Tábor a Cuanza folyó mentén

A táj képe azóta, hogy az árvíz elöntötte a termeszek városával együtt, szinte teljesen megváltozott. Talán húsz hangyaház süvege emelkedett csak ki a végtelen tóból, amely ott terült el a szemük előtt.

A Cuanza folyó öntött ki ezen az éjszakán; partjait elborították a felhőszakadástól felbőszült, beleömlő patakok.

A Cuanza, mely az Angola mellékfolyója, az Atlanti-óceánba ömlik, talán száz mérföldnyire attól a ponttól, ahol a Pilgrim megfeneklett. Ez az a folyó, melyen néhány évvel később Cameronnak át kellett kelnie, hogy elérje Benguleát. A természet arra rendelte, hogy e portugál gyarmat belső vízhálózatának egyik legfontosabb alkotóeleme legyen. Alsó folyásán ma már gőzhajók közlekednek, s előreláthatólag rövidesen már felső folyását is bekapcsolják a közlekedésbe. Dick tehát bölcsen cselekedett, amikor észak felé keresett hajózható folyót. Az a nagyobb patak, melynek folyását követték, rövidesen beletorkollt valóban a Cuanzába. Ha nem jött volna a bennszülöttek hirtelen támadása, mellyel szemben teljesen tehetetlenek voltak, egy mérfölddel odább megtalálták volna a folyót, s egy könnyen összetákolható tutajon leereszkedhettek volna a Cuanzán addig a pontig, ahol kikötnek már a gőzhajók. Itt bizonyosan megmenekülhettek volna.

Mindez a remény most semmivé vált.

A bennszülöttek tanyája a termeszfaluval szemben állt egy dombháton. A domb tetején óriási szikomorfa¹ terjeszkedett, melynek koronája alatt ötszáz ember is könnyen elfér. Aki még nem látott ilyen faóriást Afrikában, el sem tudja képzelni méreteit. Ágai valóságos erdőséget képeznek, közöttük akár el is lehet tévedni. Néhány fügefa egészítette még ki a tájék arculatát.

Ez alatt a fa alatt talált menedékre az a karaván, amelyről Harris tett említést Negorónak. Alveznak, a kufárnak csapata volt ez, otthonukból elhurcolt bennszülöttekkel megrakodva, amint a kazonndéi rabszolgavásár felé tartottak. Innen szétosztják majd a szerencsétleneket, egy részüket a nagy tavak vidékére, egy másikat Egyiptomba vagy a zanzibari piacokra.

Mihelyt a táborba megérkeztek, Dick Sandet és társait azonnal úgy kezelték, mint a rabszolgákat. A négerekkel - bár Tom volt egyedül afrikai születésű - a bennszülött rabok keserű sorsát ismertették meg. Heves ellenállásuk leszerelése után páronként kötözték össze őket oly módon, hogy két méter hosszú favillába dugták nyakukat, melyet aztán vaspánttal zártak le. Így egyiknek a másik nyomába kellett lépnie, egészen megmerevedve: nem mozdulhattak sem jobbra, sem balra. Mindezen felül még nehéz lánccal fűzték egymáshoz őket. Karjuk szabad volt hát, hogy terhet cipeljenek, lábuk is arra, hogy meneteljenek, de teljességgel lehetetlen lett volna elszaladniuk. Így haladtak ezek a szerencsétlenek százezerszámra, a hajcsárok ostorcsapásai alatt.

A küzdelemtől kimerülten nem is próbáltak többé védekezni. Vajon mit is remélhetett a szökevény Hercules? Bármilyen vaserejű volt is, mire számíthatott ebben az országban, szüntelen harcban az éhség, az egyedüllét, a vadállatok, a bennszülöttek ellen? A végén talán még szívesebben osztozna társai sorsában, bár ezek helyzete valóban nem irigylésre méltó arab és portugál hajcsáraik között, akik ismeretlen nyelven beszélnek, s legfeljebb egy-egy fenyegető mozdulatot tesznek feléjük.

Dicket nem kötözték párba, minthogy fehér ember volt, s így nem merték a feketékkel egy sorsra juttatni. Keze és lába szabad volt, de elvették a fegyvereit, s külön őr ügyelt rá. Dick feszülten figyelte a tábort, vajon nem bukkan-e fel valamelyik szögletben akár Harris, akár Negoro. De egyiküket sem látta, bár a legcsekélyebb kétsége sem volt afelől, hogy ez a két nyomorult irányította a termeszház elleni támadást.

Arra is gondolt, hogy véletlen-e Weldonné, Jack és Benedek bácsi elválasztása a többiektől; vagy ez is a portugál és az amerikai parancsára történt? Minthogy a két cinkost nem látta, arra számított, hogy ezek a gonosztevők kísérik most szerencsétlen sorstársait. De hová vihetik őket? Dick szinte elfeledte saját szerencsétlenségét, míg Weldonnénak s övéinek sorsán tűnődött.

A karaván, mely a szikomorfa alatt telepedett meg, legalább hatszáz lelket számlált. Ebből mintegy négyszáz férfi és nő rabszolga, a többi kétszáz fegyveres volt, hajcsár, felügyelő, ügynök vagy vezető.

A főnökök arabok és portugálok voltak. Nem könnyű azt a kegyetlenséget elképzelni, mellyel ezek a minden emberi érzésből kivetkőzött hajcsárok foglyaikat gyötörték. Szüntelenül korbácsolták őket, s ha valamelyik felbukott, s nem volt remény rá, hogy épségben eléri a rabszolgapiacot, kés vagy golyó végzett vele. Ilyen módon tartják ezek a kufárok állandó rettegésben csapataikat, és így történik az is, hogy az elhurcoltaknak legalább a fele nem jut el a piacra. Néhányan mégis kereket oldanak, de legtöbbjük csontváza ott fehérlik gyászos emlékeztetőül a rabszolgaút két oldalán.

Ezek az ügynökök és hajcsárok - ha európaiak, legtöbbször portugálok - az emberiség söpredékéhez tartoznak. Szökött fegyencek, gályatöltelékek, kalózok, rabszolgahajók kikopott legénysége. Olyanfélék egyébként, mint Harris és Negoro, akik mindketten a legnagyobb rabszolgakufárok egyikének, José Antonio Alveznak szolgálatában állnak. José Antonio Alvezt mindenki ismerte ezen a vidéken, maga Cameron sem hagyta ki jelentéseiből.

A menetet kísérő fegyveresek bennszülöttek voltak. Saját számlájukra ők nem vezethettek rabszolgafogó hadjáratokat. Viszont bizonyos, hogy a néger főnökök főként azért háborúskodtak egymás ellen, hogy a másik népet hatalmukba kerítsék. Ha ez egyszer megtörtént, akkor az asszonyt, gyereket, férfit egyszerűen eladták az ügynököknek puskáért, lőporért, színes gyöngyökért, pár méter kartonért vagy éhínség idején néhány mázsa gabonáért.

Az öreg Alvez katonái szemléltető képét nyújtották az effajta afrikai hadseregnek. Félmeztelen banditák voltak, hosszú csövű kovás puskákkal, rézgyűrűkkel a csöveken. Engedetlen, marakodó, örökös civódásban haladó csorda, mely menten összevész a parancs, a táborozás minden kis mozzanata felett, készen arra, hogy nyílt lázadásba kezdjen. Ilyenkor nem is olyan ritka, hogy a vezetők kénytelen-kelletlen engednek a zendülők kívánságainak.

Annak ellenére, hogy a teher legnagyobb részét rárakják a rabszolgákra, még külön teherhordókat is bérelnek. Ezek a különösen értékes rakományt cipelik, így az elefántcsontot. Néha olyan súlyos egy ilyen agyar - hatvan fontot is nyomhat -, hogy egynek-egynek szállításához két teherhordóra is szükség van, amíg a parthoz eljut, ahonnét továbbviszik Khartoum, Natal vagy Zanzibar felé.

Érkezéskor ezek a teherhordók megkapják bérűket, mely rendszerint húsz yard² pamutszövetből, némi puskaporból s egy maréknyi kagylóból áll, ami ezen a vidéken a pénz szerepét tölti be, esetleg gyöngyökből, de az sem ritka, hogy ők kapják meg a gyengébb rabszolgákat, abban az esetben, ha az ügynök kifogy a fizetőeszközökből.

A mintegy félezer rabszolgából alig lehetett volna idősebb férfiembereket kiválogatni. Ez annak a szokásnak volt a következménye, hogy egy-egy jól sikerült „razzia” után a feketék falvait felgyújtják a hajcsárok, s minden negyven évnél idősebb bennszülöttet kíméletlenül felkötnek. Csak az erőteljesebb, mindkét nembeli felnőttek s a gyerekek tölthetik be a rabszolgapiacokon az áru szerepét, de ezekből is, ahogy a tapasztalat mutatja, alig tíz százalék éri el a rendeltetési helyet. Íme, azoknak a néptelen pusztaságoknak a magyarázata, amelyekkel az egyenlítői Afrika hatalmas területein találkozik az utazó.

Így halad a szörnyű csapat; a csupasz, sebektől borított szerencsétlenek, ostorcsapástól roskadó nők, véres lábú gyerekek, akiket a szülők eleinte még - terheiken felül - cipelni próbálnak, fiatalok beszorítva a kínzó favillába, melyhez képest a gályák láncai szinte súlytalanok... Ki bírná végignézni ezt a borzasztó karavánt, hallgatni a szerencsétlenek már alig emberi jajveszékelését, szemlélni az ébenfa csontvázakat, ahogy Livingstone nevezte őket... De mi indíthatná meg ezeket a hajcsárokat, akik kegyetlenség dolgában mindenkin túltesznek?

Cameron így ír erről: „Azért, hogy ötven rabnőjét megkaparinthassa, Alvez tíz olyan falut dúlatott fel, melyek mindegyikében száz-kétszáz lélek élt, összesen tehát vagy másfél ezer ember. Néhányan, igaz, meg tudtak menekülni közülük, a legtöbben azonban a lángok martalékai lettek, megölték őket, amikor családjuk védelmére siettek, vagy éhen haltak az őserdőben, ha ugyan a vadállatok azonnal véget nem vetettek életüknek, s így szenvedéseiknek is.

Ezeket a gyalázatos bűntetteket olyan emberek követik el Afrika szívében, akik kereszténynek és portugálnak mondják magukat. Bizonyos, hogy mindez hihetetlenül hangzik a civilizált világ polgárai előtt, s egyenesen lehetetlen, hogy Lisszabonban tudomással bírjanak azokról a szörnyű gaztettekről, melyeket a portugál lobogó védelme alatt követnek el ennek az államnak a polgárai.”³

Magától értetődik persze, hogy minden pihenéskor és táborozáskor az őrök megkettőzik figyelmüket. Így hát Dick hamarosan meggyőződött arról, hogy semmi lehetőség sincs a szökésre. De hogyan közelíthetné meg akkor Weldonnét és sorstársait, akik bizonyosan Negoro kezébe estek? Mi lehetett a portugál célja, hogy szétválasztotta őket? Ezt Dick még nem tudhatta. Eléggé ismerte már Negoro gonosz szándékait ahhoz, hogy lelkében megsokszorozódjanak az aggodalmak.

„Ha arra gondolok - mormolta magában -, hogy mind a két nyomorult ott állt a puskám csöve előtt... és én nem kattintottam el a ravaszt...”

Ez a gondolat gyötörte leghevesebben Dicket. Mennyi bajt, szerencsétlenséget lehetett volna elkerülni e két nyomorult megérdemelt pusztulása árán.

Dicknek arra kellett gondolnia, hogy Benedek bácsi szegény Weldonnénak s a kisfiúnak semmiféle segítséget sem jelent. Hiszen az a szegény ember magamagára sem tud vigyázni. Egész bizonyos, hogy elhurcolják őket valahová, Angola valamelyik távoli zugába. De ki fogja vinni a beteg gyereket?

„Bizonyosan az anyja - gondolta -, igen... az anya úgy fogja majd vinni a gyereket, mint ezek a szerencsétlen megláncolt néger asszonyok... Igen, ha erre gondolok, akkor szemtől szembe szeretnék nézni ezekkel a hóhérokkal...”

De egyelőre ő is csak fogoly volt, mint a többi. Egy számmal több csak abban az áradatban, melyet a hajcsárok végigkorbácsolnak Afrika felföldjein. Még azt sem tudta, vajon Negoro és Harris vezetői-e ennek a karavánnak. Sajnos, nem volt vele Dingo sem, hogy jelt adjon, ha a portugál közeledik. Talán csak Hercules tudna segíteni - kalandoztak el gondolatai - szegény Weldonnén, de ilyen csodára ki számíthatna?

Mégis ez volt az egyetlen gondolat, amelyben Dick még némi vigaszt találhatott. Egy bizonyos, az óriás néger szabad... Az ő önfeláldozásában senki sem kételkedhetik, s egészen biztos, hogy minden lehetőt el fog követni, hogy Weldonné nyomát felkutassa, kövesse őket, vagy ha ez lehetetlen, vele, Dickkel próbálja felvenni az érintkezést. Talán éjszaka, amikor a sötétség elönti a tájékot, s könnyű őt is összetéveszteni valamelyik fekete fegyveressel, odalopakodhatik hozzá, észrevétlenül magával viheti, s ha mind a ketten szabadok - felkutathatnák Weldonné nyomát... S talán találnak valamilyen folyamra, mely lehetővé teszi menekülésüket a tengerpartra.

Így élt a fiatal fiú, gyötrelem s remény között hányódva. Talán mindez csak arra volt jó, hogy ne essen kétségbe, s erős, magabízó természete felkutassa a leggyérebb kilátásokat is.

Legfontosabb az volt, hogy most már megtudja, melyik vásárhely felé hajtják a foglyokat. Vajon Angola valamelyik piaca felé indultak, vagy még hosszú-hosszú utat kell megtenniük Afrika belsejében? Vajon nem N'yangvéba cipelik-e őket, mely a legnagyobb központja a rabszolga-kereskedelemnek, s amely olyan messze van a Cuanza folyásától, hogy több napos út alatt érhetik csak el? Arra gondolt, hogy innen szinte lehetetlen újból elérni a tengerpartot, még abban az esetben is, ha Weldonné, Hercules és a többiek csodálatos módon egyszerre szabadok lennének.

Dick nemsokára észrevette, hogy a karaván nincs már messze rendeltetési helyétől. Ha nem is értette az arab vagy kevert „afrikai nyelv”-en folytatott beszélgetést, mégis számtalanszor hallotta a legfontosabb rabszolgapiacok egyikének nevét. Ez pedig Kazonndé volt, melynek hírhedt vására messze földön ismeretes. Kézenfekvő volt így az a feltevés, hogy oda viszik őket, s ott majd eldől sorsuk, akár úgy, hogy e vidék „királya” kezébe kerülnek, akár pedig valami nagy rabszolgakufár fogja összevásárolni őket.

Dick sok mindent köszönhetett annak, hogy oly szomjasan búvárkodott a földrajz tudományában. Így hát mindazt tudta Kazonndéról, amit az új könyvek elmondtak. Úgy számította, hogy Luandától Kazonndé nem lehet messzebb, mint négyszáz mérföldnyire, ennélfogva körülbelül kétszázötven mérföld választja el ezt a helyet a Cuanza partján most felütött tábortól. Persze csak arra a távolságszámításra támaszkodhatott, amelyet akkor végeztek, amikor az őserdőt járták, és Harris vezette őket. Rendes körülmények között ilyen távolságot meg lehet járni tíz-tizenkét nap alatt. Ha azonban ennek kétszeresét veszik - ami érthető egy már amúgy is kimerült karavánnal -, úgy legfeljebb három hétbe kerül, míg Cuanzától Kazonndéig eljutnak. Amire így Dick rájött, szerette volna Tommal s társaival is közölni; talán annyira-amennyire megvigasztalta volna őket az a tudat, hogy nem Afrika belsejébe szállítják őket, ahol fel kell hagyniuk a hazajutás minden reménységével. Néhány suttogva elmondott szó elegendő lenne felvilágosításukra, de vajon módja lesz-e egyáltalán találkozni velük?

Tom és fia, Bat véletlenül egymás sorsát osztotta, a másik fakalodában Acteon és Austin szorongott - mind a négyen a tábor szélső jobb oldalán. Egy tucat katona s egy hajcsár vigyázott rájuk.

Minthogy Dick szabadabban mozoghatott, szinte észrevétlenül igyekezett rövidíteni azt a mintegy ötvenlépésnyi távolságot, mely fekete sorstársaitól elválasztotta. Tom alighanem résen volt, észrevette, mi a szándéka Dicknek, mert halkan figyelmeztette őket. Meg sem mozdultak, csak minden érzékszervüket megfeszítették, hogy halljanak és lássanak.

Dick - anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna - behozta az ötvenlépésnyi távolságot. Ahol most volt, onnan kiáltani tudott volna Tomhoz, legalább annyit, hogy Kazonndéba viszik őket, s milyen hosszú útra kell még számítaniuk. Viszont úgy okoskodott, hogy sokkal többet ér, ha pontosabb híreket szerez, s valamiképpen kapcsolatba lép fogolytársaival. Így hát közelebb sodródott hozzájuk. Szíve hangosan vert, hiszen már csak néhány lépés választotta el őket egymástól, amikor a hajcsár - mintha csak megérezte volna szándékát -, egyszerre rárohant. Hangos és heves kiáltozására tíz fegyveres tuszkolta vissza Dicket, míg Tomot és társait a tábor másik végére hajtották.

Dick rávetette magát a hajcsárra; a tusa közben kettétörte fegyverét, melyet majdnem kicsavart a kezéből. Sajnos, hét-nyolc katona rohant a hajcsár segítségére, akik persze leteperték Dicket. Talán dühükben fel is koncolták volna a fiatal fiút, ha az egyik vezető, egy hatalmas termetű, ravasz képű arab nem lépett volna közbe. Ez volt az a bizonyos Ibn-Hamis, akiről Harris beszélt. Néhány szót mondott a katonáknak, amit Dick nem tudott megérteni, mire ezek eltávolodtak.

Bizonyos volt, hogy a parancs úgy szólt: Dick nem tarthat fenn érintkezést sorstársaival. De az is kiderült, hogy arra szintén ügyelnek, hogy mindenképpen életben maradjon. Ki más adhatta volna ezeket a parancsokat, mint Harris - vagy Negoro?

Úgy reggel kilenc óra lehetett - április 19-e -, amikor megszólaltak a dobok, s a karaván felcihelődött.

Vezetők, hajcsárok, rabszolgák csoportokat alkottak egy-egy hajcsár vezetésével, aki élénk színű zászlójával adott jelt.

Az indulás jele elhangzott.

S akkor egyszerre felzokogott a legyőzettek komor karéneke, az egyetlen fegyver, mellyel e szerencsétlen kiszolgáltatottak az ő gyermeteg hitük szerint rabszolgatartóik ellen fordulhattak:

„Ti a parthoz cipeltek minket, de ha én meghalok, már nem hordok több igát, ha meghalok, eljövök hozzád, és megöllek...”