AZ ÚT FOLYTATÁSA

César Cascabel, Anglia született és engesztelhetetlen ellensége, ezúttal teszi lábát először angol felségterületre. Saruja ezúttal tapos először brit földet, először tapad rá angolszász por. Bocsásson meg az olvasó e fellengzős szavakért, de bizony - elismerjük, némileg nevetségesen - valahogy így fogalmazódott meg a gondolat a mi derék mutatványosunk fejében, aki olyan csökönyösen kitartott hazafiúi gyűlölködésében, melyre egyébként már oka sem volt.

És Columbia nem is Európában van, nem tartozik a Nagy-Britannia néven ismert országok csoportjához, melyet Anglia, Írország és Skócia alkot. Mégis angol, ugyanazon a jogcímen, mint India, Ausztrália, Új-Zéland, s angol lévén, iszonyattal töltötte el César Cascabelt.

Az Új-Angliához tartozó Angol-Columbia az Egyesült Királyság egyik legjelentősebb tengerentúli gyarmata, hozzá tartozik Új-Skócia, Alsó- és Felső-Kanada, valamint a Hudson-öböl Társaság roppant kiterjedésű koncessziós területe. Szélességében egyik tengertől a másikig terjed, egyfelől a Csendes-óceán, másfelől az Atlanti-óceán határolja. Délen az Egyesült Államokkal közös határvonala a Washingtoni területtől a Maine állam partvidékéig húzódik.

Valóban angol terület határához értek tehát, s a Cascabel család meghatározott útvonala lehetetlenné tette, hogy ezt a területet kikerüljék. Mindent egybevetve végül is csak kétszáz mérföldet kell Columbián át megtenniük, hogy eljussanak Alaszka déli csúcsához, vagyis ahhoz a területhez, mely már a nyugat-amerikai orosz birtokok közé tartozik. Kétszáz mérföldes út „e gyűlölt földön”, noha mindössze kis séta csak a hosszú vándorlásokhoz szokott *Szép Vándor*nak, kétszázszorosan több a kelleténél Cascabel számára, aki eltökélte, hogy a lehető legrövidebb idő alatt teszi meg.

Mostantól fogva meg sem állnak, legfeljebb ebédelni és vacsorázni. Nem lesz többé tréning, tánc, birkózás. Lemondanak az angolszász közönségről, a Cascabel család megveti a királynő arcmását viselő pénzt! Inkább egy papírdollárt, mintsem ezüstshillinget vagy aranyfontot!

Így már érthető az a döntésük, hogy a Szép Vándor ezen a kétszáz mérföldön át kikerüli a városokat, s közelébe sem megy a falvaknak. Ha útközben vadászattal gondoskodhatnak a konyha szükségleteiről, úgy attól is megmenekülnek, hogy e gyűlöletes föld termelőinek áruit meg kelljen vásárolniuk.

Egy pillanatig se képzeljük, hogy César Cascabel e magatartása üres póz volt! Nem, nagyon is természetesen viselkedett. Így aztán ez a filozófus lélek, aki olyan gyorsan túltette magát a legutóbbi sorscsapásokon, akinek jókedve is hamarosan újraéledt a Sierra Nevadában esett baj után, amint átlépte Új-Anglia határát, rögtön szomorú és mogorva lett. Lehajtott fejjel, morózus képpel ballagott. Kalapját a szemére húzta, s ádáz pillantásokat vetett az útját keresztező ártalmatlan utasokra. Nem volt kedve nevetni, s erről hamarosan meggyőződhettek mindnyájan, mikor egy idétlen tréfája miatt rámordult Sandre-ra.

Sandre ugyanis vagy negyed mérföldön át a kocsi előtt ment, de háttal, és közben éktelenül fintorgott, bohóckodott.

S mikor az apja megkérdezte, miért választotta a gyaloglásnak ezt az enyhén szólva fárasztó módját, Sandre így felelt:

– Hiszen úgyis hátrálva utazunk előre!

A válasz hallatára valamennyien elnevették magukat, még Szegfűszeg is, aki úgy gondolta, nagyon szellemes ez a visszavágás... hacsak nem teljesen ostoba.

– Sandre - mondta Cascabel zordan és méltóságos képpel -, ha még egyszer megengedsz magadnak efféle tréfát, holott csöpp kedvünk sincs nevetni, úgy meghúzom a füledet, hogy a sarkadig fog érni!

- No de, papa...

– Csönd legyen!... Angol földön tilos a nevetés!

És a család még a száját sem merte félrehúzni a komor családfő jelenlétében, noha ők korántsem voltak annyira angolszászellenesek.

Brit Columbiának a Csendes-óceán partvidékével határos része nagyon hegyes-völgyes vidék. Kelet felől a Sziklás-hegység fogja be, melynek vonulata egészen a sarki régiókig, a rendkívül szaggatott Bute-partig húzódik; nyugat felől pedig - mintha csak norvég part volna - a fjordok végtelen sora, és felettük festőien nyúlnak a magasba a hegyormok. Olyan csúcsok meredeznek itt, melyekhez hasonló nem akad Európában, még az alpesi vidékeken sem, és olyan gleccserek, melyek nagyobbak és mélyebbek a legnagyobb svájci gleccsernél. A legtekintélyesebb ormok közé tartozik az 5800 méter magas Hocker hegy, mely ezer méterrel magasabb a Mont Blanc legmagasabb csúcsánál is; és a Brun-hegy, mely ugyancsak magasabb az Alpesek óriásánál.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a Szép Vándor számára kijelölt út a kelet és nyugat felől húzódó hegyláncok között fekvő nagy, termékeny völgyben vezetett, ahol nyílt síkságok váltakoztak pompás erdőkkel. A völgyet keresztülszeli egy nagy folyó, a Fraser folyó medre, mely kétszáz mérföldön át hömpölyög délről északra, majd abba a szűk tengerszorosba ömlik, melyet a Bute-part, a Vancouver-sziget és a körülötte levő szigetcsoportok határolnak.

A Vancouver-sziget hossza kettőszázötven, szélessége pedig hetvenhárom földrajzi mérföld. Miután a portugálok megvásárolták és birtokba vették, 1789-ben Spanyolország kezére került. Vancouver expedíciója háromszor is földerítette a szigetet, mely akkoriban még a Nutka nevet viselte, majd az angol hajósról és Qudra kapitányról nevezték el, s a XVIII. század végén véglegesen Nagy-Britannia birtokába került.

A sziget fővárosa ez idő szerint Victoria, legnagyobb városa pedig Nanaimo. Gazdag szénlelőhelyeiről - melyeket eredetileg a Hudson-öböl Társaság termelt ki - szállították a San Francisco és a nyugati part különböző kikötői között folyó kereskedelem legfontosabb árucikkét.

A csendes-óceáni partok e részén az angol birtokok közé tartozik még a Vancouver-szigettől kissé északabbra a partközelben levő Sarolta királynő-sziget, mely e néven a legnagyobb.

Könnyen kitalálhatjuk, hogy Cascabelnak esze ágába sem jutott megnézni ezt a fővárost, mint ahogy esze ágában sem lett volna meglátogatni Adelaide-et és Melbourne-t, ha Ausztráliában jár, vagy Madrast és Kalkuttát, ha Indiába veti a sorsa. Minden igyekezetével azon volt, hogy olyan gyorsan vágjon át a Fraser völgyén, amilyen gyorsan csak bírják a lovak, és hogy a bennszülötteken kívül ne is kelljen mással szóba állnia.

A kis csapat, míg átkelt a völgyön, könnyen jutott vadhoz. A sok dámvad, nyúl, fogoly szinte hemzsegett arrafelé, és mint César Cascabel mondogatta: „Legalább tisztességes népek eledeléül szolgálnak a vadak, melyeket idősebb fiam gyors és biztos keze terít le!... Francia létünkre is nyugodt lélekkel fogyaszthatjuk el a zsákmányt, miután a vadak ereiben nem folyik angolszász vér!”

Miután maguk mögött hagyták a Langley-erődöt, már jól benn jártak a Fraser völgyében. Kocsiutat hiába is kerestek volna ezen a járatlan és vad vidéken. A folyó jobb partján a nyugati erdőkkel szomszédos roppant rétek húzódtak, a látóhatáron magas hegyek orma rajzolódott ki a rendszerint szürkés égbolton.

Meg kell még említenünk, hogy New Westminster után, mely a Bute-part egyik legnagyobb városa és a Fraser torkolata mellett fekszik, Jean előrelátóan azt ajánlotta, hogy keljenek át a víz két partja között járó kompon. Valóban bölcs elővigyázatosság volt ez, mert így a Szép Vándor, miután fölment a folyam forrásáig, azt majd egyszerűen megkerüli nyugati irányban. Ez volt a legrövidebb, egyszersmind a legkönnyebb út Alaszkának ahhoz a részéhez, mely már beszögellik a columbiai területbe.

César Cascabelnak a véletlen is kedvezett, találkozott ugyanis egy indiánnal, aki ajánlkozott, hogy elkíséri a *Szép Vándor*t egészen az orosz területekig, és Cascabelnak nem is volt oka megbánni, hogy a becsületes bennszülött gondjaira bízta magát. Igaz ugyan, hogy ez újabb költségtöbbletet jelentett, de bölcsebb volt nem törődni néhány dolláros kiadással, ha ilyen módon gondoskodni lehetett az utasok biztonságáról és az utazás gyorsításáról.

Ro-Nónak nevezték az indián vezetőt, s az egyik olyan törzshöz tartozott, amelyiknek a *tyhi*je, vagyis főnöke gyakran érintkezik az európaiakkal. Ezek az indiánok egészen mások, mint például a csilikottok ravasz, gyanakvó, kegyetlen és vad népe, melytől olyannyira óvakodni kell Amerika északnyugati részében. 1864-ben, vagyis néhány évvel korábban ezek a gonosztevők is részt vettek abban a mészárlásban, melynek a Bute-partra küldött útépítők voltak az áldozatai. Az ő kezüktől halt meg Wadington mérnök is, akinek halálát olyan mélységesen gyászolta az egész gyarmat. Annak idején úgy hírlett, hogy a csilikottok kitépték egyik áldozatuk szívét, és fölfalták, akár az ausztráliai emberevők.

Jean, aki Frédéric Whymper észak-amerikai útleírásában olvasta e borzalmas mészárlás történetét, úgy gondolta, jó lesz, ha figyelmezteti édesapját, milyen veszélyeket jelenthet a csilikottokkal való találkozás, a család többi tagjának azonban egy szó említést sem tett aggodalmairól, nehogy feleslegesen megijessze őket. Különben is a véres esemény óta a vörösbőrűek e törzse bölcsen félrehúzódott, minthogy jó néhányukat - a gaztett közvetlen részeseit - fölakasztották. Ugyanezt mondotta Ro-No, utasaink vezetője is, megnyugtatván őket, hogy nincs mitől félniük, míg átvágnak Brit Columbia területén.

Az idő továbbra is szép maradt, sőt déli 12 és 2 óra között már erősen föl is melegedett. A nedvdús ágakon sorra kipattantak a rügyek, a fákat hamarosan tavaszi színekkel ékesítik majd a levelek és a virágok.

A jellegzetesen északi tájak közé tartozik ez a vidék is. A Fraser völgyét erdők koszorúzták, az erdőkben nagyobbrészt északi fafajták, cédrusok, fenyők és Douglas-fenyők, köztük nem egy olyan, amelyiknek törzse tizenöt méter kerületű volt, s orma a földtől száz lábnyira hajladozott a magasban. Rengeteg vad járta az erdőket, a síkságokat, és Jean, anélkül, hogy nagyon messzire ment volna, könnyen gondoskodhatott a konyha napi hússzükségletéről.

A vidék errefelé korántsem volt kihalt. Itt is, ott is falvak, és a falvakban az indiánok meglehetősen jó egyetértésben éltek az angolszász közigazgatás embereivel. A Fraser vizén csoportosan siklottak a cédrusfa csónakok, lefelé az ár sodorta őket, a vízfolyás ellenében pedig evezők és vitorlák segítségével haladtak.

Gyakran találkoztak fehér gyapjúköpönyegbe burkolózott, dél felé vonuló vörösbőrűekkel. Rendszerint megálltak, s néhány szót váltottak Cascabellel, aki végül is jól-rosszul megértette őket, mert valami furcsa nyelvjárást beszéltek, a *sinuk*ot, melyben francia és angol szavak keverednek a bennszülöttek nyelvével.

– Pompás! - örvendezett César Cascabel. - Most már a sinuk nyelvet is tudom! Ismét egy nyelv, amit sohasem tanultam, mégis beszélem.

Ro-No aztán megmagyarázta, hogy ezt a nyugat-amerikai sinuk nyelvet több népfaj is beszéli egészen az alaszkai területekig.

Talán fölösleges is mondanunk, hogy a korán beköszöntött tavasz nyomán mindenünnen eltűnt a hó, pedig errefelé néha csak április végén olvad el. Az utazás így valóban kellemes volt. César Cascabel nagyon szerette volna mielőbb maga mögött tudni az angol columbiai területet, és amennyire csak lehetett, siettette az utat, ám ugyanakkor óvatos volt, és vigyázott, nehogy túlhajszolják a két lovat. A hőmérséklet fokozatosan emelkedett, ezzel együtt megjelentek a szúnyogok is, és hamarosan elviselhetetlenné váltak. Nehéz volt megakadályozni, hogy be ne röpüljenek a *Szép Vándor*ba, noha gondosan ügyeltek arra, hogy a kocsiban ne világoljon lámpafény, ha leszáll az este.

– Átkozott dögök! - tört ki egyszer Cascabel, miután jó ideig eredménytelenül harcolt a kellemetlen rovarok ellen.

– Szeretném tudni, mire jók ezek az undok bogarak - jegyezte meg Sandre.

– Hát arra, hogy... megegyenek bennünket... - bölcselkedett Szegfűszeg.

– Elsősorban mégis arra, hogy megegyék a columbiai angolokat! - tette hozzá César Cascabel. - Ezért, kedveseim, szigorúan megtiltom, hogy akár egyet is elpusztítsatok közülük! Sohasem lehetnek túl sokan ahhoz, hogy kínozzák Englishman úrékat, és ez szolgáljon nekünk vigaszul!

Az útnak ezen a szakaszán a vadászat rendkívül eredményes volt. Bőven akadt zsákmány, főként dámvad, mely, hogy szomját friss vízzel oltsa, az erdőkből leereszkedett a Fraser partjára. Jean mindig Wagrammal együtt indult vadászni, és néhány dámvadat könnyen elejthetett anélkül, hogy a kocsitól túlságosan el kellett volna távolodnia, ami már csak azért sem lett volna bölcs dolog, mert az édesanyja nyugtalankodott volna. Vadászútjaira néha Sandre is elkísérte, és roppant boldog volt, hogy bátyja irányítása mellett próbálkozhatik először a vadászmesterség tudományával, s nehéz lett volna megmondani, melyik volt fürgébb, melyik gyorsabb, az ifjú vadászjelölt vagy a spánielje.

Jean zsákmánylistája azonban még csak néhány dámvaddal dicsekedhetett, mikor nagy örömére elejtett egy bölényt is. A vadászat során azonban komoly veszélyben forgott, mert az állat, melyet az első lövés csak megsebesített, neki akart támadni, és csak a fejébe eresztett második golyó mentette meg Jeant az utolsó pillanatban attól, hogy a bölény föl ne taszítsa, és halálra ne tiporja. Sejthetjük, hogy erről az eseményről nem számolt be részletesen a szüleinek. Minthogy azonban a hőstett színhelye jó néhány száz lépésnyire volt a *Szép Vándor*tól, ki kellett fogni a lovakat, hogy a kocsihoz vontassák a roppant állatot, mely vastag sörényével leginkább oroszlánhoz hasonlított.

Tudjuk, hogy egy ilyen kérődző elejtése milyen nagy hasznot jelent a préri indiánjai számára, akik nyíllal és lándzsával vadásznak rá. A bölény bőréből készült a vigvambeli ágy, a család takarója és azok a „prémek”, melyekért akár húsz piasztert is megadnak. A húsát az indiánok napon szárítják, hosszú szeletekbe vágják, és ínséges időkben ez a hús jelenti a legbecsesebb tartalékot.

Az európaiak ugyan általában a bölénynek csak a nyelvét eszik meg - s ez valóban ínyencfalat -, Cascabelék azonban nem voltak ilyen finnyásak. A fiatal gyomor különben sem válogatós. Egyébként meg Cornélia pirítva, sütve, főzve, olyan ízletesen készítette el, hogy valamennyien kitűnőnek találták a bölényhúst, mely így több napra biztosította bőséges ellátásukat. A nyelvéből azonban mindegyiküknek csak egy falatka jutott, s az volt az általános vélemény, hogy ennél finomabbat még sohasem ettek.

A Columbián át vezető útjuk első két hetében semmi említésre méltó esemény nem történt. Az időjárás azonban lassanként megváltozott, közeledett a nagy esőzések ideje, ami, ha nem is akadályozza, mindenesetre megnehezíti az utat észak felé.

Félő volt az is, hogy a Fraser megáradva kicsap a medréből. Márpedig az áradás nagyon sok nehézséget, ha ugyan nem komoly veszélyt jelentett volna a Szép Vándor utasai számára.

Szerencsére azonban az esőzések beálltával a Fraser ugyan felduzzadt, de nem csapott ki medréből. Így a síkságok nem kerültek víz alá, noha máskor egészen az erdők széléig, vagyis a hegység tövéig öntötte el az ár a vidéket. A kocsi természetesen lassabban haladt, kerekei besüppedtek a nedves talajba, de a Szép Vándor szilárd és vízhatlan teteje, mint már annyiszor, most is biztos menedéket nyújtott a Cascabel családnak a záporesők és a fergetegek ellen.