A szörnyű szó

Ideje volt már, hogy fedél alá kerüljenek. Weldonné úgy érezte, képtelen volna ilyen körülmények között folytatni az utat. A kisfiú a láz rohamaiban kivörösödött, szüneteiben halotthalvány lett, szánalom volt ránézni. Anyja nem is engedte el egy percre sem maga mellől; még Nan gondjaira sem bízta, egész idő alatt karjában tartotta.

Nem csoda, hogy sóvárogtak fedél után. Ahogy az amerikai mondta, ma estére mindnyájuknak el kell érniük San Felicét.

Tizenkét nap volt mögöttük, tizenkét szabadban eltöltött éjszaka. Egy asszony számára elég ez ahhoz, hogy a végsőkig elcsigázza, még ha olyan erős lelkű is, mint Weldonné. De még sajnálatra méltóbb volt a szegény kisfiú, akinek a legegyszerűbb lázcsillapítót sem tudták megszerezni. Ez mindennél jobban gyötörte az anyát.

Dick és a feketék sokkal jobban bírták az utat.

Az élelmiszerek, melyek már fogytán voltak, a nagy megerőltetés ellenére is egészségben s jó erőben tartották mindnyájukat.

Harrisen nyoma sem látszott a fáradtságnak; nagyon is megszokhatta ezt az éghajlatot s a szüntelen erdőjárást. De ahogy közeledtek az ültetvényhez, Dick úgy érezte, mintha zárkózottabbá vált volna, s vidámsága valahogy mesterkéltebb lett, holott éppen az ellenkezője lett volna természetes. Ezt persze megint csak önmagában állapította meg a fiatal fiú, aki egy idő óta nem is próbálta elnyomni gyanúját az amerikaival szemben. De végre is milyen érdeke fűződhetnék Harrisnek ahhoz, hogy megcsalja őket? Dick erre nem tudott semmiféle magyarázatot találni, csak ösztönének engedve tartotta nyitva a szemét.

Lehet, hogy Harris megérzett valamit ebből a néma gyanakvásból, s ez okozta kedélyének változását, különösen „fiatal barátjával” szemben.

Folytatták a menetelést.

Az erdő kissé megritkult, a fák már nem képeztek szinte áthatolhatatlan sűrűséget; elszórtan, csoportokban nőttek. Mintha valóban elérkeztek volna a pampa szélére, amelyről Harris oly csábítóan beszélt.

A nap első óráiban semmi sem történt, ami szaporította volna Dick titkos aggodalmait. Csupán két körülményt figyelt meg. Lehet ugyan, hogy nem volt semmi jelentőségük, mégis, jelenlegi lelkiállapotában, semmit sem hagyhatott ki vizsgálódásából, ami egyszer felkeltette gyanúját.

Elsősorban Dingo viselkedése nyugtalanította Dicket.

A kutya az egész út alatt mintha valamilyen nyomot követett volna, s most egyszerre egészen megváltoztatta eddigi mozdulatait. Eddig ugyanis a talajt szaglászta, egyes fákat és növényeket, panaszosan ugatott, mintha csak fájdalmának adna kifejezést. Ám ezen a napon hangja egyszerre erősebbé vált, mintha dühös volna; egészen úgy viselkedett, mint amikor Negoro végigment a Pilgrim fedélzetén.

Gyanú futott át Dick agyán, s ezt a feltevést csak megerősítette Tom szava:

– Nézze csak, Dick úr, milyen furcsa! Dingo most nem szaglássza úgy a földet, mint eddig, még tegnap is. Most a levegőben szimatol, egészen ideges, szőrét felborzolja. Mintha csak messziről érezne valamit...

– Negoróra gondol? - suttogta Dick, s megragadva a derék néger karját, intett neki, hogy ő is egész halkan beszéljen.

– Igen, Negoróra, Dick úr. Mondja, nem lehetséges, hogy ő végig a nyomunkban volt?

– Én is ezt hiszem, Tom, sőt még azt is, hogy ebben a pillanatban nem lehet nagyon messze tőlünk.

– De miért... miért? - kérdezte Tom.

– Vagy az lehet az oka, hogy Negoro nem ismeri ezt a vidéket, és így nem akar elszakadni a nyomunktól...

– Vagy pedig? - kérdezte izgatottan Tom.

– Vagy pedig... ő ismeri jobban az utat, és akkor...

– De hogy ismerhetné jobban? Hiszen Negoro sohasem járt ezen a vidéken!

– Ki tudja, merre járt, és merre nem? - mormolta Dick. - Egy mindenesetre nem kétséges: Dingo úgy viselkedik, mintha ez a gazember, akit gyűlöl, egészen közel lenne hozzánk.

Elhallgatott, hogy magához szólítsa Dingót. A kutya némi habozás után közeledett.

– Fogd meg, Dingo! Negoro! Negoro!

Dingo dühös ugatásban tört ki: egyszerre eliramodott a gyűlölt név hallatára, mely nem tévesztette el hatását. Mintha bizony Negoro valamelyik facsoport mögött rejtőzködnék.

Harris tanúja volt az egész jelenetnek; szája szélét összeszorította, s úgy közeledett Dickhez.

– Mit akar Dingótól?

– Semmit sem, Harris úr - válaszolt kedélyesen Dick helyett Tom -, csak éppen valami új hírt igyekeztünk megtudni arról az útitársunkról, aki velünk volt a hajón, s utána elmaradt.

– Ó - válaszolt az amerikai -, az a portugál jut eszükbe, az a hajószakács, akiről beszéltek?

– Róla van szó - mondta Tom. - Ha az ember figyeli Dingót, nem kétséges, hogy Negoro itt van valahol a közelben.

– De hogyan lehetne itt? - kérdezte tamáskodva Harris. - Hiszen ahogy én tudom, ez az ember soha nem járt azelőtt errefelé.

– Ki tudja, mi igaz s mi nem abból, amit mondott - válaszolt Tom.

– Ej, bizony igazán csodálatos lenne - gondolkozott el Harris. - De ha úgy gondolják, kutassák át akkor ezt a bozótot. Az sem lehetetlen, hogy az a szegény ördög végső kétségbeesésében vonszolta magát ide, talán bajban van...

– Ez felesleges, Harris úr - felelte Dick. - Ha Negoro idáig el tudott jönni, akkor még messzebbre is képes eljutni. Nem olyan ember, aki nem tudná magát kihúzni a bajból...

– Ahogy gondolják - vonogatta a vállát Harris.

– Dingo, hallgass! - fejezte be röviden Dick a beszélgetést.

Dick második megfigyelése Harris lovára vonatkozott.

Egyáltalán semmi jel sem árulta el, hogy érzi már az „istállószagot”, mely annyira jellemző a nagy távolságokat futó hátasállatok magaviseletére. Nem szaglászott a levegőbe, nem sietett előre, nem tágította az orrcimpáit, nem nyerített vidámabban, mintha megérezné a hosszú utazás végét. Éppoly egykedvű, érdektelen volt, mintha a hacienda, ahol pedig többször is megfordult már, még mindig százmérföldnyi távolságra lenne.

„Nem úgy viselkedik, mintha érezné már az út végét” - sóhajtott magában Dick.

Pedig ha Harris szavát vette számításba, s reggeli indulásukkor valóban csak hatmérföldnyi távolság választotta el őket az ültetvénytől, akkor délutánig legalábbis négyet meg kellett tenniük. Ha tehát a ló még mindig nem érez semmit az istálló szagából, melyre az állat is annyira vágyakozik, akkor semmi, de semmi sem árulja el annak a nagy településnek a közelségét, ahol a San Felice-i haciendának lennie kellene.

Weldonné, akinek érdeklődését úgyszólván kizárólag kisfia kötötte le, maga is csodálkozott azon, hogy milyen kietlen tájékon járnak. Ilyen kis távolságban a tanyától még egyetlen bennszülöttet, egyetlen pásztort sem találtak sehol. Vajon nem tévesztette-e el Harris az utat? Nem, erre nem is szabad gondolnia. Néhány napos késés a kisfiú halálát jelentené!

Ezalatt Harris a kis csapat élén járt. De most mintha nyugtalanul tekingetett volna jobbra-balra, olyan ember módjára, mint aki nem egészen biztos a tájékozódásban.

Weldonné lehunyta szemét, hogy ezt ne is lássa.

Körülbelül egy mérföldet tettek meg a sík vidéken, de aztán sűrűsödni kezdett az erdő, s ők újból behatoltak a fák rengetegébe.

Hat óra körül a sűrűségben olyan csapásra bukkantak, melyet nyilvánvalóan hatalmas állatok gázoltak le előttük. Dick figyelmesen kémlelte a terepet.

De az ágak olyan magasságban törtek le, mely a legmagasabb ember termetét is meghaladta. Az erősebben felázott talaj is olyan lábnyomokat őrzött meg, melyek semmi esetre sem származhattak jaguártól.

Vajon azoknak a titokzatos „ais”-oknak¹ lennének a nyomai? Hiszen hogyan is lehetne másképp megmagyarázni, hogy a sérült ágak ilyen különösen magasan vannak?

Csak elefántok hagyhattak maguk után ilyen nyomokat, csak ezek az ormányosok tördelhették le ilyen magasan az ágakat. De elefántok sohasem voltak s nincsenek is Amerikában - sohasem honosították meg őket ezeken a vidékeken.

El kellett tehát azonnal vetni azt a feltevést, hogy elefántok törték a csapást.

Akárhogyan volt is, Dick semmi esetre sem mutatta, mennyire gondolkodóba ejti az, amit tapasztal. Még az amerikait sem kérdezte gyanúja felől. Mert hát mit is várhatna egy embertől, aki azt igyekezett bizonyítani, hogy a zsiráfok struccok? Harris bizonyosan most is kitalálna valamit, ami semmit sem változtatna a helyzeten.

Akárhogyan volt is, Dick már végleg megalkotta véleményét Harrisről. Ez az ember áruló! Csak az alkalomra várt, hogy becstelenségét bebizonyítsa, és leszámoljon vele. Belső érzése súgta, hogy ez az alkalom nincs már messze.

De mi lehet Harris titokzatos célja? Milyen sorsot szánt a Pilgrim hajótörötteinek? Dick folyton arra gondolt, hogy az ő felelőssége csak nőtt azokkal szemben, akik a vitorlás katasztrófája után is így összetartoznak. Neki és csak neki kell mindent elkövetnie megmentésük érdekében. Ezt az asszonyt, ezt a gyereket, ezeket a négereket, szerencsétlenségének sorstársait, csakis ő mentheti meg. De amennyire megállta a helyét a viharos habokkal szemben fent a fedélzeten, annyira tanácstalan volt most az ismeretlen, fenyegető veszedelemben.

Dick nem hunyhatta le többé szemét a szörnyű valóság előtt, melynek eljövetelét minden percben erősebben érezte. A tizenöt éves kapitány, akit a végzet sodort a Pilgrim parancsnoki hídjára, férfiúhoz méltón érezte a felelősséget, elsősorban Weldonnéval és gyermekével szemben. De miért nyugtalanítsa szegény asszonyt mindaddig, míg a tragikus pillanat be nem következik?

Akkor sem szólt egy szót sem, amikor egy elég széles vízfolyás partjához értek, s ott hatalmas állatokat látott, melyek sietve tűntek el a sűrűségben.

„Víziló... víziló!” - akarta kiáltani, de uralkodott magán.

Valóban vízilovak voltak, ezek a hatalmas, duzzadt fejű óriások, melyeknek fogazata lábnyi hosszú... ezek a rövid lábú, csupasz bőrű szörnyetegek... Vízilovak: Amerikában!

Egész nap meneteltek, de már nagyon is kimerülve. A fáradtság eluralkodott a legerősebbeken is. Nem volt kétség: a legsürgősebb szükségük van már arra, hogy fedél alá kerüljenek.

Weldonnét csak kisfia sorsa érdekelte, és talán nem is érezte annyira a kimerültséget, mint inkább aggodalma nőtt, s félt, hogy erői elhagyják. Csak Dick uralkodott magán vaseréllyel, hogy úrrá ne legyen rajta a fáradtság.

Úgy hét óra felé Tom különös tárgyat talált a fűben, mely felkeltette érdeklődését. Fegyver volt: görbe, késszerű penge, mely durván faragott elefántcsont nyélben végződött. A kést Tom Dickhez vitte. A fiatal fiú kezébe vette a fegyvert, s most már ő mutatta Harrisnek:

– Most már nem lehetnek messze a bennszülöttek!

– Nem, nem lehetnek... - válaszolt Harris - viszont még is...

– Viszont mégis? - nézett Dick kérdően Harris szemébe.

– Egészen közel lehetünk már a tanyához, úgy értem... csak éppen... - mondta habozva az amerikai.

– Szóval úgy érti, hogy eltévedt? - kérdezte élesen Dick.

– Nem... dehogy, nincs szó eltévedésről - válaszolta Harris -, nem, a tanya már nem lehet három mérföldnél távolabb. De én a rövidebb utat akartam választani, amikor átvágtam az őserdőn... és talán nem egészen helyesen tettem...

– Talán - válaszolta Dick.

– Azt hiszem - mondta az amerikai -, a legokosabb lesz, ha előremegyek körülnézni...

– Nem, Harris úr, most nem fogunk elválni egymástól - mondta Dick igen határozott hangon.

– Ahogy gondolja - válaszolt az amerikai -, viszont így éjszaka igazán nem lesz könnyű vállalnom a vezetést.

– Nem, erről nincs szó. Éjjelre tábort ütünk - mondta Dick. - Weldonné bizonyosan beleegyezik abba, hogy még egy utolsó éjszakát a szabadban töltsünk s reggel, amikor kivilágosodik, újból útnak indulunk. Két-három mérföldet igazán meg tudunk tenni egy-két óra alatt.

– Hát rendben van, csináljuk így - egyezett bele Harris.

Ebben a pillanatban Dingo dühödt ugatásba kezdett.

– Ide, Dingo, ide! - szólt rá Dick a kutyára. - Tudod, hogy pusztaságban vagyunk, és itt nincs senki.

Így hát az utolsó táborozás megkezdődött. Weldonné egyetlen szó nélkül engedelmeskedett. A szegény kis Jack, elcsigázva a láztól, ott hevert a karjai között.

A lehető legjobb helyet keresték, ahol eltölthetik az éjt.

Hatalmas facsoportot választott ki éppen Dick, melynek alján kényelmes szállás kínálkozott volna, amikor az öreg Tom hirtelen felkiáltott:

– Dick úr... nézzen csak ide... ide!

– Mi van, öreg Tom? - válaszolt a fiú határozottan.

– Itt... itt... nézze... a fákon... vérnyomok, mindenütt vér... és itt... a földön csonka emberi végtagok...

Odarohant ahhoz a helyhez, ahol Tom állt. Megrázkódott, majd ő tért először magához:

– Hallgass, Tom, ne szólj egy szót sem!

A földön valóban levágott emberi kezek hevertek, néhány szétesett favilla és egy széttört vaslánc.

Szerencsére Weldonné nem látott semmit ebből a szörnyűségből.

Ami Harrist illeti, ő most háttérben maradt. De ha valaki ebben a pillanatban megfigyelte volna, óriási változást vett észre rajta: arcát egyszerre elöntötte a kegyetlenség kifejezése.

Dingo odahúzódott Dickhez, s a véres maradványokat szimatolva vadul, hevesen ugatott.

Tom, az öreg Tom mozdulatlanul állt a villák, s a széttört vaslánc előtt, mintha lába gyökeret vert volna a földben. Szeme szinte kidagadt üregéből, kezét összekulcsolta, alig érthetően mormolta magába:

– Már láttam ezeket a villákat... ezeket... egészen kicsi koromban... láttam...

A gyermekkor szörnyű emlékei most törtek fel az öntudat küszöbe alól. Beszélnie kellett... beszélni...

– Hallgass, Tom... hallgass... az isten szerelméért, gondolj Weldonnéra... ne szólj egy szót se most!

S a fiú magával vitte az öreg Tomot.

Más helyet választottak éji nyugovóra, s a kicsi csapat nekikészült a pihenésnek.

Elkészítették a vacsorát, de alig nyúlt valaki az ételhez. Olyan fáradt volt mindenki, hogy étvágyuk közben elillant. A nyugtalanság valósággal rémületté fokozódott.

Lassan betört a sötétség, nemsokára áthatolhatatlanná vált. Az eget hatalmas felhők borították, nyugaton a látóhatár szélét villámok nyaldosták. A szél viszont elállt, egyetlen falevél sem rezdült. A nappali lármát az éj mélységes csendje váltotta fel, mintha a villamossággal telített levegő alig közvetítette volna a hangokat.

Dick Austinnal és Battal együtt őrködött. Feszülten figyeltek, vajon ebben a nehéz, sűrített levegőben meghallanak-e valami zajt, észrevesznek-e felvillanó fényjelet. De semmi-semmi nem zavarta az éjszaka sötét némaságát.

Tom egészen magába roskadt, mint akit hirtelen valami váratlan élmény kerített a hatalmába.

Weldonné lassan ringatta karjában a gyereket, minden gondolatával hozzátapadva.

Csak Benedek bácsi aludt valamennyiük közül, mert őt igazán nem érintette az általános nyugtalanság.

Úgy tizenegy óra tájban hosszú, mély üvöltést hallottak, melyet hasonló, de valamivel élesebb másik hang kísért.

Tom felugrott, mintegy hallgatózva a sűrű felé, mely talán egymérföldnyi távolságban lehetett.

Dick ebben a pillanatban megragadta Tom karját, de nem tudta megakadályozni, hogy a fekete ne kiáltsa el magát:

– Oroszlán! Oroszlán!

Gyermekéveiből ráismert az oroszlán szörnyű hangjára.

– Oroszlán! - ismételte még egyszer.

Most már Dick nem tudta tovább türtőztetni magát: késsel a kezében rohant ahhoz a helyhez, ahol Harris feküdt.

De vezetőjüket már nem találta ott: hűlt helye volt; vele együtt eltűnt a lova is.

Mint derült égből a villámcsapás, úgy villant át most Dick agyán a szörnyű felismerés. Nincsenek azon a földtájon, ahol lenniük kellene!

Nem, hát nem az amerikai partra vetette a *Pilgrim*et a pusztító áradat! Nem a Húsvét-szigetet látták akkor, amikor felmérte a hajó helyzetét az óceán közepén, talán valami más sziget lehetett, mely épp úgy feküdt nyugatra ettől a világrésztől, mint ahogy a Húsvét-sziget terül el Dél-Amerika partjaival szemben.

Tehát az iránytű megcsalta az út nagy része alatt. Most már tudnia kell azt is, miért. A vihar tévútra terelte őket; bizonyosan meg kellett kerülniük a Hoorn-fokot, s így a Csendes-óceánból átkerültek az Atlanti-óceánba! Hajójának sebessége - amit nem bírt lemérni - éppen kétszerese lehetett annak, mint ahogyan számították.

Így minden érthető: miért nem láttak sehol gumifát, miért nincs kininfa, Dél-Amerika e két jellemző növénye... Igen, így, csak így érthető, ha ez nem az Atacama-fennsík, de nem is a bolíviai pampa!

Hát valóságos zsiráfokat s nem struccokat láttak menekülni. Elefántok törtek csapást az őserdőn keresztül. Valóságos vízilovak nyugalmát zaklatta fel Dick a nyirkos, füves part mentén. S nem is valami ritkaság a cecelégy, amelyet Benedek bácsi fogott, s melynek mérges csípésétől kidőlnek a karavánok állatai.

Valóban oroszlán üvöltése törte át az éjszaka küszöbén a rengeteg csendjét. A villa, széttört lánc: rabszolga-kereskedők gyászos szerszáma, mint ahogy az volt a talált kés is. A levágott kezek csak a szerencsétlen foglyok kezei lehetnek.

A portugál Negoro s az amerikai Harris - közönséges cinkosok. A szörnyű szó most már ellenállhatatlan erővel tört fel Dick ajkán:

– Afrika... az egyenlítői Afrikában vagyunk, a rabszolgák és a kufárok földjén!