– Peking! Mindenki kiszáll! - kiáltá Popov.

Caterna úr egészen párisias hanglejtéssel így felelt:

– Ez már beszéd, öregem!

Mindenki leszállt a kocsikról.

Délutáni négy óra van.

Olyan emberekre nézve, a kiket háromszáz tizenkét órai utazás kifárasztott, ez nem épen alkalmas idő bejárni a várost, - vagy mit is mondok, az egymásba ékelt négy várost. Ezenfelül lesz rá elég időm, minthogy nehány hétig a fő- és székvárosban fogok időzni.

A fődolog vendéglőt találni, a hol félig-meddig tűrhetően lakhassam. Bővebb tudakolás után azt hiszem, hogy az állomás mellett levő «Vendéglő a Tízezer Álomhoz» nyugati szokásainkhoz való kényelmet fog nyújthatni.

A mi Klork Czinka kisasszonyt illeti, másnapra halasztottam nála teendő látogatásomat. Ott leszek, mielőtt a ládát elszállítanák a lakására; s fájdalom, még akkor is nagyon korán fogok érkezni, mert hiszen a jegyese halálát kell vele tudatnom!

Noltitz őrnagy velem egy vendéglőben fog lakni. Ő tőle tehát nem kell elbucsúznom, valamint Caterna úrtól és nejétől sem, a kik körülbelül két hétig Pekingben szándékoznak időzni, mielőtt Shanghaiba útaznának. Pan-Saot és Tio-King orvost egy fogat várja, hogy elszállítsa őket a yamenbe, a melyben az ifjú khinai családja lakik. De viszont fogjuk látni egymást. Jó barátok nem válnak el egymástól egyszerű istenhozzáddal; az a kézszorítás, melyet Pan-Saoval váltottam, mikor a kocsiból leszálltunk, nem a legutolsó lesz.

Ephrinell úr és Ephrinellné asszonyság kétségkívül csakhamar a saját üzleti dolgaik után fognak látni, s ennélfogva kénytelenek a kereskedelmi városrészben lakást keresni. De legalább nem fognak elmenni a nélkül, hogy át ne adtuk volna nekik bucsúüdvözletünket. Ez okból Noltitz őrnagygyal együtt felkerestük a szeretetreméltó házaspárt és nehány udvarias szót váltottunk vele.

– Végre, - mondám Ephrinell Fulknak, - a Strong Bülbül és társa czég negyvenkét ládája szerencsésen megérkezett rendeltetése helyére. De kevésbe múlt, hogy a mozdonynak szétpukkanása meg nem rongálta az ön mesterséges fogait.

– Valóban úgy van, Bombarnac úr, - viszonzá a yankee. - A fogaim nagy veszélyben forogtak. Mennyi kalandot éltünk át, mióta Tifliszből elindúltunk!... Valóban, ez az útazás kevésbbé volt egyhangú, mint kezdetben hittem...

– És aztán, - mondá az őrnagy, - ön, ha nem csalódom, útközben meg is nősült!...

– Wait a bit! - viszonzá a yankee, kissé furcsa hangon. - De bocsánat, nekünk sietnünk kell...

– Nem akarjuk önöket feltartóztatni, Ephrinell úr, - felelém; - de engedje meg, hogy önnek, valamint Ephrinellné asszonyságnak azt mondhassuk: a viszontlátásig!...

– A viszontlátásig! - mondá az amerikaiasított angol nő, a ki még nyersebb hangon beszélt a megérkezéskor, mint az elinduláskor. Aztán megfordúlt e szókkal:

– Nincs időm várni, Ephrinell úr...

– Nekem sincs, asszonyom, - felelé a yankee.

Ephrinell úr!... asszonyom!... Lám, lám! hát már többé nem Fulk és Horáczia?

És ezzel mindketten kiléptek a pályaudvar főajtaján a nélkül, hogy a férj a karját nyujtotta volna a nejének... Sőt azt gondolom, hogy Ephrinell Fulk balra indúlt, Ephrinellné Horáczia pedig jobbra. De utóvégre is ez az ő dolguk.

Hátra volt még a 8-as számom, Sir Francis Trevellyan, a néma személy, a ki az egész szindarab - akarom mondani az egész útazás alatt egy árva szót se szólt. Pedig igazán szeretném a hangját hallani, hacsak egy pillanatra is.

De lám, ha nem csalódom, ez az alkalom most mindjárt kinálkozni fog, és pedig itt.

A flegmatikus gentleman megvetően tekint végig a kocsikon. Egy szivart vesz ki sárga bőrtárczájából. De mikor megnézi gyufatartóját, észreveszi, hogy üres.

Én éppen az imént gyújtottam szivaromra, - egy kitünő, válogatott Londresre, - és egy szakértő kéjes megelégedésével szívom magamba a füstjét, egyúttal azonban nem fojthatván el fájdalmamat a miatt, hogy ehhez fogható szivart egész Khinában lehetetlen lesz találnom.

Sir Francis Trevellyan látta a tüzet, mely a szivarom végén csillogott, és felém közeledik.

Én abban a hiszemben, hogy tüzet fog tőlem kérni, vagy «világosságot», - mint az angolok mondani szokták, - várom a hagyományos «some light» szókat.

A gentleman azonban csak a kezét nyújtja felém és én gépiesen odaadom neki a szivaromat.

Sir Francis Trevellyan a Londresemet a hüvelyk- és mutatóújja közé fogja, lekotorja róla a hamut, meggyújtja a saját szivarját és ekkor azzal a reménynyel kecsegtetem magamat, hogy ha már a «some light»-ot nem hallottam, legalább e szókat fogom hallani, hogy «thank you, sir!» (Köszönöm, uram!)

De nem! Mihelyt Sir Francis Trevellyan nehány szippantást tett a szivarjából, az enyimet egyszerűen eldobja, aztán a nélkül, hogy csak a fejével is bicczentene, egész flegmával balra kanyarodik és kimegy a pályaházból.

Hogyan! és ön semmit se szólt neki? - fogja kérdezni az olvasó... Nem! Ott álltam tátott szájjal... Egyetlen szó se jutott eszembe, egyetlen mozdulatot se birtam tenni... Tökéletesen elkábított ez az ultra-angol udvariatlanság; ellenben Noltitz őrnagy nem tudta megállni, hogy hangosan el ne kaczagja magát.

Ah! ha valaha még útamba akad ez a gentleman!... De soha többé nem láttam «Sir Francis Trevellyant de Trevellyan-Hall Trevellyanshire» urat.

Fél óra mulva elhelyezkedtünk a «Tizezer Álomhoz» czímzett vendéglőben és végig ettünk egy ebédet, a mely a mennyei birodalmi konyha képtelen reczeptjei szerint készült. Ebéd után lefeküdtünk a kényelmetlen szoba igen keskeny ágyaiba és aludtuk nem ugyan az igazak, hanem a fáradtak álmát, a mely felér amazzal.

Csak másnap reggel tiz órakor ébredtem fel, és talán egész délelőtt aludtam volna, ha eszembe nem jut, hogy kötelességet kell teljesítenem. És milyen kötelességet! El kell mennem a Sa-Sua sugárútra, mielőtt még az üres láda megérkeznék a czimzett, - tudniillik Klork Czinka kisasszony lakására.

Felkeltem tehát. Ah! ha Kinko élne, elmentem volna a pályaudvarba s igéretem szerint jelen lettem volna a drága láda kirakásánál... Vigyáztam volna, hogy óvatosan szállítsák el... Elkisértem volna Sa-Sua sugárútig, sőt segítettem volna felvinni a Klork Czinka kisasszony szobájába!...

És milyen kitörő örömmel ugrott volna ki a vőlegény a deszkafal nyilásán, hogy szép menyasszonyának ölelő karjai közé rohanjon!...

De a sors máskép akarta! És a láda, mikor megérkezik, üres lesz, üres mint egy szív, a melyből minden vér kifogyott.

Tizenegy óra tájban hagytam el a «Tizezer Álom»-hoz czímzett vendéglőt, felültem ama kocsik egyikére, a melyek kerekeken járó palankinokhoz hasonlítanak; megmondtam Klork Czinka kisasszony lakczímét, aztán elindultunk.

A Pecsili tartomány tudvalevőleg a legéjszakibb Khina tizennyolcz tartománya közül. Kilencz kerületből áll és a fővárosa Peking, máskép Sim-Kin-Fo, a mi azt jelenti hogy: «az égnek engedelmeskedő elsőrangú város».

Nem tudom, vajjon e főváros csakugyan engedelmeskedik-e az égnek, de annyi bizonyos, hogy a mértan szabályainak engedelmeskedik. Négy négyszögű, vagy legalább hosszúkás négyszögű város egymásba építve; a Khinai-Városban van a Tatár-Város, ebben a Sárga-Város vagyis Hung-Csing, ebben pedig a Vörös-Város vagy Czen-Kai-Csing, azaz «a tilalmas város». E roppant kiterjedésű épülethalmazban több mint két millió tatár, vagy khinai és nehány ezer mongol és tibeti lakik.

Hogy az emberek sűrűn járnak-kelnek az utczákon, azt leginkább azon akadályokon veszem észre, a melyekbe a kocsim minden lépten-nyomon ütközik; hol házaló kereskedőket, vagy roppantúl megrakott szekereket kell kikerülni, hol megint mandarinok és nagyszámú kiséretük miatt kell megállni. Nem is beszélek azokról az útálatos, félig sakál, félig farkas eredetű, vicsorgó fogú, kancsal szemű ebekről, a melyek csupán a legundokabb hulladékból élnek és az idegeneket gyűlölik. Szerencsére nem gyalog sétálok és nincs dolgom sem a Vörös-Városban, a hova nem szabad belépni, sem a Sárga-Városban, sőt még a Tatár-Városban sem.

A Khinai-Város szabályos négyszögű, a melyet éjszakról nyugatra a Hung-Ting-kaputól a Tien-kapuig terjedő fő sugárút, keletről nyugatra pedig a Sa-Sua sugárút vág ketté, a mely a hasonnevű kaputól a Kuan-Cza-kapuig terjed.

Ily körülmények közt semmi se könnyebb, mint megtalálni Czinka kisasszony lakását; de semmi se nehezebb, mint oda jutni ama sürgés-forgás közt, a mely a roppant népes utczákon mutatkozik.

Végre valamivel déli tizenkét óra előtt megérkeztem a rendeltetésem helyére. A kocsi megállt egy szerény külsejű ház előtt, a melyben kézművesek és legnagyobbrészt idegenek laknak.

A fiatal román nő, a ki - mint említettem - Párisban volt divatárusnő és jelenleg Pekingben űzi mesterségét meglehetős sikerrel, az első emeleten tart lakást, melynek ablaka az útczára nyilik.

Felmegyek az első emeletre. Az egyik ajtón Klork Czinka kisasszony nevét olvasom. Kopogtatok. Az ajtó kinyilik.

Szemközt állok egy igen csinos fiatal leánynyal. Huszonkét-huszonhárom éves lehet, a szemei feketék, a haja szőke, a termete karcsú, az arcza bájos és mosolygó. Nem is csoda, hiszen már tudja, hogy a Grand-Transzaziatik vonata az úti viszontagságok daczára tegnap este Pekingbe érkezett, és a leány minden pillanatban várja a jegyesét.

És én egyetlen szóval le fogom rombolni ezt az örömöt, el fogom enyésztetni ezt a mosolyt...

Klork Czinka kisasszony nagyon meg volt lepetve, hogy egy idegen lép át a küszöbén. De mivel több évig lakott Francziaországban, az első pillanatban eltalálta, hogy franczia vagyok, és azt kérdezte, hogy minek köszönheti látogatásomat?

Vigyáznom kell a szavaimra, mert azt koczkáztatnám, hogy megölöm a szegény gyermeket.

– Czinka kisasszony... - mondám.

– Ön tudja a nevemet?...

– Tudom, kisasszony... Tegnap érkeztem a Grand-Transzaziatik vonatán...

A fiatal leány elhalványodott, szép szemei elhomályosultak. Igaz, hogy elég oka van félni... Talán felfedezték Kinkót a ládájában és a csalás kisült... talán elfogták... börtönbe vetették!...

Siettem kimagyarázkodni:

– Czinka kisasszony... bizonyos körülmények... tudomásomra juttatták... egy fiatal román utazását...

– Kinko... szegény Kinko!... Rajta kapták?... - kérdé a leányka remegő hangon.

– Nem... nem, - felelém vontatva. - Senki se tudta kívülem... és én gyakran meglátogattam őt a podgyászos kocsijában éjjel... Jó pajtásokká... jó barátokká lettünk... Némelykor élelmiszereket vittem neki...

– Oh! köszönöm uram! - mondá Klork Czinka kisasszony, megragadván a kezeimet. - Kinko bizonyos lehetett a felől, hogy egy franczia ember nem fogja őt elárulni, sőt segédkezet fog neki nyujtani... Köszönöm!... Köszönöm!

Mindinkább elrémít az a gondolat, hogy mi mindent kell még elmondanom e szegény teremtésnek.

– És soha senki se sejtette az én kedves Kinkóm jelenlétét? - kérdé.

– Senki.

– Lássa, uram, mi nem vagyunk gazdagok... Kinko pénz nélkül tengette életét Tifliszben... nekem pedig még nem volt annyim, hogy elküldhettem volna neki az úti költséget... De most végre itt van... Munkát fog keresni... mert ő szorgalmas ember és mihelyt megtéríthetjük a társulatnak...

– Igen... tudom... tudom...

– És aztán egybekelünk, uram. Kinko engem nagyon szeret és én őt nem kevésbbé... Párisban ismerkedtünk meg egymással... Hiszen földiek voltunk... Kinko nagyon jó volt hozzám... Mikor aztán visszatért Tifliszbe, én annyira híttam, hogy kigondolta a ládában való útazás módját... Szegény fiú! Ugyancsak kényelmetlenül érezhette magát...

– Nem, Czinka kisasszony... éppen nem!...

– Ah! mily boldog leszek, ha az én kedves Kinkóm vitelbérét kifizethetem...

– Igen... a vitelbérét...

– Most már nem tarthat soká, úgy-e bár?

– Nem... és délután kétségkívül...

Már nem tudtam, mit feleljek.

– Uram, - mondá Klork Czinka, - egybe fogunk kelni Kinkóval, mihelyt a szükséges formaságokon túl estünk. És ha nem szerénytelenség az ön szivességével visszaélni, akkor kérem igérje meg, hogy szerencséltet és megtisztel bennünket jelenlétével a menyegzőnkön...

– A menyegzőjükön... kétségkivül... Hiszen megigértem Kinko barátomnak...

Szegény leány!... Nem hagyhatom ebben a helyzetben. Meg kell neki mondanom mindent... mindent...

– Czinka kisasszony... Kinko... Bizony...

– Úgy-e bár uram, ő kérte önt, hogy a megérkezéséről engem értesítsen?...

– Úgy van... Czinka kisasszony. De... elképzelheti... Kinko meglehetősen... sőt nagyon fáradt... ily hosszú útazás után...

– Fáradt?...

– Oh! ne ijedjen meg!

– Talán csak nem beteg?

– Igen... kissé beteg is...

– Akkor azonnal hozzá sietek... Látnom kell... Könyörgök, uram, kisérjen el a pályaudvarba...

– Nem, Czinka kisasszony, ez nagy meggondolatlanság volna!... Maradjon itt... maradjon!...

Klork Czinka egyszerre elsápadt, s mereven nézett a szemembe.

– Az igazat, uram, az igazat akarom hallani! - mondá. - Ne titkoljon el semmit... Kinko...

– Igen... szomorú hirt... kell önnel közölnöm...

Klork Czinkát az ájulás környékezi... Az ajkai reszketnek... Alig bir szólni...

– Felfedezték? - kiáltá. - A csalás kiderült, elfogták...

– Adná az ég, hogy csak ez lenne!... Kisasszony... útközben... vasúti balesetünk volt... Kevésbe múlt, hogy az egész vonat oda nem veszett... Egy iszonyú baleset!...

– Meghalt!... Kinko meghalt?...

A szerencsétlen Czinka egy székre rogyott... és hogy a khinaiak képletes nyelvén beszéljek «a könnyei oly sűrűn hullottak, mint az eső egy őszi éjjel». Soha se voltam szemtanúja ily szomorú látványnak! De nem hagyhatom ily állapotban a szegény leányt!... Most mindjárt elveszti az eszméletét... Azt se tudtam, mit tegyek... megfogtam a kezét és folyvást e szókat ismételtem: - Czinka kisasszony!... Czinka kisasszony!...

E pillanatban a ház előtt nagy zaj támadt, roppant lárma és kiáltozás hallatszott és az általános zsibaj közepette egy hang...

Nagy Isten!... nem csalódom?... Ez a Kinko hangja!... Ráismertem!... Vajjon elvesztettem volna az eszemet?

Klork Czinka felugrott, az ablakhoz rohant, kinyitotta és mind a ketten kinéztünk.

Egy málhás szekér állt meg a ház ajtaja előtt. A láda, különféle felirásaival: «Felül, alul, törékeny, üvegnemüek, őrizendő a nedvességtől» szintén ott van, félig összezúzva. A terhes szekérhez egy másik kocsi ütődött, épen abban a pillanatban, mikor a ládát leemelték róla... A láda lezuhant a földre, összetört... és Kinko kiugrott belőle... elevenen, a maga valóságában.

Alig hihetek a szemeimnek!... Hát az én fiatal barátom nem pusztúlt el a robbanástól?... Nem, mert a mint mindjárt meghallom a saját szájából, a légnyomás kidobta őt a pályatestre ugyanabban a pillanatban, mikor a mozdony szétpukkant. Eleinte mozdulatlanul feküdt, aztán érezvén, hogy nem sebesült meg, - a mi valóságos csoda volt, - félrehuzódott mindaddig, mig észrevétlenül visszatérhetett a podgyászkocsiba. Én már akkor kijöttem abból a kocsiból, s miután hiába kerestem őt ott, azt kellett hinnem, hogy a szerencsétlenség áldozatává lett.

Tehát a sors iróniája úgy akarta, hogy Kinko, miután egy ládába becsukva a málhák közt hatezer kilométernyi útat tett meg a Grand-Transzaziatik vasúton, miután annyi veszélytől, a rablók támadásától, a mozdony szétpukkanásától megmenekült, egy ostoba véletlen, két kocsi összeütközése miatt Peking egyik utczáján, önfeláldozó utazásának, - igaz, hogy csalással egybekötött utazásának összes gyümölcseitől megfosztassék. A mi magát az útazását illeti, habár csempészet volt is, nem találok szavakat e merész tett kellő jellemzésére.

A málhás szekér kocsisa elkezdett lármázni egy élő lény ily váratlan előbukkanására. A legközelebbi perczben már összecsoportosult a nép, a csalás kiderült, a rendőrök megjelentek... Mit tegyen a szegény román fiú, a ki egy szót se tud khinai nyelven és csak a taglejtések hiányos nyelvén tudja magát kifejezni. Nem is sikerül neki megértetnie magát; de különben is micsoda magyarázatot adhatott volna?

Klork Czinka és én, ott álltunk mellette.

– Czinkám!... kedves Czinkám! - kiáltá Kinko és a szivére szorította az ifjú leányt.

– Kinkóm!... kedves Kinkóm! - felelé Czinka, miközben könyeik egybevegyültek.

– Bombarnac úr! - mondá aztán a szegény fiú, a ki már csak az én közbenjárásomban bízik.

– Ne essék kétségbe, Kinko, - mondám, - számoljon rám!... Ön él, holott azt hittük, hogy meghalt.

– Hej! nem is sokkal jobb az én állapotom, mint ha meg volnék halva!

Tévedés! Minden állapot jobb a halottinál - még akkor is, ha az embert börtön, sőt khinai börtön fenyegetné is. És a szegény Kinkónak csakugyan a börtönbe kellett vándorolnia. Daczára az ifju leány könyörgéseinek, a melyekkel én is egyesítettem a magaméit, noha a nélkül, hogy képes lettem volna magamat megértetni, a rendőrök elvitték a szegény fiút, a csőcselék hangos kaczagása és gúnyolódásai közt...

De én nem fogom őt elhagyni... Nem, ha eget, földet kellene is megmozgatnom; nem hagyom el!