Angola útvesztőiben

E pillanatban Jack felébredt, s karját anyja nyaka köré fonta. Tisztább volt a tekintete: a láz nem tért vissza.

– Ugye, most jobban vagy, drágám? - kérdezte szorongva az anyja.

– Igen, anyu, egy kis vizet szeretnék...

Friss italt adtak a gyereknek, amit az nagy örömmel kortyolt.

– Hol van Dick?

– Itt, Jack - válaszolt a fiatalember, s megfogta a gyerek kezét.

– Hol van akkor Hercules?

– Jelen fiatalúr - mondta az óriás, ahogy felé hajolt.

– És a ló?

– A paripa, Jack úrfi, az bizony elszaladt - folytatta Hercules. - Most én vagyok a paci, mert én viszem. Aztán szóljon, ha nagyon keményen ügetek.

– Azt nem - felelt a gyerek -, de hát akkor nincs is kantár, amit tarthatnék?

– Ó, ha csak az kell, veszek egyet a nyakamba - nevetett Hercules -, ha akarja, azzal irányíthat, hogy merre szaladjak.

– Tudhatod jól, hogy nem fogom majd túlságosan szorosra.

– Tőlem ugyan húzhatja, nem szakad bele a képem.

– De merre van Harris úr tanyája? - kíváncsiskodott tovább a gyerek.

– Nemsokára odaérünk, Jack... persze, nemsokára... - sóhajtott az anyja.

– Indulhatnánk! - fejezte be a beszélgetést Dick.

– Igen, Dick, indulhatunk - válaszolta Weldonné.

Ugyanabban a rendben folytatták a menetelést. Néha felesleges kerülőket kellett tenniük, csak hogy el ne veszítsék a patakot szemük elől; időnként ösvényekre találtak, melyek zsákutcába vezettek. Így azután három óra kellett, amíg ilyen nehézkes iramban egy mérföldet meg tudtak tenni.

A négerek szüntelenül dolgoztak, hogy ösvényt tisztítsanak; Hercules maga is rendet vágott, miután Jacket Nan kezei közé tette. Hatalmas kiáltással forgatta meg szekercéjét, s valóságos lyukat ütött a rengetegbe, mintha tűz égette volna fel a bozótot.

Szerencsére ez a fárasztó munka nem tartott sokáig. Egy mérföld után barátságosabb lett az út; ösvényfélére leltek, mely a bozóton át követte a meredek part vonalát. Elefántcsapásnak látszott: talán százával gázoltak át az állatok itt az őserdőn. Az esős időszak felázott talaja hatalmas lyukak formájában őrizte meg ezeknek az óriásoknak süppedő lábnyomát.

Nemsokára kiderült, hogy nemcsak óriási állatok használták ezt az ösvényt: emberek is járhattak többször is errefelé... de mintha olyan embernyáj nyomában haladtak volna, melyet vágóhíd felé hajtanak. Itt-ott csontvázakat szárított a nap az ösvény szélén, majd vadállatoktól félig lerágott holttetemeket, melyeken még rajta volt a rabszolgák bilincsének nyoma.

Egyike volt hát ez azoknak a komor afrikai utaknak, melyeket az emberi szenvedés jelöl meg. Ezek a rabszolgavadász-karavánok száz mérföldeket tesznek meg, végzetes útjuk nyomát emberi holttestek cövekelik ki: elhullnak a hajcsárok korbácsa alatt, vagy végez velük a testi kimerültség, talán valamilyen gyilkos kór... S hányszor történik, hogy maguk a „vállalkozók” mészárolják le őket, amikor kifogy az ennivaló. Igen, ez megesik, amikor nincs több étel, dolgozni kezd a puska, a kard vagy a kés; ilyen vérengzések nem is olyan szórványosak errefelé!

Efféle karaván haladt erre őelőttük is. Dick és társai szinte lépésenként találkoztak emberi maradványokkal: dögkeselyűk lomhán rebbentek fel, amikor észrevették közeledésüket.

Weldonné mintha mindebből semmit sem látott volna. Csak Dick reszketett attól, hogy kérdéseire felelnie kell; remélte, hogy sikerül a partig eljutniuk, s addig nem kell felvilágosítania a szegény asszonyt a szörnyű valóról. Szerencsére Weldonné mintha nem értette volna meg a szeme elé táruló baljós jeleket. Újra az elszunnyadt kisfiú kötötte le minden figyelmét. Nan ment mellette, és egyikük sem tette fel Dicknek azt a kérdést, melytől annyira rettegett. Tom lehorgasztott fejjel lépdelt mellettük: ő igazán megértette az embercsontok borzalmas jelentését.

A többiek jobbra-balra kapkodták a fejüket, mintha óriási temetőn haladnának keresztül, melyet feldúlt valamilyen irtózatos vihar. De megőrizték némaságukat.

Közben a patak kiszélesedett, folyása csendesebbé vált. Dick remélhette, hogy nemsokára hajózható lesz, vagy talán beleömlik az Atlanti-Óceánt tápláló valamelyik bővizű folyamba. Még szilárdabban ragaszkodott hát ahhoz, hogy a patakot kövesse. Így nem habozott elhagyni a csapást, amikor az eltávolodott a folyócskától.

Újból belemerültek az ősrengetegbe. Csak a szekercék nyomán haladhattak előre az áthatolhatatlannak látszó bozótban. De ha ezeket az iszalagokat szétvágták, azt látták, hogy a fák nem sorakoznak olyan sűrűn egymás mellett, mint a part körüli erdőségekben. Egy-egy bambusz bugája ingott a szellőben, magasabban, mint Hercules. Csak a növényzet imbolygása árulhatta el, hogy közöttük halad a kis csapat.

Ezen a napon - úgy délután három óra körül - a tájék arca teljesen megváltozott. Hatalmas síkságok nyúltak el, melyek az esős időszak alatt teljesen víz alá kerültek. Az ingoványos talajt sűrű moha fedte, melyből kecses páfrányok emelkedtek ki. Ha valahol mégis éles meredélyű halom szakította meg az egyformaságot, ott menten felbarnállott a vasoxid, mintha gazdag érctelevény felszínre hatolt nyúlványa lenne.

Dick újból emlékezett arra, amit Livingstone útikönyvében olvasott. A merész utazó többször is majdnem megjárta a csalóka talaj áruló süppedéseivel.

– Vigyázzunk csak - mondta a többieknek -, mindig próbáljuk ki előbb a talajt, mielőtt rálépünk.

– Tényleg úgy látszik - mondta Tom -, mintha el lenne ázva a föld, pedig az utóbbi napokban bizonyosan itt sem esett.

– Nem... de a vihar nincs messze - mondta Bat.

– Egy okkal több, hogy kikerüljünk ebből az ingoványból, mielőtt villámlani kezd - fűzte hozzá Dick. - Hercules - rendelkezett az ifjú parancsnok -, fogd Jacket karjaid közé, Bat, Austin, ti meg maradjatok Weldonné mellett, segítsetek neki mindenben, amikor erre szüksége lesz. És maga, Benedek bácsi... de mi történt, Benedek bácsi?

– Zuhanok...

S valóban, mintha szegény tudósunk egyszerre csak eltűnt volna a felszínről... Oly szerencsétlen módon került egy mocsaras kátyúba, hogy derékig belesüppedt a gőzölgő iszapba. Kezüket nyújtották neki, így valahogy kikapaszkodott, nyakig sárosan, mégis boldogan, mert híres rovargyűjtő dobozának nem történt szerencsére semmi baja. Acteont rendelték melléje, hogy most már ügyeljen a szegény, vaksi tudós minden lépésére.

Benedek bácsi egyébként is elég rosszul választotta meg a helyet, ahol majdnem elmerült: a nyomában kiáradó iszaptömeg bűzös buborékok tengerét vetette felszínre, melyek szétpattanva kénes gázokat szórtak szerteszét. Livingstone, aki többször jutott Benedek bácsihoz hasonló sorsra, hatalmas szivacsokhoz hasonlítja ezt a földet, melyből többszörös sugárban szökik fel a víz, mihelyt emberi láb tapodja.

Vagy jó mérföldnyi úton Dick Sandnek és társainak ezen a szivacsos földön kellett továbbhaladniuk. Weldonné többször is megállt, mert térdig süppedt az iszapba. A két fekete bambuszágakból hordszékfélét csinált számára, s Weldonné nagy nehezen beleegyezett abba, hogy ezen az ingoványos részen keresztül Hercules és Bat vigye. Jacket karjai közé vette, így igyekeztek minél előbb megszabadulni a dögletes levegőjű mocsártól.

Pedig ez nem volt könnyű feladat! Acteonnak ugyancsak ügyelnie kellett Benedek bácsira, Tom támogatta Nant, aki többször is szinte egészen elmerült a süppedékben. Hárman vitték a hordszéket, előttük Dick próbálta ki a terep változásait. Minden lépés külön gondot igényelt, meg kellett figyelni a növényzet alakulását, s még a legbiztosabb volt a járás a durva növésű, szeszélyes fű tövénél, de bizony sokszor ez is kihagyott, s a láb hirtelen térdig csúszott bele az iszapba.

Végre úgy délután öt óra körül kikerültek az ingoványból, a talaj megszilárdult lassanként, csak alig észrevehető imbolygásán lehetett még érezni az alatta levő rétegek nedvességét. Ez a rész ugyanis párhuzamosan futott a folyó medrével, s a hajszálcsövesség révén alsó rétegei vízben álltak.

A forróság valóban bágyasztó volt, alig lehetett volna kibírni, ha hatalmas felhők nem függönyözték volna el a nap égető sugarait. A távoli villámlásokat tompa morajlás kísérte - hatalmas vihar volt kitörőben.

Ezek az égiháborúk szörnyűek Afrika földjén! Az irtózatos záporokat olyan szélvihar kíséri, melynek néha a legerősebb fák sem tudnak ellenállni, a villámok pergőtüzével világítják meg az elemek félelmes játékukat. Dick nagyon jól ismerte mindezt, s éppen eléggé aggódott a következmények miatt. Vajon hogyan töltsék el az éjszakát biztos fedél nélkül? A síkságot minden percben elöntheti az ár, és sehol nem mutatkozik olyan magaslati pont, amely táborozásra alkalmas helynek ígérkeznék.

Ott, ahol nincs fa, nincs bozót, nincs semmi, ami védelmet nyújtana - hol lehet felütni tanyájukat? Még a föld belsejébe se húzódhatnak, hiszen félméternyire már mindenütt vízre bukkannának.

Ám észak felé úgy látszott, hogy alacsonyabb dombok sora zárja le a mocsaras síkság szélét. Mintha itt véget ért volna a talaj törése. Néhány fa mutatta a táj változását, s mintha ott a felhők is valamivel könnyebbek lettek volna.

Ha oda mennek, lehet, hogy nem találnak tanyahelyet, de legalább az árvíz nem önti el őket. Nem lehetetlen, hogy ott van egyetlen menedékük.

– Csak menjünk tovább, barátaim... előre... - mondta Dick. - Három mérföld lehet addig az út, és akkor biztonságban leszünk, sokkal inkább, mint itt a lapályon.

– Csak merészen, előre... - válaszolta Hercules, s úgy tett, mintha egymaga akarná cipelni az egész társaságot.

E szavakkal valósággal felkorbácsolták a kis csapat minden életerejét, s az egész napi, rendkívül fárasztó menet után gyorsabban haladtak, mint amikor reggel elindultak.

Amikor elszabadult a fergeteg, még mindig két mérföldnyire voltak az áhított céltól. De az égiháborút egyelőre nem követte trópusi zápor. Majdnem teljesen elsötétedett, annak ellenére, hogy a nap még nem tűnt el a látóhatár szélén. Csak a párák ereszkedtek le oly alacsonyra, mintha fojtogatni akarták volna a világot... ez a nehéz, elviselhetetlen légkör egyszerre feloldódik majd, amikor megindulnak az ég csatornái. Az ezer színben cikázó villámok megvilágították előttük a tájékot.

Sokszor már azt hitték, most csap beléjük a mennykő. Sehol egy fa... ezen a kopár földön járva, mozgásukkal csupán ők vonzhatták volna magukhoz a légből lecsapó áramot. Jack, akit felébresztett a mennydörgés, félve bújt Hercules karjába. Persze hogy reszketett a szegény gyerek, de nem akarta anyja előtt mutatni, nehogy még jobban megijessze. Hercules menet közben úgy-ahogy vigasztalgatta:

– Ne féljünk, kis Jack, ha elér a villám, egy kézzel kettétépem... erősebb vagyok, mint a mennykő!

Így az óriás kicsit megerősítette Jack bizalmát.

Úgy látszott, már csak percek kérdése, mikor ered el a zápor, s kezdődik a felhőszakadás.

Mihez kezdenek, ha addig nem érnek el valamilyen menedékhez?

Dick megállította egy pillanatra Tomot.

– Mit csináljunk? - kérdezte.

– Menni, amilyen gyorsan csak lehet. Nincs más mit tenni - válaszolta a néger. - Ha itt maradunk, ezen a talajon, a zápor mindent hirtelen ingovánnyá változtat.

– Jaj, csak valami menedékre találnánk, Tom, addig... ha csak egy kalyibára is...

Hatalmas villám lobbant bele a szavába, ám a felcikázó fény hirtelen megvilágította az egész látóhatárt.

– Tom, mit láttam ott... ott... vagy kétszáz lépésnyire! - kiáltott fel Dick.

– Igen... én is láttam... - mondta Tom, fejét csóválva.

– Valami tábor talán, nem?

– Igen... tábor, Dick úr... de azt hiszem, bennszülöttek tábora...

Egy új villám fényében pontosabban láthatták a települést, mely a hatalmas síkság egy részét foglalta el.

Valóban, talán száz sátor emelkedett szabályos térközökben, mintegy három-négy méter magasak. Egyetlen fegyverest nem láttak. Vajon meghúzódtak a sátrak belsejében, hogy ott várják be a vihar vonulását, vagy elhagyatott az egész tábor?

Az első esetben - nem törődve az égiháborúval - minél messzebbre kell innen kerülniük. De ha valóban elhagyták lakói, akkor talán itt találhatnak menedéket.

„Ki fogom kutatni” - mondotta magában Dick.

Odaszólt az öreg Tomnak:

– Senki se jöjjön utánam, mindenki maradjon itt. Magam megyek megnézni, mi van a táborral.

– Legalább még valaki menjen, Dick úr - kérlelte Tom.

– Nem... senki se jöjjön... egyedül jobban meg tudom közelíteni észrevétlenül.

Így a kis csapat most megállt. A fiatal fiú eltűnt a homályban, mely annál mélyebb lett, minél világosabb foltokat vetettek a villámok.

Már néhány kövér, nagy csepp hullása jelezte a közeledő esőt.

– Mi van? - kérdezte izgatottan Weldonné, aki épp most érkezett ide a hordszéken.

– Valami települést látunk arra... talán bennszülött falu, asszonyom. Dick úr most megy oda, hogy kikémlelje, mielőtt arrafelé megyünk...

Weldonné egyelőre beérte a válasszal.

Pár perc múlva Dick visszajött.

– Gyertek... csak gyertek - mondta egészen magából kikelve.

– Nincs senki a táborban? - kérdezte Tom.

– Ez nem tábor... nem valami telep - válaszolt Dick. - Ezek... hangyaházak...

– Hangyaházak? - kiáltott fel Benedek bácsi, felriadva tompa révületéből.

– Benedek bácsi, ezek óriási hangyahajlékok... legalább négy méter magasak...

– Akkor ezek bizonyosan termeszek hajlékai lesznek, s a termesz harcias és ragadozó fajta. Csak ezek rendelkeznek olyan építőkészséggel, amely megcsúfolja a legnagyobb mérnökökét is.

– Akár termeszek, akár nem, Benedek bácsi, nekünk nincs más választásunk, mint hogy megostromoljuk őket, s elvegyük tőlük a házukat.

– De azok fel fognak bennünket falni... ez jogukban áll - siránkozott a tudós.

– Előre! - mondta Dick, rá se hederítve.

– De várj csak... nem értem... hiszen ezek a termeszek csak Afrikában élnek...

– Előre! - kiáltott Dick, nála szokatlanul hevesen, mintha azt remélné, hogy ez az utolsó szó nem hatol el Weldonné füléhez.

A legnagyobb iramban követték mindnyájan Dicket. Süvítő szél röpködött körülöttük, hatalmas cseppek kezdték áztatni a talajt; néhány perc, s a zápor már végzetes veszedelemmé válhatik.

Már elérték a termeszfalu szélét, s akármennyire is félelmesnek ígérkezett küzdelmük e rovarokkal, nem volt más választásuk, mint hogy behatoljanak hajlékukba, s megosszák velük, vagy kiűzzék onnan e parányi állatokat.

A termeszkúp alsó részén csak öklömnyi nyílás volt, melyet Herculesnek sikerült hatalmas késével annyira kitágítania, hogy egy ember is beférhetett rajta. Ám most következett - Benedek bácsi legnagyobb csodálkozására - a meglepetés: egyetlen termesz sem jelentkezett, hogy megvédje hajlékát. Vajon elhagyták a házukat?

Amikor a nyílás elég nagy lett, Dick és társai egymás után bekúsztak, utolsónak Hercules. Ebben a percben már tombolni kezdett a zápor, tropikus hevességgel, mintha ki akarta volna oltani az ég villámait is.

De bent már nem kellett a kis csapatnak semmitől sem tartania. A szerencsés véletlen oly biztos menedéket jelölt ki számukra, mely megvédte őket az égiháborútól. Igen, biztosabban védett, mint egy sátor vagy akár a bennszülöttek kunyhói.

Ez volt hát az a termeszhajlék, melyről Cameron, a híres utazó azt írta, hogy sokkal csodálatosabb, mint az emberkéz rakta egyiptomi piramisok¹.

„Olyan ez, mintha ember építette volna a Mount Everestet, a Himalája² legmagasabb csúcsát” - mondta Cameron.