AZ URÁL HEGYSÉGBEN

Az Urál hegység éppúgy megérdemli a turisták érdeklődését, akár a Pireneusok vagy az Alpok. A tatár „urál” szó „öv”-et jelent, s a hegység kétezer-kilencszáz kilométer hosszúságban valóban övként húzódik a Kaspi-tengertől az Északi-Jeges-tengerig - drágakövekkel díszített, nemesfémekkel, arannyal, ezüsttel, platinával ékesített övként, mely Ázsia és Európa határán illeszkedik az Óvilág derekára. E hatalmas hegyrendszer vizei az Urál, a Kara, a Pecsora, a Káma és még sok más folyó, a hóolvadással földuzzasztott mellékfolyók vizeivel együtt hömpölyög a tengerbe. A gránit- és kvarckőzetek e pompás torlaszának ormai és csúcsai a tengerszint fölött kétezer-háromszáz méteres átlagmagasságban meredeznek.

– Ez ám aztán az igazi „orosz hegy”! - jegyezte meg nevetve César Cascabel. - Csak nem lehet vele olyan könnyen boldogulni, mint azzal, amelyik a Maillot-kapunál van, vagy mint azzal a másikkal, a neuillyi búcsún!

Bizony, az Urál-hegységgel alig boldogulnak olyan könnyen, mint holmi vidámparki „hegységgel”!

Átkelés közben először is nehezebben kerülhetnék ki a sok apró falut, melyeket még a bányák kitermelésénél dolgozó hajdani munkások alapítottak. Az bizonyos, hogy a fenséges szorosokon át vezető útjukban nincs mit félniük az igazoltatásoktól, hiszen rendben vannak a társulat papirosai. Sőt, ha a hegység közepe táján kerestek volna átkelőt, tétovázás nélkül választhatták volna a szép jekatyerinburgi utat, a hegylánc egyik legforgalmasabb útját, mely egyenesen a jekatyerinburgi kormányzóságba vezet. Minthogy azonban Ortik északibb útirányt ajánlott, okosabb, ha a Pecsora-hágón kelnek át, és onnan ereszkednek le Permbe.

A következő napon el is indulnak ebben az irányban.

Mikor felkelt a nap, meggyőződhettek arról, hogy milyen hatalmas csorda támadt rájuk. Ha beronthattak volna a kocsiba, a társaság egyetlen tagja sem élte volna túl a vérengzést.

Vagy ötven farkas hevert a földön, csupa jól megtermett, hatalmas állat, abból a fajtából való, mely oly félelmetessé teszi az utasember számára az átkelést a sztyeppén. A többi nyilván elmenekült, elrohant, mintha a tüzes pokol ördögei sarkantyúzták volna, s a hasonlat ezúttal meglehetősen közel járt az igazsághoz.

A két elégett farkas maradványait a tisztástól néhány száz lépésnyire találták meg.

És most kénytelenek voltak megállapítani, hogy itt, a Pecsora-hágó bejáratánál a Szép Vándor nagyon messze van minden falutól, s az Urál keleti lejtőin amúgy is kevés a falu.

– Most mitévők leszünk? - kérdezte Jean. - A rénszarvasaink megfutamodtak.

– Ha csak megfutamodtak - mondta az apja -, esetleg meg is találhatnánk őket. De, sajnos, valószínű, hogy valamennyit fölfalták a farkasok!

– Ó, a szegény állatok! - szánakozott Napoleona. - Úgy szerettem őket, akárcsak Vermuthot és Gladiátort...

– Ha nem vesztek volna oda, most őket falták volna föl! - jegyezte meg Sandre.

– Bizony így van! - mondta César Cascabel, és keserveset sóhajtott. - De honnan szerzünk igavonót?

– Elmegyek a legközelebbi faluba, és jó pénzért majd szerzek lovakat - mondta Szergej úr. - Ha Ortik elkísérne...

– Máris indulhatunk, Szergej úr! - mondta szolgálatkészen Ortik.

– Hát igen, nincs más hátra - bólintott César Cascabel.

És már aznap elindultak volna, ha legnagyobb csodálkozásukra, reggel nyolc óra tájt a tisztás szélén nem bukkan föl két rénszarvas.

Sandre vette őket észre.

– Apám!... Apám! - kiáltozott. - Itt vannak!... Visszajönnek!

– Élve?

– Hát ezeket mintha nem falták volna föl, mert járnak annak rendje-módja szerint!

– Hacsak nem arról van szó, hogy épségben maradt a lábuk! - bölcselkedett Szegfűszeg.

– Ó, ezek a kedves szarvasok! - örvendezett Napoleona. - Megcsókolom őket!

A rénszarvasok elé futott, és szívből jövő csókot adott mindkettőnek.

Két rénszarvas azonban nem tudja vontatni a *Szép Vándor*t. Szerencsére egymás után több is előkerült. Egy órával később megállapíthatták, hogy tizennégy rénszarvas maradt meg abból a húszból, mellyel a Ljahov-szigetekről elindultak.

– Éljenek a rénszarvasok! - rikoltozott Sandre.

Mindössze hat állat hiányzott. Ezek nyilván nem tudták elég gyorsan elszakítani a béklyót, és a farkasok fölfalták őket, maradványaikat később meg is találták a tisztás közelében. A többi tizennégy elmenekült, ahogy a farkasok támadása megkezdődött, és most ösztönük visszavezette őket a táborhelyre.

Könnyen elképzelhetjük, milyen boldogan fogadták a visszatérő állatokat. Az ő segítségükkel a kocsi megkezdheti útját az Urálon át. Mikor a kaptató túlságosan meredek lesz, majd mindnyájan segítenek tolni a kocsit, és milyen káprázatos lesz Cascabelék bevonulása Permbe!

A családfőt csak az szomorította, hogy a Szép Vándor bizony vesztett hajdani fényéből, a farkasfogak, a könyörtelen karmok alapos munkát végeztek a kocsi oldalfalain. Már a farkaskaland előtt is sok viszontagságon ment át, a szélviharok, az eső, a hó megfakította élénk színeit, lekoptatta aranyozását, a viszontagságos út után alig lehetett ráismerni a hajdan oly szép utazókocsira. A Cascabel nevet és címert meg szinte lemosta róla a hófúvás, bizony ráférne egy kis tisztogatás, pingálás, hogy ismét eredeti szépségében pompázzék. Mert hiába takarította olyan erélyesen Cornélia és Szegfűszeg, ennek nem sok látszatja volt.

Tíz órakor befogták a rénszarvasokat, elindultak. Minthogy a hágó már az elején is eléggé meredek volt, a férfiak gyalog mentek.

Tiszta, derűs idő volt, s a hegyekben a hőség is elviselhető. De bizony mégis sokszor segíteniük kellett a vontatásnál, a kerekek néha küllőig besüppedtek; s valamennyi hirtelen kanyarodónál tartaniuk kellett a kocsit, nehogy az eleje vagy a vége beleütődjék a kiugró sziklákba.

Az Urálnak ezeket az átkelőit nem emberkéz formálta. A természet tört sziklák között kanyargó utat a vizek számára. Egy patak, amely a Szoszvába ömlik, folyik végig a hágón nyugati irányban, s medre helyenként úgy kiszélesedik, hogy csak keskeny, kanyargós ösvényt hagy szabadon. Ezeken a részeken a partja szinte nem is lejt, olyan meredek, és a mohán meg dúsan növő más vízinövényzeten át is látszik a gránitváz. Másutt meg, ahol a part szelíden lejt, különböző fajta fenyőfák, nyírfák, az Észak-Európában honos növényvilág más szép fái zöldellnek. Messziről pedig, már a felhőkbe veszve, kirajzolódnak a hóborította hegykaréjok, melyek a hegyrendszer folyóit, zuhogóit táplálják.

Ezen az első napon nem találkoztak össze senkivel, az átkelő nyilván nem nagyon forgalmas. Ortik és Kircsev szemmel láthatóan jól kiismerte magát. Két-három esetben azonban, mikor a hágón vezető út többfelé elágazott a sziklák között, mintha haboztak volna, hogy merre induljanak. Ilyenkor megálltak, halkan tanácskoztak, ez azonban senkiben sem ébresztett gyanút, semmi ok nem volt arra, hogy kételkedjenek a két matróz jóhiszeműségében.

Kayette azonban szüntelenül figyelte őket, anélkül, hogy észrevehették volna. Gyanakvását erősítették titkos tanácskozásaik, a lopva váltott pillantások. A két matróz természetesen nem is gondolt arra, hogy az indián leánykának bármi oka lehetne arra, hogy őket figyelje.

Szergej úr a patak partján jelölte ki az éjszakai pihenőhelyet. Vacsora után César Cascabel, Kircsev és Szegfűszeg vállalta, hogy elővigyázatosságból egymást váltva őrködnek. Érdemükül tudható be, hogy az előző éjszakai álmatlanság és a fárasztó nap után sem aludt el egyikük sem.

Másnap folytatták az utat az egyre emelkedő és ugyanakkor szűkülő hágón át. A nehéz út most is kemény próbára tette őket, úgyhogy huszonnégy óra alatt mindössze két-három mérföldnyit haladtak. De előre tudták, hogy az Urál hágóin át nem tudnak gyorsabban menni, és útitervükben is számoltak ezzel a késedelemmel.

Szergej úr és Jean bizony sokszor érzett erős kísértést arra, hogy űzőbe vegyen egy-egy szép vadat, melyet a hágóból nyíló, fával borított kisebb szorosokban láttak meg. Iramszarvasok, dámvadak járták a sűrűt, és seregestül élt ott a nyúl is. Cornélia sem bánta volna, ha friss vad kerül a konyhára. Sok volt a vad, az igaz, viszont lőszerkészletük teljesen kimerült a farkasok elleni harcban, és csak a legközelebbi helységben vásárolhatnak ismét kellő mennyiségben. Hallgattak hát a puskák, és Wagram néha kérdőn nézett ifjú gazdájára, majdhogy meg nem szólalt:

– No, mi lesz?... Hát már sohasem vadászunk?

Közben mégis olyasmi történt, ami nagyon is indokolta volna a puska használatát.

Délután három óra volt, és a Szép Vándor hepehupás lejtőn kaptatott, mikor a folyó túlsó partján fölbukkant egy medve. A kutyák vészjósló ugatása hívta fel figyelmüket a hatalmas termetű állatra. A két hátsó lábán állt, fejét ingatva, barna bundáját meg-megrázva nézte a kis karavánt.

Vajon szerette volna megtámadni őket? Vajon csak kíváncsiságból figyelte az állatokat és az embereket, vagy talán étvágya támadt rájuk?

Jean elhallgattatta Wagramot és Marengót, nem tartotta volna helyesnek, ha fölingerlik a félelmetes állatot, hiszen fegyvertelenek voltak. Jobb lesz, ha vigyáznak, nehogy valószínűleg békés szándékai ellenségesre változzanak, mert igazán könnyűszerrel átjuthat hozzájuk a túlsó partra!

Így hát csak szép nyugodtan nézték egymást, mint afféle utasok, ha összetalálkoznak, és César Cascabel mindössze ennyit jegyzett meg:

– De kár, hogy nem vihetjük magunkkal ezt a pompás uráli Miskát! Nagyszerű volna, ha a társulathoz csatlakozna!

Csakhogy nehéz lett volna szerződést kínálni a derék mackónak. Különben meg alighanem jobban szerette az erdei életet, mint a cirkuszit, mert négy lábra ereszkedett, még egyszer megcsóválta busa fejét, és elcammogott.

Minthogy minden köszönés megérdemli a viszonzást, Sandre kalaplengetéssel búcsúzott a medvétől, Jean azonban ezt az üdvözlést szívesen megtoldotta volna egy puskalövéssel.

Este hat órakor éppen úgy vertek tábort, mint az előző este. Másnap reggel öt órakor elindultak, és ismét nagyon keserves útjuk volt. Alaposan ki is fáradtak, egyébként azonban semmi baj nem érte őket.

A nehezén már túl voltak, mert a Szép Vándor végre a hágó legmagasabb pontjára ért, ezentúl már csak lefelé kell ereszkedniük az Európa felé lejtő nyugati hegyoldalon.

Aznap este - július hatodikán - az ugyancsak elcsigázott állatok megálltak egy kanyargós szoros bejáratánál, melyet bal felől sűrű erdő határolt.

Fülledt hőség volt egész nap. Kelet felől sűrű, alsó szélükön egyenes vonalban végződő baljós felhők gomolyogtak a sápadt égbolton.

– Vihar készülődik - mondta Jean.

– Ez elég kellemetlen, mert az Urál-hegységben néha iszonyatos erejű viharok tombolnak.

– Oda se neki, majd fedél alá bújunk előle! - biztatta őket Cascabel. - Még százszor inkább vihart, mint farkasokat!

– Kayette, te félsz a mennydörgéstől? - kérdezte Napoleona.

– Nem, kicsikém, nem félek.

– Igazad van, Kayette - szólt közbe Jean -, a mennydörgéstől nem kell félni!

– Az ám! - kiáltott a kis Napoleona sértődötten. - Csakhogy én akkor is félek, ha nem akarom!

– Ó, a gyávája! - csúfolódott Sandre. - Ide hallgass, te csacsi, a mennydörgés nem más, mint hatalmas kugligolyók csattogása.

– Hogyisne!... Tűzgolyók csattognak, és van úgy, hogy az emberek fejére esnek! - vitatkozott a kislány, s gyorsan lehunyta a szemét, mert éppen nagyot villámlott.

Nagy sietve elrendezték a táborhelyet, hogy fedél alá kerülhessenek, még mielőtt kitörne a vihar. Vacsora után aztán elhatározták, hogy akár az előző éjjeleken, most is őrködnek majd.

Szergej úr éppen szólni akart, hogy ő szívesen őrködik elsőnek, Ortik azonban megelőzte:

– Talán Kircsev meg én állunk elsőnek őrt.

– Ahogy jólesik - adta meg az engedélyt Szergej úr. - Éjfélkor majd Jeannal felváltjuk magukat.

– Rendben van, Szergej úr - válaszolt Ortik.

Kayette valahogy gyanúsnak találta ezt az egyébként egészen természetes szolgálatkészséget, és nem tudta volna megmondani, miért, de úgy érezte, hogy valami nem tisztességes dolog rejlik mögötte.

Ekkor teljes erővel kitört a vihar. A fák lombsátrán is átvilágítottak a gyorsan cikázó, élénk fényű villámok, a hegyek hosszan visszhangozták a mennydörgés robaját.

Napoleona fejére húzta a takaróját, hogy ne lásson, ne halljon. Valamennyien sietve ágyba bújtak, és kilenc órakor már aludtak is, akárhogy dörgött, villámlott, és akárhogy fütyült a szél.

Csak Kayette nem aludt. Le sem vetkőzött, s noha nagyon fáradt volt, nem jött álom a szemére. Rettenetes nyugtalanság fogta el, mikor arra gondolt, hogy valamennyiük biztonsága a két orosz tengerész kezében van. Egy órán át töprengett, majd félrehúzta a függönyt a fekhelye fölötti kis ablakon, és a villámok fényénél próbálta kifürkészni, mit csinál az a kettő.

Ortik és Kircsev éppen félbeszakította a beszélgetést, s a szűk hegyszoros bejárata felé indultak, ahol ebben a pillanatban bukkant föl egy idegen.

Ortik intett neki, hogy ne jöjjön közelebb, nehogy a kutyák fölneszeljenek. Wagram és Marengo nem vette észre az idegen közeledtét, mert a vihar előtti rekkenő meleg elől a Szép Vándor alatt kerestek menedéket.

Ortik és Kircsev néhány szót váltott a váratlanul felbukkant emberrel, és Kayette egy villám fényénél látta, hogy mindhárman a fák közé mennek.

Ki ez az ember? Mi dolga vele a két matróznak? - Kayette mindenáron tudni akarta.

Csöndesen, nehogy valaki észrevegye, fölkelt, s ahogy Jean ágya mellett elsurrant, hallotta, hogy a fiú őt szólítja...

Meglátta volna?

Nem, Jean álmodott... róla álmodott.

Kayette csöndesen, nagyon csöndesen nyitotta-csukta az ajtót, és ahogy kilépett a kocsiból, önmagát biztatva suttogta:

– Rajta!

Egy pillanatig sem tétovázott, cseppet sem félt, pedig ha észreveszik, esetleg az élete forog kockán.

Kayette elindult a fák között, az erdőt mintha tűzvész visszfénye világította volna be, valahányszor egy-egy nagy villámlás hasította szét a felhőket. A bozótosban kapaszkodott fölfelé, s egy hatalmas vörösfenyő törzséhez jutott. Vagy húsz lépésnyiről suttogást hallott, ekkor megállt.

Heten álltak ott a fák alatt, hét férfi, köztük Ortik és Kircsev.

Oroszul beszéltek, és Kayette kihallgatta őket.

– Ugye, milyen jól tettem - mondta Ortik -, hogy a Pecsora-hágót választottam! Az ember mindig biztos lehet abban, hogy errefelé találkozik régi cimborákkal. Igaz-e, Rosztov?

A Rosztov nevű ember bukkant ki az imént a hegyszorosból.

– Már két napja a nyomában vagyunk ennek a kocsinak, persze óvatosan, nehogy meglássanak bennünket! Láttuk, hogy te is meg Kircsev is az utasok közt vagytok, ebből aztán mindjárt sejtettük, hogy jó fogás készül.

– De talán kettő is! - válaszolt Ortik.

– Voltaképpen honnan jöttök? - kérdezte Rosztov.

– Amerikából, ott Karnovékkal dolgoztunk.

– És kik ezek az emberek, akiket most kísértek?

– Valami Cascabel nevű család, francia mutatványosok, most Európába tartanak. Majd később elmeséljük nektek az útikalandjainkat. Most nézzük a legsürgősebbet!

– Ide hallgass, Ortik - szólalt meg Rosztov egyik társa -, azt szeretném tudni, van-e pénz a kocsiban!

– Van még vagy két-háromezer rubel.

– És ti még nem vettetek búcsút ezektől a derék emberektől? - érdeklődött kicsit gúnyosan Rosztov.

– Nem, mert jóval nagyobb fogásra számítunk, nem holmi vacak kis lopásra, a jó fogáshoz meg segítségre van szükségünk!

– És mi volna ez a jó fogás?

– Ide figyeljetek, cimborák! Kircsev és én a Cascabel családnak köszönhetjük, hogy veszély nélkül átvághattunk Szibérián, és eljutottunk a határra. De nemcsak mi bújtunk meg az ő védőszárnyaik alatt, akadt még egy bizonyos, aki ott rejtőzködött, abban bizakodva, hogy komédiások között nem fogják keresni. Egy oroszról beszélek, egy előkelő, gazdag politikai bűnösről, akinek éppúgy nincs joga visszatérni Oroszországba, ahogy nekünk sincs. Titkát csak César Cascabelnak meg a feleségének árulta el, de aztán mi is megtudtuk...

– Hogyan?

– Muzsiban egy este kihallgattuk Cascabel meg az orosz beszélgetését.

– És hogy hívják ezt az oroszt?

– Szergej Vasziljevicsnek nevezi magát. Valójában Narkin gróf, és az élete forog kockán, ha orosz területen ráismernek.

– Várjatok csak kicsit! - szólt közbe Rosztov. - Narkin herceg fiáról van szó, akit Szibériába száműztek, és akinek a szökése olyan nagy port vert föl néhány évvel ezelőtt?

– Pontosan róla - mondta Ortik. - Narkin grófnak milliói vannak, és ezekből a milliókból legalább egyet, gondolom, szívesen átenged nekünk, ha ráijesztünk, hogy följelentjük.

– Ezt jól kieszelted, Ortik! Csak azt nem értem, mi szükséged van reánk? - folytatta Rosztov.

– Mert nagyon fontos, hogy Kircsev és én ne szerepeljünk ebben az ügyben, ha ugyanis valamiképpen mégsem sikerülne, a második terv sikerével kell beérnünk. Cascabelék kocsiját meg a kocsiban a pénzt, csak úgy tudjuk megkaparintani, ha tovább játsszuk a hajótöröttek szerepét, akik nekik köszönhetik menekülésüket és hazatérésüket. Mikor aztán megszabadultunk a Cascabel családtól, nyugodtan jöhetünk, mehetünk, a rendőrségnek eszébe sem jut, hogy mi utazgatunk a komédiások kocsijával.

– Mondd, Ortik, ne támadjuk meg még ma este a kocsit? Ne fogjuk el Narkin grófot? Így rögtön tudomására adhatnánk, mi a feltétele annak, hogy visszatérhessen Oroszországba!

– Türelem... türelem! - csitította Ortik. - Narkin gróf úgyis Permbe akar menni, hogy viszontlássa az apját, jobb lesz nekünk is, ha eljut Permbe. Ott majd kap egy üzenetet, hogy sürgős ügyben találkozni akartok vele, mikor is részetek lesz a szerencsében, hogy összeismerkedhettek a gróffal!

– Szóval, most semmivel se próbálkozzunk?

– Semmivel - mondta Ortik -, menjetek csak mindig előttünk, de úgy, hogy senki se lásson meg benneteket, s azon legyetek, hogy előttünk érjetek Permbe.

– Rendben van! - biccentett Rosztov.

A banditák ezzel elváltak, és még csak nem is sejtették, hogy Kayette kihallgatta őket.

Kayette után néhány perccel Ortik és Kircsev is visszaért a táborhelyhez, abban a hiszemben, hogy távollétüket észre sem vették.

Kayette most már ismerte a gazemberek tervét. Tőlük tudta meg azt is, hogy Szergej úr nem más, mint Narkin gróf, és hogy életét meg a Szép Vándor valamennyi utasának életét milyen veszélyek fenyegetik. A gróf kilétét felfedik ezek a gazemberek, hacsak nem adja nekik vagyona egy részét.

Kayette a hallottaktól úgy megrémült, hogy kis ideig alig tért magához, aztán egyre azon törte a fejét, hogyan tudná meghiúsítani Ortik mesterkedéseit. Rettenetes éjszakája volt, iszonyú aggodalmak gyötörték, s nemegyszer azt gondolta, hogy talán csak rossz álom volt az egész...

Nem! Nem álom volt! S erről meg kellett győződnie, mikor másnap reggel Ortik így szólt César Cascabelhoz:

– Talán emlékszik rá, uram, Kircsev és én úgy gondoltuk, hogy az Urál túlsó oldalán elválunk önöktől, mert Rigába megyünk. De aztán úgy határoztunk, mégiscsak jobb lesz, ha elmegyünk Permbe, és a kormányzótól kérünk segítséget a hazatérésünkhöz... Megengedi, uram, hogy önökkel folytassuk az utat?

– Örömmel, kedves barátaim! Minek sietni a válással azoknak, akik olyan régóta és olyan messziről utaznak együtt!