A huszonnegyedik délkör

Az alapvonal hosszának meghatározása harmincnyolc napig tartott. Március 6-án kezdődött, s csak április 13-án fejeződött be tökéletesen.

A bizottság főnökei elhatározták, hogy minden késedelem nélkül megkezdik a háromszögelési munkálatokat. Mindenekelőtt azon pont földrajzi szélességét kellett meghatározniuk, amelyen a délkör ívének hosszát meg akarták mérni. Ugyanezt a műveletet azután ismételniük kellett a délkör északi végén is, s a két szélesség közötti különbözetből kellett majd kiszámítaniuk a felmért ív fokait.

Április 14-én pontos észleleteket vettek föl e célból. William Emery és Mihail Zorn már a megelőző éjjeleken több csillagzat magasságát állapították meg a Fortin-féle ismétlő kör segítségével.

A fiatal tudósok olyan nagy pontossággal dolgoztak, hogy a lehetséges tévedés két másodpercnyi sem volt a számításaikban, s ez a különbség is csak a légköri rétegek sűrűbb vagy ritkább alakulásai által módosított sugártörésre volt visszavezethető.

Ezekre az aprólékosságokra kiterjedő, többször ismételt és szigorúan ellenőrzött műveletek folytán végül pontosan megállapíthatták a földrajzi szélességet.

Ez a szélesség, tizedfokokban kifejezve, 27951,789 volt. Miután a szélességi fokot meghatározták, a hosszúságot számították ki, s e számítások eredményét bevezették Dél-Afrika rendkívüli pontosságú, nagy arányokban készített kitűnő térképére.

Ezen a térképen meg voltak jelölve a legjelentősebb afrikai utazók és természetbúvárok - Livingstone, Anderson, Magyar, Baldvin, Vaillant, Burchell és Lichtenstein¹ - által követett irányok és fölfedezések.

Most ezen a térképen ki kellett választani egy délkört, amelynek mentén meghatározhatták két egymástól elég nagy távolságra eső állomás közötti ív hosszúságát. Világos, hogy mennél hosszabb ez az ív, annál csekélyebb hatása lehet a műveletek pontosságára a szélesség meghatározásánál netalán elkövetett csekély hibáknak.

Az az ív, amely Dünkirchentől Formenteráig terjed, a párizsi délkörnek majdnem tíz fokát tette, vagyis pontosan 9°56' volt.

Az angol-orosz bizottság munkálataira nézve rendkívüli fontosságú volt a délkör megválasztása. Nem volt szabad természetes akadályokba ütközniük, amilyenek az áthághatatlan hegyek, nagy kiterjedésű vizek, amelyek a munkálatokat megszakíthatták volna.

Szerencsére, Dél-Afrikának ezt a részét mintha pontosan ilyen műveletek céljaira teremtették volna: a talaj emelkedése nem ment túl bizonyos határokon, a vízzel borított területek ritkák és viszonylag kis kiterjedésűek voltak. Veszélyekre lehetett ugyan kilátás, de akadályokra csak csekély mértékben.

Dél-Afrikának ezt a részét a Kalahári-pusztaság nevű óriás terület foglalja el, mely az Orange folyótól a Ngami-tóig, a 20-29. párhuzamos kör között terül el. Szélessége nyugatra az Atlanti-óceán és keletre a Greenwich-től számított 25.-ik délkör között fekvő területet foglalja magába. E délkör mentén haladt dr. Livingstone 1849-ben, miközben e pusztaság határain a Ngami-tóig, és a Zambézi-zuhatagig nyomult előre.

A Kalahári-pusztaság különben éppen nem érdemli meg a nevét. Egyáltalán nem a Szahara sivatagjához hasonlít, mint a nyájas Olvasó talán a nevéről hajlandó hinni. A szárazság és kopárság csaknem teljesen átlábolhatatlanná teszi a Szaharát, míg a Kalahári növényzete gazdag, talaja gyepes, sok helyen sűrű és szálas erdőség fedi, és valósággal nyüzsög rajta az állatvilág. A legveszélyesebb ragadozó vadnak mégis az ember számít, busmanok és bakalaharik nomád és megtelepedett törzsei lakják és barangolják be vidékeit. Ez a pusztaság az év nagy részében vízhiányban szenved, s Dél-Afrika e zugának fölfedezésében a folyamok medrének kiszáradása a legnagyobb akadály. Ez idő szerint azonban, midőn az esős évszak még alig múlt el, a mocsarakban és mélyedésekben biztosan lehetett állóvizekre számítani.

Mindezeket az értesítéseket Mokoum adta a bizottság tagjainak.

A busman ismerte a Kalahárit, mert mint vadász, saját jószántából, s mint az utazók kalauza is gyakorta keresztül-kasul kalandozott rajta.

Everest ezredes és Matvej Strux egyetértett abban, hogy ez a roppant kiterjedésű sivatag háromszögelési munkálatokra kitűnően alkalmas.

Csupán a délkör megválasztása volt még hátra.

Ha a délkört az alapvonal valamelyik végpontján sikerül kiválasztaniuk, ez által megtakarítják azt a fáradságot, hogy ezt a pontot előbb a Kalahári valamely más pontjával pótháromszögek segítségével össze kelljen kötniük.

Mindezen körülményeket lelkiismeretesen számba vették, s előzetes megbeszélés után abban állapodtak meg, hogy az alapvonal déli végpontját használhatják kiindulási pontul.

Ez a délkör Greenwich-től számítva déli irányban a 24.-ik volt. Legalább hétfoknyi területen - a 20 és 27° között - nem volt nagyobb akadály, vagy legalábbis a térképen semmi nyoma sem látszott.

Csak észak felé metszette keresztül a vidéket a Ngami-tó, de ez sem volt leküzdhetetlen akadály, mert már Arago sokkalta nagyobb nehézségen diadalmaskodott akkor, midőn Spanyolország partjait a Baleári-szigetekkel összekötötte.

Elhatározták tehát, hogy a 24. délkörön fogják végezni az ívmérést, mert ez azon előnyt biztosította, hogy Európa felé meghosszabbítva orosz területen is ugyanennek a délkörnek az északi féltekére eső ívét mérhetik meg annak idején.

A műveletekhez azonnal hozzá is fogtak, s a csillagászok azon igyekeztek, hogy kikeressék az állomást, ahová az első háromszög csúcsát helyezzék, amelynek alapja a közvetlenül felmért alapvonal legyen.

Az első állomást a délkör jobb oldalán választották. Magányosan álló fát szemeltek ki az egyik dombtetőn, körülbelül tíz mérföldnyi távolságban, az alapvonal délkeleti és északnyugati végpontjáról egyaránt tisztán láthatták; ezeken a pontokon különben Everest ezredes két pilont (jelző pózna) emeltetett, amelyeknek hegyes csúcsa nagy pontossággal rögzíthető és megfigyelhető volt.

A csillagászok ezután azzal foglalkoztak, hogy kiszámítsák azt a szöget, melyet az alapvonal délkeleti végpontjától az első állópontig húzott vonal bezárt.

Ez a számítás a geodetikai munkálatok céljára készült Borda-féle ismétlő kör segítségével történt. A műszer két messzelátóját oly módon állították be, hogy optikai tengelyeik tökéletesen a kör síkjába estek: az egyik az alapvonal északnyugati pontjára, a másik az északkeleti irányban állópontul kiválasztott magányos fára nézett: az elhajlási különbözet mutatta azt a szögtávolságot, mely a két állomást egymástól elválasztotta.

Alig szükséges megjegyeznünk, hogy e csodálatra méltó műszer használata mellett, ilyen szakavatott kezekben, számba vehető hiba előfordulása minden valószínűségen kívül esett.

Az angol-orosz bizottság négy ilyen kitűnő műszerrel rendelkezett; ezekből kettő geodetikai munkálatokra szolgált, kettő pedig, amelynek a körei függőleges irányban álltak, mesterséges szemhatár segítségével a zenittávolságok felmérését tette lehetségessé. Tehát ugyanaznap éjjel bizonyos pontnak a földrajzi szélességét is meghatározhatták, alig egy másodpercnyi csekély különbözettel: mert e fontos háromszögelési munkálatoknál nemcsak a geodetikai háromszögekben előforduló szögeket kellett ismerni, hanem időről időre figyelembe kellett venni a csillagzatok délköri magasságát is, amely egyenlő a megfigyelőállomás földrajzi szélességével.

A munkát április 14-én kezdték meg. Everest ezredes, Mihail Zorn és Nyikolaj Palander a már említett szögtávolságot számították ki, míg Matvej Strux, William Emery és Sir Murray, az alapvonal északnyugati pontján állva, e szögnek a magányos fához való viszonyát határozták meg.

Közben a tábort felszedték, és a busman vezérlete alatt az első állomáshoz küldték.

Két kaama és hajcsáraik a tudósok közelében maradtak, hogy a munkálatok befejezése után a műszereket az új tanyára szállítsák.

Az idő tiszta volt, és kiválóan kedvezett a tudósok munkájának. Egyébiránt elhatározták, hogy ha a légköri változások a nappali munkát megnehezítenék, akkor éjjel villamos- vagy reverbére-lámpák (tükrös jelzőlámpák) segítségével dolgoznak tovább.

Az első napon kiszámították a szükséges két szögletet, és szokott pontossággal bevezették a számítás eredményét a kettős regiszterbe. Este a tudósok egyesültek a karavánnal ama fa alatt, amelyet első szilárd pontul kiválasztottak.

Óriási, huszonnégy láb kerületű baobab volt ez. Szénabarna színű kérge sajátszerű külsőt kölcsönzött törzsének. Az óriási fának tojásdad alakú gyümölcsökkel megrakott terjedelmes ágai és lombozata alatt - a gallyak között számos mókus torkoskodva élvezte a fa gyümölcsének fehéres belét -, az egész karaván kényelmesen elhelyezkedhetett, s az európaiakat már készen várta az ízletes vacsora, amelyet a gőzös szakácsa abból a friss vadhúsból készített, amelyet Mokoum és vadásztársai lőttek a nap folyamán.

A pompás antilopsült kellemes szaga csakhamar betöltötte a levegőt, és csak tovább ingerelte az illetők étvágyát, ami különben egyáltalán nem szorult efféle gerjesztésre.

Vacsora után a csillagászok külön kocsijukba vonultak vissza, míg Mokoum a tábor szélein őröket állított. Hatalmas tűz égett egész éjjel, s erre szükség is volt, mert a friss vadhús szaga kétségtelenül számos ragadozó állatot csalt a tábor közelébe.

William Emery és Mihail Zorn kétórai egészséges álom után ismét fölkelt, hogy munkához lásson. Az állomás földrajzi szélességét akarták kiszámítani a csillagzatok magasságából. Mindketten, ügyet se vetve az elmúlt nap fáradalmaira, távcsöveik elé álltak, s míg a síkság visszhangzott a hiénák kacagó üvöltésétől s az oroszlánok ordításától, ők szigorú pontossággal határozták meg azt a változást, amelyet a zeniten tapasztaltak, amióta az első állomástól a mostanihoz érkeztek.