A Teleki-nemzetségnek kevésbé kedvezett a sors, mint a kárpáti vár kastély híres bükkjének, amelynek még három ága maradt - a Telekiek egyetlenegy ágra zsugorodtak össze: a craiovai Telekiekre, s ennek családnak is utolsó sarja volt ez a fiatal nemes, aki nemrég Veresdre érkezett.

Ferenc gróf gyermekkorában sohasem hagyta el az ősi kastélyt, ahogy szüleivel élt. E család leszármazottai nagy tekintélyt élveztek, és vagyonukat nemes célokra használták fel. A vidéki nemesség bőkezű, vendégszerető életét folytatták, s évente legfeljebb egyszer hagyták el uradalmukat, amikor ügyeik Craiovába, ebbe az alig néhány mérföldnyire fekvő városkába szólították őket.

Ez az életmód természetesen befolyással volt egyetlen fiuk neveltetésére, és Ferencen bizonyára sokáig megérződött az a környezet, amelyben ifjúsága telt. Tanítója egy öreg olasz pap volt, aki csupán arra oktathatta, amit maga is tudott, márpedig ő nem tudott sokat. Így hát az ifjúvá serdült gyermeknek csak igen felületes ismeretei voltak a tudományokban, a művészetben és a korabeli irodalomban. Viszont szenvedélyesen vadászott, éjjel-nappal az erdőségekben és a síkságokon cserkészett, szarvasokat és vadkanokat űzött, késsel rontott rá a hegyi vadállatokra - ez volt a fiatal gróf megszokott időtöltése, aki igen bátor és elszánt volt, és e kegyetlen foglalatosság terén valóságos hőstetteket művelt.

Alig tizenöt esztendős volt, amikor anyja meghalt, s még nem töltötte be a huszonegyedik évét, amikor apja vadászszerencsétlenség áldozata lett.

A fiatal Ferenc fájdalma határtalan volt. Megsiratta anyját - és nem sokkal utóbb az apját is. Hiszen néhány éven belül veszítette el mindkettőjüket. Minden gyöngédsége, szívének vonzalma addig a fiúi szeretetben összpontosult, és ez kielégíthette a gyermekkor és az ifjúság rajongását. Amikor azonban ez a szeretet kihunyt, s mivel barátai sohasem voltak, és nevelője is meghalt - Ferenc egyedül találta magát a világban.

Az ifjú gróf még három évig craiovai kastélyában maradt, egyáltalán el sem akarta hagyni. Úgy élt ott, hogy nem is próbált semmiféle kapcsolatot teremteni a külvilággal. Csupán egyszer-kétszer látogatott el Bukarestbe, mert bizonyos ügyek szükségessé tették ezt; ilyenkor is rövid távollét után sietett hazatérni birtokára.

Ez az életmód azonban nem tarthatott örökké, és Ferenc végül is szükségét érezte, hogy bővítse látókörét, amelyet szorosan korlátaik közé szorítottak a román hegyek - és kiröppenjen innen.

Körülbelül huszonhárom éves korában elhatározta, hogy utazni fog. Vagyona mindenképpen lehetővé tette, hogy kedvére hódoljon új kedvtelésének. Egy szép napon öreg cselédeire bízta a craiovai várat, s elhagyta a havasalföldi vidéket. Magával vitte Rockót, ezt a hajdani katonát, aki már tíz év óta a Teleki család szolgálatában állt, és minden vadászkirándulásra elkísérte őt; bátor, elszánt Craiova környéki férfi volt, s hűségesen ragaszkodott gazdájához.

Az ifjú gróf európai körútra indult, néhány hónapot a kontinens fővárosaiban és nevezetes városaiban akart eltölteni. Nem ok nélkül vélte úgy, hogy a craiovai kastélyban szerzett felületes ismereteit kiegészíthetik egy gondosan megtervezett utazás tanulságai.

Teleki Ferenc először Olaszországba látogatott, mert meglehetős folyékonyan beszélt olaszul, ezt a nyelvet még az öreg paptól tanulta. E történelmi emlékekben oly gazdag föld - amely iránt kivételes vonzalmat érzett - olyannyira bűvkörébe vonta, hogy a gróf négy évet töltött rajta: Velencéből néha átrándult Firenzébe, Rómába vagy Nápolyba, de minduntalan visszatért ezekbe a művészeti központokba, nem tudott elszakadni tőlük. Úgy vélte, Franciaországot, Németország Oroszországot, Angliát megnézheti később is, sőt, nagyobb haszonnal tanulmányozhatja majd, ha a korral a felfogása is érettebb lesz; olasz nagyvárosok bájának élvezéséhez viszont éppen az ifjúsága heve kellett.

Huszonhét éves volt, amikor utoljára Nápolyba utazott. Csak néhány napot szándékozott itt tölteni, útban Szicília felé. Az ősi Trinacria átkutatásával akarta befejezni utazását; azután pedig, úgy tervezte visszatér a craiovai várba, egyévi pihenőre.

Egy váratlan körülmény azonban egy csapásra felborította terveit, sőt egész életére döntő hatással lett, megváltoztatva annak menetét.

Az Olaszországban töltött néhány esztendő alatt az ifjú gróf ugyan csak közepes haladást ért el a tudományokban, amelyek iránt különösebb készséget nem érzett - szépérzéke azonban feltárult, akárcsak a fény a látóvá lett vak előtt. A művészet nagyszerű alkotásai számára kitárulkozó elmével rajongott a festészet remekműveiért, sorra látogatta a nápolyi, velencei, római és firenzei múzeumokat. Ugyanakkor a színházakban megismerte korának zenei alkotásait, és lelkesedett a kiváló előadóművészekért.

Utolsó nápolyi tartózkodása alatt - bizonyos különleges körülmények között, amelyekről mindjárt beszámolunk - történt, hogy egy bensőségesebb természetű, mélyebbre hatoló érzés ejtette rabul szívét.

Ebben az időben egy híres énekesnő szerepelt a San Carlo Színházban; tiszta hangja, kiforrott előadásmódja, drámai játéka a szenvedélyes zenebarátok csodálatát érdemelte ki. Stilla addig sohasem keresett külföldön babért, s nem énekelt mást, mint olasz zenét, amely első helyen állt a kor művészetében. Sorjában fellépett a torinói Carignan, a milánói Scala, a velencei Fenice, a firenzei Alfieri, a római Apollo és a nápolyi San Carlo Színházban, és e diadalútja nyomán egyáltalán nem sajnálta, hogy még nem szerepelt Európa más színpadain.

Stilla ekkor huszonöt éves volt és csodálatosan szép: hosszú haja aranyszínben játszott, mély tüzű fekete szemében lángok villóztak, vonásai tiszták voltak, arcszíne meleg tónusú, alakja pedig olyan, hogy Praxitelész vésője sem formálhatta volna tökéletesebbre. És ez a teremtés nagyszerű művésszé, második Malibranná fejlődött, akiről ugyancsak elmondhatta volna Musset:

„És a kínt éneked mennybe ragadta fel!”

És a hang; melyet a költők legnépszerűbbike halhatatlan stancáiban így magasztalt:

„...s e szívből fakadó hang hat csak el a szívig...”

– éppen ilyen volt a Stilláé a maga kimondhatatlan nagyszerűségében.

Ez a kitűnő művésznő, aki olyan tökéletesen ábrázolta a gyöngédség hangjait, a lélek leghatalmasabb érzéseit - saját szívében állítólag sohasem érezte ennek rezdülését. Sohasem szeretett, szeme sohasem viszonozta a színpadon rászegeződő ezernyi pillantást. Úgy látszott, csak a művészetében és kizárólag a művészetéért akar élni.

Ferencben, amióta először látta Stillát, nyomban fellángolt az első szerelem leküzdhetetlen rajongása. Elállt korábbi tervétől, hogy szicíliai útja után elhagyja Olaszországot, s úgy határozott, az évad végéig Nápolyban marad. Mintha valami láthatatlan kötelék fűzte volna az énekesnőhöz, s nem volt ereje eltépni ezt - ott ült valamennyi előadáson, a közönség lelkesedése valóságos diadallá avatta Stilla fellépéseit. Az ifjú gróf képtelen volt elfojtani szenvedélyét, s több ízben megpróbált az énekesnő közelébe jutni; Stilla szobájának ajtaja azonban könyörtelenül zárva maradt előtte, akárcsak sok más, fanatikus csodálója előtt.

Így hát a fiatal gróf hamarosan a legszánalmasabb ember lett. Állandóan Stillára gondolt, csak azért élt, hogy lássa és hallja őt, nem igyekezett kapcsolatokat teremteni a nagyvilágban, ahová neve és vagyona szólította, szíve és elméje szüntelen feszültségben élt - ezért egészségi állapota nemsokára komolyan megrendült. Képzelhető, mit szenvedett volna, ha vetélytársa is van; ezt az egyet azonban tudta: senki sem jelenthet veszélyt számára - még az a meglehetősen különös alak sem, akinek vonásait és jellemét e történet későbbi fordulatai miatt kénytelenek vagyunk már most megismertetni az olvasóval.

Ötven-ötvenöt éves férfi volt - legalábbis ennyinek tartották Teleki Ferenc legutóbbi nápolyi utazása idején. Ez a zárkózott egyén szemlátomást igyekezett túltenni magát az előkelő osztály körében elfogadott társadalmi illemszabályokon. Semmit sem tudtak családjáról, helyzetéről, múltjáról. Ma Rómában tűnt fel, holnap Firenzében, mégpedig - s ezt meg kell mondani - mindenkor aszerint, hogy Stilla épp Rómában vagy Firenzében tartózkodott. Valójában csak egyetlen szenvedélyét ismerték: azt, hogy hallja ezt a hírneves primadonnát, aki első helyen állt korának énekművészetében.

Míg Teleki Ferenc attól a naptól fogva, amikor első ízben meglátta a nápolyi színházban, csak azért élt, hogy Stillát lássa - ez a különös műkedvelő csak azért élt, hogy hallja őt, s az énekesnő hangja nyilván ugyanolyan létszükségletté vált számára, akár a levegő. Sohasem igyekezett a színházon kívül találkozni a művésznővel, sohasem kereste fel, nem is írt neki. De valahányszor Stilla valamely olasz színházban fellépett, mindig látni lehetett, amint elhalad a jegyszedő előtt egy magas termetű férfi, hosszú, sötét felöltőben, arcát eltakaró, széles karimájú kalapban. Sietve foglalt helyet az előre kibérelt rácsos páholy mélyén; s itt maradt elzárkózva, mozdulatlanul és szótlanul az egész előadás alatt. Majd amikor Stilla befejezte utolsó áriáját, lopva távozott, egyetlen más énekest vagy énekesnőt nem hallgatott meg tovább.

Vajon ki volt ez a kitartó néző? Stillának is feltűnt, de hasztalan próbálta kideríteni. Mivel igen fogékony természetű volt, végül is megijedt e fura ember jelenlététől - ez a félelem oktalan volt ugyan, de lényegében nagyon is reális. Jóllehet sohasem láthatta a páholya mélyén ülő férfit - az sohasem engedte le a rácsot -, tudta, hogy ott van, érezte a rászegeződő, parancsoló tekintetét, és ettől annyira zavarba jött, hogy még a színre lépésekor felharsanó éljenzést sem hallotta.

Elmondtuk már, hogy ez az ember sohasem közeledett Stillához. De ha megismerni nem is próbálta - ezt a körülményt különösen hangsúlyozzuk -, szüntelenül figyelemmel kísérte mindazt, ami a művésznőre emlékeztethette. Így az övé volt Stilla legszebb arcképe, Gregorio, a nagy festő műve: szenvedély, tűz, fenség sugárzott róla, s az énekesnőt egyik legkiválóbb szerepében ábrázolta; e méregdrágán vásárolt portré megérte az árat, melyet a csodáló fizetett érte.

Bár ez a különc mindenkor egyedül ült páholyában Stilla fellépései alkalmával, csak azért távozott el hazulról, hogy a színházba menjen - ebből nem szabad azt a következtetést levonni, hogy teljes elszigeteltségben élt. Nem: magányát egy magafajta fura társával osztotta meg.

Ennek az egyénnek a neve Orfanik volt. Hány éves lehetett, hová valósi, hol született? E kérdésekre senki sem tudott válaszolni. Ha hinni lehetett neki - márpedig szívesen beszélt -, azoknak a félreismert tudósoknak egyike volt, akiknek lángelméje nem képes érvényesülni, s ezért meggyűlölték a világot. Nem ok nélkül feltételezték róla, hogy bizonyára holmi ágrólszakadt feltaláló, akit bőkezűen támogat egy gazdag dilettáns.

Orfanik középmagas, sovány, beteges külsejű, csenevész ember volt, olyan sápadt arccal, amelyet régies kifejezéssel „böjti ábrázatnak” neveznek. Különös ismertetőjele volt, hogy fekete ellenzőt viselt a jobb szemén, amelyet bizonyára valamilyen fizikai vagy kémiai kísérlet alkalmával veszített el, orrán pedig vastag szemüveget, melynek egyetlen üvege rövidlátó bal szemét szolgálta - ebben olykor zöldes fény gyúlt fel. Magányos sétái közben olyan élénken hadonászott, mintha valamilyen láthatatlan lénynek beszélne, aki némán hallgatja szavait.

Ez a két alak - a különös zenebolond és a nem kevésbé különös Orfanik - közismert volt, legalábbis amennyire lehetett, azokban az olasz városokban, ahová a színházi évad rendszeresen szólította őket. Megvolt az a kiváltságuk, hogy felkeltették a közönség kíváncsiságát, és bár Stilla bámulója mindig visszautasította a hírlaptudósítókat és tolakodó interjúkísérleteiket, neve és nemzetisége végül mégis kiderült: román származású volt, s amikor Teleki Ferenc megérdeklődte honfitársa nevét, ezt a választ kapta:

– Gortz Rudolf báró.

Így álltak a dolgok, amikor az ifjú gróf Nápolyba érkezett. A San Carlo Színház két hónapja zsúfolt volt, Stilla sikere estéről estére nőtt. Még sohasem énekelt ilyen csodálatosan a repertoárjához tartozó szerepekben, még sohasem keltett lelkesebb éljenzést.

Ferenc mindegyik előadáson ott ült a földszint első soraiban, a titokzatos román báró, Gortz Rudolf pedig páholya mélyére húzódva valósággal belemerült a nagyszerű ének hallgatásába, szomjasan itta magába ezt a lenyűgöző hangot, amely nélkül látszólag élni sem tudott volna.

Akkor terjedt el Nápolyban egy kósza hír - a közönség ugyan nem volt hajlandó elhinni, de végül mégis riadalommal töltötte el a zenekedvelők világát.

Azt beszélték, hogy Stilla az évad befejeztével megválik a színpadtól. Hogyhogy! Hát lehetséges, hogy tehetségének csúcsán, szépségének teljében, művészi pályája tetőpontján visszavonulásra gondoljon?

Bármennyire valószínűtlennek tűnt légyen, igaz volt, és ebben az elhatározásban része volt Gortz bárónak is - noha ő nem is sejtette ezt! A titokzatos viselkedésű néző, bár mindig páholyának rácsa mögé rejtőzött, végül is állandó, ideges izgalmat keltett Stillában, és a művésznő már tehetetlen lett vele szemben. Mihelyt kilépett a színpadra, annyira a hatása alá került, hogy zavara - amely a közönségnek is feltűnt - lassanként aláásta egészségét. Jól tudta, ha elhagyja Nápolyt, és Rómába, Velencébe vagy a félsziget bármely más városába menekül, ez sem elegendő ahhoz, hogy megszabaduljon Gortz báró jelenlététől. Még akkor sem sikerülne elmenekülnie előle, ha Itáliából Német-, Orosz- vagy Franciaországba utazna; a báró követné mindenüvé, ahol fellép, és csak úgy szabadulhat meg ettől a tolakodó zaklatástól, ha végképp szakít a színházzal.

Még két hónappal azelőtt, hogy elterjedt volna Stilla visszavonulásának híre, Teleki gróf olyan lépésre szánta el magát, amelynek következményei - szerencsétlenségére – jóvátehetetlen katasztrófát idéztek elő. A grófnak, aki független ember volt és nagy vagyon ura, sikerült megismerkednie és magát megkedveltetnie Stillával, és megkérte az énekesnő kezét.

Stilla már régóta tudta, hogy milyen érzéseket ébresztett az ifjú grófban. Olyan nemesembernek tartotta, akire bármily nő - még a legelőkelőbb társaságból való is - szíves örömest rábízta volna a boldogságát. Ezért amikor Teleki Ferenc felajánlotta a nevét, az énekesnő - abban a lelkiállapotban, amelyben már egy ideje volt - rokonszenvvel fogadta a grófot, s ezt nem is igyekezett titkolni. Érzelmeibe vetett teljes hittel adta beleegyezését, hogy Teleki gróf neje legyen, és nem sajnálta, hogy ott kell hagynia énekesnői pályáját.

Tehát igaz volt a hír, hogy a San Carlo évadjának végeztével Stilla többé egyetlen színházban sem szerepel. Házasságát, amelyet már eddig is rebesgettek, mindenki bizonyosnak tekintette.

Képzelhető, hogy ez a hír nemcsak a művészvilágban, hanem az előkelő olasz társaság körében is rendkívüli hatást keltett. Előbb nem voltak hajlandók elhinni, hogy a terv megvalósulhat - most mégis bele kellett törődniük. Ekkor féltékenység és gyűlölet támadt az ifjú gróf ellen, aki a kor legnagyobb énekesnőjét készülte elrabolni a művészettel, a sikertől, a zenekedvelők bálványozása elől. Ez odáig fajult, hogy Teleki Ferenc jó néhány fenyegető levelet is kapott - a fiatalember azonban egyetlen pillanatig sem törődött velük.

De ha a nagyközönség így fogadta a hírt, el lehet képzelni, mit érezhetett Gortz Rudolf a gondolatra, hogy Stillát elragadják tőle, s vele együtt elveszíti mindazt, ami az élethez köti. Az a kósza hír kapott szárnyra, hogy öngyilkossági kísérletet követett el. Annyi azonban bizonyos volt, hogy ettől a naptól fogva többé nem látták Orfanikot a nápolyi utcákon kószálni. Ő már nem hagyta el Rudolf bárót, sőt több ízben bezárkózott vele együtt a San Carlónak abba a páholyába, ahol a báró minden előadáson ült - ilyesmit pedig Orfanik azelőtt sohasem tett, mivel, mint sok más tudós, a zene varázsa iránt teljesen érzéketlen volt.

Teltek-múltak a napok, de az izgalom nem csitult el, s azon az estén érte el tetőfokát, amikor Stilla utoljára lépett fel a színházban. Arconati remekműve, az Orlando pompás Angelica-szerepében búcsúzott a közönségtől.

Ha a San Carlo tízszer akkora lett volna ezen az estén, akkor sem tudta volna befogadni az ajtók előtt tülekedő nézőket; java részük kint rekedt a téren. Attól lehetett tartani, hogy tüntetés lesz Teleki gróf ellen, ha nem is azalatt, amíg Stilla a színpadon van, de mindenesetre a végén, amikor az opera ötödik felvonása után legördül a függöny.

Gortz báró helyet foglalt páholyában, Orfanik most is ott volt mellette.

Stilla megjelent, és izgatottabbnak látszott, mint valaha. Mégis erőt vett önmagán; átengedte magát az ihletnek, s olyan tökéletesen, olyan páratlan tehetséggel énekelt, hogy ez szóval el sem mondható. Leírhatatlan lelkesedést keltett a nézők között, elragadtatottságuk a tébolyig fokozódott.

Az előadás alatt az ifjú gróf a színfalak mögött tartózkodott; annyira türelmetlen, ideges és izgatott volt, hogy alig tudta türtőztetni önmagát, elátkozta a jelenetek hosszú sorát, bosszankodott a tapsok és a függöny elé hívások okozta késedelem miatt. Alig várta már, hogy kiragadja a színházból szerelmét, aki hamarosan Teleki grófné lesz, s elvigye messzire, nagyon messzire, olyan messzire, hogy ezentúl csak az övé legyen, egyedül az övé!

Elérkezett az a drámai jelenet, amikor az Orlando hősnője meghal. Arconati csodálatos zenéje sohasem zengett szívhez szólóbban, Stilla sohasem tolmácsolta szenvedélyesebb hangokkal. Úgy látszott, egész lelke kiárad ajkain... És mégis úgy rémlett, hogy ez az el-elcsukló hang hamarosan megtörik, ez a hang többé nem csendül fel! Ebben a pillanatban Gortz báró páholyának rácsa lehullott. Hosszú ősz hajjal keretezett, izzó szemű, különös fej tűnt elő; mámoros arca ijesztően sápadt volt - és Ferenc a színfalak mögül teljes világosságba láthatta a bárót. Ez eddig még sohasem fordult elő.

Stilla teljesen átadta magát a végária szenvedélyes strettájának... Újra felcsendültek ajkán a magasztos érzéssel fűtött sorok:

*Innamorata, mio cuore tremante
Voglio morire...**

Egyszerre csak megakad...

Megretten Gortz báró arcától... Megmagyarázhatatlan rémület bénítja meg... Hirtelen a szájához kap, amelyet vörösre fest a kibuggyanó vér... Az énekesnő megtántorodik... összerogy...

A nézők remegve, tébolyult izgalommal, roppant aggodalom ugrálnak fel...

Gortz báró páholyából kiáltás harsan...

Ferenc a színpadra rohan, karjába kapja Stillát, fölemeli... ránéz... szólítja...

– Meghalt!... Meghalt!... - kiáltja. - Stilla meghalt!...

Stilla valóban meghalt... Mellében megpattant egy ér... Utolsó sóhajával örökre elnémult az éneke!

Az ifjú grófot olyan állapotban vitték haza szállodájába, hogy joggal féltették elméje épségét. Még Stilla temetésén sem lehetett jelen, amelyre a nápolyi lakosság óriási tömege gyűlt össze.

A Campo Santo Nuovóban, ahol az énekesnőt örök nyugalomra helyezték, a fehér márvány sírkövön csupán egyetlen szó olvasható:

STILLA

A temetés napjának estéjén egy férfi jelent meg a Campo Santo Nuovóban. Lehajtott fejjel, riadt szemmel sokáig bámult arra a helyre, ahol Stillát elhantolták; összeszorított száján már mintha a halál pecsétje ült volna. Úgy tűnt, hallgatózott: hátha a nagy művésznő hangja utoljára felzendül a sírból...

Gortz Rudolf báró volt.

Még aznap éjjel Orfanik kíséretében el is hagyta Nápolyt, s elutazása óta senki sem hallott róla semmit.

Másnap levél érkezett Teleki Ferenc címére.

Csak néhány szóból állt, s fenyegetően kurta volt:

*Ön ölte meg őt!... Jaj önnek, Teleki gróf.
*

Gortz Rudolf