Minden megoldódik

Két nap múlva, július 20-án Weldonné és társai egy karavánra akadtak, mely a Kongó torkolatához, Embomába igyekezett. Szerencséjükre ezek nem voltak emberkufárok, hanem portugál kereskedők, akik elefántagyarakat szállítottak a tengerpartra. A karaván meleg fogadtatásban részesítette a menekülteket, akik most már viszonylagos kényelemben tették meg az út hátralevő részét.

E találkozás nélkül Dick aligha tudta volna megvalósítani eredeti elgondolását, nevezetesen azt, hogy tutajt épít a vízesés alján, és azzal próbál feljutni a folyótorkolathoz. A N’tamo-zuhatagtól kezdve ugyanis a folyam utolsó szakaszán egymást érik a víztorlaszok és forgók; Stanley maga hatvankettőt számolt meg belőlük. Ezeken a vízeséseken egyetlen vízi jármű sem képes keresztülhatolni.

Végül is augusztus 11-én mind az öten szerencsésen megérkeztek Embomába, ahol a legnagyobb szívélyességgel fogadták őket. Egy gőzhajó éppen indulófélben volt a Panama-földszoros felé. Weldonné és társai felszálltak a hajóra, s kényelmes utazás után szerencsésen megérkeztek az amerikai szárazföldre.

A San Franciscóba küldött távirat végre eloszlatta Weldon előtt a szörnyű homályt. A derék ember hiába kereste hónapok óta felesége és kisfia nyomát. Mindent átkutatott pedig, ahol a Pilgrim és annak menekültjei számítás szerint partra vetődhettek.

A vonat végre elrepítette mindannyiukat Kalifornia fővárosába... De milyen fájdalmas volt arra gondolni, hogy szegény öreg Tom és társai nincsenek velük!

Mit lehetne még mondani Dickről és Herculesről? Az egyik édes gyermeke, a másik közeli barátja lett a Weldon családnak. A hajósgazda tudta, mivel tartozik mindkettőjüknek. Szerencsésnek mondhatta magát, hogy Negoro nem előzte meg őket, bár egész vagyonát szívesen odadobta volna, csak hogy visszakapja feleségét és kisfiát. Bizonyosan a nyomorult egyetlen szavára tüstént elindult volna, hogy Afrika veszedelmes partjain a legnagyobb megpróbáltatásoknak tegye ki magát.

De szóljunk egy szót Benedek bácsiról is. Rögtön megérkezésük napján, miután éppen hogy megszorította Weldon kezét, bezárkózott a dolgozószobájába, és annyira elmélyedt a munkában, mintha csak az előző napon szakította volna azt félbe. Gondolatainak középpontjában természetesen a Hexapodes Benedictus állt, mely köré hatalmas művet tervezett.

Rovarokkal körültűzdelt dolgozószobájában derék tudósunk végre meglelte mindazt, amire áhítozott: nagyítót és a pápaszemet. De micsoda kétségbeesett kiáltás szakadt ki belőle, amikor ezeknek az optikai segédeszközöknek a lencséjén keresztül először pillantotta meg a magával hozott ritka rovarpéldányt... Ugyanis... sajnos, a Hexapodes Benedictus nem volt hatlábú... nem, közönséges pók volt csupán, és azért volt csak hat lába nyolc helyett, mert a két elsőt valamilyen szerencsétlenség folytán egyszerűen elvesztette. Ebben a szerencsétlenségben valószínűleg Hercules volt a ludas - bizonyára az ő otromba ujjai törték le a szegény pók két mellső lábát, amikor megragadta a rovart. Így illant el a Hexapodes Benedictus gyönyörű legendája, s az egyedülállónak vélt példány elvándorolt a közönséges nyolclábú pókok jeltelen gyűjteményébe.

Három esztendő telt el - a kis Jack már nyolcesztendős volt, és Dick segített neki a leckekészítésben, miközben ő maga is alaposan nekifeküdt a tanulásnak. Mióta szerencsésen hazavetődtek, Dick kettőzött erővel igyekezett pótolni tudásának hiányosságait, mintha lelkiismeret-furdalásának engedelmeskedett volna. Olyan önbírálatféle volt ez nála, amilyet olyan ember gyakorol, aki erején és tudásán jóval felül álló, nehéz feladatot vállalt magára.

– Ó - mondta gyakran -, ha már a Pilgrim fedélzetén értettem volna mindazokhoz, amit egy jó tengerésznek tudnia kell, mennyi bajt és veszedelmet elháríthattam volna!

Dick nem mondott üres szavakat: tizennyolc éves korában különleges képességeire való tekintettel megengedték neki, hogy parancsnokságot vállaljon Weldon hajózási társaságában.

A kikötőparton talált fiú munkájával, erejével és leleményességével mindenki tiszteletét kiérdemelte. Mindenütt ismeretessé váltak eddigi tettei. De oly szerény volt, s annyira természetesnek tartotta mindazt, amit tett, hogy meg sem értette, miért tekintik hősnek bátorsága, hidegvére s elhatározó-képessége miatt.

Egyetlen gondolat nem hagyta nyugodni Dicket. Szabad óráiban egyre megjelent előtte Tom, Bat, Austin és Acteon képe, és úgy érezte, hogy mindannyiuk balsorsáért egyedül ő a felelős. Persze, ebben a nyomasztó gondolatban Weldonné osztozott vele. Az egykori sorstársak - és velük együtt Weldon is - mindent elkövettek, hogy valahogy a szerencsétlenek nyomára bukkanjanak. Végre sikerült hírt kapni felőlük a hajóstársaság egyik ügynökétől. Weldon megtudta, hogy Tomot és társait Madagaszkárba adták el, ahol rövidesen felszámolják a rabszolgaságot. Dick felajánlotta megtakarított pénzecskéjét, hogy kiválthassa őket. Weldon persze hallani sem akart erről. Üzleti kapcsolatai révén sikeres alkudozásba kezdett, és 1877. november 15-én négy szabad néger ember kopogtatott be a Weldon-ház ajtaján.

Mind a négyen itt voltak Weldonéknál, ahol annyi veszély után egy újabb várt rájuk - az, hogy megfojtják őket az ölelő karok.

Csak szegény Nan hiányzott már mindazok közül, akiket a Pilgrim Afrika kietlen partjaira vetett. Sajnos, a derék öregasszonyt éppen úgy nem lehetett feltámasztani, mint Dingót, a hűséges vadászebet. Így is csodálatos volt, hogy csak ez a két élőlény esett a sok-sok leírhatatlan veszedelemnek áldozatul.

Hogy is lehetne másként elképzelni, mint hogy Tomék megérkezésének napját nagy vacsorával ünnepelték meg Weldonék kaliforniai házában. A legszebb pohárköszöntőt Weldonné mondotta, amikor az ő kedves *tizenöt éves kapitány*át felköszöntötte.

.oOo.