A látóhatár

A vihar legveszedelmesebb formájában jelentkezett: kitört az orkán. A szél iránya délnyugativá vált; sebessége elérhette a 166 kilométert.

Egyike volt azoknak a szörnyű tengeri viharoknak, melyek partra vetik a lehorgonyzott hajókat, amikor a legbiztosabb parti berendezések sem bírnak ellenállni a pusztító erőnek. Ilyen volt az a forgószél, mely 1825 júliusában elpusztította Guadeloupe¹ szigetét. A hatalmas viharágyúkat is letépte az orkán a talapzatukról. Elképzelhető tehát, milyen könnyű játékszerévé válik egy vitorlás, melyet semmi sem köt a táncoló habokhoz. S mégis könnyed mozgása az egyetlen, melynek menekülését köszönheti. Ha elég erős a bordázata, kibírja a hullámok csapásait. Így volt a Pilgrim esetében is.

Néhány perccel utóbb szétszakadoztak a még feszülő vitorlák, a kis árbocot is letörte a szél. Dicknek le kellett mondania arról, az ilyenkor szokásos vitorlaműveletről, mely kis és erős vitorlák forgásával segíti a kormánykerék emberfeletti munkáját.

A Pilgrim már vitorlák nélkül futott, de a szél belekapaszkodott a hajótestbe, s így alig mérsékelte szédületes sebességét. Néha valósággal kiemelkedett a hajó a hullámokból, mintha csak a felszínen siklott volna tovább.

Elképzelhető, miként táncolt a vitorlás a szélvész fenyegető nyomása alatt. Attól kellett tartani, hogy valamelyik oldalán a hajótest erős ütést kap, s akkor ezt a nyomást nem bírja elviselni. A hullámhegyek gyorsabban mozogtak, mint a hajó, így félő volt, hogy szétverik a hajó farát, ha nem szalad elég sebesen. Ez minden hajó veszedelme, mely versenyt fut életéért a habokkal.

Hogyan lehetne elhárítani a veszélyt? A Pilgrim nem növelhette már sebességét, minthogy egyetlen tenyérnyi vitorlát sem őrzött meg árbocain. Csak a kormányban lehetett bízni, bár ez is tehetetlennek bizonyult az elemi erőkkel szemben.

Dick nem mozdult a kormányrúdtól, melyhez odaláncoltatta magát, nehogy egy hevesen átcsapódó hullám lesodorja. Tom és Bat szintén odakötötték magukat - készen arra, hogy segítsenek. Hercules és Acteon a korlátba kapaszkodva, a hajó orrában őrködtek.

Weldonné, a kis Jack, Benedek bácsi és Nan, Dick parancsának engedelmeskedve, kabinjukban maradtak. Weldonné szeretett volna a fedélzeten tartózkodni, de Dick erélyesen szembeszállt vele, mert nem akarta kitenni a veszélynek.

Az összes járatot légmentesen elzárták; remélni lehetett, hogy kitartanak akkor is, ha váratlan víztömeg zúdul rá a hajótestre. Ha beszakítaná az ár, ez végzetes veszélyt jelentene: mindent elöntene a víz s a hajó elsüllyedne. Egyelőre azonban a hajóteher egyensúlyban maradt a hullámjárás minden erejével szemben.

Dick nem is gondolhatott alvásra. Weldonné eléggé aggódott, nem meríti-e ki a fiút túlságosan az emésztő virrasztás. Végül az asszony elérte, hogy Dick mégis néhány órányi pihenőt engedett magának.

De a 13-áról 14-ére virradó éjszakán újabb kellemetlen esemény történt.

Tom és Bat a hajó orrában állt, amikor Negoro, aki csak ritkán vetődött errefelé, feléjük közeledett, mintha beszédbe akarna elegyedni a feketékkel. De Tom és társa nem mutattak hajlandóságot arra, hogy feleljenek neki.

Egyszerre egy hullám oly erővel vette hátára a hajót, hogy Negoro lezuhant, s ha a kormányosfülke nem állta volna útját, a tengerbe esik. Tom rémülten felkiáltott; attól félt, hogy az egyetlen féltve őrzött delejtűt valami végzetes baleset éri.

Dick csak a kiáltását hallotta, ahogy felriadt álmából, s felugorva fekhelyéről, a hajó orrához rohant. Negoro közben feltápászkodott, tenyerébe fogva azt a vasdarabot, amelyet ő rejtett el az iránytű alá, s amelyet most hirtelen eltűntetett, mielőtt még Dick megláthatta volna.

Úgy látszik, Negorónak egyszerre az lett a célja, hogy a meghamisított iránytű visszazökkenjen természetes irányába... Igen, mert a dél-nyugatra fordult szelet csak így tudta beiktatni sötét szándékai közé.

– Mi történt? - kérdezte izgatottan a fiatal parancsnok.

– Ez az átkozott szakács majdnem ráesett az iránytűre - felelte Tom.

Tom gyanút táplálva hajolt a műszerre: az iránytűn nem látszott semmiféle sérelem nyoma; a két lámpa megvilágította észak-dél felé hajló szárait.

Az ifjúnak megkönnyebbült a szíve: az egyetlen megmaradt hajóműszer elvesztése végzetes lett volna mindnyájukra.

Amit viszont Dick nem vehetett észre - az a mágnestű irányváltozása volt, hiszen mihelyt a szakács kiemelte az eltérítő vasdarabot, a mágnes újból elfoglalta a Föld delejes pólusainak megfelelő helyét.

Annak ellenére, hogy Negoro zuhanása a véletlen művének látszott, s így aligha lehetett őt ezért felelőssé tenni, a szakács megjelenése ilyen szokatlan órában a hajó orrán elég ok volt arra, hogy Dick figyelme reá terelődjék.

– Mit csinált itt? - kérdezte tőle.

– Hát csak azt, ami nekem tetszik - válaszolta Negoro.

– Ez nem egészen így van! - vágta rá Dick, szinte reszketve a méregtől.

– Csak azt mondtam, semmiféle szabály nem tiltja, hogy kijöjjek sétálni a fedélzetre.

– Figyeljen ide: én csinálom itt a szabályzatot, és én megtiltom, hogy még egyszer ide jöjjön, a hajó elejére.

– Csakugyan? - kérdezte Negoro, s most ez az ember, aki annyira fegyelmezte magát, fenyegető mozdulatot tett.

A volt hajósinas e pillanatban revolvert húzott elő zsebéből, s egy villanás alatt célba vette a hajószakácsot.

– Negoro, ez a fegyver mindig a zsebemben van; tudja meg, hogy az engedetlenség első jelére golyót röpítek a fejébe!

Most egy irtózatos kéz nehezedett a hajószakács vállára, úgyhogy az egészen belegörbült.

– Sand kapitány - kérdezte Hercules, kinek tenyere Negorón pihent -, kívánja-e, hogy ezt a gazembert belelökjem a vízbe? A halak nem válogatósak, még őt is örömmel falnák fel.

– Még várj vele - válaszolt Sand.

Negoro felegyenesedett, ahogy a fekete irtózatos kezének súlyától megszabadult. De ahogy elment Hercules mellett, hallhatóan mormolta:

– Átkozott néger, ezt még megkeserülöd!

Eközben úgy látszott, mintha a szél megváltozott volna, legalábbis negyvenöt fokos szögben. A hajó az iránytű megkövetelte irányban haladt, s most a hullámok s vele együtt a szél, ahelyett, hogy mint az előbb, hátulról kapták volna közre, inkább bal oldalról fenyegették, ami elég nehéz helyzetet teremtett: attól kellett tartani, hogy egy különösen erős hullám egészen oldalba kapja.

Dick ébersége és gyanakvása újból feléledt. Tűnődött, mi lehet az összefüggés Negoro megjelenése, zuhanása s az első iránytű eltörése között. Mit keresett itt, ebben az órában a szakács? Lehet-e, hogy szándékában állt megrongálni a megmaradt iránytűt is? S mi célja lehetett ezzel? Erre nem tudott magyarázatot találni, mert Negorónak éppen olyan érdeke volt az, hogy partot érjenek, mint bármelyiküknek.

Amikor Dick erről említést tett Weldonnénak, az asszony - annak ellenére, hogy ő is gyanakvással kísérte Negorót - nem talált semmi alapot arra a feltevésre, hogy Negoro előre megfontolt szándékkal közeledett volna az iránytűhöz.

Elővigyázatosságból mégis megszigorították Negoro ellenőrzését. A szakács, úgy látszott, tiszteletben kívánja tartani a kapitány parancsszavát, többé nem mutatkozott a fedélzet előrészében. Mindenesetre Dingót is itt helyezték el most, s a hajószakács semmi esetre sem bukkanhatott volna fel újból észrevétlenül.

Egész héten át tartott a vihar, a barométer folyton süllyedt. Március 24-től 26-ig egyetlen órára sem lehetett felvonni a vitorlákat. A Pilgrim szinte vágtatott északkeleti irányban, huszonnégy óránként legalább kétszáz mérföldes sebességgel, de szárazföld nem mutatkozott.

Dick szüntelen azt kérdezte magától; vajon nem őrült-e meg, nem követett-e el valami elképzelhetetlen esztelenséget, az egész idő alatt nem követett-e mégis helytelen irányt a hajó. Nem, ez teljesen lehetetlen - nyugtatta meg önmagát. Hiszen a nap, bármennyire ködök közt fekszik, mégis mindig előtte kel fel, hogy háta mögött nyugodjék le. De hát akkor hova tűnhetett el az az amerikai szárazföld, melynek első szikláin - ettől félt a legjobban a viharban - a Pilgrim oly könnyen szétmorzsolódhatnék? Hol késik a szárazföld, akár Dél-, akár Észak-Amerika, hiszen a szörnyű vihar hányattatásai következtében már nem ismeri ki magát. Mi történhetett a vihar kezdete óta? És mi történik még most is, hiszen a part, mely pusztulásukat vagy megmentésüket jelentené, nem akar felbukkanni. Dick csak egyre gondolhatott: az iránytű csalta meg, s ő már nem tudja ellenőrizni egyetlen műszerét sem, melyre a kormányos támaszkodik. Csak ez az egy magyarázhatja meg az annyira áhított szárazföld feltűnésének késését.

Amikor elhagyta a kormánykereket, Dick a tengeri térkép fölé hajolva keresett feleletet maró kétségeire. De hiába is kérdezte, nem fedte fel a valóságot, amit Negoro bűnös keze idézett elő. De hogyan is sejthette volna azt akár ő, akár bárki más a fedélzeten?

Ezen a napon, úgy nyolc óra tájban zajlott le egyike a legfontosabb eseményeknek a Pilgrim életében.

Hercules, aki az őrséget látta el, egyszer csak felkiáltott:

– Föld! Föld!

Dick felrohant a hídra: az óriás, aki nem a tengerész szemével néz bele a vízrengetegbe, tévedhetett talán.

– Föld?! - kiáltott Dick.

– Errefelé - mutatott Hercules karjával az alig észrevehető foltra az északkeleti látóhatár szélén.

Alig hallották egymás hangját az elemek szörnyű zajában.

– Biztosan partot láttál? - kérdezte Dick.

– Egészen bizonyos - erősítette meg Hercules. S kezét újból kinyújtotta a hajó bal oldala felé.

Az ifjú kapitány arra nézett, s nem látott semmit. E pillanatban jelent meg a hídon Weldonné is, aki meghallotta Hercules kiáltását.

– Asszonyom, ne jöjjön ide - tiltakozott Dick, de hiába: Weldonné dacolt a veszéllyel, s most már ő is abba az irányba tekintett, melyet Hercules kezével megjelölt.

Azt lehetett hinni, hogy a fekete tévedett: sem Weldonné, sem Dick nem tudtak észrevenni semmit, ami szárazföldre engedne következtetni. Ám most egyszerre Dick is felemelte kezét, és felkiáltott:

– Igen... igen... én is látom! Föld!

Nem, most már az ő tengerészszeme nem tévedhetett.

– Végre... föld... végre... - sóhajtotta.

Weldonné belekapaszkodott a fedélzet peremébe, Hercules óvó őrködése mellett, szeme szinte itta azt a távoli pontot, melynek feltűnésében már nem is reménykedett.

A föld mintegy tíz mérföldnyire, keleti irányban húzódhatott. A felhők egy pillanatra szétszakadtak a viharban, s most már tisztán lehetett látni a partokat: bizonyos, hogy az amerikai szárazföld előreugró kiszögellése. A Pilgrim vitorlák nélkül nem irányíthatta egészen sorsát, de a szárazföldet előbb-utóbb el kell valahogy érnie. Így az egész hajózás csak néhány óra kérdése már. Reggel nyolc az idő, számításuk szerint délre a *Pilgrim*nek közel kell jutnia a parthoz.

A parancsnok még egy percig elöl maradt, míg Hercules lekísérte Weldonnét kabinjába, s most Dick megállt a kormánykeréknél, melyet az öreg Tom kezelt.

Végre megpillanthatta a partot, mely után annyira epekedett. De milyen érzések töltötték el egyszerre? Előtte állt a legnehezebb feladat: a vihar ellenállhatatlan erővel sodorta a part irányába a hajót, de neki meg kellett mindenáron akadályoznia a fenyegető hajótörést.

Két óra telt el így. A szárazföld most már tisztán látszott.

E pillanatban Negoro újból megjelent a fedélzeten. Tekintete megpihent egy pillanatra a kibukkanó szárazföldön, majd elfordította fejét. Visszament, miközben egy szót mormolt, melyet senki sem értett meg. Dick a partsávot kereste, melynek előretolt nyúlványát pillantották meg először.

Két óra telt el így újra. A földnyelvet látták csak, a partsáv még nem akart feltűnni. Ezalatt az ég kissé kitisztult. Ily időben feltétlenül látni kellett volna az Andesek² óriás hegyláncát, mely körülbelül húszmérföldnyire innen húzódik el.

Dick elővette távcsövét, kelet felé kémlelt.

Nem látott semmit.

Délután két óra felé a föld minden nyoma eltűnt a Pilgrim utasai elől. A lencse nem tudott elővarázsolni többé semmiféle partvonulatot.

Dick lerohant a kabinba, ahol Weldonné ült a kisfiúval, a dajkával és Benedek bácsival.

– Sziget volt, asszonyom, csak egy sziget.

– De milyen sziget lehetett, Dick? - kérdezte Weldonné.

– A térkép... megmondja a térkép.

Rohant a fülkéjébe, és hozta a tengeri térképet.

– Asszonyom, nézzen csak ide: az a földdarab, amit láttunk, csak sziget lehet... a Csendes-óceánban... igen, ezen a részen nincs más, csak a Húsvét-sziget.³

– És most már magunk mögött is hagytuk? - kérdezte Weldonné.

– Igen, a szél arról fújt.

Weldonné merően nézte a parányi barna pontot a térkép végtelen kékjében: ez volt hát a Húsvét-sziget...

– Milyen messze van a sziget az amerikai szárazföldtől?

– A harmincötödik fokon...

– Mit jelent ez mérföldekben?

– Körülbelül... kétezer mérföldet.

– Akkor a Pilgrim mégiscsak lassan ment, hogy még az amerikai partoktól olyan messze vagyunk?

– Asszonyom - válaszolt nagyon komolyan Dick, végigsimítva homlokán, mintha így akarná összeszedni szétzilált gondolatait -, nem tudom... nem vagyok képes megmagyarázni ezt a késést... lehetetlen... hacsak az iránytű nem tévesztett meg bennünket. De ez a szárazföld nem lehet más, mint a Húsvét-sziget... boldog vagyok, hogy végre le tudom rögzíteni hajónk helyzetét... A Húsvét-sziget kétezer mérföldnyire van a partoktól: végre tudom, merre vetett bennünket a vihar. Ha kicsit csendesedik, baj nélkül elérjük az amerikai szárazföldet. Legalább már nem tévelygünk vakon a Csendes-óceánon.

A fiatal parancsnok magabiztos szava nem tévesztette el a többiekre hatását. Weldonné is megnyugodott kissé. Remélni lehetett, hogy vége felé járnak a megpróbáltatásoknak, csak meg kell várni a kedvező szelet, hogy elérkezzenek a biztosnak tűnő kikötőhöz.

Ha az a föld a Húsvét-sziget volt, akkor az óceán végtelenjében elrejtőző kis földdarabka, melyet David⁴ 1686-ban fedezett fel, s melyet később Cook és La Pérouse⁵ is meglátogatott, a 27. szélességi és a 112. hosszúsági fokon fekszik, és a partoktól - mint mondtuk - kétezer mérföldnyire terül el. Ha a szél olyan erővel fúj, mint eddig, úgy a *Pilgrim*nek még körülbelül tíz napra van szüksége, hogy elérhesse az amerikai partokat.

De talán remélni lehet - ahogy Dick mondta -, hogy mégiscsak csillapodik a szélrohamok ereje, ki lehet feszíteni néhány vitorlát, s így közelíteni meg, most már egészen bizonyos számítások alapján, a szárazföldet.

Dick maga is csak abban találhatott vigaszt, hogy ez a napok óta tartó vihar egyszer csak le fog csendesedni. S minthogy most már - hála a Húsvét-szigetnek - nem kétséges többé a hajó helyzete, mihelyt a vitorlák segítségével újból ura lesz a hajónak, nem lesz nehéz a *Pilgrim*et biztos révbe kormányozni. Igen, az óceán közepén ez az egyetlen magános pont visszaadta Dick önbizalmát. Ha a vihar kénye-kedve szerint táncoltatta is, és ezen nem tudott segíteni - legalább nem rohant előre egészen bekötött szemmel!

A vitorlás - hála erős szerkezetének - alapjában véve alig szenvedett a szüntelenül tomboló viharok során. Egyetlen vesztesége az előárboc két kisebb vitorlája volt, amit pótolni lehetett. Egyetlen csepp víz sem hatolt be a hajótestbe, a szivattyúk is kifogástalanul működtek: e tekintetben tehát nem fenyegette a hajót veszély.

Ám ez a végeláthatatlan vihar, melynek mintha semmi sem csökkenthette volna erejét, tovább tombolt. És Dick Sand, aki - legalább bizonyos mértékben - kézben tartotta hajóját annyira, hogy meg tudott küzdeni az orkánnal, mégsem tudta megparancsolni a szélviharnak: engedjen hevességéből, a haboknak, hogy csendesedjenek el... az égnek, hogy szórja szét a komor fellegeket.