Kellerné asszonyság 1747-ben született, tehát akkoriban negyvenöt éves volt. A mint említettem, Saint-Sauflieuben született egy kisbirtokos családból. Atyja és anyja, Acloque úr és neje csekély vagyonnal birtak és az is naponkint fogyott. Gyorsan haltak meg egymásután 1765 körül. Az ifjú leány egy öreg nagynénje gondjaira maradt, de ez is nemsokára meghalt és egyedül hagyta őt a világon.

Ily körülmények közt kérte meg a kezét Keller úr, a ki üzlete miatt jött Picardiába. Azelőtt tizennyolcz hónapig Amiensben és a környékén lakott és szállítási üzlettel foglalkozott. Komoly, csinos külsejű, értelmes, tevékeny ember volt. Akkoriban még nem viseltettünk a német fajból származott emberek iránt azzal az ellenszenvvel, a melyet később a harmincz évig tartó háborúk által táplált nemzeti gyűlölet ébresztett bennünk. Keller úr némi vagyonnal birt, a melyet szorgalma és szakismerete csak gyarapíthatott. Megkérdezte tehát Acloque kisasszonyt, akar-e a nejévé lenni?

Acloque kisasszony habozott, mert el kellett volna hagynia Sain-Sauflieut és a Picardiát, a melyeken a szíve csüggött. És nem kellett-e elveszteni e házasság által franczia honosságát is? De akkoriban nem volt egyéb vagyona egy kis házikónál, a melyet szintén el kellett volna adnia. Mi lesz belőle, ha ezt az utolsó áldozatot is meghozza? Öreg nagynénje, Dufreneyné asszonyság, végét közeledni érezvén, rettegett attól a gondolattól, hogy az unokahuga védtelenül marad és sürgette, hogy mondjon igent.

Acloque kisasszony beleegyezett. A menyegző Saint-Sauflieuben ment véghez. Kellerné asszonyság néhány hónappal később elhagyta Picardiát és követte férjét a határon túl.

Kellerné asszonyságnak nem volt oka megbánni a választását. A férje jó volt hozzá, valamint ő is jó volt a férjéhez. Keller úr iparkodott mindent elkövetni, hogy neje ne érezze nemzetiségének elvesztését. Az érdekházasság ennek következtében csak boldog napokat ismert, a mi nemcsak manapság ritka dolog, de már akkoriban is ritkaság volt.

Egy év mulva Kellerné asszonyságnak fia született Belzingenben. Az ifjú nő egészen a fia nevelésének akarta magát szentelni.

Irma néném, a ki akkoriban tizenkilencz éves volt, e fiu születése után kevéssel, 1771 körül lépett a Keller család szolgálatába. Kellerné még abból az időből ismerte, mikor Irma gyermek, ő maga pedig serdülő leányka volt. Az atyám néha dolgozott Acloque úrnál, kinek neje és leánya érdeklődtek sorsunk iránt. Grattepanchetól nincs messze Saint-Sauflieu. Acloque kisasszony gyakran találkozott a nénémmel, megölelte őt, apró ajándékokat adott neki, szóval barátságába fogadta és Irma e barátságot később a legtisztább odaadással hálálta meg.

Mikor Kellerné asszonyság atyánk és anyánk haláláról értesült, vagyontalanságunkat ismerve, az jutott eszébe, hogy Irmát, a ki már Saint-Sauflieuben volt elszegődve, kihozassa magával Németországba. A néném szivesen beleegyezett és nem is bánta meg soha.

Keller úr ősei franczia vérből származtak. Elmondom hogyan:

Valamivel több mint egy század előtt a Keller család Lotharingia franczia részében lakott. A Kellerek ügyes és már akkor is vagyonos kereskedők voltak. Kétségkivül még inkább fel is virágoztak volna ama komoly esemény nélkül, a mely Francziaország legszorgalmasabb családjai közül nehány ezernek a jövőjét tönkre tette.

A Kellerek protestánsok voltak. Vallásukhoz annyira ragaszkodtak, hogy semmiféle önérdek se lett volna képes őket attól eltántorítani. Ezt be is bizonyították akkor, midőn 1685-ben a nantesi ediktum visszavonatott. Mint annyi másnak, nekik is választaniok kellett a hazájuk elhagyása vagy a vallásuk megtagadása közt. Mint annyi más, ők is a számkivetést választották.

Iparosok, mesteremberek, mindenféle munkások, földmivesek elhagyták Francziaországot, hogy Angliát, a Németalföldet, Schwajczot, Németországot és főleg Brandenburgot gazdagítsák. A porosz választó fejedelem szives fogadtatásban részesíté őket Berlinben, Magdeburgban, az Oder melletti Frankfurtban. A mint értesültem, a stetteni és potsdami virágzó gyarmatokat Metziek alapították.

A Kellerek is elhagyták Lotharingiát, noha nem a visszatérhetés reménye nélkül, miután kénytelenek voltak üzletüket potom áron eladni.

Igen! az ember azzal kecsegteti magát, hogy visszatér a hazájába, mihelyt a körülmények megengedik, de addig is megtelepszik külföldön. Új összeköttetések jönnek létre, új viszonyok támadnak. Az évek elmulnak és az ember künn marad. Ez történt meg nagyon sok kivándorlottal, Francziaország nagy kárára.

Akkoriban Poroszország, a mely csak 1701-ben lett királysággá, a Rajna mellett nem birt egyéb területeket a Klevei herczegségen, a Marck grófságon és Geldern egy részén kivül.

A Keller család éppen ezen utóbbi tartományban, csaknem a németalföldi határon keresett menhelyet. Itt ipartelepeket alapított és újra kezdte a nantesi ediktum igazságtalan és sajnálatos visszavonása következtében félbeszakított üzletét. Nemzetségről nemzetségre összeköttetésekbe és házassági frigyekre léptek új honfitársaikkal, a családok összevegyültek annyira, hogy az egykori francziákból lassankint német alattvalók lettek.

1760 táján az egyik Keller elhagyta Geldernt és megtelepedett a kis Belzingen városkában, a felső-szász kerületben, a mely Poroszország egy részét is magában foglalta. Ennek a Kellernek az üzlete szépen gyarapodott és e körülmény lehetővé tette neki Acloque kisasszonynak felajánlani azt a jólétet, a melyet Saint-Sauflieuben többé fel nem találhatott. Belzingenben született a fia is, a ki az atyja után porosz volt, noha anyai részről franczia vér folyt az ereiben.

És oly meghatottsággal mondom, a mely a szívemet még ma is dobogásra kényszeríti: a derék fiatal ember, a kiben az anyja lelke megújult, szíve szerint valódi franczia volt. Kellerné asszonyság a saját tejével táplálta őt. A legelső szók, a melyeket gyermekkorában dadogott, franczia szók voltak. A mi nyelvünk volt az, a melyet legelőször hallott, majd megtanult, mert e nyelven beszéltek leginkább a belzingeni házban, noha Kellerné asszonyság és Irma néném csakhamar elsajátították a német szót is.

A kis Jánost tehát gyermekkorában a mi hazánk dalai ringatták álomba. Az atyjának soha se jutott eszébe ezt ellenezni. Sőt ellenkezőleg. Hiszen az ő őseinek nyelve is ez a lotharingiai nyelv volt, a melynek tisztaságát a német határ szomszédsága sem volt képes megrontani.

És Kellerné asszonyság nemcsak a saját tejével táplálta gyermekét, hanem a saját eszméivel is, mindenben, a mi Francziaországra vonatkozott. Forrón szerette szülő hazáját. Soha se mondott le a reményről, hogy valaha még visszatérhet. Nem titkolhatta, mily boldognak érezné magát, ha viszontláthatná kedves Picardiáját. Keller úr nem idegenkedett e gondolattól. Miután vagyonát biztos alapokra helyezte, kétségkivül örömest elhagyta volna Németországot, hogy a neje hazájában telepedjék meg. De még nehány évig kellett dolgoznia, hogy a neje és a fia számára tisztességes vagyoni állást biztosítson. Szerencsétlenségre a halál váratlanul meglepte őt, ezelőtt tizenöt hónappal.

Ezek voltak ama dolgok, melyekről a néném útközben értesített, mialatt a talyiga Belzingen felé robogott. E váratlan halál legelső következménye az volt, hogy késleltette a Keller család visszatérését Francziaországba és mennyi szerencsétlenség következett ebből!

Keller úr halála előtt nagy perbe keveredett a porosz állammal. Két vagy három év óta szállításokat vállalt el a kormány számára és ezen üzletben koczkáztatta egész vagyonán kivül a rábízott pénzeket is.

A legelső jövedelmekből kifizethette üzlettársait, de még nem kapta meg a műveletből fennmaradt összeget, a mely csaknem egész vagyonát képviselte. A követelés felszámolása nem akart véget érni. Annyira faggatták és hercze-hurczálták Keller urat, annyi akadályt gördítettek az útjába, hogy utóvégre is kénytelen volt a berlini biróságokhoz fordulni.

A per nagyon hosszúra elhúzódott. Különben tudva levő dolog, hogy a világ semmiféle államában se kellemes a kormány ellen perlekedni. A porosz birák nagyon is feltünő rossz indulatot tanúsítottak, noha Keller úr teljes jóhiszeműséggel felelt meg kötelezettségeinek, minthogy becsületes ember volt.

Több mint húszezer forint forgott szóban, a mi akkoriban nagy összeg volt és a per elvesztése tönkre jutását vonta volna maga után.

Ismétlem, e huzavona nélkül a vagyoni állapotot talán rendezni lehetett volna Belzingenben. Ez volt egyébiránt Kellerné asszonyság főtörekvése a férje halála óta, legforróbb vágya levén visszatérhetni Francziaországba, a mi különben nagyon érthető.

Ezeket beszélte el nekem a néném, a kinek állását a Kellerék házában könnyen el lehet találni. Irma a gyermeket csaknem születése óta segítette nevelni és ápolni és valódi anyai szeretettel ragaszkodott hozzá. Nem is tekintették a házban cselédnek, hanem inkább szerény és önfeláldozó jó barátnak. Úgy bántak vele, mint egy családtaggal, a ki önzetlen hűséggel vonzódott e derék emberekhez. Ha Kellerék elhagyják Németországot, nagy öröm lesz rá nézve őket követhetni. Ha Belzingenben maradnak, ő is itt marad velük.

– Elváljak Kellerné asszonyságtól?... Úgy érzem, hogy belehalnék! - mondá Irma.

Beláttam, hogy semmi se volna képes rábirni nénémet, hogy velem haza jöjjön, miután az úrnője kénytelen volt Belzingenben maradni ügyeik rendezésének befejezéséig. Pedig nagy nyugtalanságokat támasztott bennem az a gondolat, hogy itt hagyjam őt ebben az országban, a mely készen állt harczra kelni a mienkkel. Elég okom is volt a nyugtalanságra, mert ha csakugyan hadüzenetre kerül a sor, az nem lesz valami csekélység!

Miután Irma elmondta a szükséges tudnivalókat a Keller család felől, a következő kérdést intézte hozzám: - Nálunk töltöd az egész szabadságidődet?

– Az egészet, ha lehetséges.

– Nos hát, Natalis, akkor lehetséges, hogy egy menyegzőn fogsz jelen lenni.

– Ki házasodik?... Talán János úr?

– Az.

– És kit vesz nőül?... Német leányt?

– Nem, Natalis, és éppen e felett örülünk legjobban. Az anyja ugyan némethez ment nőül, de az ő neje franczia leány lesz.

– Szép?

– Szép, mint a ragyogó hajnal.

– Ez a hír nekem nagy örömet okoz, Irma.

– Hát még nekünk! De hát te, Natalis, nem gondolsz a házasságra?

– Én?

– Vagy tán van is már otthon kedvesed?

– Van, Irma.

– És kicsoda?

– A haza, néném! A katonának nem kell más.