Az Albrecht-akna

Bauerné asszonyság, akinél Marcel Bruckmann szállást kapott, egy svájci születésű bányász özvegye volt. Férjét négy évvel ezelőtt a bányászok életét minden percben fenyegető bányalégrobbanás ölte meg. Az üzem mindössze évi harminc dollár özvegyi nyugdíjat juttatott neki. Ezenfelül szállásadásból és serdülő fiának csekély hetibéréből tengődött.

A kis Karl még tizenhárom éves sem volt, amikor a szénbányában alkalmazták. Az volt a dolga, hogy a széncsillék útvonalán nyitogatta és csukogatta a föld alatti folyosók légáramlását biztosító egyik szellőzőnyílást. A házacska, melyet anyja bérelt, messzebb volt az Albrecht-aknától, semhogy esténként hazajárhatott volna. Ezért éjjelre is könnyű szolgálatot bíztak rá. Hat lovat kellett gondoznia a föld alatti istállókban, mialatt a lovász távol volt.

Így hát Karl szinte állandóan ötszáz méter mélységben élt a föld alatt. Nappal őrt állt a szellőzőnyílásnál, éjjel szalmán aludt a lovai mellett. Csak vasárnap került a külszínre, és élvezhette minden ember természetadta osztályrészét: a napfényt, a kék eget és az anyai mosolyt.

El lehet képzelni, hogy egész heti ilyen munka után külseje éppenséggel nem volt „ficsúros”. Inkább krampuszra, kéményseprőre vagy szerecsenre emlékeztetett. Jó órájába került Bauerné asszonyságnak, amíg bőséges meleg vízzel és szappannal lemosta róla a szénport. Csinosan föl is öltöztette. Tágas fenyőfa szekrényéből szedte elő boldogult férjének egyik viseltes ruháját, abból szabatott jó zöld posztóöltönyt. Napestig nem győzött benne gyönyörködni, azt képzelte, nincs a világon nála szebb gyerek. Így kimosdatva, kiöltöztetve Karl csakugyan nem volt csúnyább akármelyik más kamasznál. Selymes szőke haja, szelíd kék szeme jól illett nagyon sápadt arcszínéhez. Korához képest kissé fejletlen volt és vérszegény, ami nem csoda, hiszen oly ritkán érte napsütés. Ha doktor Sarrasin készülékével vizsgálták volna meg, vörösvérsejtjeinek száma alighanem alacsonyabbnak bizonyul a kelleténél.

Egyébként csendes, nyugodt gyerek volt, amellett önérzetes, mint általában a bányászok, akik nehéz munkával, állandó életveszély közt keresik kenyerüket.

Akkor volt boldog, ha anyja mellett üldögélhetett kis szobájuk asztalánál, és keménypapírra gombostűzhette a különféle csúf rovarokat, amelyeket egész héten át a föld alatti üregekben gyűjtött. Az egyenletes, langyos levegőjű bányáknak megvan a maga különleges faunája, amelyet a természetbúvárok is alig ismernek, mint ahogy a kőszénvájatok falán is sok olyan mohaféle és alaktalan gomba tenyészik, amelyet még nem írtak le szakkönyvek. Tudta ezt Maulesmühle mérnök, a műkedvelő entomológus, és egy kemény tallért ígért Karlnak minden egyes új rovarfajtáért, amit neki szerezni tud. Eleinte a pénzkeresés reménye ösztönözte a fiút, hogy átkutassa a kőszénbánya minden zugát. Később rákapott a gyűjtésre, és most már a maga számára keresett rovarokat. És nem csupán a pókokat és százlábúakat kedvelte meg. Magányában összebarátkozott két denevérrel meg egy kövér patkánnyal. Ha hinni lehetett neki, ezek hárman a világ legértelmesebb és legkedvesebb állatai voltak, különbek még a selymes sörényű, fényes farú lovaknál is, pedig Karl ezekről is csodálattal beszélt.

Ott volt mindenekelőtt a föld alatti istálló legrégibb lakója, Blair-Athol. A vén, bölcs igásló már hat éve leszállt ötszáz méternyire a tenger színe alá, és azóta nem látta a napvilágot. Már csaknem belévakult. Mégis hogy ismerte a kanyargós föld alatti járatokat! Hogy tudta, hol kell jobbra vagy balra fordulnia a maga után húzott csillékkel, soha egy lépést nem tévesztett! Hogy megállt mindig egy-egy vasajtó előtt, akkora távolságban, hogy ki lehessen nyitni! Milyen barátságosan nyerített reggel és este, pontosan abban a percben, amikor járt neki az abrak! És milyen kedvesen tudott hízelegni!

– Hidd el, anyám - beszélte Karl -, valósággal megcsókol, ahogy a fejét odadörzsöli az arcomhoz, ha közel megyek hozzá. És tudod, olyan kényelmes, hogy Blair-Athol feje olyan, akár egy jól járó óra. Nélküle egész héten azt se tudnánk a bányában, hogy nappal van-e vagy éjjel, reggel-e vagy este!

Bauerné gyönyörködve hallgatta. Ő is megszerette Blair-Atholt, fia kedvenc állatát, és szívesen küldött neki olykor egy-egy kockacukrot. Mit nem adott volna érte, ha láthatja a vén robotost, akit férje is ismert, és ugyanakkor ellátogathat a gyászos helyre, ahol a robbanás után megtalálták szegény Bauer szénné égett holttestét!... De nőket nem engednek le a bányába, így hát be kellett érnie azokkal a leírásokkal, amelyekből fia soha ki nem fogyott.

Ó, ismerte jól a kőszénbányát, ezt a nagy fekete mélységet, amelyből férje nem tért vissza. Hányszor várt rá a tizennyolc láb átmérőjű akna szélén, lesve a kockakő falazás hosszában a felvonószerkezet kettős tölgyfa ketrecét, amelyben acélcsigára szerelt kasok siklottak föl-le vastag sodronyokon. Hányszor figyelte a magas külszíni deszkabódét, benne a pöfögő gőzmasinát, az ellenőr fülkéjét meg a többit. Hányszor perzselte kezét a hatalmas vaskosár mindig tüzes parazsa, amelyen az aknából kiszálló munkások a ruhájukat szárítgatták, s a türelmetlen dohányosok sebtiben pipára gyújtottak. Mennyire ismerte ennek a poklok kapujának mozgalmasságát és lármáját. Az átvevőket, akik lekapcsolják a csilléket, a lapátolókat, a válogatókat, a mosókat, a gépészeket, a fűtőket, hányszor látta valamennyit munkájuk végzése közben!

Amit nem láthatott, és mégis látott lelki szemeivel, az a szörnyű pillanat volt, amikor lesüllyedt a felvonókas, benne a munkások emberfürtje, köztük annak idején szerencsétlenül járt férje! Most pedig egyetlen fia járja ezt a veszedelmes utat!

Hallotta beszédüket, nevetésüket, amint távolodik, halkul, majd elhal a mélyben. Elkísérte gondolatban a ketrecet, ahogy süllyed lefelé a szűk, függőleges aknában öt-hatszáz méterre - négyszeresen meghaladva az egyiptomi piramis magasságát... Látta, ahogy végre céljához ér, és az emberek sietve tódulnak ki belőle.

Aztán szétszélednek a föld alatti városban, ki jobbra, ki balra tart. A csillések csilléikhez igyekeznek, a vájárok a kőszéntömbhöz, amelyet csákányaikkal meg kell támadniuk. A földelők szilárd anyaggal töltik ki a kibányászott kőszénkincs helyét. A gerendázók a még falazatlan folyosók ácsolatait készítik. Az útcsinálók egyengetik a talajt, és lerakják a síneket. A kőművesek összeillesztik a boltozatokat...

Az aknánál központi folyosó kezdődik, s mint valami széles körút éri el a három-négy kilométerre eső másik aknát. Innét sugár alakban ágaznak el a másodrendű, párhuzamos vonalakban pedig a harmadrendű tárnák. Az utak között magából a kőszénből vagy sziklából való falak és pillérek magasodnak. Csupa szabályos, szilárd, fekete alakzat...

És az egyenlő hosszúságú és szélességű sikátorok ez útvesztőjében félmeztelen munkások hadserege mozog, beszélget és dolgozik biztonsági lámpák gyér világításában...

Mindezt gyakran maga elé képzelte Bauerné, ha egyedül, tűnődve üldögélt a tűzhely sarkában.

Az egymást keresztező tárnafolyosók közül különösen egyet látott, egyet ismert jobban a többinél, azt, amelyikben az ő kis Karlja dolgozott a szellőzőnyílásnál.

Este a nappali műszakot fölváltotta az éjjeli műszak. De az ő fiacskája ilyenkor nem szállt be a felvonóba. Az istállóba ment, kedves Blair-Atholjához, jóltartotta zabbal és szénával. Aztán maga is elfogyasztotta föntről kapott hideg vacsoráját, eljátszogatott a lába előtt kushadó kövér patkánnyal meg a körülötte nehézkesen röpködő két denevérrel, azután elaludt a szalmapriccsen. Mindezt pontosan ismerte Bauerné, Karl csacsogásából sok-sok apró részletet tudott meg.

– Tudod-e, mama, mit mondott tegnap Maulesmühle mérnök úr? Azt mondta, ha jól megfelelek a számtani kérdésekre, amelyeket valamelyik nap föl fog adni, maga mellé vesz, hogy tartsam a mérőláncot, mikor ő iránytű segítségével tervrajzot készít a bányában. Úgy látszik, új tárnát kell vágni a Weber-aknához, és sok dolga lesz vele, hogy kiszabja a helyes irányt.

– Igazán? - örvendezett Bauerné. - Ezt mondta a mérnök úr?

És maga elé képzelte a fiút, ahogy a tárnák hosszában tartja a mérőláncot, mialatt a mérnök jegyzőkönyvében elvégzi számításait, és az iránytűt figyelve, meghatározza a vágás irányát.

– Csak az a baj - folytatta Karl -, hogy senkim sincs, aki megmagyarázná, amit számtanból nem tudok. Félek, hogy rosszul fogok felelni.

Marcel csendesen pipázott a tűzhely sarkában üldögélve, amihez mint albérlőnek joga volt. Most beleszólt a beszélgetésbe:

– Ha akarod, szívesen megmagyarázom neked, amit nem értesz jól - mondotta a fiúnak.

– Maga? - kérdezte kissé hitetlenkedve Bauerné.

– Én hát - válaszolta Marcel. - Azt hiszi, semmit sem tanulok az esti tanfolyamon, ahová naponta járok? A mester nagyon elégedett velem, azt mondja, bátran kikérdezhetném a többit!

Miután ez tisztázódott, Marcel kihozott a szobából egy füzetet, leült a fiúcska mellé, megkérdezte, milyen feladványok körül vannak kétségei, és mindent oly világosan megmagyarázott, hogy Karl előtt, nagy bámulatára, megszűnt minden nehézség.

Ettől a naptól fogva Bauerné több tisztelettel nézett lakójára, Marcel pedig megszerette kis pajtását.

Egyébként ő maga mintaszerű munkásnak bizonyult, és hamarosan előbb a második, majd az első osztályba sorolták. Minden reggel hétkor ott állt az O kapunál. Minden este vacsora után elment Trubner mérnök tanfolyamára. Geometriát, algebrát, alak- és géprajzot, mindent egyforma buzgalommal művelt, és oly gyorsan haladt, hogy egészen meglepte az oktatót.

Két hónappal azután, hogy belépett a Schultze-gyárba, úgy ismerték, mint nemcsak az O részleg, de az egész Acélváros legeszesebb, legtanulékonyabb munkását. Közvetlen fölöttese a negyedév végén írt jelentésében ezt a jellemzést adta róla:

Schwartz (Johann) 26 éves, első osztályú olvasztár. Nevezett elméleti tudására, gyakorlati készségére és határozott feltalálói tehetségére való tekintettel a központi igazgatóságnak „kiváló” minősítésre javaslom.

Mindamellett valamilyen rendkívüli eseményre volt szükség ahhoz, hogy Marcel teljes mértékben magára vonja a gyárvezetők figyelmét.

Ez az esemény nem sokáig váratott magára. Sajnos, a legtragikusabb körülmények között következett be.

Egy vasárnap Marcel aggódva vette észre, hogy már tíz óra is elmúlt, és kis barátja még nem jött meg. Bement Bauernéhoz megkérdezni, nem tudja-e a késedelem okát. Az anya magánkívül volt a nyugtalanságtól. Karlnak legalább két órája otthon kellett volna lennie. Aggódását látva, Marcel ajánlkozott, hogy tudakozódik a fiú után.

Útban az Albrecht-akna felé számos bányásszal találkozott, mindegyiktől megkérdezte, nem látták-e a kisfiút. Tagadó válaszukra „Glück auf!” („Jószerencsét!”) köszöntést váltott velük - ahogyan a német bányászok köszöntik egymást -, és folytatta útját.

Tizenegy óra körül érkezett az aknához. A bánya körül most nem volt olyan lármás elevenség, mint hétköznapokon. Alig egynéhány „masamód”¹ - így nevezik a bányászok tréfából a szénválogató lányokat - csacsogott az ellenőrrel, akit kötelessége ezen a munkaszüneti napon is az akna szájánál tartott.

– Nem látta kijönni a kis Bauer gyereket? - kérdezte Marcel. - 41 902 a száma.

A tisztviselő megnézte a listát, és a fejét rázta.

– Van a bányának másik kijárata?

– Nincs - felelte az ellenőr. - Az északi kijárat még nem készült el.

– Akkor hát a gyerek odalent van?

– Csak ott lehet, ami csakugyan feltűnő, mert hiszen vasárnap csak az öt ügyeletes őrnek szabad lent maradnia.

– Lemehetek kérdezősködni?

– Engedély nélkül nem.

– Valami baleset érhette a fiút - szólt közbe az egyik munkáslány.

– Vasárnap nem történhet baleset!

– De végül is - erősködött Marcel - meg kell tudnom, mi történt vele!

– Forduljon a művezetőhöz itt, ebben az irodában... ha ugyan még ott találja.

A művezető már ünneplőbe öltözve, nyakán feszes inggallérral, az íróasztalánál ült, valamilyen hivatalos dolga szerencsére ott tartotta.

Az okos, jó érzésű ember rögtön megértette Marcel aggódását, és maga is nyugtalan lett.

– Utánanézünk, mi történt - mondta.

Utasította az ügyeletes gépészt, legyen készenlétben a felvonónál, és előkészületeket tett, hogy a fiatal munkással leszálljon a bányába.

– Nem viszünk Galibert-készülékeket? - kérdezte Marcel. - Jó hasznukat vehetjük esetleg.

– Igaza van. Sohasem lehet tudni, mi éri az embert abban a gödörben.

A művezető egy szekrényből kivett két cinkbádog tartályt, hasonlót ahhoz a bödönhöz, amelyet a párizsi limonádéárusok visznek a hátukon. Sűrített levegő van az ilyen tartályban, különleges szivattyúval szerelik fel, csontszívókában végződő gumicső vezet belőle a szájhoz. Az orrot kis facsíptetővel kell elzárni. Így a bányász elegendő oxigénhez jut, hogy a megfulladás veszélye nélkül járhasson akár a legmérgezettebb levegőben is.

Az előkészületek megtörténte után a művezető és Marcel bemászott a kasba, a drótkötél rátekeredett a csigákra, megkezdődött a leszállás. Közben kis villanylámpák fényénél beszélgettek.

– Ahhoz képest, hogy nem közülünk való, elég bátran viselkedik - jegyezte meg a művezető. - Láttam már férfiakat, akik nem mertek leszállni, vagy gyáván lekuporodtak a kas fenekére.

– Igazán? Én egyáltalán nem félek. Igaz, hogy voltam már kétszer-háromszor kőszénbányában.

Csakhamar feneket értek. A kiszállás helyén tartózkodó őr nem tudott a kis Karlról.

Az istállóba mentek. A lovak mellett senki sem volt, látszott, hogy alaposan unatkoznak. Legalábbis erre vallott Blair-Athol örvendező nyerítése, amivel a belépő három emberi alakot üdvözölte. Egy szegen ott lógott Karl vászontarisznyája, az egyik sarokban pedig a lóvakaró mellett, a számtankönyve hevert.

Marcel rögtön észrevette, hogy a fiú kézilámpása nincs ott. Ez is annak a jele, hogy még a bányában van.

– Csak nem került földomlásba? - töprengett a művezető.

– De ez alig hihető. Mit keresne vasárnap a tárnákban?

– Bizonyosan bogarakat keres valahol - mondta az őr. - Az a szenvedélye!

Ezt a feltevést megerősítette a lóápoló, aki közben bejött az istállóba. Látta Karlt hét óra előtt elindulni a lámpásával. El kellett kezdeni a szabályszerű kutatást.

Sípszóval összehívták a többi őrt, s a bányaüreg alaprajza szerint felosztották egymás közt a bejárandó területet. Mindegyikük fogta a lámpást, és elindult a számára kijelölt másod- és harmadrendű tárnák felkutatására.

Két óra alatt a hét ember valamennyi tárnát végigjárta. A központi térségen találkoztak újból. Sehol semmi nem mutatott földomlásra, de a fiú nyomára sem tudtak ráakadni. A művezető, talán mert közben megéhezett, arra a nézetre hajlott, hogy a gyerek észrevétlenül távozhatott a bányából, és azóta talán már otthon is van. Marcel azonban meg lévén győződve az ellenkezőjéről, sürgette, hogy kezdjék újra a kutatást.

– Mi ez itt? - kérdezte, és a térképen egy kipontozott részre mutatott, amely a szomszédos, apróra megrajzolt részek közt arra a módra emlékeztetett, ahogy a földrajztudósok a sarkvidék ismeretlen területeit szokták jelölni.

– Ez az abbahagyott bányarész, ahol a szénréteg elvékonyodása miatt ez idő szerint nem dolgoznak.

– Van ilyen abbahagyott bányarész?... Akkor ott kell kutatni!

Olyan parancsolóan lépett fel, hogy a többiek ellentmondás nélkül követték. A nyirkos, penészes tárnafalakon, amelyek közt most elindultak, meglátszott, hogy itt évekkel előbb abbahagyták a fejtést.

Már jó ideje mentek anélkül, hogy gyanús dolgot észleltek volna.

Akkor Marcel egyszerre megállt.

– Nem érzik, hogy elnehezedik a lábuk? Nem éreznek fejfájást? - kérdezte.

– De igen, csakugyan - felelték társai.

– Én az imént azt hittem, mindjárt elalélok. Biztos, hogy itt szén-dioxid van! Megengedi, hogy gyufát gyújtsak? - kérdezte a művezetőtől.

– Csak gyújtson egész bátran!

Marcel kivett a zsebéből egy skatulya gyufát, meggyújtott egy szálat, lehajolt, és a kis lángot a földhöz közelítette. Rögtön kialudt.

– Tudtam... - mondta. - A gáz nehezebb a levegőnél, lesüllyed a talaj szintjére... Itt nem maradhat az, akinek nincs Galibert-készüléke. Mi ketten, mester, ha akarja, folytathatjuk a keresést.

A többiek visszafordultak, Marcel és a művezető pedig szájukba vették a légtartály szívókáját, orrukra szorították a csíptetőt, és nekivágtak a régi tárnafolyosónak. Negyedóra múlva vissza kellett menniük, hogy megújítsák a levegőkészletet, aztán újra kezdték a keresést.

Harmadszorra siker koronázta fáradozásukat. Egy villanylámpa halványkék fénye csillant meg a sötétben. Odarohantak...

A fal tövében mozdulatlanul feküdt a kis Karl. Teste már hideg volt, szája kék, arca csupa véraláfutás. Ezekből a jelekből könnyű volt kitalálni, mi történt.

Valamit föl akart venni a földről, lehajolt, és a szó szoros értelmében belefúlt a széngázba.

Hasztalan volt minden erőfeszítés, nem lehetett föléleszteni. Négy-öt órája állhatott be a halál.

Másnap este egy kis sírral több domborult a stahlstadti új temetőben. Szegény özvegy Bauerné így férje után egyetlen gyermekét is elvesztette.