Mindenesetre az lesz a legjobb, ha eleve lemondunk a Hudelson család és Francis Gordon bánatának ecseteléséről.

Bizonyára nem habozott volna Francis, hogy szakítson nagybátyjával, s eltekintsen a beleegyezésétől, dacolva a haragjával és viselje annak az elháríthatatlan következményeit, csakhogy ami lehetséges volt Dean Forsyth úrral szemben, azt nem lehetett Hudelson doktornál megcsinálni. Hiába fáradozott Hudelsonné, hogy megnyerje a beleegyezését és megtarthassák az esküvőt, a kitűzött napon, sem kérés, sem sírás, sem szemrehányás nem lágyította meg a csökönyös doktort. Még a kis Lout is kegyetlenül elutasította. Hiába volt annak is minden kérése, hízelgése, minden keserű könnye.

Mostantól kezdve általában kilátástalan lett minden hasonló kísérlet, mivel az apa és a nagybácsi tiszta őrültségükben távoli országokba utaztak el.

S milyen céltalannak bizonyult ez az utazás!

Milyen céltalan volt a Stanfort házaspár válása, amelyet ugyancsak ennek a két csillagásznak az állításai okoztak! Ha ez a négy ember csak egyszer huszonnégy órai nyugodt megfontolásra szánta volna rá magát, egészen másként cselekedtek volna.

Ugyanis már a következő reggelen a whastoni és a többi újságok egy cikket közöltek J. B. K. Lowenthalnak, a bostoni obszervatórium igazgatójának aláírásával, amely gyökeresen felforgatta az egész históriát. A két whastoni hírességre, mint azt a következőkből megállapíthatjuk, a közlemény egyáltalán nem volt hízelgő.

- Hallatlan feltűnést keltett az a közlemény, amely a legutóbbi napokban két whastoni műkedvelő csillagásztól jelent meg, s ezért kötelességünk, hogy ezt az ügyet tüzetesebben megvilágítsuk.

- Mindenekelőtt a legélénkebb sajnálkozásunknak kell kifejezést adnunk, amiért oly könnyelműen hoznak nyilvánosságra ilyen jelentőségteljes dolgot, anélkül, hogy előbb az igazi szaktudósok ellenőrzése alá bocsátanák. Ilyen szaktudós elég van. A diplomájukkal igazolt tudásukkal valamennyi a nyilvános obszervatóriumoknak dolgozik.

- Természetesen elismerést érdemel, ha valaki elsőnek vesz észre egy égitestet, amely volt olyan szíves és keresztülvonult az ég felé irányított távcső látómezején, az ilyen véletlen azonban nem hozza magával azt, hogy egyszerű amatőrökből egy csapásra hivatásos matematikusok legyenek. Ha pedig nem törődve ezzel a kézenfekvő igazsággal mégis olyan feladatok megoldására mer valaki vállalkozni, amely mélyebb szaktudást igényel, annak a veszedelemnek teszi ki magát, hogy olyan tévedéseket követ el, mint amilyeneket most kell kijavítanunk.

- Teljesen megfelel a valóságnak az, hogy a meteor, amely az egész világot foglalkoztatja, ebben a pillanatban valami zavart szenvedett el. Forsyth és Hudelson urak azonban nagyon helytelenül tették, hogy egyetlen megfigyeléssel megelégedtek, s ezen a ki nem elégítő alapon végezték el számításaikat, mik, egyébként magukban is hibásak. Ha csak arra a zavargásra is szorítkozunk, miket a nevezettek május 11-ről 12-ikére virradó éjjel figyeltek meg, egészen más eredményekre kell jutnunk. De tovább kell mennünk. Nem 11-én vagy 12-én kezdődött el az a háborgás és nem is ért véget akkor. Az első háborgás május 10-én következett be, s jelen pillanatig még mindig újabb és újabb követi.

- Ez a háborgás, helyesebben mondva, az egymásután következő háborgások sora azzal a következménnyel járt, hogy a meteor egyrészt közelebb jutott a Föld felszínéhez, másrészt elhajolt az eredeti pályájától. Május 17-én a meteornak tőlünk való távolsága 78 kilométerrel kisebbedett s a pályájától való eltérés 58 ívpercet tett ki.

- S ez a kettős változás nem egyszerre állott be, hanem összegeződése az egymásután következő apró változásoknak, amelyek e hónap 10-e óta követték egymást.

- Eddigelé lehetetlenség volt ama háborgásoknak az okát megállapítani, amiket a meteor mutat. Semmi sincs az égen, ami kellően okát adhatná.

- A vizsgálódások azonban tovább folynak ebben az irányban és remélhető, hogy rövid időn belül célt is érnek.

- Bármiként is álljon a dolog, legalábbis korai volt elhíresztelni, hogy a meteor le fog esni és méghozzá megállapítani a leesés helyét és időpontját. Ha az az ismeretlen erő, amely a meteorra jelenleg hatást gyakorol, továbbra is működni fog, mindenesetre lezuhanásra fog vezetni, de eddig semmi okunk sincs arra a feltevésre, hogy ez az eset be fog következni. Jelenleg a távolságnak csökkenéséhez mérten a sebessége természetszerűen megnagyobbodott, mivel kisebb sugarú körben mozog. De ha az az erő, amely ezt a sebességnövekvést előidézte megszűnik, semmi ok sem lesz arra, hogy tovább essék a Föld felé.

- Ellenkező esetben azonban, mivel a meteor minden visszatérése alkalmával más és más mértékű volt a háborgás és úgy látszik semmilyen ismert törvényszerűség sem fedezhető fel benne, valószínű lesz ugyan a meteor leesése, de nem bizonyos és semmiképpen sem lehet azonban a közeljövőre várni.

- Azt ajánljuk tehát, hogy mindenki maradjon nyugodtan ezzel az eshetőséggel szemben, amelynek, ha bekövetkezik, akkor sem lesz gyakorlatilag következménye. Egyébként állandóan gondoskodunk arról, hogy naponként értesítsük a közönséget a dolgok további folyásáról.

Vajon tudomást szerzett-e J. B. K. Lowenthal eme fejtegetéséről Seth Stanfort és Arcadia Walker? Nem lehet tudni.

Ami azonban Dean Forsyth urat és Hudelson doktort illeti, az első Saint Louisban, a második New Yorkban kapta képhez a bostoni csillagvizsgáló igazgatójának helyreigazítását. S ettől a fricskától olyan vörös lett mind a kettő, mintha pofon ütötték volna őket.

Bármilyen kínos is volt a megaláztatásuk, nem lehetett egyebet tenni, mint belenyugodni. Olyan tudóssal, mint amilyen J. B. K. Lowenthal, nem lehet ujjat húzni.

Forsyth úr és Hudelson doktor lelógó orral érkeztek haza Whastonba. Az egyik feláldozta a San Franciscóig kifizetett jegyét, a másik a Buenos Airesig bérelt kabinját hagyta prédául az éhes hajóstársaságnak.

Otthonukba megérkezve türelmetlenül másztak fel tornyaikba. Nem sok idő kellett hozzá, és meggyőződtek arról, hogy J. B K. Lowenthalnak igaza van, mivel csak rendkívüli nehézségek árán sikerült megtalálniuk a tűzgolyót és egyáltalán nem azon a helyen, ahol a hibás számításaik szerint tartózkodnia kellett volna.

Dean Forsyth és Hudelson doktor csakhamar tapasztalhatták kínos tévedéseik következményeit. Mi lett abból a sokaságból, akik annak idején ujjongva kísérte őket a pályaudvarra? A nép kegye bizony egyszerre elfordult tőlük... S mily fájdalmas volt, amikor egyszerre elveszett számukra a népszerűség kábulata, aminek oly hosszú ideig örvendhettek!

A figyelmüket azonban csakhamar újabb komoly gond terelte magára. Amit John Proth homályosan megjövendölt, az valóra vált, s megjelent a harmadik, sokkal komolyabb vetélytárs. Eleinte csak bizonytalan szóbeszéd volt, amely egyik szájtól a másikig terjedt, de pár óra alatt hivatalos megerősítést nyert és urbi et orbi közhírré is tették.

Ez a harmadik aspiráns, amely egyesítette magában az egész civilizált világot, természetesen még keményebb ellenfél volt. Pedig, ha Dean Forsythot és Hudelson doktort nem vakította volna el a szenvedélyük, akkor kezdettől fogva számíthattak volna a közbeléptére.

Ahelyett, hogy olyan nevetséges pörrel támadták volna meg egymást, arra kellett volna gondolniok, hogy a Föld valamennyi kormánya szükségszerűen foglalkozni fog a milliárdok emez ezreivel, amelyek - ha hirtelen ennyivel megnövelik a rendelkezésre álló aranykészletet - borzalmas pénzügyi forradalmat idéznek elő.

Erre az egyébként oly kézenfekvő és természetes gondolatra Dean Forsyth és Hudelson doktor nem jöttek rá és a Nemzetközi Konferencia összeülését jelentő hír úgy érte őket, mint a derült égből lecsapó villám.

Siettek is meggyőződni a hír valódiságáról.

A hír igaznak bizonyult. Már ki is jelölték a résztvevő delegátusokat a tervezett konferenciára, amelynek Washingtonban kellett összeülni. A kezdetét azonban a nagy távolságok miatt, miket a delegátusoknak meg kellett tenniük, a kívánatosnál távolabbra kellett kitolni. Ezért az egyes államok elhatározták, hogy az amerikai kormány által elismert diplomaták előkészítő tanácskozásra gyűljenek össze addig is, amíg mindenünnen megérkeznek a külön kiküldöttek. A rendkívüli delegátusok aztán majd sorra beleolvadnak az előkészítő ülésezések alatt, úgy hogy az igazi konferencia első ülésekor már érdemlegesen is foglalkozhatnak a meghatározott programmal.

Az olvasó ne várja tőlünk az összes állam felsorolását, amelyek a részvételre jogosultaknak tartották magukat. Ez a felsorolás, mint már mondottuk is, magában foglalná az egész civilizált földet. Minden királyság és császárság, minden köztársaság, minden fejedelemség érdekelve volt ebben a jogi kérdésben és valamennyi be is jelentette megbízottját a konferenciára, Oroszországtól és Kínától az apró San Marino és Andorra köztársaságokig.

Egyelőre minden igény jogosult volt, minden remény indokolt, mert senki sem tudta, hogy a meteor leesik-e a Földre és ha igen, hová?

Az első előkészítő ülést május 25-én tartották meg Washingtonban. Azzal kezdték, hogy eleve kizárták a Forsyth, Hudelson kérdést a tárgyalások anyagából, ami különben nem vett igénybe több időt öt percnél. A két úr, aki pedig ezért utazott a fővárosba, hiába igyekezett elérni, hogy meghallgassák őket. Egyszerűen kivezettették mind a kettőt a teremből, mint illetéktelen tolakodókat. El lehet képzelni, hogy milyen dühösek voltak, mikor hazatértek Whastonba. De az igazságnak tartozunk annak megállapításával, hogy a panaszkodásuk már nem is keltett visszhangot. A sajtóban, amely oly sokáig tömjénezte őket, egyetlen újság sem akadt, mely védelmébe vette volna a két csillagászt. Azelőtt elég sokat hízelegtek nekik „Whaston tiszteletre méltó polgárainak”, „lángeszű csillagászainak”, „éppoly kitűnő, mint szerény matematikusoknak” nevezvén el őket... Most aztán egyszerre más hangon beszélt mindegyik.

„Egyáltalán mit is keresett Washingtonban ez a két képzelődő?... Ők voltak az elsők, akik jelezték a meteort?... És aztán?... Ez a véletlen szerencse adhatott nekik bármilyen jogot is?... Van valami közük a lezuhanásához?... Igazán semmi ok sincs rá, hogy ilyen nevetséges igények tárgyalásába bocsátkozzanak.”

Íme, így írt most a sajtó... Sic transit gloria mundi...

Ezt a kérdést elintézve, megkezdődött a komoly munka.

Mindenekelőtt több ülést tartottak abból a célból, hogy megállapítsák, mely szuverén államoknak van meg a joguk a konferenciában való részvételre. Soknak ezek között nem volt Washingtonban állandó diplomáciai képviselője. Ezek közreműködésének elvi kérdését el kellett halasztani addig a napig, amíg a konferencia megkezdi döntő tárgyalásait. A névsornak a megszerkesztése nem ment simán és a vitatkozások már itt is oly élesekké váltak, hogy az ember aggódva gondolt a jövőre. Így például Magyarország és Finnország azt követelték, hogy külön képviseletben jelenhessenek meg a tárgyalásokon, ami ellen a bécsi és a szentpétervári kormányok a legélénkebb tiltakozásukat jelentették be. Másrészről Franciaország és Törökország között merült fel egyenetlenség Tunisz miatt, amit még jobban bonyolított a tuniszi bey megjelenése. Japán viszont sehogy sem egyezett bele Korea követeléseibe. Röviden, a legtöbb nemzet hasonló nehézségekkel találta szemben magát és két egymás után következő ülésen sem tudtak még megegyezni, mikor június 1-jén váratlan eset közbejötte okozott újabb zavarokat.

Ahogyan megígérte, J. B. K. Lowenthal naponként közölte híreit a meteorról, a sajtónak leadott pár soros közlemények alakjában. Ezek a hírek eddig semmi különös dolgot nem tartalmaztak. Nem szorítkoztak egyébre, mint hogy tudatták az egész világgal, hogy a meteor pályájában folytatódnak az apró zavarok, miknek összessége napról-napra valószínűbbé tette a lezuhanását, anélkül azonban, hogy máris feltétlen bizonyossággal lehetett volna erre számítani.

Azonban a június 1-jén megjelent hír jelentékenyen különbözött valamennyi előzőtől. Valóban azt kellett hinni, hogy a meteor háborgásaiban valami boszorkányság van, mert J. B. K. Lowenthal maga is beismerte, hogy el van keveredve.

„Valóságos izgalommal tudatjuk a közönséggel - így írt ezen a napon - hogy olyan különös tüneményeknek voltunk tanúi, amelyek nem jelentenek kevesebbet, minthogy megrendítik a csillagászatnak, tehát az egész természettudománynak az alapjait, mert hiszen az emberi tudás összessége olyan, hogy a részei szolidárisan tartoznak az egészhez. De bármennyire megmagyarázatlanok és megmagyarázhatatlanok legyenek is ezek a tünemények, kétségbevonhatatlan valóságukat nem lehet eltagadnunk.”

„Az előző közleményeink arról értesítették a nyilvánosságot, hogy a whastoni meteor mozgásában szakadatlan, egymásután következő háborgásokat figyeltünk meg, amiknek az okát eddigelé nem lehetett megállapítani. Ez a tény maga is rendkívüli jelenség. A csillagász úgy olvas az égen, mint nyitott könyvben és általában semmi olyan sem történhetik, amit előre nem látna. Így például az évszázadokkal előre megjövendölt fogyatkozások másodpercre pontosan bekövetkeznek, mintha engedelmeskednének annak a halandó lénynek, akinek éles elméje előre látta őket a jövő ködében és mintha attól a perctől kezdve, hogy megjövendölték, már örök álomban ott szunnyadnának a századok alatt.”

„Azonban, ha a megfigyelt háborgások érthetetlenek is voltak, nem ellenkeztek a tudomány alaptörvényeivel, s ha nem tudtuk felfedezni az okukat, annak az elemző módszereink hiányos volta lehetett a magyarázata.”

„Ma azonban már másképpen áll a dolog.”

„Tegnapelőtt, május 30-ika óta, a meteor pályája újabb háborgatásokat mutatott és ezek tökéletes ellentmondásban vannak a legalaposabb természettudományos ismereteinkkel. Ez annyit jelent, hogy le kell mondanunk arról, hogy kielégítő magyarázatát adhassuk a tüneményeknek, mert azok az elvek, amelyeket axiómáknak tekintettünk, s amelyeken minden számításunk alapszik, erre az esetre nem alkalmazhatók.”

„A leggyakorlatlanabb megfigyelő is könnyen megállapíthatta, hogy 30-ikán délután a második megjelenése alkalmával, a meteor ahelyett, hogy tovább is közeledett volna a Földhöz, mint ahogyan május 10-ike óta szakadatlanul tette, egyszerre észrevehetően távolabb jutott. Másrészről a pályájának hajlása, amely húsz nap óta egyre jobban közeledett az északkelet-délnyugat irányhoz, most egyszerre megállapodott.”

„Ez a váratlan tünemény már maga is érthetetlen volt, míg aztán tegnap, május 31-ikén, napkelte után a negyedik áthaladásakor azt kellett megállapítanunk, hogy a pályája ismét pontosan észak-dél irányába fordult, míg a Földtől való távolsága a tegnapihoz mérten változatlan maradt.”

„Ez a jelenlegi helyzet. A tudomány képtelen magyarázatát adni azoknak a tüneményeknek, amelyek teljesen kapcsolat nélkül követik egymást, ha ugyan lehet valami a természetben minden összefüggés nélkül.”

„Az első cikkünkben azt mondtuk, hogy a meteor leesése egyelőre ugyan nem bizonyos, de mindenesetre valószínűnek tekinthető. Most már ezt sem merjük állítani és kénytelenek vagyunk szerényen beismerni tudatlanságunkat.”

Ha egy anarchista bombát dobott volna a Nemzetközi Konferencia nyolcadik előkészítő ülésének kellős közepébe, az sem okozott volna nagyobb felfordulást, mint amilyent J. B. K. Lowenthal cikke. A résztvevők verekedtek az újságokért, amelyek közölték és felkiáltó jelekkel teletűzdelt magyarázatokkal körítették. J. B. K. Lowenthal cikkét. Az egész délután sokszor nagyon is izgatott szóváltással telt el... nagy kárára a konferencia szorgos munkájának.

A következő napok még rosszabbak voltak.

J. B. K. Lowenthal közleményei egyre meglepőbb tartalommal követték egymást. A csillagoknak oly csodálatosan szabályos keringőjében a meteor tisztára kánkánt látszott táncolni, mint egy idegen, illendőséget és taktust nem ismerő lovag. Egyszer három fokkal keletre hajolt el a pályája, máskor négy fokkal nyugatra fordult. Ha egyik átmenete alkalmával úgy látszott, hogy valamivel közelebb került a Földhöz, a következőnél már több kilométerrel távolodott. Az ember egyenesen belebolondulhatott volna.

S ez a bolondulás átragadt lassanként a Nemzetközi Konferenciára. Nem lévén biztosak abban, hogy lesz-e valami gyakorlati haszna a vitájuknak, a diplomaták hanyagul dolgoztak és nem siettek a tárgyalások befejezésével.

Közben múlt az idő.

A Föld legkülönbözőbb pontjairól az összes nemzet delegátusai gőzerővel közeledtek Amerika felé, Washingtonba. Sokan már meg is érkeztek és a számuk már annyira megnövekedett, hogy bátran megkezdhették volna az érdemleges tárgyalásokat, be sem várva a távolabbról érkező kollégáikat. S ezek egészen új érintetlen problémára érkeznek majd meg, amikor az első maga sincs még megoldva.

Az előkészítő egyesülés tagjai most nekidurálták magukat a dolognak és erős munka árán, nyolc további ülésezés alatt végre megállapították azoknak az államoknak a jegyzékét, amelyeknek kiküldötteit a konferencia elfogadja. Ezeknek a száma ötvenkettőt tett ki éspedig Európából huszonöt, Ázsiából hat, Afrikából négy, Amerikából tizenhét. Köztük tizenkét császárság, tizenkét királyság, huszonkét köztársaság és hat fejedelemség. Ezt az ötvenkét királyságot, császárságot, köztársaságot, illetve fejedelemséget ismerték el részben maguk, részben gyarmataik miatt a részvételre jogosultaknak, mint a földgömb egyedüli birtokosait.

Éppen ideje volt annak, hogy az előkészítő gyűlés elérkezzék erre a megállapodásra. Az ötvenkét állam delegátusainak, amelyeket a részvételre elismertek, legnagyobb része már Washingtonban volt, s a hiányzók mindennap megérkezhettek.

A Nemzetközi Konferencia június 10-én délután 2 órakor ült össze először, a korelnök elnöksége alatt, aki Soliès úr az oceánográfia tanára volt, a monacói fejedelemség delegáltja. A legelső dolog természetesen az állandó iroda szervezése volt.

Az első szavazás alkalmával - tekintettel arra az országra, amelynek vendégszeretetét a kongresszus élvezte -, Harvey urat, a kiváló jogtudóst, az Egyesült Államok delegátusát választották egyhangúlag meg elnökül. Az alelnöki állás betöltése már nagyobb gondot okozott, végre is Oroszország nyerte el, Szaratov személyében. A francia, az angol és a japán delegátust titkárokká választották.

A formalitások elintézése után az elnök rövid, rokonszenves és megtapsolt beszédet mondott, aztán azt javasolta, hogy mindenekelőtt három albizottságot válasszanak meg, amelyeknek az legyen a céljuk, hogy előkészítsék a legjobb munkaprogramot a demográfiai, pénzügyi és jogi szempontok tekintetbevételével.

A szavazás már megkezdődött, mikor az egyik teremszolga felment az elnöki emelvényre és táviratot nyújtott át Harvey úrnak. Harvey úr elolvasta a táviratot, de mennél tovább olvasta, annál nagyobb csodálkozást árult el az arca. Pár pillanatnyi gondolkodás után végül is megvetően vállat vont, ami azonban nem akadályozta meg, hogy további pár pillanatnyi gondolkodás után ne ragadja meg a csengőt, felhíva kollégái figyelmét magára.

Amikor csend lett, Harvey úr megszólalt.

– Uraim, kötelességemnek érzem tudtukra adni, hogy ebben a pillanatban kaptam a következő táviratot. Nem vonom kétségbe, hogy vagy egy bolond küldte, vagy egy olyan ember, aki rossz tréfát akar űzni velünk. Mindenesetre illendőnek tartom, ha felolvasom Önöknek is. A távirat, amely különben nincs is aláírva, így hangzik:

„Elnök úr.

Van szerencsém a Nemzetközi Konferenciának becses tudomására hozni, hogy az a meteor, amely a tárgyalásaik alapját képezi, korántsem gazdátlan jószág, res nullius, hanem az én személyes tulajdonom.

A Nemzetközi Konferenciának tehát ennek következtében nincs semmi létjogosultsága, s amennyiben mégis folytatja tárgyalásait, a munkája eleve meddő lesz.

Az én akaratomból közeledik a meteor a Föld felé és énnálam fog végül is leesni: tehát végeredményben az enyém is lesz.”

– S aláírás nincs a táviraton? - kérdezte az angol delegátus.

– Nincs.

– Ebben az esetben valóban nincs okunk tekintetbe venni - jelentette ki a német birodalom kiküldöttje.

– Én is ezen a véleményen vagyok -, szólt beleegyezően az elnök s azt hiszem, hogy az urak egyhangú véleményét tolmácsolom, ha ezt a táviratot egyszerűen minden további nélkül besorozom a Nemzetközi Konferencia okmánytárába... Beleegyeznek az urak?... Senki sincs ellene?... Uraim, az ülést folytatjuk.