Útközben

Dick Sandnek - bizonyára nem egészen ok nélkül - erősen elszorult a szíve, amikor alig háromszáz lépésnyire a folyóparttól befordultak a sűrűbe, az őserdőbe, mely most tíz hosszú napon át szegélyezi az útjukat.

Weldonné jókedvű volt és bizakodó, holott neki - az asszonynak és anyának - kétszeres ösztönnel kellett volna megéreznie, hogy minden okuk megvan az aggodalomra.

Két dolog volt, ami megnyugtatta. A pampák vidéke nem állt a veszedelmes tájékok hírében, hiszen nem lakták vadállatok. Ezenfelül teljesen megbízott Harrisben mint vezetőben. Olyan biztos volt a fellépése, hogy el sem lehetett volna képzelni róla, hogy eltévedhet.

Az útirend a következő volt:

Elöl Dick Sand ment és Harris, mindketten lőfegyverekkel, mintegy előcsapatot képezve. Utánuk Bat és Austin, ugyancsak puskákkal és bozótvágó késekkel. Ezután következett a lovagló Weldonné a gyerekkel; mögötte Tom és Nan. A menetet Acteon zárta le, a kis csapat utolsó puskájával, és Hercules, hatalmas szekercével az övében.

Dingo nyugtalanul kószált közöttük, mintha szüntelenül valami nyomot keresne.

Mióta a Pilgrim hajótöröttei partra vetődtek, Dingo viselkedése egészen megváltozott. Állandó izgalomban élt. Időnként hosszú, fájdalmas vonítással adta jelét nyugtalanságának. Különös állapotát természetesen mindenki észrevette, de ki tudta volna megmagyarázni annak az okát?

Benedek bácsit éppen olyan nehéz lett volna menetoszlopba kényszeríteni, mint Dingót. Bádogszelencéjével a vállán, hálójával a kezében, nyakában a hatalmas nagyítóval, hol elöl, hol hátul tűnt fel a magas fűben, melyben méltó féregzsákmányt remélt, kitéve magát annak a veszedelemnek, hogy valamilyen mérges kígyó megmarja.

Az első órában Weldonné hússzor is odaszólította magához, de hiába.

– Benedek bácsi - mondta végül -, nagyon kérem, ne kóboroljon el jobbra-balra. Ebben az esetben igazán teljesíthetné kívánságomat.

– Csak akkor lépek ki a sorból, igazán, ha hirtelen meglátok egy soklábút...

– Ha nem hagyja nyugton továbbrepülni őket, mialatt továbbhaladunk, egyszerűen el fogjuk kobozni a dobozát.

– A szelencémhez akarnak nyúlni? Nem, ezt sohasem engedem meg! - kiáltotta felháborodva az öreg tudós.

– Nemcsak a dobozt, de a hálót is - folytatta tettetett könyörtelenséggel Weldonné.

– Talán még a szemüvegemet is... No, csak azt szeretném látni!...

– Azt is, ha mindent akar tudni. Köszönöm, hogy figyelmeztetett rá. Ez a legokosabb, amit tehetünk. Talán rendre kényszeríthetjük azzal, hogy elvesszük a látását.

Ez a háromszoros fenyegetés legalább egy órára elvette Benedek bácsi kedvét a kószálástól. De aztán újból kitört belőle az engedetlen bogarászszenvedély. Most már Herculesre hárult a feladat, hogy vigyázzon rá. A jól kieszelt haditerv szerint az óriásnak úgy kell bánnia Benedek bácsival, ahogy a tudós bogaraival bánik, vagyis alkalomadtán szépen nyakon ragadja, és beteszi a többiek közé.

Ezek után nem kellett többé sokat törődni Benedekkel.

A kis csapat elegendő fegyvert vitt magával, és állandóan résen is volt, Harris szerint csak a nomád indiánok jelenthettek veszedelmet, bár valószínűnek tartotta, hogy azokat is ki tudják kerülni. Ennek ellenére mindent megtettek egy esetleges támadás kivédésére.

Azok az ösvények, melyeken az erdőbe behatoltak, voltaképpen csak alkalmi csapások voltak, melyeket inkább vadállatok, mint emberek törhettek maguknak. Így aztán meglehetősen nehezen juthattak csak előre. Számítaniuk kellett arra, hogy napi tizenkét órai meneteléssel legfeljebb ha öt-hat mérföldnyi utat tesznek meg naponta.

Különben nagyon szép volt az idő. A nap majdnem függőlegesen állt a fejük felett, s úgy szórta rájuk a sugarait. A síkságon a hőség elviselhetetlen lett volna, ahogy azt Harris nyomatékosan meg is jegyezte, de itt a fák mennyezete alatt könnyűvé vált a tropikus hőség is.

A fák nagy része ismeretlen fajtához tartozott. Sem Weldonné, sem a feketék nem ismerték őket. Ha szakértő lett volna köztük, annak inkább kiváló minőségük tűnt volna a szemébe, mint törzsük nagysága és vastagsága. Itt volt például a bahunia¹ vagy vasfa, amott a molompi², ez a könnyű, de szívós fajta, melyből evezőket s lapátokat faragnak, s melynek törzse bőséges gyantás váladékot ereszt. Valamivel távolabb nőttek a fustetfák³ s a gaiacok⁴, melyek között tizenkét láb átmérőjű is akad.

Ahogy az erdőbe behatoltak, Dick sűrűn kérdezgette Harristől az egyes fák nevét.

– Sohasem járt még a dél-amerikai partokon? - kérdezte Harris a fiatal parancsnokot.

– Nem, egyszer sem kötöttünk ki még itt, és senkivel sem beszéltem az itteni növényzetről, aki értett volna hozzá.

– Szóval nem járt sem a Tűzföldön⁵, sem Chilében.

– Nem, sohasem - volt a válasz.

– De talán ön, asszonyom, járt erre... Az amerikaiak szeretnek utazgatni, és kétségtelenül...

– Nem, uram - felelte Weldonné -, a férjem üzleti érdekei Új-Zélandhoz fűződnek, s így én még nem is jártam vele másfelé. Senki sem ismeri közülünk Dél-Bolíviát.

– Úgy hát, asszonyom, most egy nagyon különös vidéket fognak megismerni. Ez a vidék lényegesen különbözik például a peruitól vagy a brazíliaitól. Növény- és állatvilága egészen zavarba ejti a természettudósokat. Azt mondhatnám, hogy szinte szerencsés helyen vetette önöket partra a véletlen.

Minthogy a kis csapat tagjai közül senki sem ismerte a vidék növényzetét, Harris rendre mutogatta nekik a legfeltűnőbb fajtákat.

Persze sajnálatos volt, hogy Benedek bácsi érdeklődése kizárólag a rovarokra korlátozódott. Ha különleges soklábúakat nem is talált, annál inkább felkelthette volna érdeklődését a növényvilág. Végtelen gazdagsága tenyészett itt a különös növényzetnek, melyhez hasonlót sehol sem lehet látni az Újvilág tropikus erdőségeiben. De Benedek bácsi nem szerette a botanikát, nem is értett hozzá. Sőt valósággal ellenszenvet érzett a virágokkal szemben, mert úgy tartotta, hogy kelyhükbe börtönzik a szegény bogarakat, sőt gyakran el is bódítják őket mérges nedveikkel.

Némely helyen elmocsarasodott az erdő. Apró erek kúsztak az iszalagok alatt, mintha táplálni sietnének a kis folyót. Némelyik egész patakká duzzadt, úgyhogy gázlót kellett keresniük. A patakok partján különös nádfélék lengedeztek, melyeket Harris papiruszcserjéknek⁶ nevezett. Nem tévedett, ez a növény magasra nőtt itt a nedves talajon. De mihelyt a nedves talajrészről kikerültek, újból a fák vették át a cserjék helyett a vezető szerepet.

Harris néhány nagyon szép ébenfát mutatott, mely feketeség és keménység tekintetében túltett a legszebb árucikken is. Számos mangófát⁷ is láttak, pedig már jó messze jártak a partvidéktől.

Dús árnyékban haladt a kis csapat. Harris azt mesélte, hogy a babonás bennszülöttek nem merik ezt a kitűnő gyümölcsöt adó fát elültetni, mert úgy tartják, hogy „aki elültet egy mangófát, meghal”.

Az út első napjának második felében, délután a kis csapat már megérezte, hogy domborodik a felszín. Mintha hullámzott volna a föld felülete, ahogy a síkság egybefolyt a hegyvidékkel. Itt az erdő kissé ritkábbá vált, egyes facsoportok el is szakadtak egymástól, és könnyebben juthattak volna előre, ha a földet nem borítják el az indák mindent összegomolyító iszalagjai. Úgy érezték, mintha a tropikus Indiában járnának, a dzsungelben. Különösen az indigó⁸ tenyészett mindenütt bőségben. Harris úgy magyarázta, hogy ez a legveszedelmesebb élősdije a környéknek - ha alkalmilag elhagynak egy darab megművelt földet, az indigó tüstént birtokába veszi az ugart.

Csak gumifával nem találkoztak sehol, az Újvilág flórájának ezzel a jellemző fájával, pedig Dick megígérte Jacknek, hogy megmutatja neki a kaucsuk fáját, melynek nedvéből kedves játékai, babái, labdái, tornaszerei készülnek. Jack tehát azt remélte, hogy a fa lombja között minderre ráakad majd, de mert egyetlen gumifával sem találkoztak, a gyerek elégedetlenkedett és panaszkodott.

– Ne türelmetlenkedj, kis pajtás - mondta Harris -, ha eddig nem is láttunk egyet sem, elég akad belőle majd a tanya közelében.

– És azok aztán valóban olyan ruganyosak, mint a labda? - érdeklődött a kisfiú.

– De még milyen ruganyosak! De várj csak, addig is kárpótollak egy nagyszerű gyümölccsel... nézz csak ide...

Harris ismeretlen gyümölcsöt tépett le egy fáról, a gyümölcs olyan zamatosnak látszott, akár az őszibarack.

– Mit gondol, Harris úr, nem árt meg ez a gyereknek? - kérdezte aggódva Weldonné.

– Mért ártana meg, asszonyom? - válaszolta Harris, és mintegy megnyugtatásképpen maga is beleharapott egy gyümölcsbe. - Ez a mangó gyümölcse - tette hozzá.

Jack nem sokáig kérette magát, hanem akárcsak Harris, beleharapott a gyümölcsbe. Mindnyájan követték a példájukat, szétosztva egymás között a mangófa gyümölcsét.

Ennek a mangófajtának a gyümölcsei, ellentétben más, szeptemberben beérő mangófával, március-áprilisban érnek - így hát szinte kapóra jöttek utasainknak.

– Jaj, de jó! Milyen nagyszerű! - ujjongott a kis Jack, miközben teletömte száját az ízes gyümölccsel. - De az én Dick barátom nyersgumit ígért nekem, ha jó leszek, és én most már nyersgumit szeretnék kapni!

– Megkapod, Jack - válaszolt Weldonné -, hiszen Harris úr is megígérte neked.

– De ez még nem minden - folytatta Jack -, hiszen Dick még mást is kilátásba helyezett.

– Mondd meg hát: mi mindent ígért neked az a te Dick barátod? - kérdezte Harris érdeklődéssel.

– Kolibrit⁹ is.

– Igen... kolibri is lesz majd, csak kicsit messzebb, kisfiam - válaszolta az amerikai.

Bizonyos, hogy a kis Jacknek minden oka megvolt rá, hogy kolibrikat keressen. Ezen a vidéken csapatostul kellett volna szálldogálniuk, hiszen tudjuk, hogy Amerika őslakói, az indiánok, akik számtalan költői névvel illetik ezt a kedves madarat, ragyogóan színes, csodálatos szövetté varázsolják a tollait. „Az égi virág, mely a földi virág felett suhan” - ez a kis madár legkedvesebb neve, de úgy is mondják, hogy „drágakő, mely felragyog a napsugár tüzében”. Az indiánok képzelete költői nevet adott mind a százötven fajtának, mely a kolibrik csodálatos törzsét képviseli ezen a földön.

Annak ellenére, hogy Bolíviában valóban rengeteg kolibrifajtának kell tenyésznie, a kis Jacknek egyelőre meg kell elégednie Harris ígéretével. Szerinte a kolibrik nem szeretik a parti tájakat, s nem is találkozhatnak velük, míg túl közel vannak az óceánhoz.

– Majd a tanyán - mondta - egész nap hallhatják éles hangjukat, hiszen ezek a kis madarak egyáltalán nem kerülik el a lakott helyeket.

– Jaj, de szeretnék már ott lenni a tanyán! - sóhajtott a kis Jack.

Hogy minél előbb odaérjenek az annyira sóvárgott haciendához, pihenőiket kellett lerövidíteniük. Weldonné és társai így igazán csak a legszükségesebb pihenőket engedték meg maguknak.

Az erdő képe lassanként megváltozott. Széles tisztások nyíltak a farengetegben. A mohaszőnyeg felszakadt, s alóla kemény, vöröses, érdes gránit kandikált elő. Szasszaparilla¹⁰-mezőkön kellett keresztülhatolniuk. Ennek a gyomfélének szárai oly kusza fonadékot alkotnak, hogy utasaink lassanként visszakívánkoztak a tropikus őserdőbe.

Mire lement a nap, körülbelül nyolcmérföldnyire hagyták maguk mögött a barlangot. Semmi különösebb esemény nem történt. Nagyobb fáradság nélkül haladtak előre. De ez még csak az első nap volt, a következők bizonyára nehezebbek lesznek.

Úgy egyeztek meg, hogy az erdőszélen ütnek tábort. Kényelmesebb berendezkedésről szó sem lehetett - beérték annyival, hogy nyugodtan eltölthetik az éjszakát. Két-két órai váltással egy-egy őr vigyáz majd az álmukra. Elégnek tartottak ennyi óvintézkedést, hiszen se bennszülöttektől, se vadállatoktól nem kellett tartaniuk.

Más, alkalmas menedék hiányában egy óriási mangófát választottak ki, melynek hatalmas, szétterülő lombozata valóságos sátorként borult fölibük. Ez alá kényelmesen befészkelhették magukat.

A kis csapat megérkezésekor a fa koronájában fültépő hangverseny kezdődött.

Zöld papagájok tábora volt a mangófa. Veszekedő, lármás, vad madárnép ez, ragadozó és vérszomjas - cseppet sem olyan szelíd fajta, mint amilyeneket Európában látni, azokban a rút, divatos ketrecekben.

A papagájok annyira hangosak voltak, hogy Dick puskalövéssel akarta elijeszteni őket a fáról. Harris azonban azzal az ürüggyel, hogy okosabb, ha nem hívják fel magukra a figyelmet, lebeszélte arról, hogy a fegyverét használja.

– Ha lehet, haladjunk lárma nélkül, így inkább elkerüljük a veszélyeket - tanácsolta.

Vacsorát nem főztek. A konzerv és a kétszersült elégséges táplálék volt, s egy ott folydogáló kis patak vize, néhány csepp rummal keverve, kitűnő italnak bizonyult. Mangógyümölccsel fejezték be az étkezést; amíg szedték, a papagájok visítva tiltakoztak a szokatlan rendbontás ellen.

A vacsora végén hirtelen szállt le a sötétség. A homály felkúszott a földről a fák tetejéig, s az ágak éles körvonala rárajzolódott a még világos égboltra. A szél elállt, mihelyt beköszöntött a sötétség. Levél sem rezzent, a papagájok is elnémultak, mintha maga a természet is belehullott volna a végtelen nagy szendergésbe.

– Ne gyújtsunk tüzet éjszakára? - kérdezte Dick Harristől.

– Semmi szükség rá - válaszolta az amerikai. - Hiszen még nincs hideg, és a mangófa megvéd a párázat ellen. Nem kell sem a hidegtől, sem a nedvességtől félnünk. A legokosabb, ha - mint mondom - feltűnés nélkül megyünk tovább, s a tüzet és fegyverropogást lehetőleg elkerüljük.

– Azt hiszem, Harris úr - mondta Weldonné -, felesleges az indiánoktól félnünk. A négylábú ellenséget viszont mégiscsak távol tartaná a tűz.

– Asszonyom - válaszolta az amerikai -, ezen a földrészen nincsenek veszedelmes vadállatok, és ha akadnának is, jobban félnek azok az embertől, mint az ember őtőlük.

– Erdőben vagyunk - szepegte a kis Jack -, és az erdőben mindig vannak állatok.

– Képzeld csak el, hogy hatalmas park közepén töltöd az éjszakát. Nemhiába mondják az indiánok: „Olyan itt, akár a paradicsomban.”

– De mégiscsak erdőben vagyunk.

– Az egyik erdő úgy különbözik a másiktól, kicsikém, mint az egyik állat a másiktól - felelte Harris nevetve.

– De kígyók mégiscsak vannak - mondta Jack.

– Nem, Jack - mondta Weldonné -, nincsenek kígyók, nyugodtan alhatsz.

– És oroszlán? - aggodalmaskodott a kisfiú.

– Árnyéka sincs, fiacskám - nevetett Harris.

– Hát akkor tigris?

– Kérdezd meg csak édesanyádat, hallott-e valaha arról, hogy ezen a földrészen tigrisek lettek volna.

– Nem, erről igazán nem lehet szó - mondta Weldonné.

– Lehet - vágta váratlanul közbe Benedek bácsi, aki most az egyszer részt vett a társalgásban -, ha oroszlán és tigris nincs is ezen a kontinensen, azért még vannak jaguárok és kaguárok¹¹.

– Azok vadak? - kérdezte szepegve Jack.

– Ugyan - legyintett Harris -, még a bennszülöttek sem félnek tőlük. A bennszülöttek csak úgy fegyvertelenül nekimennek. Hercules egyszerre kettőt morzsolna szét a tenyerével.

– Akkor te fogsz őrködni, Hercules - nyugodott meg a kisfiú -, és ha feltűnne egy ilyen vadállat, te...

– Akkor én megharapom, Jack úrfi - mutatta villogó fogát a fekete.

– Igen, elsőnek te őrködsz, Hercules, de mi majd leváltunk - állapította meg Dick a rendet.

– Nincs szükség rá, Dick úrfi, hogy maga is virrasszon, mi négyen elegendők vagyunk erre. Nagyobb szükség van arra, hogy vezetőnk kipihenje magát a hosszú, fárasztó út után.

– Köszönöm, Acteon, de én is ki akarom venni a részem...

– Nem, hagyd csak őket, Dick - szólt közbe Weldonné.

– De én is virrasztani akarok - szólt közbe a kis Jack, pedig már majdnem leragadtak a szemei.

– Jó, jó, kis Jackem... majd te is virrasztasz - válaszolt az anya, aki nem akart a gyermekével ellenkezni.

– De ha nincs oroszlán és tigris, talán farkasok vannak - szólalt meg újra a kisfiú.

– Azok sem igazi farkasok, inkább rókafélék - nyugtatta meg újból Harris -, amolyan bozótbeli kutyák, melyeket errefelé *guarras*nak neveznek.

– Harapnak? - kérdezte Jack ernyedetlenül.

– Ugyan, Dingo egymaga elbánnék velük.

– Azt már nem hiszem - mondta hatalmasat ásítva a kisfiú -, hiszen mégiscsak farkasoknak hívják őket, és akkor bizonyára azok.

Aztán végül is elaludt Nan karján, a mangófa lombjai alatt. Anyja odahúzódott hozzá, és megcsókolta. Aztán az ő fáradt szemei is álomra csukódtak.

Néhány perccel később Hercules visszavezette Benedek bácsit, aki éppen vadászni kezdett valami bogárra. A kiváló bogarász azokból a *cocuyos*nak nevezett világító bogarakból készült éppen „gyűjteni” egyet, melyek olyan jellemzőek Dél-Amerikára. De Hercules nem hagyta kiosonni vadászútjára mesterünket, hanem minden tiltakozása ellenére visszacipelte a közös táborhelyhez. Így szép számú világító bogár menekült meg a tudós szelencéjétől.

Néhány perccel azután, hogy álomra hajtották a fejüket, az óriási őr kivételével mindenki aludt.