az öbölbe június 17-én és Briant az Egyesült Királyság lobogóját felcserélte azzal az újabb jelzővel, amelyet több mérföldnyiről meg lehetett látni. Időközben a hőmérő folyvást, fokozatosan csökkent, ami tartós nagy hideget jelentett.

Briant a ladikot kihúzatta a szárazra és elhelyeztette a szikla egyik szögletében. Aztán betakarták kátrányos ponyvával, nehogy a szárazság következtében meghasadjon. Baxter és Wilcox hurkokat állítottak fel a karám körül és újabb gödröket ástak a Verem-erdő szélén. A hálókat kifeszítették a Zéland-folyó bal partja mentén, hogy hurokjaiba fennakadjon a vízi vad, amelyet a viharos déli szél a sziget belső részeibe fog kergetni.

Július első napjaiban a folyó kezdett befagyni. A Családi-tavon képződött jégdarabok leúsztak a tenger felé, de nemsokára közel a Francia-barlanghoz összetorlódtak, úgy hogy a folyó egész tükrét már vastag jégréteg borította s a hőmérő erős vihar után húsz fokra szállt alá a fagypont alatt.

A téli életmód tekintetében a múlt évi program lépett ismét életbe. Briant szigorúan őrködött a betartására, anélkül hogy fölényét valahol éreztette volna. Egyébiránt készségesen engedelmeskedtek neki és Gordon lényegesen megkönnyítette feladatát azzal, hogy az engedelmességben mindenkor ő maga járt elöl jó példával.

A napok hosszúak voltak. A nagy hideg miatt ki sem mozdulhattak és a csarnokban kellett veszteg maradniuk. Szorgalmasan tanultak és Jenkins, Iverson Dole és Costar észrevehető előmeneteleket is tettek. A nagyok oktatták a kicsinyeket és közben maguk is tanultak. A hosszú estéken fennhangon olvastak föl útleírásokat; némelykor Garnett harmonikája is elzengette egyikét azon elcsépelt, rettenetes melódiáknak, amelyeket a szerencsétlen zenebarát jobb ügyre érdemes odaadással szokott fújtatni. Mások kardalokat énekeltek, amiket még gyermekéveikben tanultak. A hangverseny után mindenki ágyába sietett.

A téli éjszakákon, noha a Francia-barlang teljesen biztosnak látszott, mégis néhányszor riadalom támadt. Phann több ízben erősen ugatott, ha a ragadozó állatok - csaknem mindig sakálok - csapatonkint ólálkodtak a karám körül. Ilyenkor Doniphan és társai a csarnok ajtaján kirohantak, égő üszköket dobtak az éhes csapat közé és ekként mindenkor elriasztották őket.

Kétszer vagy háromszor jaguárok és kaguárok is mutatkoztak a környéken, de soha se közeledtek annyira, mint a sakálok. Ezeket puskalövésekkel fogadták, noha ily nagy távolságból nem lehetett őket halálosan megsebezni. Szóval a karám megvédelmezése nem volt egészen könnyű dolog.

Végre július 24-én Mokónak alkalma nyílt szakácstehetségét új oldalról bemutatni s oly sültet szervírozott, amelyhez hasonló még eddig nem került az asztalra.

Wilcox és Baxter, akik az ilyesekben szívesen jártak a társaik kezére, nem érték be azzal, hogy hurkokat állítsanak fel a kisebb fajú állatok számára, hanem a Verem-erdőben termő hajlékony és mégis erős bokrok ágainak segélyével csapdákat készítettek, amelyek képesek voltak jelentékeny nagyságú állatokat is megfogni. Ilyen csapdákat sok helyen az erdőkben, az őzek átkelőhelyein szoktak felállítani, éspedig nem ritkán igen jó sikerrel.

A Verem-erdőben nem őz, hanem egy gyönyörű flamingó került a csapda hurkára, amelyből nem bírt többé kiszabadulni. Másnap reggel, mikor Wilcox odament, az állat már a hurokban meg volt fojtva. A jól megkopasztott, megtisztított és illatos füvek közt megsült állat húsát egyhangúlag kitűnőnek mondották. Mindenkinek jutott a melléből és combjából, sőt mindenki kapott egy darabkát a nyelvéből is, amelynél ízletesebb hús nincs széles e világon.

Augusztus első felében négy rendkívüli hideg nap volt. Briant aggódva látta, hogy a hőmérő harminc fokra a fagypont alá szállott. A légkör páratlanul tiszta volt, és amint a hőmérséklet ily nagy csökkenéseinél gyakran tapasztalható, még a legcsekélyebb szellő se lengedezett.

Nem lehetett kimenni a Francia-barlangból anélkül, hogy az ember még a velőt is a csontjaiban megfagyni ne érezte volna. A kicsinyeknek egy pillanatra sem volt szabad kilépni a levegőre és a nagyok is csak feltétlen szükség esetén mentek ki, főleg azért, hogy a fészer és a baromfiól tűzhelyein a tűz ki ne aludjék se éjjel, se nappal.

De a nagy hidegek nem soká tartottak. Augusztus 6-ika körül a szél ismét nyugati irányt vőn. A Sloughi-öbölben és a Roncs-parton borzasztó viharok dühöngtek, amelyek hihetetlen erővel korbácsolták az Auckland-dombok gerinceit.

E viharok közvetlen eredménye az volt, hogy lényegesen módosították a légkör állapotát és véget vetettek a nagy hidegeknek. Ezen időszak után a hőmérő folyvást emelkedett s mihelyt a vihar megszűnt, hét-nyolc foknyi középmagasságon maradt a fagyfont alatt.

Augusztus második fele tűrhetőbb volt. Briant a szabadban újból elkezdhette a munkákat, a halászat kivételével, mert a folyót és a tavat még mindig vastag jég borította. Gyakran megtekintették a vermeket, hurkokat és hálókat, amelyekkel sok madarat fogtak. Szóval az éléskamra sohase volt híjával a friss vadnak.

Ezenfelül a karám népessége is nemsokára megszaporodott. Nemcsak a túzokok és a gyöngytyúkok száma növekedett, hanem a láma is öt kis lámát hozott a világra, amelyeket Service és Garnett gondosan ápoltak.

Miután a jég szilárdsága megengedte, Briant társainak korcsolyasétát indítványozott. Baxter fatalpak és vaslemezek segélyével néhány pár korcsolyát készített. Augusztus 25-én délután Iversont, Dole-t és Costart Moko és Phann őrizete alatt otthon hagyván, Briant, Gordon, Doniphan, Webb, Cross, Wilcox, Baxter, Garnett, Service, Jenkins és Jakab elindultak a Francia-barlangból alkalmas helyet keresni, ahol a jégréteg elég terjedelmes térséget enged a korcsolyázásra.

Briant magával vitte a Sloughi egyik kürtjét, hogy a kis csapatot azon esetre összehívhassa, ha néhányan nagyon messzire elbarangolnának a tavon.

Valamennyien megreggeliztek az elindulás előtt és az ebéd idejére otthon akartak lenni.

Körülbelül hárommérföldnyire kellett elmenniük, mert a Családi-tó a Francia-barlang környékén tele volt jégdarabokkal. A fiúk a Verem-erdő irányában találtak csak sima, egyenletes jégréteget, amely kelet felé terült el, ameddig a szem ellátott. Gyönyörű térség volt az a korcsolyázó csapat részére.

Magától értetődik, hogy Doniphan és Cross magukkal vitték a puskáikat, hogy ha alkalom kínálkoznék, valamely vadat elejthessenek. A gyarmat legügyesebb korcsolyázói tagadhatatlanul Doniphan és Cross voltak, de főleg Jakab, aki valamennyit felülmúlta úgy a sebesség, mint a kanyarodások szabatos és ügyes végrehajtásában.

Mielőtt Briant jelt adott volna az indulásra, egybehívta a társait s így szólt hozzájuk:

– Nem szükség a lelketekre kötnöm, hogy óvatosak legyetek és tegyetek félre minden hiúságot. Habár nem is kell félni a jég beszakadásától, a láb- vagy kartörés veszélye mindig fennforog. Ne menjetek nagyon messzire. Azon esetre, ha mégis megtörténnék, hogy nagyon is távol vidékre kalandoznátok el, ne feledjétek, hogy Gordon és én ezen a helyen fogunk rátok várni. Mihelyt jelt adok e kürttel, mindenki ide térjen vissza.

Ezzel a korcsolyázók elindultak és Briant megnyugodott, látván, mily ügyességet tanúsítanak. Habár néhányan el is buktak, nem történt semmi baj és az elbukottak a saját balesetükön nevettek.

Jakab valóban bámulatosan korcsolyázott előre-hátra, egy lábon vagy kettőn, fölegyenesedve vagy leguggolva és tökéletes szabályossággal hajtotta végre a legbonyolultabb kanyarodásokat.

Briant rendkívül örült azon, hogy az öccse ily nagy kedvteléssel vett részt a társai mulatságában.

Valószínű, hogy Doniphan, a szenvedélyes sportsman némileg irigyelte Jakab sikerét, akit a többiek zajosan megéljeneztek. Nemsokára, dacára Briant tanácsainak, el is távozott a parttól. Sőt Crossnak is intett, hogy kövesse őt.

– Hej! Cross! - kiáltá. - Egy csapat kacsát látok amott kelet felé... Látod te is?

– Látom, Doniphan. - Mind a kettőnknél van puska... Induljunk.

– De Briant megtiltotta!

– Ej! hagyj nekem békét a te Briant-oddal. Előre... és gyorsan!

Doniphan és Cross néhány pillanat múlva megtettek fél angol mérföldnyi utat és üldözőbe vették a Családi-tó felett röpködő madárcsapatot.

– Vajon hova mennek? - kérdé Briant.

– Bizonyosan valamely vadat láttak - felelé Gordon. - És a vadászösztön...

– Vagy inkább az engedetlenség ösztöne - mondá Briant. - Megint Doniphan volt, aki...

– Azt hiszed Briant, hogy okunk van aggódni miattuk?...

– Ej, ki tudja, Gordon. Mindenkor esztelenség ilyen messzire elkalandozni! Látod, milyen távol vannak máris...

Valóban, Doniphan és Cross már csak két fekete pontnak látszott a tavon.

Ha volt is idejük visszatérni, miután még néhány órai világosságra lehetett számítani, mindenesetre meggondolatlanul cselekedtek. Az év e szakában mindenkor hirtelen légváltozások vannak. A szél irányának egyetlen fordulata zivatart vagy ködöket idézhetett volna elő.

Képzelhető, mily nagy volt Briant nyugtalansága, mikor két óra tájban a láthatár hirtelen egy sűrű ködfelleg mögött eltűnt.

E pillanatban Doniphan és Cross még nem tértek vissza és a tó felszínén összesűrűsödött párák a keleti partot eltakarták.

– Ez az, amitől féltem! - kiáltá Briant. - Vajon hogyan fogják most eltalálni az irányt?

– Adj jelt a kürtöddel! - mondá Gordon élénken.

Briant háromszor belefújt a kürtbe és az érces hang végigharsogott a térségen. Talán e jeladásra puskalövés fog válaszolni. Ez lett volna az egyetlen mód, hogy Doniphan és Cross tudathatták volna hollétük irányát.

Briant és Gordon hallgatózott... Nem hallottak semmit.

Ezalatt a köd mind sűrűbbé lett és mindinkább szétterjedt és legelső gombolyai már a parttól alig egynegyed mérföldnyire voltak. Miután pedig egyidejűleg föl is emelkedett a magasabb rétegek fölé, a tó néhány pillanat alatt teljesen eltűnt.

Briant ekkor összehívta társait, akik a közelben maradtak. Néhány pillanat múlva mindnyájan egybegyűltek a parton.

– Mit tegyünk? - kérdé Gordon.

– Mindent meg kell kísértenünk, hogy feltalálhassuk Doniphant és Crosst, mielőtt teljesen eltévednének a ködben. Egyik közülünk menjen utánuk abban az irányban, amerre eltávoztak és igyekezzék őket kürtszóval visszahívni.

– Én kész vagyok elmenni! - mondá Baxter.

– Én is! - kiálták egyszerre ketten-hárman.

– Nem!... Én fogok menni - mondá Briant.

– Hadd menjek én, bátyám! - mondá Jakab. - A korcsolyáimmal hamar utol fogom érni Doniphant.

– Ám legyen - felelé Briant - Menj, Jakab, és jól figyelj rá, hogy nem hallasz-e puskalövéseket... Nesze a kürt, ezzel jelezheted közeledésedet.

– Jól van, bátyám.

A legközelebbi percben Jakab eltűnt a ködben, amely sűrűbbé vált.

Briant, Gordon és a többiek figyelmesen hallgatóztak Jakab jeladásaira, de a távolság csakhamar elnyelte a kürt hangját.

Fél óra múlt el. Semmi hír a távollévőkről, se Crossról és Doniphanról, akik nem tudták magukat tájékozni a tavon, se Jakabról, aki utánuk ment.

Mi lesz velük, ha az éj beáll, mielőtt visszatértek volna?

– Ha legalább puskáink volnának! - kiáltá Service. - Talán akkor...

– Puskáink? - viszonzá Briant. - A Francia-barlangban van elég... Egy perc elvesztegetni való időnk nincs!... Induljunk!

Valóban ez volt a legcélszerűbb mód, mert mindenáron jelezni kellett Jakabnak, valamint Doniphannak és Crossnak is az irányt, amelyet követniük kell, hogy a Családi-tó nyugati partjára érjenek.

A legtanácsosabb volt tehát a legrövidebb úton visszatérni a Francia-barlangba, ahol lövésekkel jelt lehet nekik adni.

Nem került fél órába, míg Briant, Gordon és a többiek a Francia-barlangig megtették a három angol mérföldnyi utat.

Ez alkalommal szó se lehetett a lőpor kíméléséről. Wilcox és Baxter megtöltöttek két puskát és kilőtték keleti irányban.

Semmi visszhang. Se puskalövés, se kürtszó.

Már negyedfél óra volt. A köd annál sűrűbb lett, minél mélyebben leszállt a nap az Auckland-dombok mögött. A nehéz párák miatt a tó tükréből semmit se lehetett látni.

– Az ágyút fogjuk elsütni! - mondá Briant.

A Sloughi egy kis ágyúját, azt, amely a csarnok egyik nyílásán volt kiszögezve, kivontatták a Sport-teraszra és északkelet felé irányozták.

Aztán megtöltötték lőportölténnyel és Baxter éppen el akarta sütni, mikor Moko azt javasolta, hogy a töltény elé dugjanak egy köteg zsírba mártott füvet. Úgy tudta, hogy az erősebbé fogja tenni az ágyú dörgését, és nem csalódott.

A lövés eldördült... Persze Dole és Costar bedugták a füleiket. Ily teljesen nyugodt légkörben lehetetlen volt, hogy a lövés több mérföldnyi távolságra ne hallassék.

Hallgatóztak... Semmi!

Egy óráig még minden tíz percben egyszer lőttek. Nem volt föltehető, hogy Doniphan, Cross és Jakab félremagyarázzák e lövések jelentőségét, amelyeknek feladatuk volt jelezni a Francia-barlang irányát. Ezenfelül a lövéseknek meg kellett hallatszaniuk a Családi-tó egész felszínén, minthogy a köd igen alkalmas hangvezető és e tulajdonsága sűrűségével még növekedik.

Végre, valamivel öt óra előtt lövések hallatszottak, ámbár még nagyon messziről, de mégis tisztán kivehetően északkelet felől.

– Ők azok! - kiáltá Service.

Baxter azonnal még egy ágyúlövéssel felelt Doniphan jeladására.

Néhány pillanat múlva a ködben két árnyék látszott. Nem sokára hurrákkal viszonozták ama hurrákat, amelyekkel őket a Sport-teraszról üdvözölték.

Doniphan és Cross megérkeztek.

Jakab nem volt velük.

Képzelhető, mily halálos aggodalmakat szenvedett Briant. Az öccse nem találta meg a vadászokat, akik a kürtszót nem is hallották. Ama pillanatban, mikor Jakab utánuk indult, Cross, Doniphan tájékozni igyekezvén magukat, a Családi-tó déli része felé tartottak, míg Jakab kelet felé kereste őket. Különben a Francia-barlang felől eldördült ágyúlövések nélkül ők maguk se lettek volna soha képesek megtalálni az utat.

Briant minden gondolatát annyira igénybe vette ködben eltévedt öccsének sorsa, hogy eszébe se jutott szemrehányásokat tenni Doniphannak, akinek engedetlensége ily veszélyes következményeket vont maga után. Ha Jakab kénytelen lesz az éjszakát a tavon tölteni oly hőmérsékletben, amely a fagypont alá leszállhat tizenöt fokig, hogyan fogja kiállhatni e borzasztó hideget?

– Nekem kellett volna elmennem helyette, nekem! - ismétlé Briant, akiben Gordon és Baxter hiába igyekeztek éleszteni a reményt.

Még néhány lövést tettek, amelyeket Jakabnak, ha közel lett volna a Francia-barlanghoz, okvetlenül meg kellett volna hallania, és ez esetben kétségkívül jelt is adott volna kürtjével.

De a lövések elhangzottak a távolban és felelet nélkül maradtak. Az éj pedig már közel volt s nemsokára az egész szigetre sötétség fog borulni!

Ekkor azonban úgy látszott, mintha a köd oszlani kezdene. A szellő, amely mint szélcsöndes napokon rendesen történni szokott, napnyugtakor megeredt, a ködöket visszaszorítá kelet felé és megtisztítá tőlük a Családi-tó tükrét. Nemsokára a Francia-barlang megtalálásának már csak az éjjeli sötétség fog útjában állni.

Ily körülmények közt nem maradt egyéb hátra, mint a parton nagy tüzet gyújtani irányjelzőül. Wilcox, Baxter, Service máris száraz fát halmoztak fel a Sport-terasz közepén, mikor Briant megállítá őket.

– Várjatok! - mondá.

Gordon figyelmesen nézett a távcsőjével északkelet felé.

– Úgy rémlik előttem, mintha egy pontot látnék - mondá -, egy mozgó pontot.

Briant is kezébe vette a távcsövet és a szeme elé tartá.

– Hála Istennek! ... Ő az! - kiáltá. - Megismerem Jakabot.

És erre mindnyájan lármázni kezdtek torkuk szakadtából, mintha meg lehetett volna a hangjukat hallani oly távolságból, amely egy angol mérföldnyinél is nagyobb lehetett.

Azonban a távolság szemmel láthatólag csökkent. Jakab a korcsolyái segélyével nyílsebesen sikamlott tova a tó jégkérgén és közeledett a Francia-barlanghoz. Néhány pillanat még, és oda fog érkezni.

Az ember azt hinné, hogy nincs egyedül - mondá Baxter meglepetve.

Valóban figyelmesebb vizsgálat után látni lehetett, hogy Jakab mögött néhány száz lépésnyire még két homályos pont is mozog.

– Mi lehet ez? - kérdé Gordon.

– Emberek! - mondá Baxter.

– Nem! Inkább állatoknak látszanak! - mondá Wilcox.

– Talán vadállatok! - kiáltá Doniphan.

Nem csalódott és a puskát a kezébe ragadván habozás nélkül lefutott a jégre Jakab elé.

Doniphan néhány pillanat alatt odaért Jakabhoz és kilőtte a puskája mindkét csövét a vadállatok felé, amelyek megfordultak és csakhamar eltűntek.

Két medve volt, amelyeknek szereplését a Chairman-sziget állatvilágában senki se várhatta. Miután a veszedelmes állatok a szigeten barangoltak, hogyan történhetett, hogy a vadászok még eddig sohase találkoztak velük? Vajon azt kellett-e föltételezni, hogy nem itt laknak, hanem télen, akár a befagyott tenger jegén, akár úszó jégdarabokon át szoktak jönni a szigetre! De ez esetben valószínű lett volna, hogy a Chairman-sziget szomszédságában valamely szárazföld van?... E dolognak a végére kellett járni.

Bármint legyen is, Jakab meg volt mentve és a bátyja karjai közé szorítá őt.

A szerencsekívánatokat, öleléseket, kézszorításokat nem kíméltek a bátor fiútól. Miután hiába igyekezett a kürtjével jelt adni a társainak, ő maga is eltévedt a sűrű ködben és nem tudta magát tájékozni, míg a legelső lövések el nem dördültek.

Ez csak a Francia-barlang ágyúja lehet, gondolá magában és igyekezett eltalálni, melyik oldalról jön a hang.

Ekkor több mérföldnyire volt még a tó északkeleti partja felé és azonnal elindult a korcsolyáitól telhető sebességgel a jelzett irányban. Egyszerre abban a pillanatban, amikor a köd oszlani kezdett, két medvét pillantott meg, amelyek feléje szaladtak.

A veszély dacára a hidegvérűsége egy pillanatra se hagyta el és gyors tovasikamlásánál fogva képes volt a vadállatokat távol tartani magától. De ha véletlenül elbukik, menthetetlenül veszve van.

Mialatt valamennyien visszatértek a Francia-barlangba, Jakab félrevonta a bátyját és így szólt hozzá halk hangon:

– Köszönöm, bátyám, hogy megengedted, hogy...

Briant szó nélkül megszorította az öccse kezét.

Aztán abban a pillanatban, mikor Doniphan belépett a csarnok ajtaján, így szólt hozzá:

– Megtiltottam, hogy eltávozzál és most láthatod, hogy az engedetlenség nagy szerencsétlenséget okozhatott volna. Mindazonáltal, noha helytelenül cselekedtél, Doniphan, mégis köszönöm, hogy Jakab segítségére siettél.

– Csak a kötelességemet teljesítettem - viszonzá Doniphan hidegen.

És még csak kezet se szorított társával, aki oly szívélyesen nyújtotta feléje a kezét.