A LJAHOV-SZIGETEK

A Jeges-tenger e vidékén van az Új-Szibéria néven ismert három szigetcsoport, melyhez a Long-szigetek, az Anjou-szigetek és a Ljahov-szigetek tartoznak. Az ázsiai kontinenshez a 73. és 75. északi szélességi fok és a 135. és 140. keleti hosszúsági fok között negyvenkilencezer négyzetméternyi területet elfoglaló Ljahov-szigetcsoport esik a legközelebb. Legjelentékenyebb szigetei a Katyelnij-, Blinij- és a Belkovszkij-sziget.

E szigetek földje kopár, nem kedvez sem az erdőknek, sem más növényzetnek, a néhány héten át tartó nyári időszakban is alig üdíti némi kezdetleges növényzet, inkább csak a földtani alakulás óta ott gyülemlő cet- és mammutfélék csontjai meg fakövületek borítják.

A Ljahov-szigeteket a XVIII. század első éveiben fedezték fel.

A Szép Vándor utasai, miután negyven napon át sodródtak az úszó jégtáblán, és megtettek vagy hét-nyolcszáz mérföldes utat, végül is a szigetcsoport legnagyobb, legdélibb fekvésű, a kontinenstől mintegy négyszáz kilométernyire eső szigetére, a Katyelnij-szigetre kerültek. Délnyugati irányban a szibériai parton kerekedik az a hatalmas öböl, melynél Észak-Ázsia egyik legnagyobb folyama, a Léna ömlik a Sarki-tengerbe.

Mint látjuk, a hosszúsági fok alatt a sarki régiók *ultima Thule*ja, azaz világvége, a Ljahov-szigetcsoport. A hajósok ezen túl nem tudnak szárazföldről, a szigeteken túl már az örök jég birodalma következik; tizenöt fokkal feljebb az Északi-sark van.

A hajótöröttek tehát mintha csak a világ végére vetődtek volna, noha a Spitzbergák és Amerika legészakibb területei magasabb szélességi fokon vannak.

A Cascabel család így északabbra került, mint eredetileg tervezte, mégis állandóan közeledett európai Oroszországhoz. A Port Clarence óta megtett száz- meg száz mérföldes út inkább veszélyes volt, mint fárasztó. Miközben a jégtáblán sodródtak, voltaképpen megrövidítették azt az utat, melyet a téli időszakban csaknem járhatatlan vidékeken kellett volna megtenniük. És talán nem is lett volna okuk a panaszra, ha nem kerülnek éppen a Ljahov-szigetek bennszülöttjeinek a kezére. Vajon visszanyerik szabadságukat vagy csak szökés árán tudják visszaszerezni? Mindezt hamarosan világosan látni fogják, s akkor majd a körülményeknek megfelelően határoznak.

A Katyelnij-szigetet finn eredetű, mintegy kétszázötven-háromszáz lelket számláló törzs lakja, férfiak, nők, gyerekek vegyesen. A csúf külsejű bennszülöttek kevésbé civilizáltak, mint a partvidék más népei, a csukcsok, a jukagirok vagy a szamojédok. Bálványimádók maradtak, noha a Morva Testvériség néven ismert szervezet hittérítői mindent megtettek, hogy leküzdjék babonáikat, s megszelídítsék lopásra, rablásra hajlamos természetüket.

A Ljahov-szigetek lakói elsősorban halászatból élnek, ezenkívül cethalra vadásznak, a Sarki-tenger e vidékein ugyanis nagyon sok a cetféle, továbbá fókára, minthogy errefelé csaknem annyi a fóka, mint a Bering-szigeten a meleg időszakban.

Új-Szibéria e magas szélességi fokán nagyon kemény a tél. A bennszülöttek a hótömegekbe vájt sötét lyukakban húzzák meg magukat, ezeket a barlanglakásokat néha több kisebb kamrára osztják, melyekben tűrhető hőmérsékletet tudnak tartani. Fosszíliákkal tüzelnek, mely a barnaszénhez hasonlít, s melyből gazdag lelőhelyek akadnak a szigeteken, de tüzelőanyagként szolgál az óriáshalak csontváza is. A hóbarlangokba vájt nyílásokon át áramlik a szabadba a kezdetleges tűzhelyek füstje, a szemlélő először azt hihetné, hogy a talaj füstölög, mint a szolfatára barlangok.

A bennszülöttek főtápláléka a rénszarvashús, minthogy a szigeteken és szigetecskéken seregestül él ez a kérődző fajta. Esznek ezenkívül szárított halat is, melyből jelentős készleteket gyűjtenek a tél beállta előtt. Új-Szibéria lakóinak tehát nem kell félniük az éhínségtől.

Történetünk idején egy Csu-Csuk nevű főnök uralkodott a Ljahov-szigeteken, s alattvalói feltétlen engedelmességgel tartoztak neki. Az abszolút monarchiában élő e bennszülöttek lényeges vonásokban különböznek az Oroszország amerikai területén lakó eszkimóktól, akiknek az életét inkább bizonyos fajtájú köztársasági egyenlőség szabályozza. Ezenkívül korántsem élnek olyan jólétben, mint az amerikai eszkimók, a Ljahov-szigetek lakói vadak, és korántsem vendégszeretők, úgyhogy az arra tévedő bálnavadászok okkal panaszkodnak rájuk. A Szép Vándor utasai alighanem vágyakozva fogják emlegetni a Port Clarence-i derék bennszülötteket.

Annyi bizonyos, hogy a Cascabel család kellemetlenebb helyre nem is kerülhetett volna. Hogy a katasztrófa után, mely a Bering-szorosban érte őket, egyenesen a Ljahov-szigeteken élő, barátságosnak éppen nem mondható törzs kezére kerüljenek - ez már kicsit sok a jóból!

César Cascabel nem is próbálta titkolni, milyen csalódás számára, hogy egyszerre üvöltő, hadonászó vadak veszik körül, akik még fenyegetik is a hatalmukba került hajótörötteket.

– Na! Kire haragszanak ezek a majmok? - háborodott fel, miután visszalökdöste azokat, akik túl közel furakodtak hozzája.

– Miránk, apám! - válaszolt Jean.

– Szép kis fogadtatás, mondhatom!... Talán meg akarnak enni bennünket?

– Azt nem, de alighanem azt tervezik, hogy fogságban tartanak bennünket a szigeten!

– Fogságban?

– Úgy bizony, ez lett a sorsa a két matróznak is, aki előttünk került ide.

Jeannak most nem volt ideje minderről bővebben beszélni. Vagy egy tucat bennszülött vonszolta Szergej urat és barátait Turkev falu felé, mely a szigetcsoport székhelye volt - s nekik, akár tetszett, akár nem, engedelmeskedniük kellett.

Közben mintegy húsz bennszülött a Szép Vándor felé igyekezett, melynek kéményén vékonyka füst szállt a levegőbe, és még a félhomályban is látni lehetett, ha kelet felé pillantottak.

A foglyok egy negyedóra múlva Turkevbe értek, ott belökték őket egy nagy, hóba vájt üregbe.

– Íme, a helyi börtön - jegyezte meg César Cascabel, mikor magukra hagyták őket a sötét odúban a középen égő tűz körül.

Mindenekelőtt Jean és Kayette beszámolójára voltak kíváncsiak. A jégtábla, melyen sodródtak, miután eltűnt az úszó jéghegyek mögött, nyugat felé tartott... Jean a karjában tartotta az indián leánykát, nehogy valamelyik összeütközés lelökje a jégtábláról... Nem volt ennivalójuk, nem volt födél a fejük felett, de legalább együtt lehettek... Egymás mellé bújva talán nem is kínozta őket a hideg és az éhség... Leszállt az éjszaka... Látni már nem láttak semmit, de hallhatták egymás hangját. Örökös rettegésben múltak az órák, hogy elnyeli őket a tengerfenék... Aztán sápadt napsugarak tűntek fel a látóhatáron, s éppen ekkor ütköztek a Katyelnij-sziget partjához tapadt jégmezőbe. Jean és Kayette ekkor elindultak a jégmezőn, nagyon sokáig gyalogoltak, míg végül a Katyelnij-sziget bennszülöttjeinek a fogságába estek.

– Az előbb említetted, Jean, hogy más hajótöröttek is vetődtek már ide - érdeklődött Szergej úr.

– Úgy van.

– Láttad őket?

– Nem, Szergej úr - szólt közbe Kayette -, de megértettem a bennszülöttek szavaiból, mert oroszul beszélnek, és említést tettek két matrózról, akiket ugyancsak itt a faluban tartanak fogva.

Az észak-szibériai törzsek valóban oroszul beszélnek, Szergej úr legalább majd szót érthet a Katyelnij-sziget lakóival. De mit várhatnak ezektől a rablóktól, akik a sűrűbben lakott torkolatvidék népei közül kitaszítva, Szibéria e messzi szigetein élnek, ahol nincs mit tartaniuk az orosz hatóságoktól?

César Cascabel közben állandóan mérgelődött, hogy nem jöhet-mehet szabadon. Egyre azon töprengett - és nem ok nélkül -, hogy mi lesz, ha ezek a gazfickók felfedezik a *Szép Vándor*t, és kirabolják, esetleg szétszedik. Mennyi veszély környékezte őket azóta, hogy épségben megúszták a Bering-szorosban kezdődött jégzajlást, és most tessék - holmi sarki csőcselék hatalmába kerültek.

– Ejnye, César, nyugodj már meg! - csitította Cornélia a férjét. - Mire jó az, így mérgelődni... Elvégre nagyobb bajunk is eshetett volna!

– Nagyobb bajunk?

– Úgy bizony, César! Mit csinálnál, ha nem találtuk volna meg Jeant és Kayette-et? Megtaláltuk őket, és mindnyájan együtt vagyunk épségben, egészségben!... Gondolj csak arra, hogy milyen veszélyek környékeztek bennünket, micsoda veszedelmekből szabadultunk meg... kész csoda! Ahelyett hogy dühöngsz, inkább adj hálát a Gondviselésnek...

– Hálát adok én, Cornélia, szívem mélyéből hálát adok! De azért csak a pokolba kívánom a balszerencsét, mely ezeknek a rablóknak a karmai közé vezetett bennünket! Hiszen ezeknek itt nincs is emberi külsejük.

César Cascabelnak talán igaza volt, de azért Cornélia sem tévedett. Senki sem hiányzott közülük. Turkevben is együtt voltak éppúgy, mint mikor elindultak Port Clarence-ból.

– Persze... együtt vagyunk... egy vakondlyukban, görénylyukban! - dünnyögött César Cascabel. - Egy olyan barlangban, amit még egy jóra való medve sem fogadna el szállásul!

– Az ám!... És hol van Szegfűszeg? - kiáltott fel Sandre.

Vajon mi történt a derék legénnyel? Mint tudjuk, ott maradt vigyázni a *Szép Vándor*ra. Vajon nem kellett-e életét kockáztatni, hogy megvédje gazdája jószágát?

És ahogy Szegfűszeg eszükbe jutott, Cornélia folytatta a hiányzók felsorolását.

– És mi lehet Jakóval?

– És John Bull-lal - szólt közbe Napoleona.

– És a kutyáink? - aggódott Jean.

Legfőbb gondjuk természetesen Szegfűszeg volt; a majom, a papagáj, Wagram és Marengo csak a derék legény után következett.

E pillanatban kiabálás, kutyaugatás hangzott fel a barlang előtt. A barlang bejárója hirtelen kinyílt, nyomban berontott Wagram és Marengo, nyomukban pedig fölbukkant Szegfűszeg.

– Itt vagyok, főnök úr! - jelentkezett Szegfűszeg. - Hacsak nem másvalaki van itt, mert én már azt sem tudom, hol áll a fejem!

– A nyakadon, Szegfűszeg, a nyakadon! - nyugtatta meg César Cascabel. - És itt vagy köztünk! - rázta meg a hűséges szolga kezét.

– És mi van a Szép Vándor*ral? *- nyugtalankodott Cornélia.

– A Szép *Vándor*ral? - visszhangozta Szegfűszeg. - Hát ezek az uraságok megtalálták a hó alatt is, aztán elibe fogták magukat, és a faluba vontatták.

– És Jako? - kérdezősködött tovább Cornélia.

– Jako is a faluban van.

– És John Bull?

– Az is.

Ha már egyszer a családnak Turkevben kell maradnia, jobb is, ha itt van mozgó otthonuk meg a holmijuk - már amit nem rabolnak el tőlük.

Közben megéheztek, a bennszülötteknek azonban mintha eszükbe sem jutott volna, hogy foglyaikat táplálni is kell. Még jó, hogy az előrelátó Szegfűszeg alaposan megtömte a zsebeit, és most előhalászhatott néhány doboz konzervet, amivel valahogyan csillapíthatták éhségüket.

Aztán beburkolóztak prémjeikbe, és elaludtak a barlang közepén égő tűz füstjétől sűrű levegőben.

Másnap, december 5-én, Szergej urat és társait kirángatták az odúból, és ők gyönyörűséggel szívták be a friss és rendkívül hideg levegőt.

A főnökhöz vezették őket.

Ez a ravasz, csöppet sem megnyerő képű személyiség az alattvalói odúnál némileg tágasabb, kényelmesebb barlangban lakott, melyet hóborította sziklás domb tövébe vágtak, a domb csúcsa elég világosan medvefejre emlékeztetett.

Csu-Csuk ötven év körüli ember lehetett, sárgás képéből parázsként izzottak apró, éles tekintetű szemei, arckifejezését szinte állatiassá tették kiugró, hegyes fogai. Egymásra rakott prémeken trónolt, rénszarvasbőr ruhát, fókabőr cipőt viselt, és lassan ingatta prémcsuklyás fejét.

– Ravasz vén rókának nézem! - dünnyögte César Cascabel.

A főnök körül a törzs főemberei álltak, a barlang előtt pedig vagy ötven bennszülött ácsorgott, éppen olyan öltözékben, amilyent a főnökük viselt, de hogy férfiak-e vagy nők, azt nem lehetett tudni, mert Új-Szibériában mindenki egyformán van öltözködve.

Csu-Csuk egyenesen Szergej úrhoz intézte szavait - nyilván kitalálta, milyen nemzetiségű -, és világosan érthető orosz nyelven így szólt hozzá:

– Ki vagy te?

– A cár egy alattvalója! - válaszolt Szergej úr, úgy gondolva, hogy e fellengzős szavak némi hatást tesznek a szigeti fejedelemre.

– És azok ott? - folytatta Csu-Csuk a kérdezősködést, ujjával a Cascabel család tagjaira mutatva.

– Azok franciák!

– Franciák? - visszhangozta a főnök, s úgy tűnt, mintha még sohasem hallott volna ilyen nevű népről vagy törzsről.

– Persze hogy franciák!... Franciák!... Franciák!... Te nyavalyás! - ordítozott César Cascabel, mindezt természetesen anyanyelvén, s csöppet sem fékezve magát, hiszen biztosan tudta, hogy a bennszülöttek egyetlen szavát sem értik.

– És az ott? - kérdezte Csu-Csuk Kayette-re mutatva, mert észrevette, hogy a fiatal leány más népfajhoz tartozik.

– Indián! - válaszolt Szergej úr.

És ezután meglehetősen élénk beszélgetés kezdődött Csu-Csuk és Szergej úr között; a beszélgetés fontosabb részeit Szergej úr franciára fordította Cascabeléknek.

A társalgás eredményeként kiderült, hogy a hajótörötteket Csu-Csuk a foglyainak tekinti, s nem is engedi őket szabadon, míg nem fizetnek háromezer rubel váltságdíjat, méghozzá jó orosz pénzben.

– Aztán nem mondaná meg ez a holdkóros, hogy honnan vegyük a pénzt? - dühöngött César Cascabel. - Ezek az átkozottak biztosan elrabolták azt is, ami az ön pénzéből maradt, Szergej úr!

Csu-Csuk intett, és a foglyokat kivezették a főnök barlangjából. Szabadon jöhettek-mehettek a faluban azzal a feltétellel, hogy nem mennek el messze, és már az első napon észrevették, hogy szoros őrizet alatt állnak. Egyébként meg a tél kellős közepén úgysem szökhettek volna meg, nem is próbálkozhattak volna azzal, hogy eljussanak a kontinensre.

Szergej úr és a barátai azonnal a *Szép Vándor*hoz indultak. A kocsi körül egész sereg bennszülött leste eksztázisban John Bullt, a majom a legmulatságosabb torzképeket vágva gyönyörködtette az ámuldozó bennszülötteket. Minthogy még sohasem láttak majmot, talán azt képzelték, hogy ez a négykezű is az emberi fajhoz tartozik.

– Ami engem illet - elmélkedett César Cascabel -, én ezt a majmot többre becsülöm, mint egyik-másik embertársamat.

John Bull bukfencet vetett, mintha így akarná megköszönni gazdája barátságos szavait, de mikor az egyik bennszülött hozzá akart nyúlni, megharapta a kezét.

– Bravó, John Bull!... Harapd csak őket, harapd, ahogy csak bírod! - biztatta Sandre.

A majomnak azonban alighanem drágán kellett volna megfizetnie vakmerőségéért, ha a bennszülöttek figyelmét nem kelti fel éppen ekkor Jako, a madár kalitkájáról ugyanis lecsúszott a takaró, s láthatták, amint nagy peckesen sétálgat a kalicka rúdjain.

Új-Szibériában a papagáj természetesen éppen úgy ismeretlen állat, akár a majom. Még egyik bennszülött sem látott ilyen tarka tollú, kerek szemű, horgas csőrű madarat.

De még csak az volt az igazi meglepetés, mikor Jako megszólalt, és a bennszülöttek legnagyobb döbbenetére előadta egész tudományát. A babonás népség rémülten a földre vetette magát, mintha a madár torkából fölhangzó szavakat bálványaik szájából hallották volna. És César Cascabel egyre biztatta a papagájt:

– Beszélj, Jako! Rajta, ne zavartasd magad, mondogass jól oda ezeknek a nyavalyásoknak!

És Jako egyre mondogatta, hogy „nyavalyások, nyavalyások”!, hiszen ez volt egyik kedvenc szava, és úgy rikácsolt, hogy a bennszülöttek végül odébbálltak, látszott rajtuk, hogy nagyon megrémültek. A családnak ugyan minden oka megvolt a nyugtalanságra, mégis, mint azt az illusztris családfő megfogalmazta, „csuda jókat nevettek”.

– No hiszen - jegyezte meg kicsit már jobbkedvűen -, ha ez továbbra is így megy, azt hiszem, lóvá tesszük ezt a nyavalyás bandát.

A foglyok magukra maradtak, és minthogy Csu-Csuk meghagyta nekik a *Szép Vándor*t, ők gyorsan bele is költözködtek. Új-Szibéria lakói a *Szép Vándor*t nyilván nem tartották olyan előkelőnek, mint a saját, hóba vájt barlangjaikat.

A kocsiból csak néhány, nem is túlságosan értékes holmit loptak el, viszont eltűnt Szergej úr minden pénze, amit César Cascabel még váltságdíjként sem lett volna hajlandó fölhasználni. Persze még így is szerencsések voltak, hiszen kényelmesen lakhattak, sokkal különbül, mint Turkev valamelyik rossz szagú odújában. Nem hiányzott semmijük, megvolt a jó fekhelyük, megvoltak az edényeik, a szerszámaik, a konzervjeik - ezek nem nyerték meg a bennszülöttek tetszését. Ha éppen itt kell telelniük, lesve az alkalmat, amikor megszökhetnek a Katyelnij-szigetről, nos hát, itt telelnek.

Közben, minthogy szabadon jöhettek-mehettek a faluban, Szergej úr és a társai elhatározták, hogy megkeresik a két tengerészt, akik nyilván hajótörés menekültjeiként kerültek a Katyelnij-szigetre. Esetleg velük egyetértésben kijátszhatják Csu-Csuk éberségét, és ha rá kerül a sor, megszökhetnek.

A nap hátralevő részét egyébként arra fordították, hogy rendet teremtsenek a *Szép Vándor*ban. Nagy munka volt ez, és Cornélia, a rendszerető háziasszony bizony sokat bosszankodott közben. Bőven kijutott a munkából Kayette-nek, Napoleonának és Szegfűszegnek is.

César Cascabel pedig, miután elhatározta, hogy Csu-Csuk őfelségét alaposan megtréfálja, menten visszanyerte jókedvét, melyet az utóbbi sorscsapások erősen próbára tettek.

A következő napon Szergej úrral együtt a két matróz keresésére indult. Úgy gondolták, hogy az a két fogoly is éppen olyan szabadon járkálhat, mint ők maguk. Valóban így volt, és a bennszülöttek nem is próbálták megakadályozni, hogy Cascabelék szóba ereszkedjenek a foglyokkal, akikkel a falu végén levő barlangjuk bejáratánál találkoztak.

Mindketten oroszok voltak, az egyik harmincöt, a másik negyvenéves. Ronggyá nyúzott prémes öltözékében, rendetlen, sűrű szakállal borított, éhségtől és hidegtől meggyötört képével szánalomra méltó volt mind a kettő. Pedig erős, izmos férfiaknak látszottak, akik alkalomadtán komoly segítséget nyújthatnak. De mintha nem nagyon kívántak volna szóba ereszkedni a Katyelnij-szigetre érkezett idegenekkel, akikről már korábban hallhattak. Ez eléggé érthetetlen volt, hiszen a sorsuk hasonló, és tudhatták, hogy egymást segítve, könnyebben szabadulhatnak a bennszülöttek rabságából.

Szergej úr oroszul szólította meg a két embert. Az idősebbik közölte, hogy az ő neve Ortik, fiatalabb társát pedig Kircsevnek hívják. Némi habozás után elbeszélte, hogyan kerültek a szigetre.

– A rigai kikötőhöz tartozó tengerészek vagyunk - mondta. - Egy évvel ezelőtt szálltunk tengerre a Vremja nevű bálnavadászhajóval, mely a Sarki-tengerre indult. A vadászút végeztével hajónk, sajnos, nem ért időben a Bering-szorosba, jégtáblák közé szorult, és a Ljahov-szigetektől északra el is pusztult. Odaveszett az egész legénység, csak mi ketten maradtunk életben. Egy ladikba ugrottunk, és a vihar az Új-szibériai-szigetekre hajtott bennünket, itt aztán a bennszülöttek hatalmába kerültünk.

– Mikor történt ez? - kérdezte Szergej úr.

– Két hónappal ezelőtt.

– És hogyan fogadták magukat?

– Úgy, ahogy valószínűleg önöket is fogadták - válaszolt Ortik. - Csu-Csuk foglyai vagyunk, azt mondta, hogy csak váltságdíj ellenében enged bennünket szabadon.

– És ugyan honnan vennénk a pénzt? - szólalt meg Kircsev.

Ortik még meglehetős nyersen hozzátette:

– Hacsak önöknek nincs pénzük... annyi, hogy nekünk is jusson belőle... mert, úgy nézem, honfitársak vagyunk.

– Eltalálta - mondta Szergej úr -, csakhogy minden pénzünket ellopták a bennszülöttek, és akárcsak maguknak, nekünk sincs egy fillérünk sem.

– Sebaj! - vont vállat Ortik.

Ezután arról beszéltek, hogy s mint élnek itt a szigeten. Ez a szűk és sötét barlang a hajlékuk, szabadon jöhetnek-mehetnek ugyan, de a bennszülöttek azért mindig rajtuk tartják a szemüket. Ruhájuk már csupa rongy, enni pedig csak azt ehetik, amit a bennszülöttektől kapnak, de az sohasem elég. Egyébként úgy gondolják, hogy a foglyok felügyelete sokkal szigorúbb lesz, mihelyt beköszönt a meleg évszak, amikor a szökés lehetséges volna.

– A bennszülöttek is tudják, hogy a meleg évszakban akár egy lopott halászbárkán is átkelhetünk a kontinensre, ezért aztán majd jobban vigyáznak ránk, esetleg be is zárnak bennünket!

– De hiszen a meleg évszak legföljebb négy-öt hónap múlva kezdődik - vetette közbe Szergej úr -, és hogy addig raboskodjunk...

– Úgy gondolja, van valami mód a szökésre? - kérdezte izgatottan Ortik.

– Nem, pillanatnyilag nem tudok semmit. Természetesen azon leszünk majd, hogy segítsünk egymásnak. Úgy látom, sokat szenvedtek, barátaim, és ha valamiben szolgálatukra lehetünk...

A két matróz meglehetős lagymatagon mondott köszönetet Szergej úrnak. Bizony nem bánnák, ha néha-néha jobb falathoz juttatná őket. Egyebet nem is kérnek, legfeljebb még egy-két takarót. De összeköltözködni... nem, ez talán felesleges! Ők már csak inkább maradnak az odújukban, és majd időnként meglátogatják a Szép Vándor lakóit.

Szergej úr és César Cascabel - egy-két szót ő is megértett a beszélgetésből - ezután elbúcsúzott a két matróztól. A két férfi ugyan nem túlságosan rokonszenves, ez azonban még nem ok arra, hogy ne segítsenek rajtuk. Amit tudnak, megtesznek értük, és mihelyt alkalom lesz a szökésre, Szergej úr azon lesz, hogy a két matróz is velük szökhessen. Elvégre honfitársai... És emberek, mint ő.

Két hét telt el, és lassanként hozzászoktak az új helyzethez. Minden reggel meg kellett jelenniük a bennszülött főnök előtt, hogy végigszenvedjék dühös követelőzéseit, sürgetéseit a váltságdíj ügyében. Csu-Csuk magából kikelten fenyegetődzött, a bálványait hívta tanúságul. Nem ő, az istenek követelik a váltságdíjat.

– Vén gazember! - dühöngött César Cascabel. - Előbb add vissza az ellopott pénzt, aztán majd meglátjuk!

Bizony, nyugtalankodva gondoltak a jövőre. Végül is állandóan tarthattak attól, hogy valóra váltja fenyegetőzéseit ez a Csu-Csuk vagy Cucu - ahogy César Cascabel nevezte, noha ez a becenév úgy illett a főnökre, mint tehénre a cilinder.

És közben egyre törte a fejét, hogyan tehetné bolonddá, úgy istenigazából. Hogyan?... Csak nem tudott semmit kitalálni. Már kezdte azt hinni, hogy kiveszett belőle minden fortélyosság. Ami igaz, az igaz, az az ember, akinek az agyában megszületett a merész és oly sajnálatos, de mégiscsak szép ötlet, hogy Ázsián át megy Amerikából Európába, most némi joggal gondolhatta magáról, hogy végképp elbutult.

– Dehogyis, César, dehogyis! - mondogatta Cornélia. - Majd csak eszedbe jut valami igazán nagyszerű dolog!... Éppen akkor találsz majd ki valamit, mikor legkevésbé gondolsz rá!

– Azt hiszed?

– Biztos vagyok benne!

Valóban megható volt látni Cornélia rendíthetetlen bizalmát férje lángelméjében, noha ő is tudta, hogy e lángelme szülötte volt a szerencsétlen útiterv is, mely idejuttatta őket.

Szergej úr szüntelenül biztatta, bátorította őket, pedig napról napra kudarcba fulladt minden próbálkozása, hogy Csu-Csukot jobb belátásra bírja. A türelmetlenségnek azonban sem célja, sem értelme nem lett volna, hiszen ha a bennszülött főnök esetleg vissza is adná szabadságukat, a foglyok úgy sem hagyhatnák el a szigetet tél közepén mínusz harminc-negyven fokos hidegben.

Már karácsonyhoz közeledtek, és Cornélia szerette volna, ha némiképpen mégiscsak megünnepelhetik, ha szebben tálalt, bőségesebb vacsorához ültetheti le a családját. A vacsorát természetesen konzervekből kellett összeállítania, de minthogy a Szép Vándor éléstárában volt még liszt és cukor is, a kitűnő háziasszony hatalmas kalácsot sütött, nyugodt lehetett afelől, hogy mindenki örül majd neki.

Az ünnepi vacsorára meghívták a két orosz matrózt, és azok elfogadták a meghívást. Ezúttal látogattak el először a *Szép Vándor*hoz.

Mikor az egyikük - Kircsev - megszólalt, Kayette fölfigyelt a hangjára. Mintha ismerős volna! De ugyan hol hallotta volna valaha is ezt a hangot?

Egyébként sem Cornélia, sem Napoleona, de még Szegfűszeg sem találta rokonszenvesnek a két embert, azok meg szemmel láthatóan nem találták helyüket sorstársaik között.

A vacsora vége felé Ortik kérésére Szergej úr elbeszélte, hogy a Cascabel család mi mindent élt át az alaszkai tartományban. Elmondotta azt is, hogy Cascabelék félholtan vették őt magukhoz, miután a Karnov-banda tagjai meg akarták ölni.

Ha a kocsiban erősebb a világítás, a Szép Vándor lakói észrevehettek volna, hogy a két vendég sokatmondóan összenéz, mikor a Karnov-banda bűneiről esett szó. A két matróz különös arckifejezését azonban senki sem láthatta, s ők, miután jócskán kivették részüket a kalácsból, majd bőségesen megöntözték vodkával, elbúcsúztak vendéglátóiktól. Alighogy kívül voltak, megszólalt az egyik:

– Ez aztán a furcsa véletlen!... Hiszen ez a Szergej Vasziljevics azonos azzal az orosszal, akit a határon megtámadtunk, és itt van ez az átkozott indián lány is, aki nem hagyta, hogy végezzünk vele...

– És kiraboljuk! - fejezte be a társa.

– Úgy van!... És a sok ezer rubel most ennek a Csu-Csuknak a kezére került!

A két állítólagos matróz tehát két gonosztevő volt a Karnov-bandából, mely rémületben tartotta egész Nyugat-Amerikát. Miután megtámadták Szergej urat - a sötétben természetesen nem látták az arcát -, majd menekülni kényszerültek, valahogyan eljutottak Port Clarence-ba. Néhány nappal később egy lopott halászbárkán nekivágtak a Bering-szorosnak, de az áramlat elsodorta őket, majd ezer meg ezer veszélyből menekülve, vetődtek a Katyelnij-szigetre, ahol a bennszülöttek foglyul ejtették őket.