Osztozkodás

November hatodikán reggel hét órakor Schultze tanár úr megérkezett a Charing Cross pályaudvarra. Délben megjelent a Southampton Row 93. számú házban. A nagy terem, ahová belépett, fakorláttal kétfelé volt választva - itt a joggyakornok urak, amott a tisztelt ügyfelek.

Hat szék, egy fekete asztal, számtalan zöld cédula és egy címszótár alkotta az iroda bútorzatát. Az asztal mellett két ifjú békésen fogyasztgatta az ügyvédbojtárok hagyományos reggelijét, a sajtos kenyeret.

– Billows, Green és Sharp urak irodája? - kérdezte a professzor ugyanazon a hangon, ahogy a vacsorája felől rendelkezett.

– Mr. Sharp a szobájában van. Ki keresi? Milyen ügyben?

– Schultze tanár Jénából, a Langévol-ügyben.

A fiatal gyakornok ezeket az adatokat halkan bemondta egy szócső kagylójába, és válaszul saját fülkagylójába kapott egy csak neki szóló közlést. Ilyenformán hangzott:

– A fene egye meg azt a Langévol-ügyet! Megint egy bolond, aki azt képzeli, jogcímei vannak!

A joggyakornok visszafelelte:

– Egy „tekintélyes” föllépésű férfi van itt. Nem valami kellemes alak, de nem látszik holmi jöttmentnek.

Újból megszólalt a titokzatos hang:

– És Németországból jött?

– Legalábbis azt állítja.

Sóhaj röppent a szócsövön át:

– Küldje föl.

– Második emelet, szemközti ajtó - mondta hangosan a gyakornok, egy belső folyosóra mutatva.

A professzor elindult a hosszú folyosón, fölment a második emeletre, és megállt egy párnázott ajtó előtt, melyen réztáblára vésett fekete betűkkel Mr. Sharp neve volt olvasható.

Az ügyvéd nagy mahagóni íróasztal mellett ült, nemezzel borított padlójú, dísztelen szobában, mely bőrbútorokkal és széles, tágas iratszekrényekkel volt berendezve. A látogató belépésekor alig emelkedett fel karosszékéről, és az irodai emberek szokott udvariasságával még vagy öt percig lapozgatott holmi aktákban, hogy úgy lássék, mintha nagyon el lenne foglalva. Végre odafordult Schultze professzorhoz, aki közben helyet foglalt mellette.

– Uram, legyen szíves gyorsan elmondani, mi járatban van. Időm rendkívül korlátozott, és csak néhány percig állhatok rendelkezésére.

A professzor arcán mosolyféle jelent meg, jeléül annak, hogy csöppet sem zavarja ez a rideg fogadtatás.

– Talán mégis tud számomra valamivel több időt szakítani - mondta -, ha megtudja, mi járatban vagyok.

– Tessék, mondja el.

– A Bar-le-Ducből való Jean-Jacques Langévol hagyatékáról van szó. Testvérnénjének, Langévol Teréziának unokája vagyok. Nagyanyámat 1792-ben vette feleségül nagyapám, Martin Schultze, aki mint seborvos szolgált a braunschweigi hadseregben, és 1814-ben halt meg. Birtokomban van három levél. Ezeket dédnagybátyám intézte annak idején nővéréhez, és számos szájhagyomány tanúsítja, hogy a jénai ütközet után megfordult nagyanyám házában, nem szólva teljesen hiteles okmányokról, melyek egyenes ági leszármazásomat kétséget kizáróan bizonyítják.

Fölösleges végigkísérni Schultze professzor részletes magyarázatát, amellyel Mr. Sharpnak előhozakodott. Szokása ellenére majdnem terjengős volt. Igaz, hogy ez az egyetlen tárgy, amivel kapcsolatban ki nem fogyott a szóból. Hogyisne, mikor az angol Mr. Sharpot arról kellett meggyőznie, hogy a germán fajt minden más faj fölött elsőbbség illeti meg. Az örökség követelésére - hangsúlyozta - főként azért szánta el magát, hogy megkaparintsa a franciák elől, akik csak valami ostoba célra használnák fel!... Ellenfelét elsősorban azért gyűlöli, mert francia. Egy némettel szemben bizonyára nem támasztana hasonló igényt stb... stb. De az a gondolat, hogy egy úgynevezett tudós, aki méghozzá francia, ezt az óriási tőkét francia célok szolgálatába állíthatná, kihozta sodrából, és kötelességévé tette, hogy jogainak, ha törik, ha szakad, érvényt szerezzen.

E politikai elkalandozás és a dús hagyaték közt az eszmei kapcsolat első látásra nem volt éppen szembeszökő. De Mr. Sharp sokkal tapasztaltabb ügyvéd volt, semhogy ne vette volna észre, hogy magasabb szempontból nézve, a német faj nemzeti törekvése nagyon is összefügg Schultze professzor egyéni törekvésével a bégum hagyatékának megszerzésére. A kettő lényegében egy és ugyanaz.

A tényálláshoz egyébként nem fért kétség. Bármily megalázó is egy jénai egyetemi tanárra, hogy vérrokonság fűzi az alantasabb fajhoz, napnál világosabb, hogy egy francia női ős részben felelős ennek a maga nemében páratlan emberi sarjadéknak létrejöttéért. Csakhogy ez a vérrokonság egy fokkal távolibb lévén Sarrasin doktorénál, Schultze professzor csak másodfokon tarthatott igényt a szóban forgó örökségre. Mindamellett a solicitor úgy vélte, hogy lehetséges az igényt a törvényesség némi látszatával alátámasztani, és ebből kifolyólag egy másik esélyt is látott a Billows, Green és Sharp-féle iroda javára: azt, hogy a már amúgy is szép Langévol-ügyet egy nagyszerű peres üggyé lehet felfújni, valamilyen új változatává Dickens „Jarndyce contra Jarndyce”-ról szóló írásának. Gyönyörű távlat tárult a kitűnő jogász lelki szemei elé: bélyeges papír, akták, mindenfajta ügyiratok halmaza. Vagy ami még többet érne, egy szép egyezkedési tárgyalás, amelyet ő, Sharp irányítana mindkét ügyfél érdekében, s amely neki, Sharpnak ugyanannyi dicsőséget hozna, mint amennyi hasznot.

Mindenesetre ismertette Schultze úrral doktor Sarrasin jogigényét, megmutatta a bizonyítékokat, és olyanféle célzást tett, hogy ha a Billows, Green és Sharp iroda esetleg mégis vállalkozna arra, hogy a professzor jogainak látszatából - „mert csak látszatról van szó, tisztelt uram, amely, attól tartok, egy jóravaló perben nemigen állná meg a helyét” -, szóval az orvossal való távoli rokonságon alapuló látszatból hasznos eredményt csiholjon ki, a németek közismert igazságérzetére gondolva reméli, hogy siker esetén a Billows, Green és Sharp iroda is különleges mértékben számíthat a professzor úr hálájára.

A professzor sokkal eszesebb volt, semhogy ne értette volna meg, mire akar kilyukadni ez a csavaros üzletemberi logika. Efelől meg is nyugtatta az ügyvédet, anélkül azonban, hogy bármire is kötelezte volna magát. Mr. Sharp udvariasan engedélyt kért tőle, hogy alaposan megvizsgálhassa az ügyet, és nagy hajbókolások közt kísérte ki. Szó sem esett most már percekre beosztott idejéről, amellyel az imént még úgy fukarkodott!

Schultze úr, amikor távozott, már tisztában volt vele, hogy semmilyen komoly jogcíme a bégum hagyatékára nincs, mindamellett meg volt győződve róla, hogy a germán faj és a latin faj közti harc, ha ő jól megfogja a dolgot, okvetlenül a germánság javára dőlhet csak el.

Fontos volt kipuhatolni doktor Sarrasin véleményét. Mr. Sharp azonnal sürgönyzött Brightonba, s a hívásra a francia tudós öt óra tájt megjelent a solicitor irodájában.

Mr. Sharpot meglepte, hogy doktor Sarrasin mily higgadtan fogadta a közbejött eseményt. Az ügyvéd első szavaira lojálisan kijelentette, hogy csakugyan emlékszik a családi szájhagyományból egy dédnagynénjére, akit egy dúsgazdag és magas rangú hölgy nevelt fel, azzal együtt külföldre költözött, és Németországban ment férjhez. Egyébként sem a nevét nem tudja ennek a nagynéninek, sem azt nem tudja pontosan, milyen rokoni szál fűzi hozzá.

Mr. Sharp ekkor már áttanulmányozta gondosan rendszerezett céduláit, s a kartotékdobozokat büszkélkedve mutatta az orvosnak.

Nem titkolta, hogy itt bőséges anyag van egy per megindítására, márpedig az ilyenfajta pörök soká el szoktak húzódni. Valójában semmi szükség rá, hogy az ellenfél tudomást szerezzen arról a családi hagyományról, amelyet doktor Sarrasin, amilyen őszinte ember, ügyvédjével bizalmasan közölt... De itt vannak ezek a levelek, Jean-Jacques Langévol levelei nővéréhez, amelyekről Schultze úr beszélt, s amelyek az ő jogcímét valószínűsítik. Igaz, hogy ez a valószínűsítés gyenge lábon áll, nincs komoly jogi alapja, de mégiscsak valószínűsítés... Hihetőleg más bizonyítékokat is kiásnak majd a községi levéltárak porrétege alól. Megeshet, hogy az ellenfél, hiteles akták hiányában, nem átall majd hamisakat koholni. Mindenre gondolni kell! Ki tudja, hogy újabb nyomozások eredménye nem ruházza-e fel ezt a föld alól hirtelen föltámadt Thérése Langévolt és jelenlegi képviselőit olyan jogokkal, amelyek doktor Sarrasin jogainál előbbrevalók?... Akár így, akár úgy, sok huzavona, hosszadalmas bizonyítások, s a megoldás a távoli jövőben!... Mindkét fél esélyei a per megnyerésére jelentékenyek lévén, könnyen lehet, hogy mindkét oldalon betéti társaság alakul az eljárás költségeinek fedezésére és az igazságszolgáltatás minden eszközének kimerítésére. Egy hasonló természetű híres per nyolcvanhárom esztendőn keresztül folyt a Kancellári Bíróság előtt, és úgy végződött, hogy semmi sem maradt: odalett a tőke kamatostul... Nyomozások, megkeresések, aktatologatások, különféle procedúrák rengeteg időt rabolnának el!... Tíz évig eldöntetlen maradna az ügy, és a félmilliárd ott aludna a bankban...

Doktor Sarrasin hallgatta ezt a szóáradatot, és várta, mikor lesz vége. Bár nem vette szentírásnak mindazt, amit hallott, valami csüggedtség szállta meg. Mint mikor az utas, aki már-már révbe ért, a hajó orráról figyelve előbb távolodni, majd tünedezni, aztán végleg eltűnni látja a kikötőt; az orvos nem tartotta lehetetlennek, hogy ez a vagyon, mely az imént már annyira keze ügyében volt, hogy felhasználásának módját is megtalálta, egyszerre gázzá foszlik és tovaröppen.

– Akkor hát mit tegyünk? - kérdezte.

Az ám, mit tegyünk?... Nehéz eldönteni. Még nehezebb megvalósítani. De elvégre mindent el lehet intézni valahogy. Mr. Sharp bizonyosra vette. Az angol bíráskodás kitűnő a maga nemében - kissé talán lassú, el kell ismerni -, igen, határozottan kissé lassan cammog, pede claudo¹... hm... hm... de annál biztosabban!... Nem kétséges, hogy doktor Sarrasin néhány éven belül birtokába jut örökségének, ha ugyan... hm... a jogcíme elegendő!...

A doktor erősen megingott bizakodással távozott a Southampton Row-i irodából, azzal a meggyőződéssel, hogy vagy végtelen hosszú pereskedésbe kell bocsátkoznia, vagy lemondania ábrándjáról. Szép emberbaráti tervére gondolt, és nem tehetett róla, kissé elszomorodott.

Ezalatt Mr. Sharp hívatta Schultze professzort, aki nála hagyta a címét. Közölte vele, hogy doktor Sarrasin soha hírét nem hallotta Thérése Langévolnak, kereken kétségbe vonja a család német ágának létezését, és semmiféle egyezkedésre nem hajlandó. A professzor, ha a maga igényét megalapozottnak hiszi, nem tehet mást, mint hogy pert indít. Ő, Mr. Sharp, aki tökéletesen önzetlenül, mondjuk, a műkedvelő érdeklődésével nézi az ügyet, persze nem akarja lebeszélni. Mi egyebet kívánhat egy solicitor, mint egy pert, tíz pert, harminc évig húzódó pert, amit az adott jogeset valószínűleg maga után von? Ő a maga részéről csak örül neki. Ha nem félne attól, hogy Schultze tanár úr gyanúsnak találja az ajánlatát, odáig elmenne az önzetlenségben, hogy megjelöli egy kartársát, aki szívesen vállalná érdekei képviseletét... És bizony fontos, hogy kit választ ügyvédjének! A törvényes út valóságos országúttá változott manapság! Hemzsegnek rajta a kalandorok és útonállók!... Ezt pirulva kénytelen megállapítani!...

– Mennyibe kerül, hogy a francia orvos kiegyezzen? - kérdezte a professzor.

Okos ember ez, nem lehet szavakkal megszédíteni! Gyakorlati ember, nem vesztegeti a drága időt, hanem egyenest célra tör. Mr. Sharpot kissé zavarba hozta az eljárásnak ez a szokatlan módja. Figyelmeztette Schultze urat, hogy az ügyek korántsem haladnak olyan gyors ütemben. Az elején sohasem lehet tudni, mi hogyan végződik. Ahhoz, hogy Sarrasin urat tárgyalóasztalhoz lehessen ültetni, kissé húzni-halasztani kell a dolgot, nehogy megsejtse, hogy ő, mármint Schultze, máris kész az egyezkedésre.

– Arra kérem önt, uram - fejezte be az ügyvéd -, hagyja, hogy belátásom szerint cselekedjem, bízza rám magát, és mindenért felelek.

– Én is - replikázott Schultze -, de szeretném tudni, mihez tartsam magam.

Ezúttal azonban nem tudta kiszedni Mr. Sharpból, mennyire értékeli a solicitor a német hálát; kénytelen volt ebben a kérdésben úgynevezett fehér lapot adni neki.

Másnapra Mr. Sharp magához kérette doktor Sarrasint. Az orvos nyugodtan megkérdezte, van-e komoly közölnivalója. A solicitor, akit éppen ez a nyugalom nyugtalanított, tájékoztatta ügyfelét. Alapos megfontolás után, mondotta, arra a meggyőződésre jutott, hogy jobb lesz gyökerénél elvágni a bajt, ezért egyezkedést javasol az új igénylővel. Doktor Sarrasin be fogja látni, hogy ez a tanács módfelett önzetlen, kevés solicitor adna Mr. Sharp helyében ilyen tanácsot! Az ő számára azonban becsvágy kérdése, hogy a lehető leggyorsabban dűlőre vigye ezt az ügyet, amelyet szinte atyai szemmel néz.

Doktor Sarrasin meghallgatta az ügyvéd tanácsát, és viszonylag bölcsnek találta. Néhány nap óta annyira beleélte magát tudományos ábrándjainak sürgős megvalósításába, hogy mindent alárendelt ennek a tervnek. Hogy tíz évig vagy akár csak egy évig is kelljen várnia a terv végrehajtásával, most nagy csalódás lett volna számára. Egyébként nemigen volt jártas jogi és pénzügyi kérdésekben, és ha nem is ugrott be Sharp mester szép szavainak, úgy látta, nem csinál rossz vásárt, ha jogai fejében szép összegű készpénzt kap, amely módot ad neki, hogy elméletét átvihesse a gyakorlatba. Így hát ő is fehér lapot adott Mr. Sharpnak, és távozott.

A solicitor elérte, amit akart. Igaz, másvalaki az ő helyében talán nem állt volna ellent a kísértésnek, hogy megindítson és évekig elhúzzon egy peres eljárást, amely tekintélyes járadékot biztosított volna irodájának. De Mr. Sharp nem az a fajta ember volt, aki hosszú távra spekulál. Közvetlen szemhatárán belül meglátott egy könnyű módszert, amelynek alkalmazásával egyszerre dúsan arathat. Elszántan úgy döntött, hogy ezt nem szalasztja el. Másnap levélben értesítette az orvost, hogy Schultze úr esetleg nem zárkózik el az ügy békés elintézésétől. Aztán újabb megbeszélésre hívta meg hol az orvost, hol a professzort, és egyiknek is, másiknak is fölváltva azt mondta, hogy az ellenfél nem akar határozottan szót érteni, s hogy ráadásul egy harmadik igénylőt is előcsalt a pénzszag...

Így tartott ez egy hétig. Reggel minden rendben volt, estére egyszer csak valami váratlan akadály támadt, és mindent elrontott. A derék orvos mindenütt csapdát látott, tétovázást, huzavonát. Mr. Sharp nem merte kirántani a horgot, félt, hogy a hal az utolsó pillanatban ficánkolni fog, és elszakítja a zsineget. De a nagy óvatosság ebben az esetben fölöslegesnek bizonyult. Sarrasin doktor, aki mindenekelőtt meg akarta kímélni magát a perrel járó izgalmaktól, első nap megmondta, hogy kész egyezkedni. Amikor végül Mr. Sharp úgy látta, hogy elérkezett, mint mondani szokás, a lélektani pillanat, vagyis az ő kevésbé választékos kifejezésével élve, az ügyfél „megpuhult”, egyszerre előállt a nagyágyúval: azonnali megegyezést javasolt.

Jelentkezett egy jótét lélek Stilbing bankár személyében, aki fölajánlotta, hogy kettévágja a gordiuszi csomót, leszámol a két félnek fejenként kétszázötvenmilliót, és jutalék fejében nem igényel többet, mint a félmilliárdon felüli összeget, azaz huszonhétmilliót.

Sarrasin doktor legszívesebben megcsókolta volna Mr. Sharpot, amikor a solicitor elébe tette ezt az ajánlatot, mely még mindig fényesnek tűnt neki. Készséggel aláírta, hisz mást se óhajtott, csak hogy aláírhassa. Az egyezség örömére aranyszobrot szavazott volna meg Stilbing bankárnak, Sharp solicitornak, az egész bankvilágnak és az Egyesült Királyság egész jogász pereputtyának.

Az ügyiratokat megfogalmazták, a tanúkat összetoborozták, Somerset House bélyegzőgépei működésre készen álltak. Schultze úr megadta magát. Persze, mert Mr. Sharp sarokba szorította, ráijesztett, hogy kevésbé engedékeny ellenféllel szemben, mint doktor Sarrasin, vesztett ügye lett volna.

Hamar végeztek. A hivatalos megbízólevelek és az egyenlő megosztást elfogadó nyilatkozatok ellenében a két örökös kapott egy-egy százmillió frank értékű, látra fizetendő csekket és ígéretet a végleges elszámolásra, mihelyt a törvényes alakiságok foganatosítva lesznek.

Így fejeződött be, az angolszász fölény nagyobb dicsőségére, ez a szenzációs ügy.

Azt mondják, aznap este Mr. Sharp, a Cobden-klubban együtt vacsorázva Stilbing barátjával, egy pohár pezsgőt ürített doktor Sarrasin egészségére, egy másikat Schultze professzor egészségére, és mikor a palack fenekére ért, erre a tapintatlan felkiáltásra ragadtatta magát:

– Hurrá!... Rule, Britannia!² Mi vagyunk az elsők a világon!

Az igazság az, hogy Stilbing bankár szerencsétlen flótásnak tartotta asztaltársát, mert huszonhétmillióért kiengedett a kezéből egy ötvenmilliós ügyet, és tulajdonképpen a professzor is ezt gondolta felőle abban a pillanatban, amikor ő, Schultze, úgy látta, hogy végeredményben kénytelen akármilyen egyezségbe belemenni. Pedig mit el nem lehetett volna érni egy olyan emberrel, mint doktor Sarrasin - a könnyelmű, ingatag keltával, aki méghozzá bizonyosan holdkóros ábrándozó is!

A professzor hallott vetélytársa tervéről, hogy egy francia várost készül alapítani a testi és lelki higiénia olyan feltételei közt, amelyek alkalmasak arra, hogy a faj minden jó képességét kifejlesszék, és erős, egészséges fiatal nemzedékeket neveljenek föl. Erről a vállalkozásról azt tartotta, hogy képtelen, és bukásra van ítélve, mert ellenkezik a haladás törvényével, mely kimondja, hogy a latin faj összeomlik, a germán faj rabszolgájává süllyed, aztán pedig végleg eltűnik a föld színéről. Ezek a fejlemények azonban késleltethetők, ha a doktor terve a megvalósulás küszöbére ér, még inkább akkor, ha az emberek hisznek a sikerében. Ezért minden német, az egyetemes rend érdekében és egy megdönthetetlen törvénynek engedelmeskedve, köteles tőle telhetően meghiúsítani ezt az őrült vállalkozást. Az adott körülmények közt nyilvánvaló, hogy ő, dr. Schultze, a kémia „magántanára” a jénai egyetemen, az összehasonlító fajkutatásról szóló számos tudományos munka ismert nevű szerzője - ezekben a munkákban bebizonyította, hogy a germán faj szükségképpen föl fogja szívni a többi fajt -, igenis nyilvánvaló, hogy ő van kiszemelve az állandóan teremtő és pusztító természeti őserők által, hogy megsemmisítse a törpéket, akik föllázadnak a természet ellen. Öröktől fogva elrendeltetett, hogy Thérése Langévol menjen nőül Martin Schultzéhoz, s ha majd egy nap a két nemzet szembekerül egymással a francia és a német tanár személyében, emez legyűrje amazt. Máris kezében van a francia orvos fele vagyona. Ez az az eszköz, amelyre szüksége volt, hogy győzzön.

Ezzel kapcsolatos tervét egyébként Schultze úr nagyon mellékesnek tekintette; csupán járuléknak azokhoz a sokkalta hatalmasabb tervekhez, amelyeket arra kovácsolt, hogy elpusztítson minden népet, amely nem akar beleolvadni a germán népbe és egyesülni a Vaterlanddal³. Alapjában akarta megismerni - ha ugyan lehet itt szó alapról - doktor Sarrasin tervét, melynek máris engesztelhetetlen ellensége volt. Ezért meghívatta magát az Egészségügyi Kongresszusra, és kitartó figyelemmel kísérte az üléseket. Egyik ilyen ülésről távozóban a kongresszus néhány részvevője, kik közt doktor Sarrasin is ott volt, meghallotta a professzor kijelentését, hogy Franceville-lel egy időben föl fog épülni egy hatalmas erőd, mely lehetetlenné teszi majd ennek a képtelen és torzszülött hangyabolynak a fönnmaradását.

– Remélem - tette hozzá -, olyan példát szolgáltatunk, amelyből tanulni fog a világ!

Akármennyire rajongott az emberiségért a jó Sarrasin doktor, nem volt számára újság, hogy nem minden felebarátja érdemli meg az emberbarát nevet. Jól emlékezetébe véste ellenfele szavait, mert mint okos ember, úgy okoskodott, semmilyen fenyegetést sem szabad figyelmen kívül hagyni. Nemsokára levelet írt Marcelnak, meghívta, legyen segítőtársa vállalkozásában. Elbeszélte ezt az incidenst, és fölvázolta Schultze úr arcképét. A fiatal elzászi rögtön látta, hogy a derék doktornak kemény ellenfele támadt. És amikor a doktor hozzáfűzte: „Erős és erélyes férfiakra van szükségünk, aktív tudósokra, nemcsak az építéshez, hanem a védelmünkre is” -, Marcel így válaszolt neki:

Ha nem is tudom most rögtön kivenni részemet az ön városának megalapításából, amikor itt lesz az ideje, számíthat rám. Egyetlen napra sem fogom szem elől téveszteni azt a Schultze urat, akit ön oly jól lefestett. Elzászi voltom följogosít, hogy belenézzek kártyáiba. Közel vagy távol, önnek mindig odaadó híve leszek. Ha, amit nem hiszek, néhány hónapig vagy néhány évig nem hallana rólam, ne nyugtalankodjék. Távolban úgy, mint közelben, egyetlen gondolatom lesz: önért dolgozni, és ezáltal szolgálni Franciaországot.