Fiat lux!

Már kilenc nap telt el William Emery és társai elutazása óta. Akadályok gördültek talán útjukba? Emberek vagy vadállatok késleltették-e őket céljuk elérésében? Mi lehet oka késlekedésüknek?

Ezek a kérdések izgatták Everest ezredes és társai kedélyét a Scorzef csúcsán. Öt, legföljebb hat nap alatt, mint Mokoum mondta, eljuthattak a hegy csúcsára. Odaérkezésüktől függött az egész vállalkozás sorsa. A bátor és ügyes fiatal tudósok tudták ezt, és bizonyára semmit sem mulasztottak el, hogy feladatukat megoldhassák. A késedelemért tehát bizonyára nem őket terheli a felelősség. Ha tehát a kilencedik nap sem mutatkozott a fényjelző, kétségtelen, hogy valamely kóbor törzs hatalmába kellett esniük. Ez a következtetés csaknem elcsüggesztette Everest ezredest és társait. Milyen türelmetlenül várták a naplementét, hogy ismét folytathassák vizsgálódásaikat. Minden reményük a messzelátókban összpontosult. Egész nap szótlanul lézengtek a Scorzef oldalán, az egyetlen rögeszmével, vállalkozásuk jövőjével foglalkozva, s valóban sokat szenvedtek a nyugtalanság miatt.

Sem a sivatag tikkasztó hősége, sem a szomjúság kínjai nem hasonlíthattak ama szenvedéshez, amelyet ez az aggodalom okozott nekik.

Ezen a napon megették a hangyászmedve másik felét is, és amikor ez elfogyott, már csupán a hangyaboly bizonytalan táplálékára számíthattak.

Bekövetkezett az éj, holdvilágtalan, csöndes, sötét éj, mely különösen kedvezett a megfigyelésnek. A Bolquiria csúcsán azonban még mindig nem mutatkozott a fényjelző. Pitymallatig sem Everest ezredes, sem Matvej Strux nem távoztak el a messzelátóktól. Semmi jel, s a percenként erősbödő napsugarak csakhamar lehetetlenné tették a további megfigyelést.

A bennszülött ostromlók semmi kedvet sem mutattak a támadásra. A mokololók, úgy látszik, csakugyan ki akarták éheztetni a társaságot.

Ezt a céljukat könnyen el is érhették, mert március 4-én a tudósok és társaik már ismét a gyötrő éhség martalékai lettek, s a szerencsétlen európaiak egyetlen tápláléka már csak néhány liliomszerű növény hagymája maradt.

Foglyok voltak és éheztek?

Nem, Everest ezredes és társai nem voltak foglyok! A kis gőzös minden percben szabaddá tehette volna őket, s elvihette volna oly vidékre, hol a tömérdek vad bő eleséggel kínálkozott nekik.

Többször felvetették azt a kérdést, nem volna-e tanácsos a busmant az északi partra küldeni vadászatra: de amellett, hogy a bennszülöttek mindenesetre észrevették volna a gőzöst, a menekülés egyetlen eszközét is veszélyeztették volna, a helyőrség csekély számát sem volt tanácsos kevesbíteni, mert a mokololók türelme könnyen elfogyhatott, és minden percben megújíthatták támadásukat.

Ez a nézet nem talált visszhangra. Együtt akartak menekülni vagy elveszni. Arról, hogy a munkálatok befejezése előtt valaki eltávozzék az erődből, többé egyetlen szó sem esett.

Várniuk kell, míg a sikernek és a befejezésnek minden lehetőségéről le kell mondaniuk. A türelem az egyetlen eszköz, amely itt célhoz segíthet.

– Midőn Arago, Biot és Rodriguez - mondta ezen a napon Everest ezredes társainak - a délköri ívezet felmérését Dünkirchentől Irica szigetéig akarták kiterjeszteni, gyakran kerültek hasonló helyzetbe, mint mi most.

– Valóban? - érdeklődött Mokoum. - És hogyan sikerült megoldaniuk a feladatukat?

– Arról volt szó, hogy ezt a szigetet háromszög által összekössék Spanyolország partjaival, s ennek a háromszögnek az oldalai hosszabbak voltak százhúsz mérföldnél. Rodrigueznek jutott az a feladat, hogy a sziget csúcsainak egyikén tűjelzőt állítson fel, míg a francia tudósok a de las Palmas sivatag közepén sátor alatt tanyáztak. Hatvan éjen keresztül lesték hiába a tűzjelzőt. Elcsüggedve, már félbe akarták szakítani munkálataikat, midőn végül egy mozdulatlan, világos pontot pillantottak meg messzelátóikkal, s ezt a pontot nem lehetett holmi kisebbszerű csillaggal összetéveszteni. Hatvanegy napig vártak, uraim, és amit a két francia tudós megtett a tudomány érdekében, az angol és orosz csillagászok is megtehetik!...

A tudósok egyhangú hurrá! kiáltással feleltek ezekre a szavakra. Pedig azt válaszolhatták volna, hogy a francia tudósok nem küzdöttek az éhség kínjaival.

Ezen a napon, a hegy alján táborozó mokololók között szokatlan sürgés-forgás támadt. Ez a feltűnő mozgolódás nem csekély aggodalomba ejtette a busmant. Bizonyosra vette, hogy az éjjel támadást fognak intézni az erőd ellen, vagy megunva a várakozást, távozásra tesznek készületeket.

Mokoum, figyelmes vizsgálódás után, tisztában volt avval, hogy a mokololók rohamra készülnek. A zsiványok ugyanis fegyvereiket hozták rendbe. Eközben a nők és gyermekek eltávoztak a táborból, nyugat felé, a Ngami partjainak mentén. Több mint valószínű volt tehát, hogy az ostromlók még egy kísérletet tesznek, mielőtt fővárosukba, Makétóba visszavonulnak.

Mokoum közölte aggodalmait a tudósokkal. Elhatározták, hogy őrködni fognak, s a puskákat szorgosan fölkészítik az összecsapásra. Az ostromlók száma jelentékenyen meggyarapodott. Semmi sem akadályozta őket, hogy teljes erővel, s minden oldalról egyszerre intézzenek támadást az erőd ellen. Ez esetben valóban nehéz lett volna megakadályozni őket, hogy az erődbe ne nyomuljanak.

Everest ezredes tehát szükségesnek látta, hogy némi intézkedéseket tegyen arra az esetre, ha a társaság kénytelen lenne visszavonulni, s ideiglenesen elhagyni ezt a fontos állomást.

A gőzöst olyan állapotba kellett hozniuk, hogy bármely pillanatban indulhasson.

A Queen and Tzar gépésze tehát parancsot kapott, hogy a hajó födélzetére menjen, de a fűtéssel meg kellett várnia az alkonyatot, nehogy a felkanyargó füst figyelmessé tegye a bennszülötteket.

A vacsorát ismét a hangyaboly adta. Gyönge táplálék olyan emberek számára, akiknek talán a legközelebbi órában élet-halál harcot kell vívniuk. De a bátor férfiak azért csüggedés nélkül várták ezt a lehetőséget.

Este, midőn a homály már láthatatlanná tette a füstöt, a gépész elkezdett fűteni a hajó kazánja alatt. Természetes, hogy Everest ezredes és társai elszánták magukat: csakis a végszükség esetén futamodnak meg. Irtóztak a gondolattól, hogy elhagyják ezt a helyet, különösen éjjel, midőn minden pillanatban várhatták a fényjelző fellobbanását a Bolquiria csúcsán.

A matrózok az erősség alsó sáncánál álltak lesben, avval a paranccsal, hogy minden áron akadályozzák meg a bennszülöttek berohanását. Mindegyikük lövésre készen tartotta fegyverét, a mitrailleuse csatakész állapotban csak az alkalomra várt, hogy pusztítást vihessen véghez az ellenség soraiban.

Everest ezredes és Matvej Strux felváltva álltak a messzelátók előtt, mindig szem előtt tartva a Bolquiria csúcsát.

Az idő folytonosan kedvezőnek mutatkozott a megfigyelésre. A leghalványabb párafátyol sem sűrítette vagy homályosította el a légkört. A természetben tiszteletet parancsoló mély csönd uralkodott.

Eközben a busman egy szikla mögé vonulva, folytonosan ügyelt a legcsekélyebb neszre is.

A hegy alja felől halk zúgás hallatszott. Mokoum nem tévedett. A mokololók ostromot akartak intézni az erőd ellen. Tíz óráig azonban nem mozdultak. Ekkor kioltották a tábor tüzeit. Az előbbi zúgást mély csönd váltotta fel, és nem sok időbe került, midőn a busman éles szeme sötét árnyak közeledését vette észre. A hegyhátra kúszó harcosok alig százlábnyira lapultak az erőd előtt fekvő terasztól.

– Vigyázz! - kiáltotta Mokoum.

A kis helyőrség rögtön csatarendben állott, és jól irányzott, élénk tüzeléssel üdvözölte az ostromlókat. A mokololók dühös csatakiáltással feleltek, de a gyilkos tüzelés dacára szakadatlanul előre nyomultak.

Az európaiak jól látták a lövések torkolattüzénél, hogy a bennszülöttek roppant nagy számban közelítenek. Olyan nagy számban, hogy minden ellenállás lehetetlennek látszott. Az ostromlottak golyói rettenetes pusztítást vittek véghez a támadók soraiban. A mokololók egymás után hullottak el, s a hullák a hegy aljára gurultak. A fegyverropogást majdnem túlharsogta vadállati ordításuk. De a gyilkos tüzelés sem bírta feltartóztatni őket. Zárt sorokban nyomultak előre, és még egyetlen egy nyilat sem lőttek ki ellenségeikre. Nem akarták az időt vesztegetni ezzel, hanem minden áron a Scorzef csúcsára törekedtek.

Everest ezredes a kis csapat élén küzdött. Emberei bátorságát szükségtelen volt fokozni, még Nyikolaj Palander is helyt állt, pedig valószínűleg most fogott először puskát a kezében. Sir John valódi csodákat művelt, s egyetlen golyója sem hibázta el célját. A gyors tüzelésben áthevült puskát csakhamar nem használhatta.

A busman ebben a gyilkos harcban sem vesztette el a nyugalmát. Az ostromlottak bámulatos vitézsége és gyilkos tüzelésük azonban mit sem használt: a rohamozok ellenállhatatlanul rohantak előre. Minden elesett helyére húsz állott, s ez végre is sokkal többnek bizonyult, mint amennyivel a csekély számú európaiak megmérkőzhettek.

Félórai küzdelem után Everest ezredes átlátta, hogy a tömeg csakhamar elnyomja őket. Valóban, a támadók száma nemcsak elöl, hanem kétoldalt is nőttön nőtt. Az elesettek hulláit lépcsőül használták az utánuk nyomulók. Néhányan a bennszülöttek közül pajzsként födték magukat elesett társaik holttestével. Mindez vigasztalan látványt nyújtott a lövések halványan villódzó világánál.

Vadállatok törtek rájuk, veszélyesebbek az afrikai sivatag legdühösebb fenevadjainál. A mokololók méltóképp töltötték be a tigrisek szerepét, amelyek hiányoznak ebből a világrészből.

Fél tizenegyre az első bennszülöttek elérték a fennsíkot. A megtámadottak, e veszedelmes körülmények közt, ember ember ellen nem küzdhettek. A falak mögé kellett tehát húzódniuk. Szerencsére a kis csapat még sértetlenül harcolt.

A mokololók eddig még nem használták nyilaikat.

Everest ezredes visszavonulást vezényelt. Még egy sortűz, és a kis csapat fedezékbe vonult. Irtózatos, vad ordítás rivallt föl azonnal.

A bennszülöttek szélvészként rohantak a nyíláshoz, hogy kierőszakolják a behatolást.

Ebben a pillanatban azonban borzasztó ropogás hallatszott. Sir John megindította a mitrailleuse gépezetét, és a gyilkos fegyver működni kezdett. A rettenetes golyószóró százlépésnyi területen golyózáporral borította el a magaslatot.

Az önmagától folytonosan működő szerkezet szünet nélkül szórta golyóit a bennszülöttekre.

A fennsík néhány perc alatt megtisztult a támadóktól.

A rettenetes géppuska kattogására a bennszülöttek előbb iszonyú üvöltözéssel, majd sűrű nyilazással feleltek, de ezek semmi kárt sem okoztak az ostromlottak soraiban.

– Jól működik a kicsike! - mondta hidegen a busman, Sir Johnhoz közeledve. - Ha elfáradt, hogy még egy dalt zengjen nekik...

De a mitrailleuse elhallgatott.

A mokololók, védelmet keresve a mitrailleuse golyói elől, eltűntek, és nem sokkal utána az erőd két oldalán gyülekeztek.

Mit tett ebben a pillanatban Everest ezredes és Matvej Strux?

A messzelátóhoz siettek a toronyba, s a Bolquiria csúcsát vizsgálták. Sem a veszély, sem a vadak óbégatása nem zavarta őket. Nyugodtan, hidegvérrel váltották fel egymást a messzelátó előtt, s éppoly pontossággal vizsgálták a szemhatárt, mintha mindegyik a maga csillagvizsgálójának megfigyelő szobájában ülne.

Midőn rövid szünet múlva a mokololók fölcsattanó lármája a támadás megújítását jelentette, a két tudós felváltva működött a csatázók soraiban, vagy a távcső mögött állott.

A harc valóban újra megkezdődött. A mitrailleuse nem volt elég a támadók visszaverésére, akik sűrű tömegekben rohantak a résekre.

Ilyen körülmények közt folyt a csata még félóráig. Az ostromlottaknak csak könnyű sebesültjeik akadtak. A buzgalom egyik részen sem lankadt, s a düh mindkét félben csak fokozódott a kétségbeesett küzdelem során.

Fél tizenkettőkor, a leggyilkosabb harc pillanatában, Matvej Strux megjelent Everest ezredes mellett. Szeme szilaj tűzben lobogott.

Kalapjába hosszú nyílvessző fúródott, s még most is rezgett a feje fölött.

– A tűzjelző! A tűzjelző! - kiáltotta hangosan.

– Hogyan? - kérdezte az ezredes, miközben újratöltötte fegyverét.

– A tűzjelző!

– Látta?

– Láttam!

Ezekre a szavakra az ezredes kilőtte fegyverét, diadalkiáltást hallatott, és a toronyba rohant, rettenthetetlen társa pedig a nyomában.

Az ezredes a távcső elé térdelt, és dobogó szívvel nézett a Bolquiria csúcsa felé. Ebben a pillanatban egész élete a szemében összpontosult.

Úgy van, a tűzjelző világított, s a pókhálókereszt éppen középen metszette a fényt! Ez a világosság tehát a Bolquiria csúcsán tündökölt! Elkészült az utolsó háromszög is!...

Csodálatra méltó látványt nyújtott ez a két tudós ebben a pillanatban.

A bennszülöttek, nagy számuknál fogva kierőszakolták a behatolást a sáncok közé. Sir John és a busman lépésről lépésre hátrált. A golyókra a mokololók nyilai feleltek.

Everest ezredes pedig, Matvej Struxsal együtt, még folyvást a műszer előtt állott. A legnagyobb pontossággal számították ki a szögletet, s a megzavarhatatlan Nyikolaj Palander szintén ott tevékenykedett és bejegyezte az eredményt a kettős regiszterbe.

– Még egy vizsgálat - dünnyögte Matvej Strux, és a messzelátóhoz lépett.

Végül egy óriási kődarab kiütötte Nyikolaj Palander kezéből a regisztert, a műszert pedig összezúzta.

A műveletet azonban befejezték!

A tűzjelző irányát és állását egy másodperc ezredrésznyi különbözetéig megállapították. Most már menekülniük kellett, viszont, hogy biztonságba helyezhessék e fontos munkálatok eredményét. A bennszülöttek minden pillanatban a toronyba törhettek. A külső sáncokat már elfoglalták.

Everest ezredes és társai ismét fegyvert ragadtak. Nyikolaj Palander fölkapta a földről a drága regisztert, s a rések egyikén kiosont társaival. A többiek mind együtt voltak, néhányan könnyen megsebesülve, de mindnyájan készen a visszavonulás fedezésére.

Abban a pillanatban, midőn a Scorzef északi oldalán lefelé kúszni kezdtek, Matvej Strux felkiáltott:

– Hát a válaszunk a tűzjelzőknek?

Valóban, a fiatal tudósok jelére felelniük kellett, mégpedig hasonló tűzjelzéssel. A geodetikai munkálatok pontossága megkövetelte, hogy William Emery és Mihail Zorn szintén meghatározhassák a Scorzef fekvését, s bizonyára ők is türelmetlenül várták a jelt.

– Még egy erőfeszítést tehát! - kiáltott Everest ezredes.

És, míg társai emberfölötti erővel verték vissza a mokololók rohamát, Everest ezredes a toronyba lépett. A torony fából volt, lángra lobbanthatta egyetlen egy szikra is.

Everest ezredes égő kanóc segítségével alágyújtott a korhadó toronynak.

A fa ropogni kezdett, s Everest ezredes kirohanva társaihoz csatlakozott. Néhány perc múlva az európaiak, a bennszülöttek nyílzápora közepette és még a golyószórót is magukkal cipelve, a kis gőzös födélzetére jutottak.

Még egy gyilkos sortüzet adtak a támadókra, s aztán a gőzös belsejébe vonultak.

A gépész azonnal indított. A csavar forogni kezdett, s a Queen and Tzar vígan siklott tova a Ngami-tó csöndes habjain.

A gőzös nemsokára olyan messzire távozott a hegytől, hogy a tudósoknak már nem kellett a támadóktól tartaniuk. Amint visszapillanthattak a Scorzef tetejére, látták, hogy a torony tetőtől talpig lángba borult, és a Bolquiria csúcsán váró tudóstársaknak látniuk kellett ezt a fényt.

Hangos hurrá kiáltás üdvözölte az égő tornyot. William Emerynek és Mihail Zornnak nem volt oka a panaszra. Ők csillagfényt mutattak, és társaik izzó napsugárzással válaszoltak.

Reggel a gőzös kikötött az északi parton. Bennszülöttek semmilyen irányban sem mutatkoztak. Everest ezredes és társai tehát félretették fegyvereiket, s a Queen and Tzar befutott a kijelölt kis öbölbe. A busman, Sir Murray és egy matróz rögtön vadászatra indult a környéken.

A vidék vadon volt, de a mokololóknak se hírük, se hamvuk. A pázsiton az antilopok egész serege legelészett. A Ngami-tó partjai körül vadrucák légiói tanyáztak. A vadászok tehát gazdag zsákmánnyal megrakodva tértek vissza.

Everest ezredes és társai bátran élvezhették az ízletes pecsenyét, amelynek többé soha sem voltak szűkében. Még aznap reggel berendezték táborukat a tó partján, hatalmas fűzfák árnyas sátrai alatt. Erre a helyre tűzték ki a viszonttalálkozást társaikkal. Elhatározták tehát, hogy nem mozdulnak onnan, míg William Emery és Mihail Zorn vissza nem érkezik, éspedig azért sem igen siettek, mivel azt is föltételezhették, hogy visszautazásuk kedvezőbb körülmények között, tehát jelentékenyen gyorsabban fog megtörténni. A néhány napi kényszerű nyugalom miatt azonban senkinek sem jutott eszébe panaszkodni.

Nyikolaj Palander arra használta fel ezt a szünidőt, hogy kiszámítsa a háromszögelési műveletek eredményét. Mokoum és Sir John azzal mulatták magukat, hogy valóban nimródi szenvedéllyel lődözték a vadakat, amelyek hihetetlen nagy számmal látogatták a termékeny vidéket.

Sir John egyébiránt szívesen vásárolta volna meg e vidéket őfelsége az angol királynő számlájára.

Három nap múlva puskalövések jelezték a foreloper által vezetett kis csapat közeledtét. William Emery, Mihail Zorn, a foreloper és a két matróz minden baj nélkül érkezett meg. Sértetlen állapotban hozták vissza teodolitjukat is, s most már ez volt az egyetlen műszer, amely még a bizottság rendelkezésére állott.

Lehetetlen leírnunk az örömet, amellyel a két fiatal tudóst idősebb társaik fogadták. Szerencsekívánatokkal halmozták el őket.

William Emery és Mihail Zorn néhány szóval elbeszélte utazásukat.

Az odautazás nagy nehézségekkel járt. A rengeteg erdőkben eltévedve, két napig bolyongtak céltalanul. Nem lévén kijelölhető ösvényük, csupán az iránytű bizonytalan útmutatásához kellett ragaszkodniuk, de vezetőjük ügyessége nélkül talán soha sem jutottak volna el a Bolquiria csúcsára. A forelopert kivétel nélkül ügyes és hű kísérőnek dicsérték.

A hegycsúcs megmászása is roppant fáradalmakkal járt. Ez okozta késedelmüket, ami őket is éppoly nagyon elkeserítette és bántotta, mint a Scorzefen maradott társaikat.

Végre fölértek a bércre. A villanyos fényjelzőt március 4-én állították fel, s a készülék a 4-ről 5-re virradó éjjel sugározta először hatalmas fényét a Scorzef felé.

A Scorzefen tehát úgyszólván rögtön megpillantották a jelzést. Emery William és Mihail Zorn szintén gyorsan észrevette Everest ezredes lobogó óriási fáklyatüzét. A teodolit segítségével megállapították a hegytető fekvését, s így befejezték ama háromszög fölmérését, amelynek végcsúcsát a Bolquiria magas orma alkotta.

– És a csúcs földrajzi szélessége? - kérdezte Everest ezredes. - Megállapították-e azt is?

– Pontosan, ezredes - válaszolt a fiatal csillagász. - A Bolquiria földrajzi szélessége tehát 19°37'35''337''', egy másodperc háromszázharminchét ezredrészének megfelelő esetleges különbözettel.

– Helyesen, uraim - folytatta az ezredes. - Feladatunkat ezzel jószerint befejeztük. Nyolc fokra terjedő délköri ívezetet mértünk fel, hatvanöt háromszög segítségével, s ha munkálataink eredményét kiszámítottuk, tisztán fogjuk ismerni egy fok értékét, tehát a méter hosszúságát is a földtekének ezen az oldalán.

– Hurrá! hurrá! - kiáltoztak angolok és oroszok egyszerre.

– Most az Indiai-óceánt kell elérnünk úgy, hogy lefelé hajózunk a Zambézin - tette hozzá Everest ezredes. - Nemde, így vélekedik ön is, Mr. Strux?

– Tökéletesen - válaszolt az orosz csillagász -, de azt hiszem, hogy műveleteink még további matematikai ellenőrzésre szorulnak. Azt indítványozom tehát, hogy folytassuk nyugaton a háromszögelési hálózatot, mindaddig, míg alkalmas helyet találunk arra, ahol ismét a földön mérhessünk fel egy alapvonalat. Ha ennek az alapvonalnak a hosszúságát a közvetlen fölmérés segítségével is annyinak találjuk, mint amennyit a háromszögelés eredményei adnak, ez lesz geodetikai munkálataink pontosságának legbiztosabb próbája.

Matvej Strux indítványát ellenszavazat nélkül elfogadták.

A háromszögelési munkálatok ellenőrzésére valóban okvetlenül szükséges volt egy új alapvonal felmérése. Megegyeztek tehát abban, hogy pótháromszögekkel kötik össze nyugat felé az eddig fölmért területet, mindaddig, míg a platinapálcácskákkal végezhető alapméréshez alkalmas sík területet nem találnak.

A gőzös ezalatt a Zambézin lefelé haladva, a híres Viktória-zuhatagon túl fogja bevárni a tudósokat.

Mindent rendbe hozván az utazáshoz, a kis csapat, négy matróz kivételével, akik a gőzös födélzetén maradtak, útra kelt a busman vezetése alatt.

Március 16-án napján kerekedtek föl.

Nyugati irányban folytatták a pótháromszögelést, és remélni lehetett, hogy könnyen fognak találni a végmunkálatnak kedvező talajt.

A busman csakhamar nagy ügyességgel hatalmába kerített egy quaggát, és teherhordó állattá idomította. Ez az egyetlen állat elbírta a társulat minden poggyászát.

Az utazás meglehetős gyorsasággal folyt. A műveletek kevéssé hátráltatták a tudósokat. A pótháromszögek számára ezen a dimbes-dombos vidéken könnyen találtak szilárd pontokat. Az időjárás is kedvezett, és nem volt szükségük arra, hogy éjjeli műveletekhez folyamodjanak.

Az utasok egész működésük alatt mindenütt oltalmat találtak az árnyékos erdőkben.

Egyébiránt a hőség sem volt elviselhetetlen, mert a vízben gazdag vidék talajából felszálló pára megtörte a napsugarakat, s mint valamiféle szitán, átszűrte őket. Végül a vadászat élelmezésükről is bőven gondoskodott.

Bennszülöttek nem mutatkoztak. Valószínűleg délre tanyáztak a Ngamitól. Everest ezredes és Matvej Strux között pedig mintha teljesen elenyészett volna a versengő féltékenység. Nem vitatkoztak többé egymással. Benső barátság ugyan most sem fejlődött ki közöttük, de ezt nem is lehetett kívánni.

Huszonegy nap alatt semmi különös esemény nem történt. Még folytonosan keresték az alapvonal felmérésére alkalmas helyet, s a talaj még mindig nem mutatkozott kedvezőnek.

Ehhez a művelethez jókora kiterjedésű síkságra volt szükség, az a vidék pedig, amelyen most jártak, amennyire kedvezett a háromszögelési munkálatoknak, éppen oly alkalmatlannak bizonyult arra, hogy megkíséreljék az alapvonal fölmérését rajta.

Tovább haladtak tehát északnyugati irányban, némelykor az Ocsobénak, a Zambézi egyik legjelentékenyebb mellékfolyójának a partján, éspedig azért, hogy elkerüljék Makétót, a mokololók fővárosát.

Úgy tetszett tehát, hogy a visszautazás kedvező körülmények között folyik le, s a természet nem gördít további akadályokat a csillagásztársaság útjába, s ennélfogva a megpróbáltatások sem fognak ismétlődni. Everest ezredes és társai most már aránylag ismert vidéken jártak, és rövid idő múlva a Zambézi partján fekvő falvakhoz és városokhoz érhettek, amelyeket már Livingstone is meglátogatott. Nem ok nélkül gondolták tehát, hogy munkájuknak legnehezebb részén már átestek.

Talán nem is nagyon tévedtek.

És mégis, egy különös véletlen csaknem megsemmisítette működésük egész eredményét. Ennek Nyikolaj Palander lett a hőse, vagyis mint eleinte hinni lehetett, az áldozata. Tudjuk már, hogy a rettenthetetlen, de gyakran szórakozott matematikus olykor-olykor elmaradozott a társaságtól. A síkon nem sok galibát okozott az elmaradozás, mert ott csakhamar ismét nyomára akadtak, de az erdős vidéken komoly következményei lehettek szórakozottságának. Épp ezért a busman és Matvej Strux ezerszer is figyelmeztették, hogy vigyázzon magára. Nyikolaj Palander pedig szentül megígérte, hogy vigyázni fog, ámbár nem rejthette el csudálkozását e túlságos óvatosság miatt.

Március 17-én Strux és Mokoum csak pár óra múlva vették észre a szórakozott tudós hiányát. A kis csapat azonnal az erdős és csalitos vidék átkutatásához fogott. Magának a társaságnak is lehetőleg együtt kellett maradnia, mert az egyes elcsalinkázók fölkeresése nagy nehézségekkel járt volna.

Nyikolaj Palander, aki számításaiba mélyedve mit sem látott, mit sem hallott, egyik kezében az irónnal, a másikban a regiszterrel, egyszer csak elmaradt a társaságtól, és szőrén-szálán egészen eltűnt. Képzelhetni Matvej Strux úrnak és társainak nyugtalanságát, midőn este észrevették, hogy a szórakozott tudós nincs köztük.

A krokodilokkal való jelenetre még élénken emlékeztek. Mindnyájuk közül csak Nyikolaj Palander feledkezett meg róla, pedig éppenséggel ővele történt meg.

Az aggodalom tehát nagy volt, s mindenek előtt a továbbhaladást akadályozta, míg Palandert ismét meg nem találják. Kiabáltak, de hasztalan. A busman és matrózok minden bokrot átkutattak a csalitban, és időközönként kilőtték fegyvereiket.

Nyikolaj Palander azonban semmilyen életjelt sem adott magáról.

A tudósok nyugtalansága leírhatatlan lett, és hozzá kell tennünk, hogy Matvej Strux úr még kimondhatatlanul meg is dühödött szerencsétlen honfitársára. Másodszor történt már, hogy Nyikolaj Palander hibája miatt megakadtak a műveletek, és ha Everest ezredes ezért őt tette volna felelőssé, legkevésbé sem neheztelhetett volna meg érte.

Mégsem folytathatták útjukat. Mi mást tehettek volna? Tábort kellett ütniük az erdőben, és szorgalmasan kutatniuk a kelekótya kalkulátor után.

Az ezredes és társai éppen alkalmas táborhelyet kerestek, midőn alig száz lépésnyi távolból furcsa zajt hallottak. A zöngében nem csendült ugyan semmi emberi hang, de a kutatóknak ösztönszerű balsejtelme mégis azt súgta, hogy csakis a Nyikolaj Palander ajkáról származhatott.

Csakugyan, nemsokára, megpillantották Nyikolaj Palander urat is, aki hajadon fővel, lélekszakadva rohant feléjük, és a ruhái rongyokban lógtak róla.

A szerencsétlen zihálva érkezett munkatársaihoz, akik aztán rögtön kérdésekkel ostromolták. De az irtózatosan elrémült tudós némának látszott, meredt tekintete elárulta, hogy nem is hallja a kérdéseket.

Néhány perc múlva megkísérelt megszólalni, de hasztalan. Csak érthetetlen, tagolatlan nyögések hagyták el a torkát.

Végül emberfölötti erőfeszítés után a következő szavakat suttogta:

– A regiszterek, a regiszterek!

Ezek a szavak megdöbbentették a csillagászokat. Mindent megértettek.

A munkanaplók, amelyekben föl volt jegyezve az egész földmérési művelet eredménye, a munkanaplók, amelyektől Nyikolaj Palander soha, még álmában sem vált el, a pótolhatatlan regiszterek hiányzanak!

Nyikolaj Palander nem hozta vissza őket!

Elvesztette?

Vagy talán elrabolták tőle?

Odavesztek!

Mindent újra kellett kezdeniük.

Míg a többiek szótlanul bámultak maguk elé, Matvej Strux szabad folyást engedett dühének. Milyen szörnyű kifejezésekkel illette a szerencsétlent! Annyira ment, hogy az orosz kormány teljes haragjával fenyegette, hozzá tévén, hogy ha a kancsuka alatt ki nem adja lelkét, minden bizonnyal Szibériában pusztul el nyomorultan.

Nyikolaj Palander mindezekre csak azzal felelt, hogy igenlőleg bólogatott a fejével. Úgy látszott, mintha ezek a fenyegetések megnyugtatnák, mintha azt mondaná, hogy megérdemelte őket, s hogy a büntetés még így is nagyon enyhe lesz.

– Tehát elrabolták? - kérdezte Everest ezredes egy idő múlva.

– Az mindegy! - kiáltotta Matvej Strux magán kívül. - Miért távozott el tőlünk a nyomorult? Miért nem maradt nálunk, ezerszeri figyelmeztetésünk dacára?

– Igaz, - jegyezte meg Sir John -, de mindenekelőtt mégis tudnunk kell, elvesztek-e a regiszterek vagy ellopták. Szóljon, Palander úr! - fordult Sir John a kimerültségtől összerogyott orosz tudóshoz. - Ellopták a regisztereket?

Nyikolaj Palander igent intett a fejével.

– És ki rabolta el? - faggatta tovább is Sir John.

A számbogarász nem válaszolt.

– Bennszülöttek, mokololók? - firtatta Sir John.

Nyikolaj Palander tagadólag rázta fejét.

– Európaiak, fehér emberek? - kérdezősködött tovább Sir John.

– Nem! - válaszolt Nyikolaj Palander, alig hallható hangon.

– Kik tehát? - förmedt rá Matvej Strux, ökleivel fenyegetve szerencsétlen honfitársát. - Mokololók?...

– Nem - ismételte Nyikolaj Palander. - Sem nem bennszülöttek, sem nem európaiak, hanem... hanem... majmok...

Valóban, ha ez esemény oly rettenetes következményekkel nem fenyegetőzött volna, az ezredes és társai valószínűleg kacajra fakadnak e fura nyilatkozat hallatára.

Majmok rabolták el a munkanaplókat Nyikolaj Palander úrtól!...

A busman megmagyarázta társainak, hogy hasonló eset gyakran fordul elő. Ő személyesen győződött meg nem egyszer arról, hogy a majmok mindenükből kifosztották az utasokat. Ezek a majmok a babúin-fajhoz tartoznak, és nagyszámú csapatokban kóborolják be Afrika erdeit. Nyikolaj Palander urat is kirabolták ezek a fosztogatók, bár nem minden küzdelem nélkül, amint rongyokra szakadt ruhái tanúsították.

Mindez nem történt volna meg, ha Nyikolaj Palander társai körül marad, s azért a bizottság tagjai majdnem megsemmisültek, mert látták, hogy a regiszterek elvesztése miatt minden munkálkodásuk, annyi fáradság és veszély között teljesített feladataik minden eredménye menthetetlenül oda van, mert ezt a veszteséget, a regisztereket, lehetetlen pótolni!...

– Az eredmény az - jegyezte meg Everest ezredes -, hogy egyáltalán nem érdemes efféle délköri övezet felmérésével vesződni Dél-Afrikában, csupán csak azért, mert holmi ügyetlen...

Nem végezte be szavait.

Miért sújtsa még jobban a szegény tudóst, akit a dühös Strux anélkül is folytonosan a legcsúfondárosabb melléknevekkel illetett?

A jó tanács ilyenkor a legdrágább portéka. Ezzel csak a busman szolgálhatott. Ő volt az egyedüli, aki megőrizhette hidegvérét, mert őt nem érdekelte közvetlenül a veszteség. Az európaiak, kivétel nélkül, valósággal megsemmisülten és tanácstalanul álltak ott.

– Uraim - mondta a derék busman. - Én megértem kétségbeesésüket, de sietnünk kell, mert mondhatom, hogy egyetlen veszteni való percünk sincs. Nyikolaj Palander úrtól ellopták a nagy fontosságú regisztereket. Babúin-majmok fosztották ki a szegény tudóst; nézetem szerint tehát leghelyesebben cselekszünk, ha rögtön a tolvajok üldözésére indulunk. Ezek a majmok rendkívüli gonddal őrzik a lopott tárgyakat. A munkanapló nem csiklandozza az ínyüket, és ha a rablót megtaláljuk, valószínűleg épségben kapjuk vissza a regisztert is.

Ezek a bölcs szavak meggyőzően hangzottak. A busman a remény szikráját gyújtotta meg a tudósok szívében. Csakugyan nem tanácsos megvárniuk, hogy ez a szikra elaludjék. Nyikolaj Palander valósággal újjászületett ettől az indítványtól. Egy matróz felöltőt kölcsönzött neki, a másik kalapot, ő pedig fegyvert ragadva kijelentette, hogy kész társait az elkövetett merénylet színhelyére vezetni.

Még azon este megindultak, éspedig a Nyikolaj Palander úr által kitűzött irányban, egyenesen nyugatnak. Ezen az éjszakán és másnap egész nap nem akadtak a majmok nyomára.

Néhol bizonyos jelek mutatkoztak ugyan a földön, s Mokoum és a foreloper a fák törzsein is nem egy nyomot találtak, amelyek arról vallottak, hogy nem régiben babúin-majmoknak kellett itt keresztül vonulniuk.

Nyikolaj Palander azt állította, hogy körülbelül tíz ilyen állat támadta meg őt. Nemsokára kétségtelenné vált, hogy nyomukban vannak a tolvajoknak, s azért a legnagyobb elővigyázattal ugyan, de egyúttal a lehetőségek engedte gyorsasággal haladtak előre, mert a babúin-majmok okos és nagyon éber állatok, úgyhogy fölöttébb nehéz észrevétlenül meglepni őket. A busman pedig csak úgy bízott a vállalkozás sikerében, ha sikerül az állatokat meglepniük.

Másnap reggel nyolc órakor a legelől haladó matróznak sikerült megfigyelnie az egyik rablót, mégpedig úgy, hogy a majom nem vette őt észre. A matróz a legnagyobb óvatossággal tért vissza a csoporthoz.

Mokoum megállította a csapatot. Az európaiak elhatározták, hogy a gyakorlott vadásznak minden parancsát teljesíteni fogják. Csakis így remélhették a sikert.

A busman maradásra intette őket, s aztán Sir John és a foreloper társaságában arra indult, ahol a matróz a majmot látta.

Mokoum maga is igyekezett, s társait is arra figyelmeztette, hogy minél tökéletesebben rejtsék el magukat. Nemsokára észrevette a majmokat. Csakugyan tízen voltak, és vidáman ugrándoztak a fákon.

A busman és társai a fák mögött meglapulva figyelmesen vizsgálták őket. Mint Mokoum mondta, ez csakmaz-csoport volt. Az állatok szőre zöldes, fejük és fülük fekete; hosszú farkuk, melyet folytonosan mozgatnak, a földet söpri. Erős állatok, amelyeket hegyes fogaik, éles körmeik és nem mindennapi erejük miatt a vadállatok is csak ritkán mernek megtámadni.

A csakmazok valóságos fosztogatók. A boéreknek, azaz búroknak a legveszélyesebb ellenségei, mert nemcsak tengeri- és gabonaföldeiket, hanem gyakran házaikat is teljesen kirabolják.

A majmok játék közben ugattak és vonítottak, mint az ebek, amelyekhez egyébként testalkatukra nézve is hasonlítanak. Még egyikük sem vette észre a leskelődő vadászokat. De vajon köztük volt-e az is, amelyik Nyikolaj Palander kezéből leragadta a regisztert?

Ez volt a legfontosabb kérdés, amelyre bármily körülmények közt feleletet kellett kapniuk.

Csakhamar azonban semmi kétség nem férhetett többé ehhez, mert a foreloper megismerte az egyik majom fején a Nyikolaj Palander kalapját.

Mekkorát dobbant Sir Murray szíve! Egy percig sem kétkedett abban, hogy ez a nagy majom rabolta el a munkanaplót. Kézre kellett őt keríteni, mégpedig a legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel, mert egyetlen elhibázott mozdulatra úgy eltűntek volna a majmok, hogy attól fogva bottal üthetnék a nyomukat.

– Maradjon itt - mondta Mokoum a foreloperhez. - Mi a társainkért megyünk, és intézkedünk, hogy a csapatot körülfogjuk. De ne tévessze őket szem elől!

A foreloper a helyén maradt, Mokoum és Sir John pedig a legnagyobb óvatossággal visszasiettek társaikhoz. Valóban, az egész csapat körülkerítése látszott az egyetlen biztos eszköznek a regiszter visszaszerzésére.

A társaság tehát két csapatra oszlott.

Az egyik csapat - Matvej Strux, William Emery, Mihail Zorn és a matrózok fele - a foreloperhez csatlakozott.

A másik csapatot Mokoum vezette, s ebben Sir John, Everest ezredes, Nyikolaj Palander és a matrózok másik fele vett részt. Ez a csapat vállalta magára a megkerülést.

A busman tanácsához híven, a legnagyobb óvatossággal haladtak előre.

A fegyvereket lövésre készen tartották, és Mokoum kiadta a parancsot, hogy minden puska a kalapos majomra célozzon.

Nyikolaj Palander türelmetlenségét alig lehetett fékezni. Mokoum mellett ment. A busman viszont az orosz tudós minden mozdulatát figyelte, mert attól félt, hogy a kótyagos úriember dühében valami meggondolatlanságot követ el, és veszélyezteti az egész vállalkozás sorsát. A szerencsétlen csillagász valóban félig-meddig önkívületben vánszorgott. Nyomasztotta az a tudat, hogy a majomvadászat sikere az ő számára létkérdés.

Félórai haladás után a busman elérkezettnek látta az időt, hogy komolyan hozzáfogjanak a hajtóvadászathoz. Egymástól húsz lépésnyire, a legnagyobb csendben lopakodtak előre, egyre szűkebb kört vonva a Mokoum által megjelölt pont körül.

A legcsekélyebb zajt sem hallatták. Azt hihette volna az ember, hogy csapatnyi indián követi ellenségeinek a nyomait.

Egyszerre csak a vadász megtorpant, és társai követték példáját. Mindegyikük ujja a puska ravaszán feszült, tüzelésre készen. Megpillantották csakmaz-csapatot...

Csakhogy az állatok mégis meghallottak valami neszt. Látszott rajtuk, hogy lesben állnak. A legnyugtalanabbul mindnyájuk között éppen az viselkedett, amelyik a Nyikolaj Palander kalapját hordta a kobakján.

Nyikolaj Palander rögtön ráismert. Ám úgy látszott, hogy a majom nem tartja magánál a munkanaplót, legalábbis nem láttak nála semmi ilyesmit.

– Milyen alávaló a külseje! - kesergett a szerencsétlen orosz csillagász.

Az aggódó majom, úgy rémlett, jeleket ad társainak. Néhány nőstény majom, kölykeit vállára kapva egy csoportba egyesült. A hímek körülöttük sündörögtek, fülelve minden gyanús neszre.

A vadászok óvatosan közeledtek. Mindegyikük felismerte a tolvajt, és már biztosan célba is vehette volna.

Ebben a pillanatban, valamilyen görcsös önkéntelen mozdulat folytán, Nyikolaj Palander kezében elsült a fegyver.

– Átokverte tökfej! - süvöltötte Sir John, és tüstént tüzelt.

Micsoda hatás! Tíz lövés dördült el egyszerre, és négy majom rogyott össze. A többiek villámgyors szökkenéssel máris faképnél hagyták üldözőiket. Mintha csak szárnyaik nőttek volna!...

Egyetlen egy maradt vissza csupán, a kalapos csakmaz: a tolvaj. Futás helyett az egyik jávorfához rohant; páratlan ügyességgel felmászott rá, s eltűnt a lombok között.

– Ott vannak elrejtve a regiszterek! - kiáltott a busman. Mokoum nem tévedett. Ám de tartani lehetett attól, hogy a tolvaj egyik fáról a másikra ugrálva elmenekül.

Mokoum nyugodtan célba vette, és tüzelt. A majom, megsebesítve, ágról ágra esett. Egyik kezében markolta a munkanaplót, amelyet a faodúból gyorsan magához vett.

Ebben a pillanatban Nyikolaj Palander hihetetlen sebességgel a majomnak rontott, és megkezdődött köztük a harc.

Micsoda viaskodás dúlt ott! A düh vakká tette a csillagászt, aki, fegyverét eldobva, puszta kézzel rohant a majomra. A majom ugatása közé a tudós dühös kiáltozása vegyült. Dobhártya-repesztő és fülsértő hangzavar! A következő pillanatban már senki sem tudta, hogy a földön hentergő sötét tömegben melyik a majom, melyik a csillagász. Nem lehetett a majomra lőni, mert féltek, hogy a tudóst találja a majomnak szánt golyó.

– Lőjenek mindkettőre! - kiáltotta Matvej Strux, és valószínűleg jó példát mutatott volna, ha nincs kilőve a fegyvere.

A marakodás tovább tartott. Nyikolaj Palander hol alul maradt, hol felülkerekedett, megfojtani igyekezett ellenfelét. Válláról csörgött a vér, s a majom éles körmei mélyen vájódtak testébe.

Végül Mokoum kileste a kedvező pillanatot, és szekercéjének egyetlen csapásával leterítette az állatot. Nyikolaj Palandert ájultan vitték el a csatatérről. Két keze görcsösen szorította a regisztert, amelyet élete veszélyeztetésével szerzett vissza.

Az elesett majmokat a táborba vitték, és vacsorára jóízűen falatoztak a tolvaj húsából, mégpedig nemcsak bosszúból, hanem ínyencségből is, mert a húsát valóban fölségesen ízletesnek találták.