Sand kapitány

Részvét és borzadály érzése töltötte el a megmaradottakat a Pilgrim fedélzetén, ahogy a katasztrófa tudatára ébredtek. Mire is gondolhattak volna másra első pillanatban, mint Hull kapitány és öt társa szörnyű halálára? A borzalmas csapás úgyszólván a szemük előtt következett be, anélkül, hogy bármit is tehettek volna megmentésükért. Nem érkezhettek oda idejében, hogy legalább az életben maradt sebesülteket összeszedjék, s a Pilgrim orral fordulhasson az őrjöngő emlősnek. Így kellett hát örökös hullámsírba süllyednie a derék Hull kapitánynak s szerencsétlen sorstársainak.

Amikor a kétárbocos vitorlás odasiklott a szerencsétlenség helyéhez, Weldonné zokogásban tört ki.

A kis Jack is maradéktalanul felfogta, mi történt. Dick Sand, Nan, Tom és a többi fekete lehajtott fővel állt mögöttük.

A hajónak nem volt többé vezetője, legénysége is hiányzott, mely további útja nehézségein átsegítheti. A határtalan Csendes-óceán közepén hánykolódtak, száz mérföldekre minden szárazföldtől, habok és szelek könnyű játékszereként.

Milyen balsors vezethette a cethalat a Pilgrim útjába? És mi bírhatta rá a máskor oly megfontolt Hull kapitányt arra a meggondolatlanságra, hogy mindent kockára tegyen néhány megtölthető cetolajos hordó kedvéért? És ki hallott olyan halászszerencsétlenségről a bálnavadászat történetében, hogy egyetlenegyet se sikerüljön kimenteni az elmerültek közül? A rettenetes véletlen játszott itt közbe.

Bizony nem volt tengerész a Pilgrim fedélzetén...

Az egyetlenegy, aki ért a tengerhez, Dick Sand, de ez is csak hajósinas, nincs több tizenöt esztendősnél.

Kapitány, vitorlamester, matróz egy személyben.

S a fedélzeten egy anya tartózkodik kisgyerekével, ami még nehezebbé teszi a helyzetet.

Persze volt itt még néhány erős, megbízható, munkához szokott ember, aki szívesen segít, de ezek a hajósmesterség legelemibb dolgaihoz sem értettek.

Dick Sand mozdulatlanul tekintett a tengerrészre, mely percekkel ezelőtt elnyelte parancsnokát és védelmezőjét, akit gyermeki rajongással szeretett. Összefont karral állt, lelkében a gyermeki kegyelet minden fájdalmával. Szeme végigfutott a látóhatáron, mintha másik hajót keresne, melyhez segítségért s menekvésért folyamodhatik, ha másért nem, legalább Weldonné kedvéért.

Nem, ő maga nem hagyta volna ott semmi esetre sem a *Pilgrim*et anélkül, hogy előbb mindent megtett volna azért, hogy biztos kikötőbe vezesse. Csak legalább Weldonné és Jack lenne már biztonságban, akkor nem kellene annyira aggódnia azokért, kiket oly szeretettel zárt a szívébe.

De az óceán elhagyatott volt, a bálna eltűnése óta semmi sem tarkította a látóhatárt. Ég és tenger volt csak a Pilgrim körül. Az ifjú tengerész nagyon jól tudta, hogy eltértek a kereskedelmi tengerészek átkelési útvonalától, és hogy bálnavadászhajók se járnak ez idő tájt ezeken a vizeken.

Mégis elérkezett az a pillanat, amikor össze kellett szednie minden erejét, hogy valamilyen elhatározásra jusson.

Vajon milyen döntés érlelődik most a fiúban?

Ebben a pillanatban Negoro újból megjelent a fedélzeten, melyet a szerencsétlenség után elhagyott. Senki sem olvashatott le a rejtélyes ember arcáról valamilyen megrendülést, amit a katasztrófa válthatott volna ki belőle. Egyetlen mozdulatot sem tett, egy szó sem hagyta el az ajkát. De tekintetével mohón fürkészte a szerencsétlenség színhelyét. Ha ebben a pillanatban valakinek eszébe jutott volna megfigyelni az arcát, meglepetéssel állapíthatta volna meg, hogy egyetlen izom sem rándult meg rajta.

Negoro előrement a hídig, ahol Dick Sand állt mozdulatlanul. A fiútól háromlépésnyire megállt.

– Beszélni akar velem? - kérdezte Dick.

– Nekem csak Hull kapitánnyal van beszélnivalóm - válaszolta hidegen Negoro -, ha ő nincs itt, úgy Howik vitorlamesterrel!

– De hiszen tudja, hogy mi történt velük! - kiáltotta a hajósinas.

– Hát akkor most ebben a pillanatban ki a hajó parancsnoka? - kérdezte Negoro szemtelenül.

– Én - válaszolta Dick minden habozás nélkül.

– Ön? - Valaki, aki csak tizenöt esztendős? - vonogatta a vállát gúnyosan Negoro.

– Igen, tizenöt éves kapitány - felelte határozottan Dick, s megindult a hajószakács felé.

Negoro erre hátrább lépett.

– Ne felejtse el - szólt közbe most Weldonné -, itt nincs más kapitány, csak Sand kapitány... s ezt azért is mondom, hogy mindenki tudja, mihez kell ezentúl tartania magát.

Negoro meghajolt, alig hallható, de bizonyosan gúnyolódó szót mormolt, s utána megint eltűnt a konyhájában.

Dick elhatározása, mint láttuk, sziklaszilárd volt.

Ezalatt a Pilgrim a lendülő szél segítségével túljutott a vörös szőnyegen.

Dick most megvizsgálta a vitorlákat s a kötélzetet. Ha már a sors ily rettenetes felelősséget rótt rá, legalább legyen ereje bevégezni feladatát. Végignézett a megmaradottakon, s néhány szóval, halk hangon kijelentette, hogy mindenben számíthatnak rá.

Dick mindenekelőtt és teljes komolysággal vette számba saját képességeit.

Bizonyos, hogy tud majd bánni - Tom és társai segítségével - a vitorlákkal, csak éppen elméleti tudása túl kezdetleges még ahhoz, hogy a szükséges számításokat is el tudja végezni.

Ha négy vagy öt esztendeje lett volna a tanulásra, nem kétséges, hogy minden követelménynek, melyet valódi tengerésszel szemben támaszt a sors, könnyűszerrel megfelelt volna. Akkor kiismerte volna magát a hajózási műszerek között, melyek oly biztosan illettek Hull kapitány kezébe. A szextáns¹, a kronométer², a sebességszámítás, a csillagképek állása: mind hozzátartozott ahhoz, hogy nappal vagy éjszaka pontosan meghatározhassa valaki a hajó helyzetét a végtelen óceánon. Ha mindehhez értett volna, úgy a csillagos ég lett volna a hajó számára a legmegbízhatóbb, legpontosabb kalauz, az a csillagos ég, melyen úgy mozognak a csillagok, akár a mutatók a tökéletes órán, melyet semmi sem tud kizökkenteni hajszálpontos munkájából. Ez a csillagos ég neki mutatta volna az időt és a távolságot, és a csillagászati megfigyelések alapján ő is - akárcsak Hull kapitány - meg tudta volna határozni a hajó aznap megtett útját, és ki tudta volna számítani azt a pályát, melyet még meg kell futnia.

Sajnos, mindehhez Dick csak nagyjából értett, mégsem veszítette el lélekjelenlétét.

Weldonné sejtette, mi mehet végbe a fiú lelkében.

– Köszönjük neked, Dick, hogy vállalod - szólt határozottan. - Hull kapitányt nem kelthetjük életre, és egész legénysége is odaveszett vele együtt. A hajó sorsa most a te kezedben van. De én bizonyos vagyok benne, hogy révbe vezeted a hajót és vele együtt minket is.

– Mindent elkövetek, asszonyom, azért, hogy így legyen.

– Azt hiszem, hogy Tomra és társaira mindenben bizonyosan számíthatsz.

– Tudom, asszonyom, és mindent meg is fogok tenni annak érdekében, hogy a mesterséget mielőbb elsajátítsák... Ha szép az idő, nem nehéz az egész... Ha pedig vihar jön, akkor verekedni fogunk... s legyőzzük. Aztán mindannyian épségben megérkeznek majd, ön is és a kis Jack is... ez egészen bizonyos, asszonyom.

– Mondd, Dick, tudod egyáltalán, hogy hol vagyunk most? - kérdezte az asszony.

– Ezt nem nehéz tudnom, hiszen tegnap este Hull kapitány már megjelölte a térképen a pontos helyet.

– És meg is tudod tartani a helyes irányt?

– Azt hiszem, igen. A hajó orrát állandóan az amerikai szárazföld felé kell fordítani: ez keleti irányban van.

– Látod, Dick - folytatta Weldonné -, ez a szerencsétlenség megváltoztatta eredeti terveinket. Ne is beszéljünk többé arról, hogy Valparaísóba megyünk. Az amerikai szárazföld legközelebbi pontján kell keresnünk az első kikötőt.

– Egészen bizonyosan odaérünk, asszonyom, ne féljen semmitől. Az amerikai partok mélyen délre nyúlnak le, lehetetlen elkerülnünk őket.

– Merre feküsznek?

– Errefelé... - mutatta Dick kinyújtott karja a keleti irányt, melyet az iránytűvel pontosan megállapíthatott.

– Hogy Valparaísóba érünk-e vagy máshová, az nekünk most mindegy. Az a fő, hogy biztos kikötőbe érjünk valahol.

– Ez nem kétséges, asszonyom. Biztos partra teszem mindannyiukat. De azért még mindig nem adtam fel a reményt, hogy ha kicsit közelebb leszünk a szárazföldhöz, találkozunk valami parti hajóval. Érzi, asszonyom, hogyan erősödik az északi szél? Bárcsak így tartana... úgy egyszerre meggyorsulna a hajó járása. Ha ez sikerül, kibontjuk az összes vitorlákat.

Dick úgy beszélt, mint a jó tengerész, aki ismeri hajója kitűnő tulajdonságait. Most már menni készült a kormányosfülke felé, hogy társait kissé hozzászoktassa a vitorlákhoz. Távozása előtt Weldonné újból a lelkére kötötte, hogy mindenekelőtt a Pilgrim tartózkodási helyét állapítsa meg.

Dick bement a kapitány kabinjába, ahol az előző este óta kiterítve feküdt a tenger térképe. Meg akarta mutatni Weldonnénak, hogy a hajó a 43. szélességi fok 35. percénél s a 164. hosszúsági fok 13. percénél lehet, annál inkább, mert az eltelt nap alatt a Pilgrim alig változtatta földrajzi helyzetét.

Weldonné rákönyökölt az asztalra, s nézte a térképet, melynek jobb oldalán barna foltként húzódik az amerikai földrész. Erre a térképre Dél-Amerika partjait vázolták fel, a Hoorn-foktól egészen Kolumbiáig. Ha valaki csak a térképet nézte, azt hitte, hogy mi sem könnyebb, mint az amerikai szárazföld felé vezetni a vitorlást. De ha valaki úgy élt az óceán világában, mint ők, egyszeriben másként kellett felfognia ezt a feladatot. Ez a csalódás nem ritka dolog azoknál, akik nincsenek tisztában a tengeri térképek fokbeosztásával. Így volt ez Weldonné esetében is, aki szinte már maga előtt látta a szárazföldet, mely oly szép színekkel integetett felé a térképről.

De a valóságban a Pilgrim a térképen ábrázolt óceánhoz képest olyan parányi volt, mint a mikroszkópon keresztül látható egysejtű: a valóságban a hajó beleveszett az óceán kifürkészhetetlen végtelenségébe.

Dick Sand nem esett ilyen csalóka ábrándba. Nagyon jól tudta, milyen szörnyű messzeség választja el a szárazföldtől, sok száz mérföld sem elégséges ahhoz, hogy lemérje ezt a távolságot. De ő felelősséget vállalt; felnőtté lett felelősségének súlya alatt.

Elkövetkezett az első parancs kiadásának pillanata. Fel kellett használni az erősödő északnyugati szelet. Az eddig kedvezőtlen széljárás megfordult, a lassan felhősödő ég azt a reményt kelthette bennük, hogy ez a légáramlás most már egy ideig ki fog tartani.

Dick Sand magához hívatta Tomot és társait.

– Barátaim, nincs más hajószemélyzetünk, csak ti. A segítségetek nélkül nem mehetek semmire. Nem vagytok tengerészek, de erős a karotok. Segítsetek a *Pilgrim*nek, s akkor sikerülni fog azt biztos révbe vezetni. Ez most minden reményünk.

– Dick úr - válaszolta Tom -, mostantól kezdve a matrózai vagyunk. A jóakaraton bizonyosan nem fog múlni. Kérem, parancsoljon, és mi mindent megteszünk, amire csak képesek vagyunk.

– Helyesen mondta, öreg Tom - fordult oda Weldonné.

– Igen... igen... - vette fel Dick a beszéd fonalát - de azért, ha nem okvetlenül szükséges, nem szeretnék változtatni a vitorlák helyzetén. Ami biztos, az biztos, inkább lassabban megyünk, de óvatosabban. A körülmények ezt tanácsolják. Majd én időről időre megmondom, hogy mindegyiktek mit tegyen. Én magam kezelem a kormányt mindaddig, amíg el nem nyom a fáradtság. Azt remélem, hogy egy-egy órai alvás elegendő lesz számomra. Viszont szükséges volna, hogy amíg alszom, valaki helyettesítsen a kormánykeréknél. Tom, meg fogom mutatni, hogyan tájékozódik az ember az iránytű segítségével. Nem valami nehéz dolog ez, és egy kis gyakorlattal könnyű megtartani a helyes irányt.

– Ahogy gondolja, Dick úr - válaszolta az öreg néger.

– Akkor állj mellém a kormányhoz, s amikor érzem, hogy nem bírom tovább, pár órára beállsz a helyemre.

– És én... - szólt közbe a kis Jack - én nem tudnék valamit segíteni?

– De bizonyára - felelte az anyja -, téged is megtanítunk majd a kormányzásra, s amikor te leszel a keréknél, akkor mindig jó lesz a szelünk.

– Bizonyos... anyu... nagyon jó lesz! - tapsolt a gyerek.

– Ahogy édesanyád mondja - szólt mosolyogva Dick -, a jó hajósinas meg tudja fogni a kedvező szelet, érted-e? Ezt minden öreg tengerész tudja.

– Most pedig, barátaim, fordítani kell egyet a vitorlákon. Ne tegyetek mást, csak amit mondok.

– Parancsára - válaszolta Tom -, parancsára, Sand kapitány!