A rabszolgapiacon

Dick keze oly gyorsan cikázott, hogy senkinek sem volt ideje megállítani. Bennszülöttek rohanták meg, s bizonyosan végeztek volna vele, ha ugyanakkor Negoro nem jelenik meg.

Egyetlen mozdulatával eltávolította a bennszülötteket, akik magukkal cipelték Harris hulláját. Alvez és Coimbra Dick Sand azonnali kivégzését követelte. Negoro viszont azt mondta, hogy semmit sem veszítenek azzal, ha várnak még egy kicsit a dologgal, s így különleges őrizet mellett el is vezették a fiút.

Dick most látta először viszont Negorót, amióta az a tengerparti barlangot elhagyta. Most már tudta, hogy ez a nyomorult volt egyedül felelős a *Pilgrim*et ért szerencsétlenségért. Még jobban gyűlölte őt, mint a cinkosát és mégis... miután Harrist leszúrta, arra sem méltatta Negorót, hogy szót váltson vele.

Harris azt mondta, hogy Weldonné és a gyerek halott. Ha ez így van, akkor mi az, ami még érdekelhetné? Még a saját sorsa sem. El fogják hurcolni innét? Az ő számára már ez is közömbös.

Dicket szorosan megláncolva bedobták egy sötét, ablaktalan lyukba, melyet börtönül vagy még inkább siralomházul tartottak a szökött vagy fellázadt rabszolgák számára. Itt aztán már semmi, de semmi kapcsolata sem lehetett a külvilággal. De ő már ezt sem bánta, mindenesetre megbosszulta magát annak a haláláért, aki neki annyira kedves volt, és aki már nincs többé. Bármi legyen is ezek után a sorsa, áll elébe.

Nem kétséges, hogy amikor Negoro lefogta a bennszülöttek fegyverét, s megakadályozta, hogy Dicket ott a helyszínen tüstént kivégezzék, bizonyára olyan gyötrelmes halált agyalt ki a számára, amilyen csak a hozzá hasonló gonosztevők agyában foganhat meg. Az egykori hajószakács most a hatalmában tartotta a tizenöt éves kapitányt, s már csak Hercules hiányzott ahhoz, hogy bosszúja teljessé válhassék.

Két nappal később, május 28-án nyílt meg a kazonndéi vásár, a hatalmas lakoni, melyre a szomszédos tartományok és a tengerpart összes kufárai egybegyűltek. Nemcsak emberi áru kelt el itt jó áron, hanem mindenfajta egyéb cikk is, amit Afrikának ez a termékeny része szállítani képes.

Kora hajnal óta olyan élénkség uralkodott a nagy piacon, amilyet emberi toll alig képes leírni. Négy-ötezer ember szorongott itt, közöttük persze a leendő rabszolgák is, Tommal és társaival egyetemben. Azért, hogy egy idegen állam szabad polgárai voltak, nekik sem lehetett több reményük, mint a többieknek a menekülésre, sem arra, hogy jobb bánásmódban részesüljenek, mint a többi elfogott néger: az aljas kufárok keze éppen úgy kinyúlik majd őutánuk is.

Természetesen Alvez is az elsők között volt Coimbrával együtt. Ő válogatta össze azokat a rabszolgákat, akikből majd karavánt formálnak a belföldi árusok. Az alkudozók között nem egy félvér akadt a Tanganyika-tó mellékéről, s számos arab, akik ezeknél is ügyesebbek voltak az alkudozásban.

De bennszülötteket is lehetett látni szép számmal, férfiakat, asszonyokat és gyerekeket, akik maguk is részesei voltak a rabszolgaárverés izgalmainak. Bizony még az európai nagyvárosok tőzsdéin sem kötnek egy nap ennyi üzletet, s még ott sincs ilyen éktelen zsivaj. Ezenfelül Európában inkább az eladók hangoskodnak, míg Afrikában valódi szenvedélyt a vásárolni igyekvők képviselik.

Mert hát a bennszülötteknek a lakoni valóságos ünnep, melyre kiöltöznek, felveszik legszebb ékszereiket is. Mindenféle hajviseletet látni itt, négy részre elválasztott göndör huncutkákat, lófarok formájában hátrasöpört sörényt, kályhacsőszerűen feltornyozott frizurát, betűzött tollakkal ékesített, vasoxiddal pirosított hajzatot; ehhez járult a mindenféle vaskos, elefántcsontból, vasból vagy egyéb anyagból készült dísztű; volt olyan, akinek tetoválókés állt ki gyapjas hajzatából, másoknak minden hajszála hamisgyöngyökbe volt befűzve, s mint valami színes szőnyeg, úgy imbolygott a különös fejék: mindez elsősorban a férfiak fejét díszítette.

Az asszonyok sok-sok kis hajcsomót formáltak sörényükből, tortácskák alakjában, dugóhúzósodrással. Talán még a legkedvesebb az a viselet volt, mely a hajat a maga szabad hullásával a hát közepéig engedte le, s elöl a homloknál - szinte mintha angol s francia divat szerint tennék - „frufru”-ban vágták le. De hajukat legtöbbször zsírral, zsíros agyaggal, festékkel vagy a szantálfa vöröses nedvével ragasztották össze, úgyhogy messziről úgy hatott, mintha a „hölgyek” különös formájú téglákat cipelnének fejükön.

Az ékszerek nem kizárólag hajdíszként szolgáltak. Az átfúrt fülcimpa ezer lehetőséget nyújtott arra, hogy fából készült kis ékszereket, rézcsilingelőket akasszanak bele, néha jóval súlyosabb tárgyakat is, melyek mesterségesen eltorzítják a fület, lehúzzák a cimpát majdnem a vállig. Így kukoricaháncsból font dohánydobozuk is fülükről lóg le. Nem szabad viszont elfelednünk, hogy a bennszülötteknek nincs zsebük, s valahol mégiscsak kell tartani a holmijukat.

Nyakuk, csuklójuk, bokájuk is arra szolgált, hogy szinte megszámlálhatatlan rézkarikával, ragyogó gombokkal vagy szaru ékszerrel díszítsék. Különösen divatba jött ez idő tájt az a piros színű hamis gyöngy, melyet *talaká*nak mondtak. A gazdagabbja valósággal úgy tűnt fel, agyonékesítve, mint egy mozgó bazárkirakat.

A természet remek fogakkal látta el ezeket a bennszülötteket, de ők a metszőfogakat hegyes kis háromszögekbe reszelték, hogy a ragadozókhoz hasonlítsanak. Ha a divat úgy kívánta, körmüket óriási hosszúságban növesztették meg, s így maga a kéz persze alkalmatlanná vált minden munkára. De bőrüket is, mely fekete vagy barna volt, fajuk hagyománya szerint festék segítségével zebracsíkossá változtatták, vagy oly sűrű tetoválást viseltek, melynek hullámos vonalain Livingstone a régi egyiptomiak falfestményeinek díszítését vélte felismerni. Rendszerint maguk az apák hajtották végre a tetoválás bonyolult műveletét: ők színezték ki a késsel karcolt rajzokat a gyermek testén oly módon, hogy épp a színek és ábrázolások segítségével állapíthassák meg, milyen törzs s család szülöttje a tetovált. Ez nagyjából hasonlít ahhoz, mintha valaki családi címerét viselné a mellén, minthogy nincs hintója, hogy annak oldalára festhesse.

Ez volt a bennszülöttek ékítőművészete. Ami ruházatukat illeti, a férfiak jó része antilopbőrből készült kötényt viselt, vagy élénk színű, erős füvekből szőtt gyékényszoknyát. A „hölgyek” szoknyáját színes gyöngyök, selyem vagy hímzett szalagok cifrázták; gyakran lehetett látni különös kék, fekete vagy sárga színű háncsszövetet, melyet főleg a zanzibari asszonyok kedvelnek.

De ez csak az előkelő feketék társadalmára vonatkozott. A többiek - akár a rabszolgákhoz tartoztak, akár a hajcsárok s ügynökök seregéhez - alig hordtak valamit testükön. Az asszonyok gyakran hatalmas puttonyokat szíjaztak hátukra, melyet homlokukon futó kötéllel tartottak egyensúlyban. Ha kirakták árujukat, akkor beültek maguk is az üres puttonyba.

A tájék, a maga káprázatos bőségével, élelmiszerek garmadáját öntötte a nagyvásár piacára. Rizshegyek is álltak, de különösen gazdag lehetett a tengeritermés, melyet háromszor gyűjtenek be itt egy esztendőben. Ide kerül a szezámmag, a bors, fahéj, manióka, pálmaolaj, só. Kecskék, disznók, juhok, baromfi, halak, mindnek megvan a maga piaca. A fazekasok edényei élénk színeikkel s arányos körvonalaikkal kápráztatják el a szemet. Kis bennszülöttek szaladnak, kínálják hűsítő italaikat: banánból erjesztett bort, enyhe gyümölcssöröket, malátával erjesztett méz és víz keverékét.

A piacra hozott áru legértékesebbje az elefántcsont és a szövet volt. Ruhaanyagokban a színes kartonok vezettek, melyeket itt *merikáni*nak mondtak; különféle csíkos és kockás pamutáru volt ez, kék alapon vörös szegéllyel, de selymek is, melyekből a legolcsóbb háromyardonként hét dollárért kelt el; a legdrágább, arannyal hímzett selyemért viszont ugyanilyen méretért nyolcvan dollárt volt kénytelen fizetni a vevő.

Az elefántcsont egész Közép-Afrikából megtalálta ide az útját. A keresletet inkább Khartoumból, Zanzibarból vagy Natalból jelentették. Nagyszámú kereskedő gyűlt itt egybe, akik csak ezzel az egyetlen árucikkel foglalkoztak.

Képzeljük el, mennyi elefántot kell megölni azért, hogy évenként félmillió kilogramm elefántcsont kerülhessen Európa piacaira. Ennek az óriási mennyiségnek egyharmad részét Afrika nyugati partja teremti elő. Az elefántagyarnak - mely átlagos agyarpárt véve alapul, kb. 28 fontot nyom, és általában 1500 frankért kel el - számos válfaja van. A kazonndéi vásárra igyekvő műgyűjtők - ha lettek volna ilyenek - bizonyosan megcsodálták volna azokat a kékes csillogású agyarakat, melyek oly könnyen feldolgozhatók, és soha nem sárgulnak meg, mint a többi elefántcsont.

Vajon hogyan történt a vételár elszámolása vevő és eladó között ezeknél a különböző természetű kereskedelmi ügyleteknél? Vajon mi volt itt a szokásos értékmérő csereeszköz? Úgy mondják: ezeknek az afrikai kufároknak a rabszolga volt a váltópénzük.

A bennszülött rendesen velencei származású színes üveggolyókban fizet, melyek mindegyikének külön-külön neve van, aszerint, hogy milyen színűek. Ez rendes értékmérő s csereeszköz Afrikában. Az üveggyöngyöket rendszerint súly szerint adják és veszik, ehhez járulnak a különféle kagylók, melyek inkább a keleti partokról származnak, de egész Afrikában megtartják váltópénzjellegüket. Az emberevő törzsek viszont különösen értékelik az elejtett ellenség fogait, melyeket rendszerint nyakéknek dolgoznak fel, de úgy mondják, hogy ez az utóbbi kezd erősen hanyatlani értékében.

Ez volt a futó képe a nagypiacnak, melyben már délfelé oly magasra emelkedett a hangulat, hogy a lárma szinte elviselhetetlenné vált. A kárvallott árusok üvöltését a megcsalt vevők kiáltozása múlta csak felül. Nemritkán verekedésre is sor került, s elképzelhető, hogy Kazonndé piaci rendőrsége nem állt feladata magaslatán, amikor ezeknek a tülekedéseknek az elfojtásáról volt szó.

Csak délfelé adta ki Alvez a parancsot, hogy hozzák elő azokat a rabszolgákat, akiken túl kívánt adni. A tömeg így egyszerre szembekerült kétezer szerencsétlennel, akik közül számosan már több hónapja sínylődtek a barakkokban, mielőtt piacra dobták volna őket. Az „állomány” nem volt rossz állapotban. A hosszabb pihenés és bőségesebb eleség megerősítette a foglyokat annyira, hogy tetszetős portékává váltak a lakoniban. Persze a legutóbb érkezettek kiríttak közülük, s bizonyos, hogy Alvez egyhónapi pihentetés után jóval bőségesebb hasznot tudott volna húzni belőlük, de a keleti part ajánlatai így is olyan előnyösek voltak, hogy úgy határozott, ezeket is piacra dobja.

Tom és társai világosan érezték a közeledő szerencsétlenséget, amint a hajcsárok taszigálni kezdték őket az elkerített emberkarám felé. Erősen egymáshoz voltak láncolva, s tekintetük messziről elárulta a szégyen és a düh okozta fájdalmat.

– Dick úrfi nincs itt - mondta Bat szomorúan, miután tekintete bekalandozta a kazonndéi nagy teret egész szélességében.

– Nem, őt nem fogják árusítani - mondta Acteon.

– Meg fogják ölni, ha már eddig nem tették... - mondta az öreg Tom. - Nekünk csak egy reményünk lehet, hogy ugyanaz a kufár vásárol össze bennünket, és akkor legalább együtt maradunk.

– Szegény apám - sírt fel Bat -, ha arra gondolok, hogy neked rabszolgaként valahol távol kell dolgoznod...

– Hátha mégsem választanak szét minket - mondta Tom -, s talán... talán valami mégis kínálkozik...

– Ó, ha Hercules itt volna! - kiáltott fel Austin.

De az óriást nem látta senki. Azóta, hogy Dingo elhozta Dicknek az üzenetet, semmiféle hír nem érkezett tőle. Valóban irigyelnünk kell-e a sorsát? Bizonyára; hiszen ha elpusztult, akkor is mint szabad ember vesztette életét, nem úgy, mint ők, rablánccal nyakukon.

Kezdődött az árverés: Alvez hajcsárai végigsétáltak velük a tömegben. Így mutogatták a férfiakat, asszonyokat, gyerekeket, cseppet sem törődve persze azzal, hogy családokat széjjelválasztanak. Így mutogatták Tomot és társait is a vásárlóknak. Egy ügynök ment előttük, és hangosan kiabálta a kikiáltási árat. Arab vagy félvér árusok jöttek, és vizsgálni kezdték az „árut”. Különös módon nem találták már meg rajtuk az afrikai népek legjellemzőbb vonásait, melyek, úgy látszik, az Amerikában született második nemzedéknél már elsatnyulnak. Képzelhető, hogy ezeknek az értelmes és erőteljes négereknek, akiknek egészen más külsejük volt, mint azoknak, akiket vad állapotban hurcoltak el a Zambezi vagy Lualaba mellékéről, egészen más értékük is volt a kufárok szemében. Tapogatták őket, forgatták, majd belenéztek a szájukba is, éppen úgy, ahogy lóvásárkor szokás. Majd eldobták botjukat, s nekik futva kellett visszahozni azt, hogy így győződjenek meg fürgeségükről.

Mindez szokásos vásári mód volt, s mindnyájan kényszerűségből alávetették magukat e megalázó eljárásnak. De nehogy azt gondolja valaki, hogy ezek a szerencsétlenek nem voltak tudatában annak, hogy mi is történik velük. A kisgyerekek kivételével, akik nem értették meg, miről is lehet itt szó, valamennyien - férfiak és nők egyformán - átérezték szörnyű megaláztatásukat. Egyébként sem ütlegekkel, sem szitkozódással nem fukarkodtak körülöttük a hajcsárok. Coimbra a többi őrrel együtt elöl járt a kegyetlenségben, s azok az új gazdák, akik már megfizettek értük elefántcsontban, gyöngyökkel vagy kelmével, egy hajszállal sem voltak jobbak őnáluk. Ki törődött volna azzal, hogy anyát gyermekétől, férjet asszonyától, testvért testvérétől választanak szét; a szerencsétleneknek még egy utolsó ölelésre sem volt alkalmuk, soha többé nem láthatták egymást, ha szétváltak a vásár nagypiacán.

Egyébként is magának a rabszolga-kereskedelemnek a természetéből következik, hogy a foglyok nemeik szerint külön-külön sorsra jutnak. Ugyanis más ügynökök foglalkoznak a férfiakkal, s egészen mások azok, akik az asszonyokat vásárolják meg. A nőket főként az arab országokba viszik, ahol Mohamed nem tiltotta meg a többnejűséget, itt eladják őket, legtöbbször elefántcsontért. Az erős munkára alkalmas férfiakat viszont az óceáni partok valamelyikéhez hajtják, ahonnan behajózzák őket vagy a spanyol gyarmatok, vagy Madagaszkár felé. Ezért elkerülhetetlenek azok a szörnyű búcsúzkodások, melyek alkalmával már csak végső pillantást vethetnek egymás felé azok, akik soha többé nem látják viszont szeretteiket.

Tom és társai is osztoztak ebben a közös sorsban, de az igazat megvallva, ettől féltek még a legkevésbé. Ha kiviszik őket valamelyik európai gyarmatra, ott némi reményük lehet, hogy meghallgatást nyernek, ha szabad állampolgári jogaikat kellő helyen hangoztatják. Ha ezzel szemben valamelyik afrikai tartományban rekednek, úgy bizony fel kell hagyniuk minden szabadulási kísérlettel.

Így hát az történt, amire tulajdonképpen vágyakoztak, s még az a vigasztalásuk is megvolt, hogy mindnyájan együtt maradhattak. Áruk a rabszolga-árverés során egyre emelkedett. Alvez tenyerébe csapott, így élénkítette a hangulatot. Mindenki tolongott, hogy lássa, hol vannak azok a rabszolgák, akikért a kazonndéi piacon még soha nem hallott árakat kínálnak, s akiknek eredetét Alvez titokban tartotta. De minthogy Tom és a többiek nem beszéltek az ország nyelvén, nem is tudták hangoztatni igazukat.

Új uruk gazdag arab kufár volt, aki néhány nap múlva a Tanganyika-tó felé akart elindulni, hogy erről a nevezetes csomópontról Zanzibar felé irányítsa áruját.

Vajon valaha eljutnak-e ide, hisz előbb át kell hatolniuk Közép-Afrika legegészségtelenebb, legveszedelmesebb vidékein. 1500 mérföldnyi út várt reájuk olyan területen, amelyet szüntelenül vérrel áztatnak a törzsek közt folyó irtóháborúk, nem is beszélve a szörnyű éghajlatról. Hihető-e, hogy az öreg Tom kiállja ezt az újabb megpróbáltatást? Alighanem rövid idő alatt ő is a szegény Nan sorsára jut.

Vigasztalásuk csak egy volt: együtt maradtak. Így még a lánc is kevésbé súlyosnak tűnt fel, amellyel egymáshoz bilincselték őket. Az öreg gazda különálló barakkba záratta őket; látszott, hogy minden érdeke ahhoz fűződik, hogy a drágán megfizetett áru épségben érjen el Zanzibarba.

Mind a négyen elhagyták a rabszolgavásárt, s nem tudhattak semmit arról a nevezetes jelenetről, mely a kazonndéi nagyvásárt oly különös módon rekesztette be.