Menekülés

Persze hogy Hercules volt az, aki megszólalt, és Dick Sandhez intézte szavait. Ahhoz a Dick Sandhez, aki még meglehetősen gyenge állapotban támaszkodott Benedek bácsi vállára, s hagyta, hogy Dingo az ölébe hajtsa hűséges fejét.

Weldonné, mikor visszanyerte eszméletét, alig talált szavakat az ámulattól:

– Te... Dick... te vagy?

A fiatal fiú fel akart emelkedni, de Weldonné nem engedte, hogy fáradjon, ő hajolt le hozzá, hogy megölelje.

– Édes Dick... édes barátom - hajtogatta a kisfiú is.

Ezután Jack Herculeshez fordult:

– Jaj, de ostoba voltam, hogy nem ismertelek meg mindjárt!

– Hát bizony - büszkélkedett az óriás -, ruha teszi az embert.

Közben nagy igyekezettel dörzsölte le bőréről a ráfestett varázscsíkokat.

– De milyen szörnyű csúnya voltál! - erősködött Jack.

– Hát nem tudod, hogy én voltam az ördög, és az ördög nem valami szép fiú?

– Nem is tudom, hogyan köszönjük meg... - nyújtotta Weldonné Hercules felé a kezét.

– Hát bizony mindkettőjüket ő mentette meg - mondta Dick nagyon komolyan -, mint ahogy én is neki köszönhetem az életemet. Csak éppen Hercules nem veszi szívesen, ha sokat beszélünk erről.

– Nem... mert még mindig nem menekültünk meg - vágott közbe a fekete óriás -, s ezenfelül be kell vallani, hogy Benedek úr nélkül sohasem tudtam volna meg, merre vannak bezárva... Igen, asszonyom... nélküle semmire se mentem volna.

Persze hogy Hercules volt az, aki öt nappal ezelőtt ráugrott az elkalandozott tudósra, amikor az hűtlen apácabogarát követve, már vagy két mérföldnyire jutott az Alvez háztól. Nélküle sem Dick, sem Hercules nem merészkedett volna varázslói álöltözetben Kazonndéba menni.

Mialatt a bárka szinte repült a folyó vizén, Hercules lassanként elmesélte mindazt, ami vele történt azóta, hogy a Cuanza melletti táborból elmenekült. Megtudták, hogy óvatosan követte azt a kis csoportot, mely Weldonnét Kazonndéba kísérte. Útközben rábukkant a sebesült Dingóra, s együtt érkeztek Kazonndé közelébe. Ó, de izgalmas is volt hallani, hogyan juttatta el Hercules Dingóval Dickhez a hírt, hogy hová viszik Weldonnét! Amikor Benedek bácsi kiszabadult, be akart osonni az Alvez-tanyára, de kísérlete nem sikerült, hiszen a szökés után igen erősen őrizték a kerítést. De a legcsodálatosabb az volt, hogyan sikerült a két foglyot Alvez rabságából kiszabadítani. Itt is a véletlen szolgáltatta a lehetőséget. A valóságos varázsló, az eredeti híres mgannga éppen akkor jött keresztül az erdőn, amikor Hercules arra portyázott, a város felől érkező jelekre figyelve. Mihelyt meglátta, rárohant, s leszedte róla varázslói díszruháját. Ezután olyan szorosan odakötötte egy fa törzséhez, hogy semmiféle erőművész nem tudta volna iszalagkötelékeit kioldani. Ugyanekkor saját testét bemázolta a valódi mgannga testének színei szerint, majd betanulta a szerepét, vagyis eljátszotta, hogyan fenyegeti meg majd az esőt hozó fellegeket. Mindehhez néhány órára volt csupán szüksége, és a bennszülöttek valószínűtlen hiszékenysége sikerrel koronázta merészségét.

A sebesen pergő mese elhangzott, de nem volt benne egyetlen szó sem arról, ami Dickkel történt.

– És Dick? - kérdezte még mindig szorongva Weldonné.

– Én, asszonyom, semmit sem tudok mondani. Utolsó gondolatom kettőjük felé szállt... erre emlékszem csupán... Egy végső erőfeszítéssel szét akartam szakítani a köteleket, melyek az oszlophoz erősítettek, de hiába... a víz már elérte a fejemet... elvesztettem az eszméletem... Amikor magamhoz tértem, már itt voltam a papiruszcserjék között, ezen a rejtekhelyen. Hercules térdelt előttem... igyekezett életre kelteni.

– És ez sikerült is nekem - vágott közbe Hercules -, hiszen javasember, varázsló, kuruzsló, jövendőmondó vagyok egy személyben.

– Mondd el hát, Hercules, hogyan mentetted meg Dicket - kérdezte visszafojtott izgalommal Weldonné.

– Nem tudom, mért lettem volna éppen én a megmentője. Mintha nem lenne lehetséges, hogy maga a folyó árja törte ketté az oszlopot, melyhez szeretett kis kapitányunkat kötözték. Vagy talán olyan nagy dolog az, ha az ember elvegyül a sötétben az áldozatok között, akikkel a király sírját kipárnázták? Csak meg kellett várni, míg szétbontják a gátat, s akkor két vízzuhatag között egy kis erőfeszítéssel el lehetett törni a faoszlopot, s kezembe kaparintani a kapitányt. Ezt igazán bárki meg-tudta volna csinálni. Benedek úrnak is sikerült volna vagy Dingónak... valóban, mért ne lehetett volna Dingo?

Nevének említésére a kutya vidám csaholásba kezdett. A kisfiú tenyerébe vette az állat okos fejét, és úgy kérdezte:

– Dingo, te szabadítottad meg Dicket?

S közben tagadólag mozgatta Dingo a fejét.

– Látjátok, Dingo azt mondja: „Nem én voltam...” Mondd csak meg, Dingo: ugye, Hercules szabadította meg Dicket?

Most aztán a kisfiú arra kényszerítette az engedelmes ebet, hogy öt-hatszor felülről lefelé bólintson a fejével.

– Igen... látod, Dingo is azt mondja: „Te voltál, Hercules...”

– Nahát, Dingo barátom - mondta az óriás -, pedig megígérted, hogy nem árulsz el!

Nem, nem kellett Dingónak azt elárulnia, hogy Hercules mentette meg élete kockáztatásával Dicket. De ő annyira természetesnek találta az egészet, s úgy irtózott a hálanyilvánítástól, hogy szüntelenül csak azt hangoztatta, hogy bármelyik társa még többet tett volna, ha erre mód kínálkozik.

Így került vissza a beszéd fonala szegény Tomhoz és szerencsétlen sorstársaihoz. Azokat bizony elcipelték a nagy tavak vidékére. Hercules látta, amikor útnak indították a karavánt, de nem volt semmi remény rá, hogy felvehesse velük az érintkezést. Elindultak... nem tudott segíteni.

Hercules vidám szava egyszerre elhalkult, könnyek gördültek végig hatalmas ábrázatán.

– Ne sírjon, barátom - vigasztalta Weldonné -, hátha történik valami csoda, és egyszer még találkozunk velük.

Néhány szóval most elmondták az Alvez-tanya foglyai is mindazt, ami az elmúlt napokban velük történt.

– Talán - sóhajtott az asszony - okosabb lett volna, ha Kazonndéban maradok...

– De hiszen akkor én valami borzasztó ostobaságot csináltam! - kiáltott fel Hercules.

– Dehogy, Hercules... szó sincs róla. Ezek a nyomorultak bizonyára kitaláltak volna valamit, hogy a férjemet is kelepcébe csalják. Most aztán igazán nincs más hátra, mint hogy olyan gyorsan meneküljünk, ahogyan csak lehet. Hamarabb kell megérkeznünk a tengerpartra, mint ahogy Negoro Moçâmedesbe érhet. A kikötőben már kaphatunk védelmet a portugál hatóságoktól, és amikor Alvez jelentkezik a százezer dollár...

– Százezer botot a vén gazembernek! - kiáltotta Hercules. - Legszívesebben magam vállalkoznám a kiosztására.

Negoro utazása mindenesetre bonyolultabbá tette a helyzetet. Minden tervük oda irányult, hogy hamarább érjenek el a tengerpartra, mint ahogy ő odaérkezik. Dick ennek megfelelően igyekezett haditervét kieszelni.

Régi elképzelését valósította meg most, amikor azt javasolta, hogy használják ki az észak felé haladó vízi utat, mely valahol bizonyára eléri a Luanda folyót. Ha azután ezt a folyót elérik, az alsó-guineai parton¹ remélhetőleg megkaphatnak majd minden segítséget.

Dick első gondolata az volt, hogy valamennyien rátelepszenek egy olyan „természetes tutaj”-nak nevezett úszó szigetecskére, amilyennel elég gyakorta találkozhat az utas az afrikai vizeken.

Szerencséjükre azonban Hercules kitűnő csónakra bukkant a folyó partján. Dick nem is kívánhatott volna ennél különb dereglyét. Sokkal nagyobb és szélesebb volt ez, mint a bennszülöttek lélekvesztői, harminc lábhosszú és négy láb széles lehetett, s bizonyos, hogy evezők segítségével igen gyorsan leereszkedhetnek rajta a folyón. Minthogy az ár nagyon erősnek mutatkozott, úgy látszott, hogy egyetlen kormánylapáttal irányítani tudják a csónakot.

Dick először arra gondolt, hogy csak éjszaka utazzanak, mert így könnyebben kikerülhetik az üldözőket. Ez azonban a menetidő rendkívüli meghosszabbodását jelentette volna. Éppen ezért később az az ötlete támadt, hogy a dereglyét úszó szigetté álcázza, azaz füvekből és háncsból tetőt épít föléje oly módon, hogy a lelógó indák elfedjék a kormánylapátot is. Olyan lett a csónak, mint egy mindenestül kiszakadt bozótos partrész, mely úszó szigetek közt ereszkedik lefelé a sebes vízen. Olyan ügyesen rótták össze ezt a fedezéket, hogy a madarakat is megtévesztették vele: csapatostul telepedtek a tetejére, táplálékot keresve a füves indák között.

Ez a menedék még a nap tűző sugarai ellen is bevált. Ily módon minden nagyobb fáradság nélkül megkezdhetik az utazást, bár egyikük sem merte hinni, hogy túl vannak a veszedelmeken.

Valóban, az utazás hosszúnak ígérkezett, s gondoskodniuk kellett a mindennapi élelemről is. Vadászniuk kellett a parton, ha a halászat nem járt kellő sikerrel, s ehhez csak egyetlen puskájuk volt: az, melyet Herculesnek sikerült megmentenie. Dickre hárult a feladat, hogy alaposan kiszámítson minden lövést, s ha kell, inkább a füves fedezék mögül célozzon, mert innen közelíthetik meg a parti vadászzsákmányt.

A dereglye olyan gyorsan siklott a vízen, hogy Dick két mérföldre becsülte az óránkénti sebességét. Arra számított, hogy két napfelkelte között ötven mérföldet tud maga mögött hagyni. De éppen azért, mert a folyó rettenetes sebes volt, kettőzött figyelemmel kellett kikerülni minden akadályt: úszó fatörzset, sziklát, homokpadot. Emellett még fennállt az a veszély, hogy a víz sebes folyása vízesésekbe megy át, mint ahogy ez számos afrikai folyónál be szokott következni.

Dick, akinek erejét és bátorságát kamatostul visszaadta a Weldonnéval és a gyerekkel történt találkozás, maga állt a dereglye orrába. Szeme a lelógó indákon keresztül kémlelte a folyó hajlását, s jelekkel vagy szóval irányította Herculest, aki hatalmas markába fogta a kormánylapátot.

Weldonné a csónak közepére teregetett fűágyon pihent, s egészen elmélyedt a gondolataiban. Benedek bácsi haragos arccal nézett Herculesre, akinek nem tudta megbocsátani, hogy miatta tévesztette szem elől a ritka hatlábút, és hagyta cserben bádogdobozát a gyűjteménnyel s nagyszerű feljegyzéseit, melyeket bizonyosan nem fognak értéke szerint megbecsülni Kazonndéban. Így hát komoran ült a helyén, összefont karral, s minduntalan az orrához kapott, mintha csak a szemüvegét igazgatná...

Ami a kisfiút illeti, megértette, hogy nem szabad sokat mozogni, sem zajt ütni, és hamarosan rájött, legjobb lesz, ha Dingo barátját utánozza és négykézláb kúszik a dereglye egyik végéből a másikba.

Az első két napon még volt annyi ennivalójuk, amennyit Hercules útrakelésük előtt összeszedett az erdőben. Így Dick csak néhány órára állt meg éjszaka, hogy valamit pihenjenek. De egyelőre nem szálltak ki; ezt arra az alkalomra tartogatták, amikor már feltétlenül meg kell szerezni a harapnivalót.

Eleinte semmiféle esemény nem zavarta útjukat az ismeretlen folyón, melynek szélessége körülbelül ötven láb lehetett. Néhány úszó sziget haladt velük, ugyanazzal a sebességgel, mint ahogy ők haladtak. Egyébként a partok látszólag egészen lakatlanok voltak. A tartománynak ez a része Kazonndéhoz tartozott, melynek meglehetősen gyér volt a bennszülött lakossága.

A partszegélyen csodálatos színekben játszó növényzet gyönyörködtette őket. Illatos fák, liliomok, vízinövények, mintha maga az őserdő nyúlt volna le a folyó medréhez. Vasfák, fügefák, mangópálmák, harminc méter magas óriások, melyeknek koronáján még a trópusi nap sem süt át. Néha valóságos indahíddal találkoztak, sőt egyszer - Jack legnagyobb örömére - egy majomcsapat kelt át ilyen módon az egyik partról a másikra.

Egymás farkát fogták, felkészülve arra a nem várt esetre, hogy az iszalagok nem bírják el őket, és az indahíd leszakad.

A majmok egyébként az apró csimpánzok fajtájához tartoztak: alacsony homlokú, világossárga pofájú, kajla fülű állatok voltak; tucatjával verődtek bandába, s majdnem úgy csaholtak, mint a kutyák. A bennszülöttek féltek, nagyon féltek tőlük, mert nemegyszer elrabolták a gyermekeiket. Amikor az álcázott csónak elhaladt az indahíd alatt, a majmok nem vették észre őket; a benn ülők meggyőződhettek arról, hogy milyen jól választották meg fedezéküket.

Vagy húsz mérföldet haladtak ezen a napon, amikor a csónak hirtelen megállt.

– Mi történt? - kérdezte lapátja mellől Hercules.

– Egy gát - válaszolta Dick -, de ez természetes akadály.

– Akkor széjjel kell rombolnunk, Dick úr - volt az óriás véleménye.

– Mégpedig fejszével, Hercules, néhány úszó sziget is elakadt már rajta.

– Akkor hát menjünk neki, kapitány úr!

Sűrűn összenőtt füvek alkották a torlaszt. A füvek egymásba fonódtak, és elállták az utat. Ezeket az összegubancolódott növényeket *tikatiká*nak hívják erre, és néha olyan erősek, hogy száraz lábbal át lehet menni rajtuk az egyik oldalról a másikra, hacsak az átkelő nem idegenkedik tőle, hogy jó tizenkét arasznyira besüpped alatta a zöld szőnyeg. A torlasz tetejét a legcsodálatosabb színű lótuszok díszítették.

Már sötétedett. Hercules minden különösebb elővigyázat nélkül elhagyhatta a dereglyét, s oly erővel és ügyességgel forgatta szekercéjét, hogy alig két óra múlva a torlasz engedett; az ár újból megtalálta saját, természetes útját, s így a csónak is továbbjuthatott.

Közben Benedek bácsi egyre csak a gyűjteménye és a szelencéje után sóvárgott. Talán még az Alvez-tanyán eltöltött szép napokat is visszakívánta. Olyan szomorú volt ránézni, hogy Hercules is megsajnálta. Ó, micsoda örömet szerzett neki, amikor egy borzasztó, a tikatika tetején fogott féreggel tért vissza egyik kirándulásáról! Mintha a derék óriás maga is zavarban lett volna, ahogy zsákmányát átadta a kiváló tudósnak.

– Hercules... Hercules, most már igazán mindent megbocsátok neked... Dick... nézd csak... hatlábú... egészen egyedülálló a maga nemében, afrikai különlegesség... Ezt legalább senki sem vitathatja el többé tőlem... nem válok meg tőle sohasem!

– Ennyire értékes ez a jószág? - kérdezte Weldonné.

– Hogy értékes-e?! - kiáltott fel újból Benedek bácsi. - Hiszen olyan csodálatos rovar ez, mely a hatlábúak jól ismert tíz alosztályának egyikébe sem tartozik... Igen, inkább a pókok válfajába illenék sorozni, abban az esetben tudniillik, ha nyolc lába lenne... de ez hatlábú, és ez természetes, minthogy ugyanennyi lába van. Ó, az ég meghallgatta könyörgésemet, és végre valóban megjutalmazott! Én ezt a rovart itt ünnepélyesen *Hexapodes Benedictus*nak keresztelem el.

Olyan őszinte volt a tudós elragadtatása, hogy egyszerre elfelejtette minden eddigi és eljövendő szenvedését, s szinte önfeledt boldogsággal fogadta Weldonné és Dick szerencse kívánatait.

Eközben a dereglye sötét vizek között siklott tovább. Csak a krokodilusok páncéljának csattogó hangja vagy egy-egy víziló nehéz lélegzése verte fel az éjszaka csendjét.

A háncstető szövevényén keresztül szelíden csillámlott feléjük a csónak belsejét teljesen bevilágító holdsugár.

Hirtelen távoli lárma harsant fel a jobb parton, mintha óriási szivattyúk kezdtek volna dolgozni az éjszakában.

Néhány száz elefántból álló csorda csinálta ezt a zajt. Az állatok napközben a bozótban legeltek, és csak most tértek vissza nyugvóhelyükre. Csapatostul érkeztek a folyóparthoz, s szinte azt lehetett volna hinni, hogy ennyi óriási ormányszivattyú, ahogy egyszerre működésbe lép, fenékig szívhatja ki az ismeretlen folyóból a vizet.