Jó tanítóm volt. De nem tudtam, vajjon fog-e velem becsületet vallani! Harminczegy éves korban olvasni tanulni nem könnyű dolog! A tanuláshoz gyermeki agyvelő szükséges, a mely puha mint a viasz és a melybe minden benyomás magától bevésődik. Az én agyvelőm pedig olyan kemény volt, mint a koponyám, a mely befödte.

Elszántan fogtam a munkához és valóban a dolog elég gyorsan ment. A magánhangzókat megtanultam az első leczke alatt. János úr oly nagy türelmet tanusított, a melyért nagy hálával tartoztam neki. Hogy a betűk jobban bevésődjenek emlékembe, leiratta velem azokat tízszer, húszszor, százszor egymásután. Ily módon egyszerre megtanulom az irást és az olvasást. Ajánlom ezt a módot a velem egykorú öreg tanítványoknak.

A buzgalomban és figyelemben nem volt nálam hiány. Egész estig nem mozdultam volna az abc mellől, ha hét óra tájban a szolgáló nem jött volna jelenteni, hogy a vacsora az asztalon van. Felmentem kis szobámba, a mely a nénémé mellett volt, megmostam a kezemet és megint lejöttem.

A vacsora nem vett félóránál hosszabb időt igénybe. Miután Lauranay úrhoz csak később szándékoztunk ellátogatni, engedelmet kértem, hogy künn várhassak és az ajtóküszöbön átengedtem magamat a pipázás élvezetének, a melyről, picardai létemre nem birtam volna leszokni.

Miután a pipámat kiszívtam, visszamentem a házba. Kellerné asszonyság és fia készen álltak az indulásra, Irma nem kisért el bennünket, mert otthon volt dolga. Mind a hárman elindultunk és Kellerné asszonyság felszólított, hogy a karomat nyujtsam neki. Megtettem, noha talán eléggé félszegen. De sebaj. Büszke voltam, hogy ez a derék asszonyság rám támaszkodott. Ez nagy tisztesség s egyszersmind nagy szerencse volt rám nézve.

Nem soká kellett gyalogolnunk. Lauranay úr az utcza felső végén lakott, egy csinos, kellemes külsejű házban, a mely előtt kis virágos kert létezett, mindkét oldalán egy-egy nagy nyirfával és mögötte meglehetősen nagy kert, pázsittal, bokorsűrűségekkel. Ez a ház a tulajdonos jóllétére vallott és Lauranay úr csakugyan kellemes anyagi körülmények közt élt.

Mielőtt beléptünk, Kellerné asszonyság értesített, hogy Lauranay kisasszony nem a Lauranay úr leánya, hanem az unokája. A kettőjök közt levő korkülönbség tehát nem is lepett meg.

Lauranay úr akkoriban hetven éves volt. Magas termetét a magas kor még nem görnyesztette meg. Inkább szürke, mint fehér haja, szép és nemes szabású arczot vett körül. Szemeiben nyájas kifejezés csillogott. Modorában észrevehető volt az előkelőség. Egész megjelenése rokonszenvet keltett.

A nemesség és a polgárság közt levő osztályhoz tartozott, a mely nem vetette meg az iparüzést vagy a kereskedelmet, a mit csak dicsérni lehet benne. Lauranay nem foglalkozott üzletekkel mint az atyja és a nagyatyja. De nem lehet neki szemrehányást tenni azért, hogy születésekor már kész vagyont talált.

A Lauranay család is Lotharingiából származott és a protestáns hitet vallotta, mint a Keller család. Elődei ugyan szintén elköltöztek a franczia területről a nantesi ediktum visszavonatása után, de nem volt szándékuk külföldön maradni. Vissza is tértek a hazájukba, mihelyt azt a szabadabb eszmék lábrakapása lehetővé tette, és azóta soha se hagyták el Francziaországot.

Lauranay úr azért lakott Belzingenben, mert Poroszország eme szögletében szép birtokokat örökölt egyik nagybátyjától és azokat értékesíteni óhajtotta. Kétségkivül jobban szeretett volna birtokain túladni és visszatérni Lotharingiába. De szerencsétlenségre, nem kinálkozott alkalom. Az idősebb Keller úr, a kire üzleti dolgait bízta volt, csak olyan vásárlókat talált, a kik nagyon hitvány árt kináltak, mert Németországon nem uralkodott tulságos pénzbőség. Lauranay úr inkább megtartotta a birtokait, hogy sem potom áron elharácsolja.

A Keller és Lauranay urak üzleti viszonyából csakhamar baráti viszony fejlődött ki a két család közt. Ez a barátság már húsz év óta tartott. Soha se homályosította el semmi felhő, az ízlések és szokások hasonlatosságán alapuló meghittséget.

Lauranay még fiatal volt, mikor özvegységre jutott. A házasságából egy fia született, a kit Kellerék alig ismertek, mert Francziaországban nősült meg és mindössze csak egyszer vagy kétszer jött Belzingenbe.

Az atyja látogatta meg őt minden évben - és így Lauranay úrnak évenkint alkalma volt néhány hónapot tölteni a hazájában.

Az ifjabb Lauranay úrnak gyermeke született, de ez a különben örvendetes családi esemény az anya életébe került. Lauranay úr, a kit e veszteség nagyon lesujtott, maga is nemsokára követte nejét a sírba. A leány alig ismerte őt, mert csak öt éves volt, mikor árvaságra jutott. Az egész családjából senki sem élt többé, csak a nagyatyja.

Az idősb Lauranay úr megfelelt a kötelességének. Elment a gyermekért, elhozta őt Németországba és egész életét a nevelésének szentelte. Mondjuk meg mindjárt, hogy e részben nagy segítségére volt Kellerné asszonyság, a ki a kis leányt nagyon megszerette és anyailag gondozta. Szükségtelen hangsulyozni, mily boldognak érezte magát Lauranay úr, hogy oly nő önfeláldozó barátságát birta, a milyen Kellerné asszonyság volt.

Irma néném - ezt ugyan elhihetitek - jó szívvel segédkezett úrnőjének. Bizonyos vagyok, hogy számtalanszor tánczoltatta a kisleányt a térdein és altatta el a karján és pedig a nagyapa engedelmével, sőt helyeslésével. Szóval a gyermekből bájos fiatal leány lett, a kit e pillanatban különben csak úgy lopva szemlélgettem, nehogy zavarba ejtsem.

Lauranay kisasszony 1772-ben született, következőleg húsz éves volt. Meglehetősen magas termetével, szőke hajával, nagyon sötét kék szemeivel, bájos vonásaival, kecses, hajlékony mozdulataival legkevésbbé se hasonlított azokhoz, a kiket Belzingen női lakosságából eddig láttam. Bámultam szelid s a kelleténél nem komolyabb arczkifejezését, a mely koronkint a boldogságtól sugárzott. Birt bizonyos tehetségekkel, a melyek ő rá magára nézve ép oly kellemesek voltak, mint másokra. Csinosan zongorázott, de erősen védekezett azon állítás ellen, hogy jól zongorázik, noha egy magamforma őrmester felfogásához képest kitünően játszott. Csinos virágbokrétákat is tudott festeni papirdobozokra.

Nem lehet tehát csodálkozni a felett, hogy Keller János úr beleszeretett a leánykába, sem a felett, hogy Lauranay kisasszony észrevette mind azt, a mi jó és szeretetreméltó volt a fiatal emberben, se végre a felett, hogy a két család örömmel látta, hogyan változik át lassankint gyöngédebb érzelemmé az egymás mellett felnevelkedett két gyermek meghittsége. Meggyőződhettek róla mind a ketten, hogy egymáshoz illenek. És ha a házasság még nem köttetett meg, ez csak János úr gyöngédségének volt tulajdonítandó, a melyet minden nemesszívű ember meg fog érteni.

Az olvasó még nem feledte el, hogy a Kellerék vagyoni viszonya koczkáztatva volt. János úr azt akarta, hogy a pere el legyen döntve, mielőtt megnősülne. Ha megnyeri a pert, annál jobb, mert ő is fog ez esetben némi vagyonnal birni. De ha a per elvesznék, János úr teljesen vagyontalan lenne. Igaz, hogy Mártha kisasszony már is gazdag volt és még gazdagabb lesz a nagyatyja halála után. De János úr nem akart e gazdagság részese lenni. Szerintem e gondolkozásmód csakis becsületére vált.

Azonban a körülmények oly sürgetőkké lettek, hogy János úr kénytelen volt magát elhatározni. A családi viszonyok, a vallás és a származás közössége kivánatossá tették e házasságot. Ha a fiatal pár Francziaországban telepedik meg, miért ne legyenek francziákká a gyermekek, a kik a frigyből születni fognak? Szóval minden összevágott, mint mondani szokták.

Következőleg így vagy úgy, de haladéktalanul el kellett dönteni a dolgot, annál inkább, mert a dolgok mostani állapota bizonyos mértékben feljogosított egy vetélytársat az udvarlásra.

Nem mintha János úrnak oka lett volna a féltékenységre! Hogyan is lehetett volna féltékeny, mikor csak egy szavába kerülne, hogy Lauranay kisasszony a neje legyen?

De ha nem féltékenységet, legalább is nagy és igen természetes ingerültséget érzett ama fiatal tiszt iránt, a kit a belzingeni úton tett sétánk alkalmával láttunk.

– Grawert Ferencz hadnagy már néhány hó előtt észrevette Lauranay Mártha kisasszonyt. Gazdag és befolyásos család tagja lévén, nem is kétkedett a felől, hogy udvarlását nagy tisztességnek fogják tartani.

Untatta is a hadnagy Mártha kisasszonyt eléggé, az előzékenységeivel. Az utczán oly makacsul követte őt, hogy a leányka nem is ment ki hazulról, ha nem volt vele kénytelen.

János úr mindezt tudta. Már több izben azon a ponton volt, hogy kérdőre vonja a piperkőczöt, a ki sok port vert fel Belzingen előkelő köreiben. Csupán az tartóztatta vissza, hogy Mártha kisasszony neve pletykába keveredhetnék. Ha majd egybekelnek és a hadnagy nem szünnék meg tolakodó lenni, akkor is lesz elég ideje őt rendreutasítani. Addig is czélszerűbb volt figyelembe se venni a kotnyeleskedéseit. Jobb volt elkerülni a botrányt, a mely a fiatal leányra nézve csak kellemetlen lehetett volna.

De - ezelőtt mintegy három héttel - Lauranay kisasszony kezét megkérték a fiatal hadnagy számára. Ferencz atyja, az ezredes megjelent Lauranay úrnál és hosszasan kifejtette vagyoni körülményeit, elősorolta czímeit és beszélt a szép jövőről, a mely a fiára vár. Az ezredes a katonai fegyelemhez és parancsoláshoz szokott nyers ember volt - hiszen jól tudjuk, mit jelent ez, - nem tűrt se habozást, se visszautasító választ, szóval porosz volt a sarkantyuja pöngetyüjétől fogva a csótára csúcsáig.

Lauranay úr kifejezte köszönetét Grawert ezredes irányában, azt mondta, hogy ajánlata által nagyon megtisztelve érzi magát, de korábbi ígéretek lehetetlenné teszik e házasságot.

Az ezredes, az udvarias visszautasítás után boszusan távozott. Fia, a hadnagy, nagyon ingerült volt. Tudta, hogy Keller Jánost, a ki szintén német volt, mily szivesen fogadják, mint udvarlót, Lauranay úr házánál. Az ingerültség gyülölséget, sőt boszúvágyot szült, a mely kétségkivül csak alkalomra várt, hogy nyilvánulhasson.

Mindazonáltal az ifju tiszt, a féltékenységtől vagy a haragtól indíttatva nem szünt meg kisérleteket tenni, hogy Mártha kisasszonyhoz közeledhessék. Ennélfogva az ifjú leány elhatározta, hogy ezentúl nem megy ki hazulról sem egyedül, a mit a német szokások megengednek, sem a nagyatyjával, se Kellerné asszonysággal vagy a nénémmel.

Mindezt csak később tudtam meg, de czélszerűnek tartottam már most elmondani.

A mi pedig a fogadtatásomat illeti Lauranay úr házánál, lehetetlen volna szívélyesebbet kivánni.

– Az én jó Irmám testvére, a családunk jó barátja, - mondá Mártha kisasszony, - és boldognak érzem magamat, hogy kezet szoríthatok vele.

És elhiszitek-e, hogy nem tudtam mit feleljek neki? Valóban, ha valamikor ostoba voltam, úgy ez most volt. Némán álltam, mint a hal. Pedig milyen nyájasan nyujtotta felém a kezét!...

Végre megfogtam azt a kis kezet, de alig mertem megszorítani, mert attól féltem, hogy eltöröm. De hát hiába! Csak egyszerű őrmester voltam!

Aztán lementünk a kertbe és sétáltunk. A beszélgetés lassankint felbátorított. Francziaországról beszéltünk. Lauranay úr kikérdezett az otthon készülődő események felől. Félni látszott, hogy a viszonyok sok kellemetlenséget fognak okozni Németországon megtelepedett földieinknek. A felett tünődött, nem volna-e czélszerűbb, ha elhagyná Belzingent és Lotharingiában telepednék meg.

– Ön az elköltözködésre gondol? - kérdé Keller úr élénken.

– Attól tartok, kedves János, hogy rá fognak kényszeríteni bennünket, - felelé Lauranay úr.

– És nem akarnánk egyedül utazni, - tevé utána Mártha kisasszony. - Meddig tart az ön szabadságideje, Delpierre úr?

– Két hónapig, - felelém.

– Nos, kedves János, - folytatá Mártha kisasszony, - nem lesz Delpierre úr jelen, elutazása előtt a mi egybekelésünkön?

– Igen... Mártha... igen!

János úr nem tudta mit feleljen. Az elméje harczra kelt a szíve ellen.

– Valóban, kisasszony, - mondám, - nagyon boldog volnék.

– Kedves János, - mondá a leányka, - nem fogjuk megszerezni ezt az örömöt Delpierre úrnak?

– De igen... kedves Mártha!... - felelé János úr, - nem birván egyebet mondani, de ez nekem elégnek látszott.

És abban a pillanatban, mikor távozni készültünk, mert az idő már későre járt, Kellerné asszonyság mély megilletődéssel megölelte Mártha kisasszonyt és így szólt:

– Leányom, boldog leszesz!... Ő méltó hozzád.

– Tudom... hiszen az ön fia! - felelé Mártha kisasszony.

– Haza mentünk. Irma várt bennünket. Kellerné asszonyság azt mondta neki, hogy most már csak a menyegző napjának kitüzése van hátra.

Ezzel elmentünk aludni. És ha valamikor volt kellemes éjszakám, daczára az abc magánhangzóinak, a melyek a fejemben kóvályogtak, úgy bizonynyal ez volt az, a melyen egy huzamban reggelig aludtam Kellerné asszonyság vendégszerető házában.