Hog Sylvius tehát Bergenbe utazott. A pillanatra megingott szivós természete, energiája ismét felülkerekedett. Egyszerüen nem akart hinni Kamp Ole halálában, nem akart belenyugodni, hogy Hulda arra legyen kárhoztatva, hogy sohase lássa jegyesét viszont. Nem, amig kézzel fogható bizonyság nem szól a tény mellett, hamisnak tartotta a hirt és ez a nézet minden ellenmondást legyőzött lelkében.

De hát volt valami alapja, amire bergeni vállalata támaszkodhatik? Minden bizonnyal; habár, ezt el kell ismerni, igen kétes.

Tudta nevezetesen, hogy mely napon dobta a tengerbe Kamp Ole a sorsjegyet és mely napon, milyen tájékon találták meg az azt tartalmazó palackot. E tekintetben felvilágositotta a tengerészeti hivatal levele, az a levél, amelynek következtében nyomban személyesen utazott el Bergenbe, hogy ott a Help fivérekkel és ama kikötő legtapasztaltabb tengerészeivel tárgyaljon. Ez tán elégséges lesz arra, hogy megkezdje a kutatásokat.

Moelbe érve, Hog Sylvius visszaküldte kisérőjét a kocsival együtt és folytatta utját ama nyirfahéjból készült csónakok egyikén, amelyek a Tinn-tón tesznek szolgálatot. Tinosetben, ahelyett, hogy délnek, azaz Bamble irányába vette volna utját, kocsit bérelt, amely Hardangeren át a legrövidebb uton vitte tovább. Majd a Runon, a tengerszoroson állandóan közlekedő kis gőzösön, folytatta utját.

Julius 2-án érkezett a bergeni kikötőbe.

Ez a régi város, melyet Sogne és tulajdonképen a Hardanger fjord is érint, remek fekvésü, amely tökéletes mása volna Svájcnak, ha egy mesteri kéz a Középtenger vizeit hatalmas hegyei lábáig vezetné. Csodás szép kőrisfa sorban halad az érkező a város első házáig. Magas, csucsives épületei vakitó fehérségben ragyognak, akárcsak az arabs városok és szabálytalan háromszögben torlódnak; ezek adnak hajlékot a harmincezer főnyi lakosságnak. Templomai még a tizenkettedik századból valók és a magas székesegyház messzire kinyulik, mintegy irányjelül az érkező hajósoknak. Bergen határozottan kereskedelmi fővárosa Norvégiának, habár meglehetősen kiesik a rendes közlekedési utból és nagyon távol fekszik a többi várostól, amelyek - Christiania, Throndhjem - politikai tekintetben első és második rangfokozatban állnak a birodalomban.

Más körülmények közt a tanár bizonyára tüzetesebben megszemlélte volna ezt a várost, amely ugy külsejére nézve, mint a néperkölcsök révén sokkal inkább hollandi, mint norvég, mert hisz ez volt tulajdonképeni célja szabadságidejének.

A maristieni kaland és a Dalba való érkezése óta nagy változást szenvedett ez a programm. Hog Sylvius most nem volt a kéjutazó képviselő, aki egyidejüleg politikai és kereskedelmi szempontból akarta ismerni az országot; ez idő szerint nem volt más, mint a Hansen-ház védője, aki Hulda és Joél iránt hálára érezte magát kötelezve; és e hála most minden más érdeket háttérbe szoritott. Adós volt, aki bármi áron le akarta róni tartozását és amellett csak csekélységnek tartotta, amit azok érdekében tenni szándékozott.

A Runon Bergenbe érkezve, Hog Sylvius rögtön a Help fivérek lakására sietett.

Természetesen esett az eső, mert Bergenben évente háromszázhatvan napig esik; de biztosabb hajlékot alig találhatott volna, mint ifju Help e célra berendezett vendégszerető házát.

A fogadtatás, amelyben Hog Sylvius részesült, nem lehetett melegebb, szivélyesebb és igazibb.

A tanár rögtön közölte ifju Helppel jövetele okát és a Vikenre terelte a beszélgetést. Megkérdezte, hogy utóbbi levele óta nem érkezett hir a hajó felől és hogy a város tengerészei ugy tekintik azt, mint teljesen nyomaveszettet. Az iránt is érdeklődött, hogy az a hajótörés, amely több bergeni családot is gyászba boritott, nem képezte-e kutatás tárgyát az illető tengerészeti hatóságnál?

– Hogyan volna ez lehetséges, - felelt ifju Help, - mikor senki se tudja a helyet, ahol a hajótörés történt?

– Megengedem, kedves Help, de éppen mert nem ismerik a helyet, tájékozást, felvilágositást kellene ez irányban keresni.

– Hogyan... ez irányban?

– Igen, bizonyára. Ha nem tudják a helyet, ahol a Viken elmerült, azt mégis tudják, hogy hol találta föl a dán hajó ama bizonyos dokumentumot. Ez biztos ráutalás, amelyet, ha nem veszünk tekintetbe, nagy felelősség hárul ránk.

– Hol van az illető hely?

– Hallgasson meg, kedves Help.

Hog Sylvius közölte vele az ujabb értesüléseket, amelyeket a tengerészeti főhivataltól nyert és megemlitette a nyert fölhatalmazást is, amelyet saját belátása szerint értékesithet.

A palackot, amely Kamp Ole sorsjegyét magában rejtette, junius harmadikán halászta ki a brigg goelette «Christian» kapitánya, Mosselman Helsingörből, észak-keleti Islandtól mintegy kétszáz tengeri mértföldnyire délnyugoti légáramlatban.

A kapitány, mihelyst a dokumentum birtokába jutott, mint ezt a kötelesség előirja, segélyére siethetett volna azoknak, akik a hajótörésből esetleg megmenekültek. A sorsjegy hátsó oldalára irott sorok azonban nem jelölik meg a szerencsétlenség szinhelyét és a Christian igy teljességgel nem tájékozódhatott ez után.

Ez a Mosselman kapitány tiszteletreméltó ember volt, egy más, kevésbbé lelkiismeretes ember tán megtartja magának a sorsjegyet; neki ellenben csak egy gondolata volt, hogy ciméhez juttassa azt, mihelyst partot ért. «Hansen Hulda Dalban»; ez elégséges volt; fölösleges lett volna közelebbi tájékoztatást adni.

Kopenhágába érve, a kapitány ugy vélte, helyesebben jár el, ha e dokumentumot a dán hatósághoz juttatja, ahelyett, hogy közvetlen rendeltetési helyére küldte volna. Ez biztosabb volt és inkább megfelelt az általános szokásnak. Tehát igy cselekedett és a kopenhágai tengerészeti hivatal azonnal hivatalos jelentést tett róla a christianiai tengerészeti hivatalnak.

Ez időben a nevezett hatóság már kézhez kapta Hog Sylvius első átiratát, amely a Viken fölkutatására vonatkozott. Az a szerfölötti érdeklődés, amelylyel a Hansen-család iránt viseltetett a tanár, már nem volt titok. Tudták, hogy Hog Sylvius egyideig még Dalban fog időzni és oda küldték részére a dán kapitány által talált dokumentumot, hogy Hansen Huldának kézbesittessék általa.

Azóta ez esemény nem szünt meg éberen tartani az általános érdeklődést, amelyet hála a napilapok megható közleményeinek, már tudunk.

Ez volt az, amit Hog Sylvius rövidesen vázolt barátja, ifju Help előtt. Az utóbbi minden közbeszólás nélkül, meleg részvéttel hallgatta és a tanár e sorokkal fejezte be értesitését:

– Egy dolog van, amire nézve nem foroghat fönn kétség, az az, hogy a dokumentumot junius 5-én találták kétszáz tengeri mértföldnyire dél-keleti Islandtól, körülbelül egy hónappal a Vikennek Saint-Pierre Miquelonból Európába való utrakelése után.

– És többet nem tud ön?

– Nem, kedves Helpem; de ha összeköttetésbe lépnénk a legtapasztaltabb tengeri hajósokkal, olyanokkal, akik a tenger ama táján gyakrabban megfordultak már, akik a szél, illetve áram minden irányát ismerik, nem állapithatnánk-e igy meg a palack utirányát? Tekintettel aztán a gyorsaságra, amelylyel az tovább uszhatott, kiszámitható pontosan: mikor indult utnak s hány óra alatt ért oda, ahol találták, igy aztán hozzávetőlegesen meg lehet állapitani azt is: körülbelül hol dobta a tengerbe Kamp Ole, más szóval: hol szenvedtek hajótörést.

Ifju Help hitetlenül rázta a fejét. A kutatás egész folytonossága, amelyet eféle hiányos föltevésekre alapitanak, amelynek kiszámitásához annyi kétség fér, ez alig volt egyéb az ő szemében, mint nagy fáradság árán elért balsiker. A révész hideg számitó, gyakorlati ember volt, aki jónak látta erre figyelmeztetni Hog Sylviust.

– Megengedem, Help barátom! De ha az ember nem is képes mást elérni, csak bizonytalan jeleket, ez nem ok arra, hogy az egész ügyet elejtse. Én azon a nézeten vagyok, hogy mindent meg kell kisérleni azon szánalomraméltó emberek érdekében, akiknek életem megmentését köszönhetem. Igen, ha a szükség ugy hozná magával, egy pillanatig se haboznám, hogy mindent, amit sajátomnak nevezek, föláldozzak érettük, azért, hogy Kamp Olet föltaláljam és ismét mátkája, Hulda karjaiba vezethessem.

Hog Sylvius elbeszélte a rjukanfosi kaland egyes részleteit; lefestette, hogy a rettenthetetlen Joél és nővére, mint tették érte kockára életüket, hogy segitségére legyenek és hogy az ő közbejöttök nélkül ma nem lehetne szerencséje Help barátja vendége lehetni.

Ez a Help barát, mint már megjegyeztük, bizonyára nem az az ember volt, akit az illuziók magukkal ragadtak, de nem is mondott ellent még a meddő, lehetetlen vállalkozással szemben sem, ha emberszeretet forgott szóban. Igy hát föltétlenül belement, amit Hog Sylvius meg akart kisérleni.

– Syilvius, - felelt a jó barát, - én teljes erőmből segitségére leszek. Igen, önnek igaza van. És ha a legcsekélyebb kilátás lenne is a Viken roncsai közül egy élőt is s köztük tán a derék Kamp Olet föltalálni, akinek arája az ön életet mentette meg, nem szabad ezt elmulasztanunk.

– Nem, Help, nem szabad, még ha a legparányibb kilátás kecsegtetne is.

– Még ma összeterelem legjobb tengerészeimet, kedves Sylvius, sőt fölhivást intézek mindazokhoz, akik az islandi vagy ujhollandiai tengeren szoktak járni. Aztán meglássuk: mit javalnak ezek...

– És amit ők javasolnak, azt meg fogjuk tenni! - felelt Sylvius az ő sajátos, gyujtó melegségével. - A kormányzóság támogatásának is örvendek és föl vagyok hatalmazva, hogy állami segélyt is igénybe vehetek a Viken felkutatása céljából. Ezenkivül számitok arra, hogy senki se fog vonakodni, ha rá kerül a sor, hogy közremüködjék.

– Rögtön megyek s megteszem intézkedéseimet - szólt ifju Help.

– Óhajtja, hogy elkisérjem önt?

– Fölösleges. Oly fáradt lehet...

– Fáradt! Én!... Az én koromban?...

– Mindegy; pihenje ki magát, kedves örök ifju Sylviusom és várja be itt visszatértemet.

A Help fivérek házában még ugyanaz napon összegyültek a kereskedelmi hajók kapitányai, a tengeri halászok, a révészek, tengerjárók nagy számban, olyanok, akik még most is utaznak és olyanok, akik már nyugalomba vonultak.

Hog Sylvius mindenekelőtt megismertette őket az ügy állásával. Közölte velük, hogy milyen napon, május 3-án dobta Kamp Ole a tengerbe az okiratot és milyen napon, junius 5-én és mily irányban - körülbelül kétszáz tengeri mértföldnyire délnyugoti Islandtól találtatott föl a dán kapitány által.

Ezután meglehetős hosszú és komoly értekezés folyt. Egyebekben a bátor férfiak közt egy se volt, aki ne ismerte volna az islandi és ujhollandiai tenger irányát.

Általánosan megegyeztek abban a nézetben is, hogy a Vikennek Saint-Pierre Miquelonból való utrakelése és amaz időpont közt, mikor a dán hajó kihalászta a palackot, heves viharok dühöngtek az Atlanti Oceán kérdéses részében és egy ily hirtelen támadt vihar okozta nyilván a szerencsétlenséget. Igen valószinü, hogy a Viken nem birt a viharral megküzdeni és a szél ellen fordult, lehet az is, hogy a Viken zátonyra került, amelyet gyakran nehéz kikerülni s egy összeütközés által roncsokra tört.

Igy hangzott az egybegyült tengerészek egybehangzó válasza a Hog Sylvius által föltett kérdésekre. Kétségkivül az itt kijelölt módon kell eljárniok. És mégis, amire számithatnak, csak annyi, hogy a Viken roncsait találhatják föl abban az esetben, ha az netán egy jégtáblával ütközött össze a grönlandi partoknál; mert az ugyancsak kétes, hogy a hajótöröttek közül élőlényekre bukkanjanak. De ha mégis? A tanár látta, hogy kérdéseinek e pontjára a legszakavatottabbak sem tudnak vagy nem akartak válaszolni. Ez azonban nem ok arra, hogy összetett kézzel tétlenkedjenek, ellenkezőleg megegyeztek abban, hogy haladéktalanul munkához látnak.

Bergenben rendszerint horgonyoz néhány norvég flottához tartozó jármű. Ehhez a kikötőhöz tartozik kiváltképen három bejelentett hajó, melyek Trondhjem, Finnmarken, Hammerfest és az északi sark felé járva tesznek szolgálatot a nyugati partoknak. Ép ezekből horgonyoz most egy a kikötőben.

Elkészitve egy iratot, amely az egybegyült tengeri hajósok véleményét foglalta magában, Hog Sylvius nyomban a «Telegraf» fedélzetére sietett. Itt közölte a parancsnokkal a különleges missziót, melylyel a kormányzóság megbizta.

A parancsnok udvarias előzékenységgel fogadta a tanárt és késznek nyilatkozott a legerélyesebb segédkezésre. Ez a tengerésztiszt hosszu és veszélyes utjai közt már többször bejárta ama tengert, amelyet a tengeri halászok Lofodentől és Finnmarktól az islandi és ujhollandiai halastavakig szoktak fölkeresni. Ő tehát a felebaráti szeretet e tervbevett művénél személyes ismereteit is értékesithette és megigérte, hogy minden erejével ez ügynek szenteli magát.

Teljesen egyértelemben volt az iratban foglaltakkal a hajótörés részleteit illetőleg. Az ő nézete is az volt, hogy Island és Grönland közt kell a kutatást megejteni, hogy az esetleg életben maradottakra vagy legalább a Viken roncsaira akadhassanak. Ha ez által nem ér célt, a parancsnok a szomszédos vizeken és szükség esetén a tenger keleti részén is folytatni fogja a kutatásokat.

– Én kész vagyok a tengerre szállni, Hog úr, - tette hozzá. - Szén- és élelmiszerszükségletünk teljesen elégséges, a legénység a hajón van és még ma felszedethetem a horgonyt.

– Köszönöm, parancsnok úr; - felelt a tanár; - és mélyen le vagyok önnek kötelezve a szives fogadtatásért. De engedjen meg még egy kérdést. Megmondhatná nekem: mennyi idő szükséges hozzá, hogy a grönlandi tengerhez jusson?

– Hajóm óránkint körülbelül 20 1/2 kilométert tesz. Amennyiben Grönland Bergentől husz fok, ugy számitok tehát, hogy nyolc nap alatt oda érhetek.

– Igen, siessen, amennyire lehet, parancsnok úr - felelt Hog Sylvius. - Ha néhány hajótörött megmenekedett a katasztrófától, két hónap óta már nagy szükségben lehetnek, éhen halnak valamely elhagyott parton...

– Nem veszitünk egy órát sem, Hog ur. Apály beálltával még ma tengerre szállunk és pedig a legnagyobb gyorsasággal. És mihelyst valami jelre bukkanok, az ujhollandi sürgöny által értesitem a christianiai tengerészeti hivatalt.

– Isten vezérelje önt, parancsnok úr, - fejezte be Hog Sylvius - és koronázza siker fáradozásait.

Még azon a napon egész Bergen lakossága részvétteljes hurrah-kiáltásaitól kisérve szedte föl a horgonyt a «Telegraf» és a nézők élénk izgalommal látták az első szoroson átkelni és aztán eltünt a fjordok utolsó szigeteinél.

Hog Sylvius azonban nem szoritkozott pusztán arra az expedicióra, amelyre a «Telegraf» vállalkozott. Nézete szerint még egyebet is kellett tenni, hogy annál bizonyosabban ráakadjanak a Viken nyomára. Ezenkivül még kétezer márkát tüzetett ki államilag minden jármű részére, mely valamelyes tájékoztatást hoz a nyomaveszett hajóról és ötezer márkát annak, aki az életben maradottak közül egyet is magával hoz.

Ebből látható, hogy Hog Sylvius két napig tartó időzése alatt Bergenben minden lehetőt megtett arra nézve, hogy a nyomozás sikerét biztositsa.

Ebben különben készségesen támogatták Helpék és más tengeri utazók.

Help örömmel vette volna, ha egyideig még vissza birja tartani, Sylvius őszinte köszönetet mondott szivességeért, de semmikép sem volt hajlandó ott tartózkodását meghosszabbitani. Már nagyon vágyott Hulda és Joél után, akiket nem akart tovább magukra hagyni, mint ameddig éppen szükséges volt. Help biztositotta, hogy minden érkező ujabb hirt haladéktalanul továbbit Dalba.

Miután Hog Sylvius 4-én reggel szivélyes bucsut vett barátjától, ifju Helptől, ujra hajóra szállt, hogy a Runon átkeljen a Hardanger fjordon és ha előre nem látható akadályokba nem ütközik, remélte, hogy 5-én ismét visszatér Telemarkba.