Harris és Negoro

Azt a napot követően, amikor Dick Sand társaival együtt utolsó pihenőjét tartotta az őserdő szélén, három mérföldnyire tőlük két ember találkozott, úgy, ahogy bizonyára előre megbeszélték.

Ez a két ember Harris és Negoro volt, akiket a véletlen Angola portugál gyarmat partjain hozott össze. Negoro Új-Zélandból jött, s itt, Angolában bukkant rá az amerikaira, akit gyűlölt foglalkozása gyakran szólított ebbe a nyugat-afrikai tartományba. Hatalmas fügefa árnyékában ültek, papiruszcserjék közt, csobogó patak partjánál. Beszélgetésük e percben kezdődött, hiszen csak most találtak egymásra, s így elsősorban az utolsó órák élményeit kellett megbeszélniük.

– Ugyan, Harris, nem tudtad beljebb csalogatni Angolába „Sand kapitány” kis csapatát, ahogy a tizenöt éves kölyök nevezte magát.

– Ez így van, pajtás, de az is csoda, hogy száz mérföldnyire sikerült elvezetnem őket a parttól. Sand barátunk ugyanis az első naptól kezdve nagyon bizalmatlanul figyelt; gyanakodása rövidesen alapra lelt, és így történt, hogy...

– Még száz mérföld, s ezek az emberek szőröstül-bőröstül a kezünk között lettek volna. Épp most ugorjanak ki a karmaink közül?

– Ugyan... hogy képzeled ezt? Dehogyis szöknek meg! De ismétlem, Negoro, ideje volt továbbállni. Ifjú barátunk úgy nézett már rám, mint aki szívesen belém eresztene egy lat¹ ólmot, és az én gyomrom bajosan tudná megemészteni az ilyen szilvát.

– Hát azért... nekem is lenne egy kis számadásom ezzel a kölyökkel.

– Kamatostul rendezheted majd, pajtás! Nekem, tudod, az első napokban még sikerült elhitetnem velük, hogy ez a vidék az Atacama-sivatag, amíg aztán nem keresték a kaucsukjukat, kininjüket, kolibrijukat... bizony, épp eléggé meg kellett erőltetnem a képzeletemet, hogy félrevezessem őket, hogy elhitessem velük, hogy a zsiráf strucc... De egyre inkább éreztem, hogy fiatal barátunk már nem hiszi el ezeket a magyarázatokat. Elefántnyomokra bukkantunk... vízilovak tűntek fel, s bizony, víziló és elefánt olyan ritka Amerikában, mint tisztességes ember itt Benguelában. Végül, hogy befejezzem, az az öreg néger egy fa tövében rábukkant azokra a villákra és láncokra, melyeket odahánytak a szökni készülő rabszolgák. S akkor az történik, hogy egyszerre csak ordítani kezd egy oroszlán, amit igazán nem lehet macskanyávogásnak mondani... Hidd el, csak annyi időm volt, hogy felkaptam a lovamra, s ide vágtattam.

– Persze... persze... de azért mégis okosabb volna, ha száz mérfölddel tovább lennének.

– Az ember csak azt csinálja, amit lehet. De te is, aki a parttól követtél minket... jól tetted, hogy megőrizted a távolságot. Folyton szimatolt utánad az a kutya, úgy látszik, nem nagyon kedvel. Mi a csudát csináltál azzal a döggel?

– Semmit. De majd ő is megkapja tőlem a maga golyóját...

– Mint ahogy téged is elérne Dick Sand lövése, ha kétszáz lépésnyire a csöve elé kerülnél. Meg kell vallani, kitűnően céloz... s egészében véve ügyes egy fickó.

– Ügyes, vagy nem ügyes... drágán fizeti meg szemtelenségét.

Negoro arca leírhatatlan kegyetlenséget fejezett most ki.

– Hát bizony - mormolta Harris -, ez az én barátom se sokat változott újabb utazásai alatt... - Majd így folytatta: - Te Negoro, amikor a hajótörés helyén találkoztam veled, a Longa torkolatánál... épp csak azt köthetted nagy hirtelen a lelkemre, hogy csaljam olyan mélyen a karavánt, amilyen messze csak lehet... ebbe az állítólagos Bolíviába... de egy szót sem ejtettél arról, hogy mit csináltál két esztendeig. Hosszú... hosszú idő a mi életünkben két év. Amikor mint rabszolgahajcsárok együtt szolgáltunk az öreg Alveznál, te egy nap elhagytál minket, s azóta nem hallottam rólad. Megvallom, azt hittem, hogy egy angol cirkáló bizonyosan elfogta hajótokat, s fellógatott...

– Hajszál híja, Harris...

– Ami késik, nem múlik...

– Ó, köszönöm a kedvességed!

– Ugyan, mit akarsz? Ez a mesterségünkkel jár. Persze kevesebbet kockáztatsz, ha otthon az ágyadban pihensz, mint ha az afrikai partokon kufárkodsz. Szóval elcsíptek?

– Ahogy mondod.

– Angolok?

– Nem, portugálok.

– Az előtt vagy az után, hogy leadtad a szállítmányt?

– Utána - válaszolta kis habozással Negoro. - Látod, most már a portugálok a veszélyesebbek. Ma már ők sem akarnak rabszolgákat, pedig valamikor igen szépen kerestek velük. Figyeltek... feljelentettek... elcsíptek...

– Mire ítéltek?

– Hát csak arra, hogy a hátralevő napjaimat a luandai Szent Pál-tömlöcben morzsoljam le.

– Az ördögbe... egy ilyen fegyház nem nagyon egészséges hely ilyen fickóknak, mint mi, akik hozzászoktunk a jó, szabad levegőhöz! Inkább a kötelet választanám...

– De a hóhér kezéből nem tudsz ellógni, míg a börtönből...

– Hogyan sikerült?

– Hát úgy, Harris, hogy két héttel az után, hogy bedugtak a cellába, mégiscsak kijutottam egy angol gőzösre, amely Új-Zélandba indult, éppen Aucklandbe. Egy pint² vizem s egy kosár konzervem volt: ez volt az egész tartalékom az átkeléshez. Elhiheted, mit szenvedtem közben... de nem akartam, hogy felfedezzenek a nyílt tengeren. Ha ott megtaláltak volna... minden kezdődik elölről. Aucklandből visszaküldenek Luandába, ott pedig most már aztán igazán felkötöttek volna, úgy, ahogy mondtad. Így inkább rangrejtve hajókáztam.

– Nyilván mint potyautas, öregem... Nem, ez nem volt szép tőled, adós maradtál a szállással és a viteldíjjal... ejnye, ejnye...

– Tudod, azért harminc nap ott lent, a hajófenéken... nem gyerekség...

– Mégis visszajöttél a maorik³ földjéről. A visszautat is így tetted meg?

– Ugyan! Elhiheted, hogy csak egy után vágyódtam ott Új-Zélandban, hogy még egyszer Angolában lehessek, és folytathassam régi, szép mesterségünket.

– Hát az biztos, az ember ragaszkodik ahhoz, amihez hozzászokott...

– Tudod, tizennyolc hónapon keresztül...

Negoro hirtelen elhallgatott. Megkapta cimborája karját, s szinte nesztelenül suttogta:

– Te Harris... mintha valami rezegtetné a papiruszcserjést!

– Nekem is... úgy tűnik - mondta, és fegyvere után nyúlt.

Mind a ketten felálltak, és feszülten figyeltek.

– Úgy látszik, semmi - mondta nemsokára Harris -, talán csak a patak csörgése, egyre dagad a tegnapi záportól. Két év alatt az ember elfelejti az őserdő neszeit... de megint csak megszokja. Folytasd csak a történetedet... aztán majd rátérünk arra, mit csinálunk.

Visszaültek a fügefa alá, a portugál beszélt:

– Másfél évet éltem Aucklandben, miután sikerült észrevétlenül elhagynom a hajót. De átkozott dolog egyetlen dollár nélkül! Hogy valahogy élhessek, válogatás nélkül mindenfélébe bele kellett fognom. Dolgoztam!

– Mint valami tisztességes ember?

– Pontosan úgy, ahogy mondod.

– Szegény ördög! Igazán sajnállak.

– Közben folyton vártam valami jó alkalomra. Már majdnem elvesztettem a türelmemet, amikor végre befutott a Pilgrim a kikötőbe.

– Az a hajó, amely Angolába érkezett?

– Persze... ezen utazott Weldonné a gyerekével meg a rokonával. Tudod, valamikor szolgáltam hajón, igaz ugyan, hogy az rabszolgákkal kereskedett, de cseppet sem voltam zavarban, amikor a Pilgrim*re elszegődtem... Amikor jelentkeztem, már minden helyet betöltöttek, de szerencsémre a szakács kereket oldott Aucklandben. Miféle tengerész az, aki nem ért a konyhához? Mint hajószakács jelentkeztem. Így felvettek, s a *Pilgrim pár nap múlva fel is szedte már a horgonyt.

– De hát, ahogy az én ifjú barátom említette, ennek a *Pilgrim*nek legkisebb szándéka sem volt Afrika felé menni. Mi történt veletek?

– Dick Sand ezt talán sohasem fogja megérteni. De én elmagyarázom neked, s ha ez majd örömet szerez, felvilágosíthatod valami jó alkalommal a barátodat.

– Ez aztán igazán nem mindennapi történet.

– A Pilgrim Valparaísóba készült. Amikor felszálltam, én is csak Chiléig akartam utazni. Kissé valóban távol van Új-Zéland Angolától, de így is pár ezer mérfölddel közelebb jutottam volna ide. De az történt, hogy három héttel azután, hogy elindultunk, Hull kapitány egész legénységével elpusztult egy bálnavadászaton. Nem maradt más a fedélzeten, mint a hajósinas és a szakács.

– Te vetted át a parancsnokságot?

– Eleinte erre gondoltam, de tudod, öt erős néger volt még a fedélzeten, mind szabad ember, akik aligha engedelmeskedtek volna nekem. Okosabbnak tartottam, ha megmaradok szakácsnak.

– Így hát csak úgy véletlenül vetődtetek Afrikába?

– Nem... nem egészen. Csak talán az a csoda, hogy itt sikerült rád bukkannom, azon a partrészen, ahol a Pilgrim zátonyra futott. De az, hogy Angolába jöttünk, az aztán az én szándékom szerint történt. A te fiatal barátod ugyanis csakis az iránytűre támaszkodhatott, ha meg akarta tartani az irányt. Egy szép napon, tudod, elromlott a delejtű. A Pilgrim erős viharban irányt változtatott. Nem csoda, hogy az átkelési idő hosszúsága Dick Sandnek nem tűnt fel; ez tapasztalt tengerészt is megtévesztett volna. Anélkül, hogy ezt a hajósinas tudta volna, megkerültük a Hoorn-fokot, de én már megismertem messziről, a ködök között. Utána helyreigazítottam az iránytűt, s a vitorlás az északkeleti orkánban szinte repült Afrika partja felé... pontosan ide, Angolába, ahová vágyakoztam.

– A véletlen aztán úgy akarta, hogy itt akadjunk össze, s épp én csaljam be ezeket a derék embereket a gyarmat belsejébe. Persze hogy nem hihették másként, minthogy mi Amerikában vagyunk... Alsó-Bolíviára gondoltak, ami valóban kicsit hasonlatos ehhez a tájékhoz.

– Csakúgy, mint ahogy a te fiatal barátod azt hitte, hogy a Húsvét-szigetet látja, amikor a Tristan da Cunha-szigetek⁴ mellett hajóztunk el.

– Mást is megtévesztett volna.

– Tudom... tudom, épp ezt akartam kihasználni. Így sikerült Weldonékat száz mérföldnyire becsalni Afrikába.

– De most már tisztában vannak azzal, hová kerültek!

– Mit számít az? - legyintett Negoro.

– Mit fogsz csinálni velük? - kérdezte Harris.

– Mielőtt elmondanám neked, mesélj egy kicsit régi gazdánkról, az öreg Alvezról, akiről két éve nem tudok semmit.

– A vén gazember pompásan érzi magát, bizonyosan örülne, ha látna.

– Még mindig a bihéi piacra jár? - kérdezte Negoro.

– Egy éve már Kazonndéban van, a főtelepén.

– Milyen az üzlet?

– Ragyogó - kiáltott Harris -, annak ellenére, tudod, hogy egyre nehezebb lesz a portugál parton is a dolog. A szárazon a portugálok, a vízen az angol hajók... így aztán a rabszolgakivitel ezer bajjal jár. Csak Dél-Angolában lehet úgy-ahogy behajózni a szerecseneket, a siker némi reményével. E pillanatban is a raktárak telve vannak fekete áruval, várva, hogy hajót kapjunk a spanyol gyarmatok felé. A kormánnyal már nem lehet az embernek megértetnie magát; így aztán az öreg Alveznak is Afrika belseje felé kell fordulnia megint... Úgy hallom, Tanganyika irányában indul majd el, hogy szövetet cseréljen elefántcsont és rabszolgák ellenében. Még mindig jó üzleteket lehet kötni Egyiptommal és Moçambique-kal, ahonnan egész Madagaszkárt ellátják rabszolgával. De már előre látom, hogy egy idő múlva fel kell hagynunk az egésszel. Ez a Livingstone is, hogy az ördög vinné el, amint hallom... ha kikutatta a nagy tavak vidékét, ide is el akar jönni, Angolába. Egy másik utazó, valami Cameron, keletről nyugatra fogja megjárni a földrészt; Stanley is valami ilyenfélére készül. Mindez csak zavarja a mi köreinket, Negoro... Ezek azok a léhűtő utazók, akikért igazán nem lenne kár, ha egyikük sem térne vissza útjáról, hogy aztán elmesélhesse, mi történik a mi szép vidékünkön.

Majdnem úgy beszélgettek, mint tisztességes üzletemberek, akik valamilyen gazdasági válság küszöbén meghányják-vetik esélyeiket. Ki gondolhatta volna, hogy cukorzsákok és kávészállítmányok helyett náluk az „árucikket” emberek képezik? Ezekben a cinkosokban fikarcnyi sem volt abból, amit erkölcsnek nevezünk: a rabszolga-kereskedelem vad kalandjaiban eltöltött esztendők alatt minden emberi érzésüket elvesztették.

Ám Harrisnek igaza volt akkor, amikor azt mondta, hogy a civilizáció lassan-lassan mégis behatolt ezekre a vad vidékekre is - azoknak a bátor utazóknak a jóvoltából, akiknek neve elválaszthatatlanul összeforrt az egyenlítői Afrika felfedezésével. Ezeknek élén David Livingstone halad, utána Grant, Speke, Burton és Stanley. Ezek azok a hősök, akik mint az emberiség jótevői örökre bevésték nevüket a történelembe.

Mire idáig jutottak, Harris már tudta, mi történt a cimborával az utolsó két esztendőben, s azzal is tisztában volt, hogy most folytatni akarja régi mesterségét: igyekszik a zavarosban halászni. De azzal nem volt egészen tisztában, hogy milyen szerepet szánt Negoro a Pilgrim hajótörötteinek. Csak erre volt még kíváncsi.

– Mit akarsz csinálni ezekkel az emberekkel?

– Kétfelé osztom őket - mondta Negoro olyan megfontoltsággal, mely rég megérett szándékra mutatott -, egyik részét eladom rabszolgának... a többit...

A portugál zsivány elhallgatott, de arckifejezése mindent elárult.

– Kikre gondolsz? - kérdezte Harris.

– Hát persze hogy a feketéket adom el... Az öreg Tom nem ér ugyan sokat, de van közöttük négy erős néger, akiknek jó ára lesz a kazonndéi vásáron.

– Ebben igazad van, négy ilyen munkabíró, jó formájú, tanult néger egészen más áru, mint azok a vadak, akiket most cipelnek ki Afrika belsejéből. Ez már igaz... Amerikában született s ott nevelkedett fekete, akit visszacipelnek Angolába: nem mindennapi cikk, mondhatom. De mondd, volt valami pénz a *Pilgrim*en?

– Sajnos, csak pár száz dollár... Ezt már biztonságba helyeztem, de egészen más üzletekre is gondoltam.

– Légy már kicsit közlékenyebb - unszolta Harris.

– Nem mondok semmit - válaszolt a társa, aki úgy gondolta, hogy már eddig is túl sokat fecsegett.

– Szóval arra gondolsz, hogy az értékesebb árucikket is a kezünkbe kaparintsuk?

– Olyan nehéznek találod? - kérdezte Negoro.

– Egyáltalán nem, pajtás. Tíz mérföldnyire innen, Cuanzában az arab Ibn-Hamis egy rabszolgakaravánt vezet. Most csak az én visszaérkezésemre várnak ahhoz, hogy elinduljanak Kazonndé felé. A bennszülött fegyveresek segítségével elfoghatom a mi fiatal barátunkat. Csak arra kell rávenni, hogy Cuanza felé induljon.

– De hogy fog éppen ez az eszébe jutni? - kérdezte Negoro.

– Csak ez juthat az eszébe! Okos fiú, így kell határoznia, hiszen nem tudja, mi vár rá Cuanzában. Semmi esetre sem indul vissza azon az úton, amelyiken én vezettem őket. Bizonyosan elveszne az őserdőkben. Mi sem természetesebb, mint hogy a patak folyását választja, mely a part felé ömlik, és ezt követi. Nincs más választása, s ahogy ismerem, ezt fogja tenni.

– Lehet... - tűnődött Negoro.

– Semmi „lehet”... egészen bizonyos! Olyan ez, mintha találkozót beszéltem volna meg vele Cuanzában.

– Hát nem bánom - mondta Negoro. - De ahogy én ismerem Dick Sandet, egy percig sem fog késlekedni, ezért nekünk is fel kell kerekednünk, hogy megelőzhessük.

– Hát akkor induljunk is, pajtás!

Felkeltek, de ekkor újból meghallották a papiruszbokrok közt végigzizegő neszt, mely már az előbb is magára vonta a figyelmüket. Negoro megfogta Harris kezét. Hirtelen rekedt ugatást hallottak: egy eb jelent meg a fák szegélyén, és most ugrásra készült.

– Dingo! - kiáltotta Harris.

– Ez a dög most nem szökik meg előlem!

A kutya rávetette volna magát, amikor Negoro, Harris fegyverét felragadva, rálőtt az állatra.

Fájdalmas üvöltés volt a válasz, s Dingo eltűnt a sűrűségben.

Negoro szempillantás múlva követte a cserjésben.

Vércseppek jelezték az állat útját a papiruszbokrok közt... majd a vér erecskévé sűrült a part kavicsain.

– Az átkozott dög végre megkapta a magáét!

Harris szó nélkül nézte végig az egész jelenetet.

– Te Negoro, ez az állat nem nagyon kedvel téged.

– Eddig nem, barátom... de már többé nem lesz alkalma morogni.

– Mi baja volt veled?

– Régi história... a számadás nem mai keletű.

– Régi eset?

Negoro nem mondott semmivel sem többet. Harris tudta, hogy ilyenkor cimborája valami sötét, múltbéli kalandot hallgat el előle.

Néhány perc múlva mind a ketten megindultak a patak partján Cuanza felé.