Félötöt mutatott az óra, tehát még bőven tellett az időből a Castillo megtekintésére, melynek lapos tetejéről végig akarnak látni Palma öblének festői panorámáján.

Kocsin mintegy negyven perc alatt fel lehetett érni, ha a fogat nem tulságos lassan döcögött, ami pedig tisztára pénzkérdés volt, tehát nem aggasztotta a három vándort.

Közvetlenül a Jézus-kapu mellett ácsorgott vagy egy féltucat galera, mely csak arra lesett, hogy jó pénzért ügetve hajtson a fürge öszvérekkel a város környékbeli utjának valamelyikére.

Ezek a könnyü szerkezetü kocsik, ugy vannak megalkotva, hogy gyors iramban száguldjanak velük tüskön-bokron, árkon-kövön keresztül.

A vezető odaszólitott egy kocsit, melynek öszvéreit Clovis Dardentor megfelelőknek találta. Hiszen értett hozzá! Perpignan utcáin nem egyszer hajtott végig és most is némelyest bizsergett a tenyere, hogy maga ragadja meg a gyeplőt.

A kocsis és a hozzáértő Clovis Dardentor kettős felügyelete alatt Jean Taconnat szemében ismét összébb zsugorodott a kilátás, hogy valami mentő alkalom kinálkozik.

– Megfelel az uraknak a galera? - kérdezte a vezető.

– Teljesen! - biztositotta Marcel Lornans, tessék helyet foglalni Dardentor ur!

– Csak önök után, kedves Marcel ur!

– Nem, ön száll fel előbb!

– De nem teszem!

– Hogy több időt ne veszitsenek az ilyen előzékeny kinálgatással, Marcel Lornans elsőnek száll fel.

– Nos és ön, Taconnat ur, - folytatta Clovis Dardentor, - mi van önnel?.... Ugy megnyult a képe!.... Hová lett az állandó jó kedve?...

– Az enyém, Dardentor ur? Nincs nekem semmi bajom... biztositom, semmi bajom sincsen.

– Csak nem fél, hogy baj érhet bennünket?

– Baj, Dardentor ur? Miért érne minket baj? Nem vagyok babonás.

– Én sem vagyok, kedves barátom és biztosithatom, hogy ez a kis bricskánk fel nem fordul.

– Ha pedig mégis felfordulna, akkor önnek valami folyóba, tóba, tengerbe kellene esnie, de legalább is egy vizes kádba, különben nem számit...

– Mi nem számitana?... De sohse féljen, kibirja a szekér az utat - nyugtatta meg Dardentor ur barátját szakértői hangon.

– Azt akartam mondani - folytatta Jean Taconnat, hogy a polgári törvénykönyv világos szóval követeli...

Marcel Lornans nem állhatta nevetés nélkül rokona kétségbeesett udvarlását egy adoptáló apaságért.

Jean Taconnat is kocsira szállt Marcel mellé a hátsó ülésre, Clovis Dardentor a kocsis mellé telepedett, a vezető meg a hágcsóra állt a kocsi végében.

Az állatok igazán meglepően szapora fürgeséggel kapaszkodtak fel a lejtős uton. Mihelyt a városból kiértek, paradicsomi szép táj tárult utasaink elé. A fekete-zöld buja növényzetnek a világos szinü sziklák éppen olyan csinos alapul szolgáltak, mint amilyen bájos háttérül a tenger végeláthatatlan azurja. Minden utforduló ujabb és szebb élvezetet hozott, mivel mind magasabbra és magasabbra érve, láthatáruk is szélesedett.

Elég rövid idő alatt ért fel a galera a tornyos várkastélyhoz, melynek kapuja elé álltak.

Az utasok kiszálltak, Clovis Dardentor pedig a szemével méregetve az egyik tornyot, ily szavakkal fordult ifju társaihoz:

– Nos, ifju barátom, felkapaszkodunk erre?

– Amint óhajtja, Dardentor ur, csak soká ne késlekedjünk, mert mégis borzasztó dolog lenne, ha Dardentor másodszor is...

– Lemaradna az „Argoles”-ről egészitette ki a mondatot maga Clovis Dardentor. - Már csak azért is igen bosszantó lenne, mert Palmában nem találnék gőzbárkát... Mit tenne szegény Désirandelle nélkülem!

A vezetőt követve, teremről-teremre nézték az ódon várat, végül egy szük csigalépcsőn át a toronyba értek.

A vezető tényleg nem nagyitott, mert erről a magaslatról meglepően szép kilátás nyilt. A vár alatt az ölepponiákkal takart halom, kissé messzebb a csinos Terreno városka, még messzebb a kéklő öböl, melyben számos fehér pont, megannyi fürge vitorlás nyüzsgött. Még távolabb látszott a tenger, az amfiteatrum módjára épült város számos templomával, ódon székesegyházával. Ragyogó összkép, mely napsugaras levegőben fürdött! A táj legszélén pedig komor gőzhajók füstje gomolygott, melynek ebbe a képbe nem illő feketeségét jótékonyan mérsékelte a ködös távolság.

Clovis Dardentort ez a ragyogó táj szokás szerint egészen fellelkesitette. De Marcel Lornans és Jean Taconnat sem fukarkodott a hangos szavu bámulattal. Mind a hárman őszintén sajnálták, hogy az „Argoles” ilyen rövidre szabta itt tartózkodásának idejét.

– Valóban itt hetekig, hónapokig érdemes tartózkodni!

A vezető sietett elmondani, hogy ebben a kastélyban tartották fogva 1808-ban Aragot, a hires fizikust, aki a Balearokra jött, hogy befejezze a Dünkirchen és Formentera között való délkörivnek kiszámitását. Két hónapig tartott fogsága, amelyre a fizikus titokzatos mérésein megrettent babonás nép vetette és bizonyára jóval tovább is tartott volna, ha nem sikerül neki egy ablakon keresztül elmenekülni.

Soká hallgatták még a vezető történelmi, nem mindig hü elbeszéléseit, teljesen elmerülve a tájkép lebilincselő szépségébe. Végre Jean Taconnat ocsudott fel elsőnek órájára pillantva:

– Hat az óra, nincs több időnk! És visszatérőben Palma egy részét is meg akarjuk még tekinteni.

A nógatásra a kis társaság elhagyta a tornyot és sok lépcsőn, sok termen és az udvaron át a kapu előtt várakozó galerához ért.

Hivó szavukra a kocsis azzal a mértanilag szabályos, mért lépéssel közeledett, ami csak a világon semmi terhelteknek szokása, kivált ebben a boldog országban, hol az élet csupa hangulat és csupa élvezet.

Dardentor ur hamarabb szállott fel a bakra, mint a kocsis. Abban a pillanatban pedig, hogy Marcel Lornans és Jean Taconnat lábukat a kocsi hágcsójára tették, a galera olyan sebességgel szökött tova, hogy hamar félre kellett ugorniok, nehogy a jármü elkapja őket.

A kocsis az állatokra vetette ugyan magát, de hasztalan, ezek felágaskodtak és földre lökték gazdájukat és szerencse, hogy a hatalmasan meglóduló kocsi kerekei nem gázoltak át rajta.

A vezető és a kocsis egyszerre kiáltottak fel és egyszerre vetették magukat a bellveri uton a széditő iramban tovarepülő galera után, amelyet minden pillanatban fenyegetett a veszély, hogy vagy szétzuzódik valamely utszéli fenyőtörzsön, vagy a másik oldalon tátongó szakadékba zuhan.

– Dardentor ur!... Dardentor ur!... kiáltott torka szakadtából Marcel Lornans és Jean Taconnat... még halálra sebzi magát! Hamar, Jean, utána!

– Helyes! - kiáltott fel a megszólitott, ha ez a véletlen számitana...

Mindenesetre ugy találta a két ifju barát, hogy jó lesz az alkalmat üstökön ragadni, bár a jelen helyzetben az alkalmat képviselő két öszvér már jó messze hordta a sörényét.

A kocsis, a vezető, Marcel Lornans, Jean Taconnat és nehány ara járó paraszt, amint mondani szokás, két kézre fogván a lábaikat, utánaeredtek a galerának.

Eközben Dardentor, aki egy pillanatra sem vesztette el hidegvérét, megmarkolta a gyeplőt és megállásra akarta birni a két fékevesztett állatott. Ámde azt érte el, mintha a kilőtt ágyugolyót akarta volna elkapni.

Őrületes sebességgel és hatalmas ivekben zökkentette a könnyü kocsit a két megvadult állat a hepe-hupás, igen lejtős uton lefelé és a patak medrén át. Dardentor pedig, miután hasztalan igyekezett megállitani a galerát, legalább az ut veszedelmes széleitől iparkodott távolmaradni. De mindenesetre tisztában volt a helyzettel, hogy ennek a pokoli utazásnak csak a város kapuja fog véget vetni, mert ezen, ugy remélte, nem száguldanak át. Helyzete azonban addig is fölöttébb veszélyes volt. Ha kiugrik a kocsiból, jól tudta, nyakát szegheti, ha meg rajta marad, felfordulhat ugy, hogy égnek mered a kocsi négy kereke, vagy szilánkokra zuzódik a kiálló sziklákon, melyek az utat épen a fordulóknál szükitették meg veszedelmes módon.

Dardentor reménye nem teljesedett. A kapunál sem álltak meg az öszvérek, hanem tovább rohanva, a falak mentén rettenetes zeg-zugokban ide-oda hányták-vetették a galerát. Végül pedig a város egész északkeleti sarkáig, a Puerta Pintada elé érve, eszeveszetten berohantak a kapun át a városba. Nem hallgattak sem Dardentor ur szavára, sem pedig nem ügyeltek a kétségbeesetten feszült gyeplőre, hanem most már a simább utcákban még jobban nekivadulva, irtóztató sebességgel vágtak neki a jajgatva menekülő járókelőknek.

Jobbra is balra is sikoltozva bujtak az emberek a kapualjakba, házakba, a két veszett beste állat meg mintha azt mondaná: addig rohanunk, ameddig nekünk tetszik és mig fel nem fordul a galera, rajta!

Egyre fokozódó dühösséggel vetették magukat a szük sikátorokba, amelyek éppen ebben a városrészben labirintussá gomolyodnak össze.

A tetőkről, az ablakokból, a bejárókból tele torokkal kiáltottak segitségért a megrémült lakosok, de ez a zaj csak még eszeveszettebb rohanásra ösztökélte az öszvéreket.

Dardentor ur nem szünt meg fesziteni a gyeplőt, hogy legalább ezt a pokoli sebességet mérsékelje és ugy bekapaszkodott a gyeplőszárakba, hogy nem is a kocsi, hanem ezek ragadták őt tova.

– Óh ezek a bestiák!... Óh ezek a gonoszok!... mondotta magában, nem állnak meg, mig épp a lábuk, egyre le, egyre meredeken lefelé száguldanak!...

Tényleg egyre meredeken lefelé iramodtak és immár attól kellett tartani, hogy az öbölig meg sem állva, hatalmas ugrással a tengerbe rohannak, hol a hüvös fürdő mindenesetre zabolázni fogja forró vérüket.

A főtéren három rendőr akarta a galera utját állani, de vesztükre, mert az állatok ugy félrelökték őket, hogy jajgatva tápászkodtak fel a porból, a kocsi maga pedig, mintha csak a szabad esés törvényeinek hódolna, fokozódó sebességgel már nem is rohant, de ugorva lódult tova.

Azt kellett volna hinni, hogy a Colle de Olivar végét szakitja a pokoltáncnak, mert ezt a meredek utcát a közepe táján tizenöt lefelé vivő lépcsőfok szakitotta meg.

Rohanva közeledtek mindenünnen a lakosok, a kutyák ugattak, az emberek rikácsoltak, kendőket lobogtattak, de az eszeveszett két állat most bolondult csak meg igazán.

Kattogva, csörömpölve ugrottak a kerekek fokról-fokra le a lépcsőn. Elhallgatva a rémülettől leste az utánuk rohanó tömeg az elhárithatatlan szerencsétlenséget. De ime, nem történt meg a baj, a kocsi kibirta az őrületes zökkenéseket és Dardentor ur csontváza sem szóródott széjjel, a két állat meg nem apadó dühvel rohant végig az utca alsó felén is.

A kocsi mögött mind nagyobb és nagyobb tömeg verődött össze, melyhez azonban még nem tartozott a kocsis, a vezető, Jean Taconnat és Marcel Lornans.

Dardentor ur immár nem áltatta magát hiu reménységgel, mert látta, hogy addig nem lesz vége az őrült hajszának, mig a tajtékzó bestiák patája alól el nem fogy a talaj, vagyis a Palma kikötőjében. Keményen megkapaszkodva a gyeplőszárakba, ugy ült a bakon, hogy az iszonyatos lendülések le ne sodorják.

Szent Eulália terén ezek a szent vértanunak nevéről cimzett templom áll, melyet a Balearok lakosai fölöttébb tisztelnek. Ezuttal is tárva-nyitott portále mögött ájtatoskodtak a hivek a délutáni vecsernyén. A pap épen áldásra fordult ki az oltárnál, felemelvén kezét, amikor rettenetes zenebonával bedübörgött a galera a nyitott portálén át a középhajóba és közvetlenül az oltár előtt megállt.

– Benedicet vos omnipoteno Deus, Pater et Filius et Spiritus Sanctus! - énekelte a pap.

– Amen! - válaszolt egy érces hang.

A perpignani hangja volt, ki ebben a pillanatban részesült a jól megérdemelt áldásban.

Egy órával később Marcel Lornans, Jean Taconnat, a vezető és a kocsis a Calle de Mirama egyik fondája árnyékában találtak Clovis Dardentorra, aki ott pihente ki az izgalmat és erőlködést. Azaz, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem lehet állitani, mert ennek a rendkivüli embernek kötélből volt az idege és acélból az izma.

– Dardentor ur! - kiáltott messziről Jean Taconnat.

– Oh, kedves ifju barátaim, tréfálkozott a nap hőse, ez a sétakocsizás majd hogy kicsit össze nem rázott!

– Nem történt semmi baja sem? - tudakolta résztvevő hangon Marcel Lornans.

– Semmi sem! Sőt azt hiszem, életemben sem éreztem magamat jobban, mint ma!... Egészségükre uraim!...

A fiatalok együtt üritettek Clovis Dardentorral nehány pohár kitünő bort.

Mikor pedig később Jean Taconnat félreszólithatta unokabátyját, meg nem állhatta a megjegyzést:

– Elszalasztott alkalom!

– Dehogy elszalasztott, Jean!

– De igen, Marcel, mert feltéve, hogy sikerült volna Dardentor ur fogatát megfékezni, az ő ilyen módon való megmentése nem mentés vizből, tüzből, harcban...

– Szép tárgy a polgári törvényszék előtt fejtegetni!

Nyolc órakor este már mindnyájan együtt voltak az „Argoles”-en.

Nem késett el senki, a Désirandelle urak és Eustache Oriental is pontosan megérkeztek.

Vajjon az eget vizsgálta-e Oriental ur? Bajosan, mert rogyásig megrakódott a mindenféle nemzeti eledelekkel, miket a szigeten felkutatott és nagy csomagokban magával hozott a hajóra.

A montélimari asztronómiai társaság elnöke látni való módon többet tevékenykedett a szájával, mint a szemével...

Kilencedfél órakor az Argoles bevonta köteleit és óvatos lassusággal utját ismét a nyilt tenger felé vette.