– A kápolnával való összeköttetés elkészült, Orfanik?

– Éppen az imént fejeztem be.

– A bástya kazamatáiban minden előkészület megtörtént?

– Minden.

– Most tehát a bástyák és a kápolna közvetlenül hozzá vannak kapcsolva az őrtoronyhoz?

– Úgy van.

– És amikor a készülék áramot ad - marad időnk a meneküléshez?

– Marad.

– Meggyőződött róla, hogy a Vulkán-szoroshoz vezető alagút kijárata szabad?

Ekkor néhány pillanatra csend támadt. Eközben Orfanik újra kezébe vette a lámpát, és bevilágított vele a kápolna mély zugaiba.

– Vén várkastélyom! - kiáltott fel a báró. - Drága árat fizetnek azok, akik megkísérlik, hogy erőszakkal betörjenek falaid közé!

Gortz Rudolf olyan hangon ejtette ki ezeket a szavakat, hogy az ifjú gróf megremegett.

– Hallotta, mit beszélnek Veresden? - kérdezte a báró Orfaniktól.

– Ötven perccel ezelőtt értesültem a vezetéken át a Mátyás Király fogadóban elhangzott beszélgetésről.

– Ma éjszakára tervezik a támadást?

– Nem, csak napkeltekor lesz.

– Mikor tért vissza Veresdre ez a Rockó?

– Két órája, a csendőrökkel együtt, akiket Gyulafehérvárról hozott.

– Nos hát, mivel a kastély már nem védhető - szögezte le Gortz báró -, legalább romjai alá temeti ezt a Teleki Ferencet, mindazokkal együtt, akik segítségére sietnek.

Néhány pillanat múlva megkérdezte:

– És ez a drót, Orfanik? Nem szabad valaha is megtudniuk, hogy ez kapcsolatot létesített a kastély és Veresd falu között.

– Nem tudják meg; megsemmisítem a drótot.

...Úgy véljük, tisztelt olvasó, legfőbb ideje, hogy magyarázatot adjunk bizonyos jelenségekre, amelyek ezen elbeszélés során történtek, s amelyek eredetét haladéktalanul fel kell tárni.

Ebben az időben - nyomatékosan megjegyezzük, hogy ez a történet a XIX. század utolsó esztendeinek egyikében játszódott - a jogosan „a mindenség lelkének” tekintett villamosság alkalmazása a végső tökéletességig fejlődött. A kiváló Edison és tanítványai bevégezték nagyszerű művüket.

Akárcsak más elektromos készülékek, a telefon akkor már olyan bámulatos pontossággal működött, hogy a lemezek által felfogott hangok tölcsér segítsége nélkül is könnyűszerrel eljutottak az ember fülig. A beszéd, az ének, sőt a suttogás is bármilyen távolságra hallható volt, és két személy, több ezer mérföldnyire egymástól, úgy beszélgethetett, mintha egymással szemközt ült volna.

Orfanik, Gortz Rudolf báró elválhatatlan kísérője, az elektromosság gyakorlati alkalmazása terén már jó néhány év óta elsőrendű feltalálónak számított. Csodálatos találmányait azonban, mint tudjuk, annak idején nem értékelték érdemük szerint. A tudósvilág elutasította, csupán bolondot látott benne, nem pedig lángelméjét mesterségének; innen fakadt engesztelhetetlen embergyűlölete.

Ilyen körülmények között találkozott Gortz báró a nyomortól üldözött Orfanikkal. A báró további munkára bíztatta, anyagi támogatásban részesítette, végül pedig szolgálatába fogadta, de azzal a feltétellel, hogy a tudós találmányainak minden hasznát az ő számára biztosítja, s csak a báró élvezheti előnyeiket.

Ez a két eredeti és hóbortos ember mintha arra lett volna teremtve, hogy megértse egymást. Találkozásuk óta el sem váltak többé - még akkor sem, amikor Gortz báró követte Stillát Itália városain keresztül.

Míg azonban a zenerajongó báró mámorosan hallgatta a páratlan művésznő énekét, Orfanik csak azzal foglalatoskodott, hogy kiegészítse a legutóbbi években a villamosmérnökök által tett felfedezéseket, tökéletesítse alkalmazásukat, s a legrendkívülibb hatásokat érje el velük.

Azon megrázó események után, amelyekkel Stilla színpadi pályafutása befejeződött, Gortz báró eltűnt, és senki sem tudta, mi lett vele. Ő pedig, Nápolyt elhagyva, a kárpáti várkastélyba menekült Orfanik kíséretében, aki nagyon örült annak, hogy elvonulhat a világ elől.

Amikor Gortz Rudolf elhatározta, hogy a vén vár falai közé rejtőzik, arra törekedett, hogy egyetlen környékbeli lakos se sejtse visszatértét, és senkinek se legyen kedve betoppanni hozzá. Magától értetődik, hogy Orfaniknak és a bárónak megvolt a módja arra, hogy kellőképp gondoskodjék ellátásáról a kastélyban. Volt egy titkos ösvény, amely a Vulkán-szoros útjához vezetett, és egy megbízható ember - a báró egyik régi cselédje -, akit senki sem ismert, ezen az úton hozta el a meghatározott időpontokban mindazt, amire Rudolf bárónak és társának szüksége lehetett.

Ami a várból megmaradt - kiváltképp a központi őrtorony -, igazában kevésbé volt rozzant, mint az emberek tartották, sőt lakhatóbb is, mint azt lakói igényelték. Orfanik el volt látva mindazzal, ami kísérleteihez kellett, nyugodtan foglalkozhatott e csodálatos munkálatokkal, amelyeknek elemeit a fizika és a kémia szolgáltatta. Így támad az ötlete, hogy mindezt a tolakodók távoltartására használja fel.

Gortz báró örömmel fogadta a javaslatot, és Orfanik különleges gépeket szerkesztett, s ezek olyan jelenségekkel ijesztették el a környékbelieket, amelyeket csakis az ördög művének lehetett tulajdonítani.

Gortz báró számára azonban az volt a legfontosabb, hogy állandóan értesüljön róla, mit beszélnek a legközelebbi faluban. De volt-e mód arra, hogy hallja az emberek beszélgetését anélkül, hogy azok sejtsék? Igen, ha sikerülne telefon-összeköttetést létesíteni a kastély és a Mátyás Király fogadó nagyterme között, ahol a veresdi előkelőségek esténként találkozni szoktak.

Ezt Orfanik éppoly ügyesen, mint titokban végezte el, mégpedig legegyszerűbb módon. Egy tökéletesen vízhatlan szigetelőréteggel ellátott rézhuzalt, amelynek egyik vége az őrtorony első emeletére vezetett, a Nyád medrében egészen Veresd faluig húzott. Ezen első teendő befejeztével Orfanik, turista gyanánt, egy éjszakát a Mátyás Királyban töltött, hogy a drótot a fogadó nagytermébe vezethesse. Érthető módon gyerekjáték volt számára a huzalnak a hegyi patak medrébe süllyesztett másik végét felhúzni a hátsó homlokzat egyik ablakához, amelyet sohasem nyitottak ki. Majd a lomb sűrűjének rejtekében elhelyezte a telefonkészüléket, és a drótot hozzákötötte. Készüléke pedig csodálatos módon hangok közvetítésére és felvételére egyaránt alkalmas volt. Gortz báró hallhatta mindazt, amit a Mátyás Király fogadóban beszéltek, és ő is közölhette az ott levőkkel azt, amit kedve tartott.

Az első években semmi sem háborította a vár nyugalmát. Rossz híre elegendő volt ahhoz, hogy Veresd lakóit távol tartsa. Egyébként úgy tudták, hogy a család utolsó cselédeinek halála óta a kastély lakhatatlan. Egy napon azonban - elbeszélésünk kezdetének idején - Frik, a pásztor, frissen vásárolt messzelátóján keresztül füstcsíkot látott szállni az őrtorony egyik kéményéből. Ettől aztán újult erővel kapott szárnyra a szóbeszéd, és tudjuk, mi lett az eredménye.

Ekkor bizonyult igazán hasznosnak a telefon-összeköttetés, mivel Gortz báró és Orfanik értesülhettek mindarról, ami Veresden történt. A vezeték útján szereztek tudomást Deck Miklós elhatározásáról, hogy bejut a várba, és a vezetéken keresztül hallatszott váratlanul a fenyegető hang a Mátyás Király nagytermében, hogy eltérítse őt szándékától. Mivel a fiatal erdész a fenyegetés ellenére is kitartott elhatározása mellett, Gortz báró úgy döntött, olyan leckében részesíti, hogy örökre elmegy a kedve az ilyesmitől. Ezen az éjszakán Orfanik gépei, amelyek állandóan működésre készen álltak, a merőben fizikai jelenségek olyan sorozatát művelték, amelyek alkalmasak voltak a környék rémítésére: a kápolna tornyában megszólalt a harang, tengerisó-keverékkel heves lángokat vetített, melyek kísérteties fénybe borították a tárgyakat, szörnyű szirénazúgást idézett elő, amelynél a sűrített levegő ijesztő bömböléssel tört ki, nagy erejű reflektorokkal szörnyalakok fényképkörvonalait vetítette az égre; a várárok füvében lemezeket helyezett el, melyeket villamos telepekkel kapcsolt össze, s ezeknek árama ragadta meg Patak doktort a vasalt csizmájánál fogva; végül pedig a laboratóriumban levő villanytelep által létrehozott elektromos kisülés letaszította az erdészt abban a pillanatban, amikor a keze a felvonóhíd vasához ért.

Mint Gortz báró feltételezte, e megmagyarázhatatlan csodák és Deck Miklós balul végződött kísérlete után a rémület tetőpontjára hágott, s a világ minden kincséért sem volt hajlandó senki csak két mérföldnyire is megközelíteni a kárpáti várkastélyt, ahol nyilvánvalóan természetfölötti lények tanyáznak.

Gortz Rudolf tehát azt hihette, biztonságban van mindenféle tolakodó kíváncsiságtól, amikor Teleki Ferenc Veresd faluba érkezett.

Míg a gróf Jónástól vagy Kolc bírótól és a többiektől kérdezősködött, a Nyád medrében húzódó drót nyomban hírt adott jelenlétéről a fogadóban. Gortz báróban újra fellángolt a gyűlölet a fiatal gróf iránt, amint visszaemlékezett a Nápolyban lejátszódott eseményekre. És Teleki Ferenc most nemcsak itt volt, a vártól néhány mérföldnyire eső faluban, hanem még ki is gúnyolta az előkelő lakosokat a képtelen babonáik miatt, szertefoszlatta a várkastélyt védelmező fantasztikus hiedelmet, sőt még azt is vállalta, hogy értesíti a gyulafehérvári hatóságokat, hogy a csendőrök végképp megsemmisítsék ezeket a legendákat!

Ezért Gortz báró elhatározta, Teleki Ferencet a várba csalja. Tudjuk miféle módszerekkel érte el ezt. Stillának a telefonkészüléken át a Mátyás Király fogadóba közvetített hangja arra késztette az ifjú grófot, hogy letérjen útjáról, és megközelítse a kastélyt, az énekesnő megjelenése a bástya fokán azzal az ellenállhatatlan vággyal töltötte el, hogy behatoljon a várba; az őrtorony egyik ablakában felvillantott fény vezette az árokfolyosó felé, amely nyitva volt, hogy bejuthasson, villanyfénnyel megvilágított kriptában, ahol megint hallotta ezt a szívhez szóló hangot, e börtöncella falai között, ahová akkor hoztak neki élelmiszert, amikor ő kábult álomba merült, a vár feneketlen mélyén rejtőző tömlöcben, melynek ajtaja bezárult mögötte - Teleki Ferenc Gortz báró hatalmában volt, s a báró biztosra vette, hogy foglya sohasem szökhet ki.

Ilyen eredményekkel járt tehát Gortz báró és cinkosa, Orfanik titokzatos együttműködése. A báró azonban - roppant bosszúságára - megtudta, hogy Rockó riadalmat csapott: nem követte gazdáját a kastély belsejébe, hanem értesítette a gyulafehérvári hatóságokat. Csendőrszakasz érkezett Veresdre, és a bárót komoly veszély fenyegette. Csakugyan: hogyan védheti meg magát és Orfanikot ilyen erős csapattal szemben? A Deck Miklós és Patak doktor ellen alkalmazott eszközök elégtelenek lesznek, mivel a csendőrség nemigen hisz az ördögi praktikában. Ezért mindketten elhatározták, az utolsó kövig elpusztítják várat, s csak az időpontot várták a cselekvésre. Úgy tervezték, villanyárammal felrobbantják az őrtornyot, a bástyák és az ódon kápolna alatt elrejtett dinamittölteteket. A kapcsolókészülék elegendő időt hagyott volna a bárónak és cinkostársának, hogy elmeneküljenek a Vulkán-szoroshoz vezető alagúton. A robbanás után pedig - amelyen áldozatául esik majd az ifjú gróf és a kastély ostromlói közül sokan, mindketten olyan messzire szöknek, hogy sohasem akadhatnak nyomukra.

Amit Ferenc gróf kettőjük beszélgetéséből az imént kihallgatott, magyarázattal szolgált számára a múlt csodás tüneményeit illetőleg. Most már tudta, hogy beszédösszeköttetés van a kárpáti várkastély és Veresd falu között. Arról is tudomást szerzett, hogy a vár nemsokára megsemmisül, ez a katasztrófa, neki az életébe kerül, és a Rockó által idehozott csendőrökre nézve is végzetes kimenetelű lesz. Végül értesült róla, hogy Gortz bárónak és Orfaniknak ideje lesz a menekülésre - és magukkal hurcolják majd a magatehetetlen Stillát is...

Ó, miért nem törhetett be a kápolnába, hogy rávesse magát erre a két emberre... a földre sújtás, leütés ártalmatlanná tenné őket, megakadályozná a szörnyűséges pusztulást!

Ami azonban jelenleg lehetetlen, a báró távozása után talán nem lesz az. Amikor majd mindketten elhagyják a kápolnát, ő utánuk iramodik, követi őket az őrtoronyhoz, és Isten segítségével igazságot szolgáltat!

Gortz báró és Orfanik már az oltár mögött állt. Ferenc nem tévesztette őket szem elől. Vajon milyen kijáraton át távoznak? Az egyik udvarra nyíló ajtón keresztül, vagy valamelyik belső folyosón, amely a kápolnából az őrtoronyhoz vezet? Hisz a vár valamennyi épülete nyilván össze volt kötve egymással. Ez nem sokat számított, hacsak az ifjú gróf nem ütközik valahol leküzdhetetlen akadályba.

Ekkor Gortz báró és Orfanik még néhány szót váltott egymással.

– Itt már nincs semmi teendő?

– Nincs.

– Akkor váljunk el.

– Az ön kívánsága továbbra is az, hogy egyedül hagyjam önt a kastélyban?

– Igen, Orfanik, azonnal induljon el az alagúton át a Vulkán-szoros felé.

– És a báró úr?

– Én csak az utolsó pillanatban hagyom el a várat.

– Tehát abban állapodtunk meg, hogy Besztercén várjak önre?

– Besztercén.

– Maradjon hát, Rudolf báró, maradjon egyedül, ha így akarja.

– Igen... mert hallani akarom... még egyszer hallani akarom őt ezen az utolsó éjszakán, amelyet a kárpáti várkastélyban töltök!

Néhány pillanat múlva Gortz báró Orfanikkal együtt eltávozott a kápolnából.

Bár e beszélgetés közben név nem hangzott el, Ferenc gróf megértette, hogy Gortz Rudolf csak Stilláról beszélhetett.