Az az állomás, amely tökéletesen elnyeri Sir John tetszését

Nyikolaj Palander urat tehát szerencsésen megtalálták. Midőn azt kérdezték, miből élt ez idő alatt, nem tudott felvilágosítást adni.

Nem valószínű, hogy csak sejtette volna is a veszélyeket, amelyek lépten-nyomon körülötte ólálkodtak, s midőn elmondták, hogy milyen szörnyű társaságban akadtak rá, sehogy sem akart hinni társainak, s azt gondolta, hogy csak tréfálnak vele.

Éhséget nem érzett. Társai jelenlétében, nemzeti hiúságból, Matvej Strux sem tett szemrehányásokat neki: de azért mindenki meg volt győződve, hogy négyszemközt hosszú prédikációt fog tartani a szórakozott tudósnak, és mindenesetre figyelmezteti, hogy a jövőben ne hagyja magát annyira elragadtatni logaritmikus tanulmányai által.

A műveleteket tehát ismét megkezdhették, s néhány napig zavartalanul is folytatták.

Tiszta, szép időjárás volt, s egyaránt kedvezett a szögszámításoknak és a zenittávolságok meghatározásának. Június 28-án a tizenötödik háromszög alapvonalát állapították meg.

Nézetük szerint ez a háromszög a délkörnek második és harmadik foka közt fekvő teret foglalta el.

A pontos meghatározás érdekében még hátra volt, hogy az alapvonaltól a csúcs felé alkotott két szöget irányzott művelettel meghatározzák. E szándék azonban akadályba ütközött. A vidéket ugyanis, amennyire a szem ellátott, mindenütt alacsony erdőség borította, nem volt tehát egyetlen egy pont sem, amely jelző pózna felállításra alkalmas lehetett volna.

Mivel a talaj délről észak felé erősen lejtett, a pilont nagyon is magasra kellett volna építeniük, hogy megláthassák. Csak egy pont mutatkozott kedvezőnek, hogy lámpajelzőt állíthassanak fel rajta, de az is nagy távolságban volt.

Ezerkétszáz, ezerháromszáz lábnyi magas hegy volt ez, északnyugatra, mintegy harminc mérföldnyi távolságban, következésképpen a tizenötödik háromszög oldalai 20000 toise-nál hosszabbak lettek volna.

Más háromszögméréseknél négyszer ilyen hosszúság is fordult ugyan már elő, de az angol-orosz bizottság eddig még nem dolgozott ilyen nagy méretekkel.

Komoly értekezés után elhatározták, hogy a hegy csúcsán lámpajelzőt állítanak fel, s amíg a jelző készen lesz, addig ezen a helyen maradnak.

Everest ezredes, William Emery és Mihail Zorn három matróz kíséretében s a foreloper vezetése alatt, útnak indult a hegy felé. A távolság valóban sokkal nagyobb volt, semhogy nappali világosság és mérés mellett megbízható eredményt adhatott volna.

A kis csapat június 28-án indult el. Műszereiket és élelemkészletüket a quaggákra rakták.

Everest ezredes úgy számította, hogy másnap este elérik a hegyet, és ha a hegy megmászása nem jár nehézségekkel, a lámpajelzőt már június 29-én vagy 30-án éjjel fölállíthatják és meggyújthatják.

A táborban maradiaknak tehát legalább harminchat óráig kellett várakozniuk a szükséges jelre.

Nagyot néztek azonban, midőn június 30-án délután 2 órakor az ezredes és társai visszatértek, mégpedig feladatuk teljesítése nélkül.

Sir John eléjük sietett.

– Máris visszatért, ezredes?

– Sajnos, Sir.

– A hegy tehát megmászhatatlan?

– Ellenkezőleg - válaszolt Everest. - Jótállok róla, hogy megmászható, de erősítésre van szükségem.

– Hogyan, talán a bennszülöttek...?

– Úgy van, négylábú bennszülöttek, fekete sörénnyel, egy lovunkat meg is ették.

Aztán az ezredes néhány szóval elbeszélte, hogy a hegy lábához érkezve csakhamar meggyőződtek, hogy a hegyet csak a déli oldalon lehet megmászni, de fájdalom, az egyetlen utat, mely oda vezetett, óriási oroszláncsoport foglalta el, amely, mint a foreloper mondta, itt ütötte föl kraalját.

Everest ezredes kísérletet tett ugyan, hogy elűzze őket onnan, de ez a kísérlet az egyik lovába került, amelynek a derekát egy pompás oroszlán hatalmas talpának egyetlen csapásával ketté törte.

Ez az elbeszélés Sir John és a busman vadászszenvedélyét a legmagasabbra fokozta; mindketten szerettek volna rögtön lóra ülni és rajtaütni az oroszlánokon. Mindnyájan mégse mehettek el, mert néhányuknak a táborban kellett maradniuk, hogy az új háromszög alapvonalán lévő szöget bemérhessék.

Everest ezredes jól tudta, hogy a munkálatok ellenőrzése végett szükség van személyes jelenlétére. Meghozta hát az áldozatot, és a két orosz csillagász társaságában a táborban maradt.

Más részről azonban semmi ok nem volt arra, hogy Sir Murray is vele maradjon.

A hegyre vezető út erőszakkal való felszabadításában tehát Sir Murray, Emery, Zorn és a busman vettek részt, s rajtuk kívül még három bennszülött, akiknek a bátorságát és megbízhatóságát Mokoum tapasztalásból ismerte.

Másnap reggel négy órakor az oroszlánvadászó tudósok kezet szorítottak társaikkal, és útnak indultak, egyenesen a hegy irányában. Mivel gyorsan lovagoltak, este kilenc órakor már a hegy lábánál voltak. Amint odaértek, leugráltak lovaikról, és hozzákezdtek az éji tanya fölütéséhez.

Tüzet nem gyújtottak, mert Mokoum nem akarta fölkelteni az állatok figyelmét, amelyeket másnap, világos nappal, tanyájukon szándékozott megtámadni.

Egész éjjel folytonosan hallották a félelmetes állatok ordítását. Mihelyt besötétedik, a ragadozók elhagyják barlangjaikat, és zsákmány után járnak. A vadászok közül egy sem hunyta le a szemét, s a busman arra használta fel ezt az álmatlanságot, hogy gyakorlati tanácsokat adott nekik holnapra.

– Uraim - mondta teljes nyugodtsággal Sir Murray-nak és a két fiatalabb csillagásznak -, ha Everest ezredes nem csalatkozott, akkor holnap egész csapat fekete sörényű oroszlánnal lesz dolgunk. Ez az oroszlánoknak a legvadabb és legveszélyesebb fajtája. Erősen kell tartanunk magunkat. Ajánlom, hogy térjenek ki az állatok első ugrása elől, mert egyetlen szökéssel tizenöt-húsz lábnyi távolságot is átugranak. Ha az első ugrást elhibázták, a másodikat ritkán kísérlik meg. Tapasztalásból beszélek. Virradatkor visszatérnek barlangjaikba, tehát ott fogjuk őket fölkeresni. Figyelmeztetem azonban, hogy védeni fogják a bőrüket, és pedig vitézül. Mondhatnám, hogy az oroszlánok reggel, midőn jóllaktak, kevésbé veszélyesek és bátrak, ez gyomruktól és a helyiségtől is függ, mert oly vidékeken, hol az emberek folytonosan üldözik őket, valóban félénkebbek. Ám ebben a sivatagban kétségkívül fékezhetetlen vadságuk teljes dühével támadnak ránk. Ajánlom azt is, hogy lövés előtt jól kiszámítsák a távolságot. Engedjék közel jönni az állatot, lőjenek biztosan, s egyenesen az állat első lapockája mögé. A lovak nyugtalanok lesznek az oroszlán láttára, és akadályozzák a biztos lövést. Ezért gyalog támadjuk meg őket, és számítok rá, hogy hátasaink nem vesztik el hidegvérüket.

A társak hallgatva fogadták e jó tanácsokat.

Mokoum ismét a türelmes vadász lett: tudta, hogy holnap komoly dologra virrad. Igaz ugyan, hogy az oroszlán általában nem támadja meg az embert, ha háborgatás nélkül megy el mellette, de ha megtámadják, dühe nem ismer határt.

Ilyenkor rettenetes ez a fenevad, amelyet a természet hajlékonysággal, roppant erővel és ádáz haraggal ruházott fel.

Ezért ajánlotta a busman, különösen sir Johnnak, a hidegvérűséget.

– Úgy lőjön az oroszlánra, mintha csak foglyot lőne, minden izgatottság nélkül, ebben áll az egész titok.

Valóban itt rejlik a titok. De ki kezeskedik hidegvérűségről a támadó oroszlánnal szemben, hacsak a szokás meg nem edzette az idegeit?

Reggel négy órakor, lovaikat egy sűrűben kipányvázva, fölkerekedtek a vadászok.

Még nem virradt meg: még sötétség uralkodott mindenütt, csak keleten mutatkozott a pirkadó hajnal vékony veres világossága. A busman figyelmeztette társait, hogy alaposan vizsgálják meg fegyvereiket.

A bennszülöttek csak íjakkal indultak a nehéz harcba, de a nyilazásban kiválóan ügyesek voltak. Nem egy oroszlán vérzett már el nyilaik alatt.

A társaság zárt tömegben indult neki az útnak, amelynek bejáratát a két fiatal tudós tegnapelőtt szemügyre vette.

Egy szót sem szóltak. Úgy suhantak a mélyút bozótjai közt, mint a vörösbőrű indiánok Amerikában: egészen nesztelenül.

Csakhamar a mélyút egyik szűkületéhez értek. Itt kezdődött tulajdonképpen a hegyre vezető ösvény, és ennek a közepén volt az oroszlánok barlangja.

A busman most kiadta utasításait.

Sir Murray, egy bennszülött és ő egyedül fogják megközelíteni a barlangot.

Azt hitték, hogy így a barlang közelébe jutván, a bestiákat a mélyút alsó vége felé riaszthatják; ott a két fiatal tudós lesben fog állni két bennszülöttel, és golyókkal és nyíllövésekkel fogadják a fenevadakat.

A hely kiválóan kedvezett a tervnek.

Egy hatalmas jávorfa állott ott, kimagasodott a bozótból, és ágai közt olyan biztonságos hely kínálkozott, amelyhez az oroszlánok nem férhettek hozzá. Tudott dolog, hogy az oroszlánok macskatermészetük dacára sem képesek fára mászni.

A vadászok tehát, bizonyos magasságból a legnagyobb biztonsággal lőhették le őket.

A vállalkozás veszélyes részét, az oroszlánok kihajtását, Mokoum, Sir John és a bennszülött vállalták magukra, ami Emery-nek nem tetszett, mert ő is szeretett volna részt venni a vakmerő vállalkozás dicsőségéből. Ellenvetésére azonban Mokoum azt felelte, hogy ennek így kell történnie, és semmi ellenmondást nem tűrt rendelkezéseivel szemben.

A fiatal tudósoknak engedniük kellett.

Éppen pitymallani kezdett. A busman jelt adott, s elindult két kísérőjével, miután a hátra maradtakat előbb biztonságba helyezte a jávorfa ágai közt.

A három merész vadász, tétovázás nélkül ugyan, de óvatosan haladt előre, s a legcsekélyebb neszre is figyelt.

A busman nem kétkedett benne, hogy az oroszlánok, visszatérve az éjjeli kirándulásból, barlangjukba bújtak, ahol elfogyasztják zsákmányukat, és egész nap alusznak. Azt hitte, hogy álomba merülve találja őket, és könnyen végez velük.

Negyed óra múlva Mokoum és társai a barlang elé értek, pontosan ama beomlott helyhez, amelyre Mihail Zorn figyelmeztette őket.

Ott, a földre hasalva, vizsgálni kezdték az oroszlántanyát. Tágas barlang, inkább odú volt az, amelynek mélységét azonban nem becsülhették meg. A bejáratot egész csonthalmaz takarta el szemük elöl. Kétségtelen volt, hogy az oroszlánok tanyája előtt álltak.

Ám a barlang ebben a pillanatban elhagyatottnak látszott.

Mokoum, kezében a lövésre készen tartott fegyverrel, térdén és könyökén egészen a barlang bejáratáig kúszott. Egyetlen pillantás elég volt, hogy meggyőződjék róla: a tanya üres.

Ez a körülmény teljesen kívül esett számításán, és tervének megváltoztatására kényszerítette.

Társai, egy adott jelre rögtön mellette termettek.

– Sir John - mondta a vadász -, a vad még nem tért vissza tanyájára; de bizonyos, hogy nem késik soká. Azt hiszem tehát, hogy leghelyesebb lesz, ha mi foglaljuk el a barlangot. Jobb, ha minket ostromolnak a bestiák, mint mi őket: kivált, ha segédhadunk is van a kapu előtt. Mit gondol, Sir?

– Azt, amit ön. Én teljesen alávetem magam parancsainak.

Mokoum és társai gyorsan a barlangba vonultak. Meggyőződvén, hogy a barlang csakugyan üres, a bejárást gyorsan összehordott nagy kövekkel torlaszolták el. A kövek között maradt hézagokat pedig száraz gallyakkal tömték be. Ez a dolog mindössze néhány percet vett igénybe, mert a barlang bejárata különben is szűk volt.

A vadászok most a lőrések elé állottak és vártak.

Nem kellett soká várakozniuk, mert alig negyed öt után, hatalmas hím oroszlán jelent meg két nőstény kíséretében, körülbelül száz lépésnyire a barlang előtt.

A hím, fekete sörényét rázva, egy antilopot hozott fogai közt, s oly könnyedén cipelte, mint a macska az egeret.

A nehéz vad úgyszólván pehelykönnyű volt neki, és a fejét ugyanolyan szabadon és fenn hordozta, mint egyébkor. A két nőstényoroszlán vidám szökdeléssel követte a hímet. Sir Johnt - mint később maga is bevallotta - erős szívdobogás fogta el.

Szemét tágra nyitotta, homlokát ráncba szedte, és görcsös félelmet érzett, amelybe azonban bámulat is vegyült; ez az aggodalom és szorongás azonban csak egyetlen pillanatig tartott, aztán teljesen visszanyerte hidegvérét.

Eközben az oroszlánok megérezték a veszélyt.

A hím rekedt ordítást hallatott, s a nőstényektől követve a sűrűbe ugrott, közel azon fához, amelyen a többi vadász kuporgott.

A bokrok között is tisztán lehetett látni e félelmes állatokat, hegyes füleikkel és villámló szemeikkel.

– Itt vannak a fogolymadarak - súgta Mokoum fülébe Sir John.

– Még nem mind - válaszolt a vadász -, s azért nem is szabad karabélyainkat használnunk. Dörrenésük elijesztené a többieket.

– Biztos ön nyilának hatásáról ily távolságban?

– Biztos vagyok, Mokoum - válaszolt a bennszülött.

– Akkor a bal oldalon, egyenesen a szívbe.

A bennszülött figyelmesen célzott.

A nyíl elröpült; hatalmas ordítás hallatszott; az oroszlán egyet szökkent, és harminc lépésnyire a barlang szájától összerogyott.

– Derék! Szép lövés volt! - dicsérte Mokoum.

Ebben a pillanatban a nőstények kirohantak a sűrűből az elesett hím hullájához.

Félelmes ordításukra csakhamar még három oroszlán - két hím és egy nőstény - jelent meg. A dühtől felborzolt fekete sörényük miatt majdnem kétszer oly nagynak látszottak, mint valóban voltak.

– Most a karabélyokon a sor! - kiáltotta Mokoum.

Két lövés dördült el; a nagyobbik hím, melyet Mokoum vett célba, összerogyott, mintha villám csapta volna agyon. A másik, amelyre Sir John lőtt, bár a golyó összezúzta lábát, a torlasz ellen rontott.

A feldühödött nőstények mindenütt a nyomában loholtak. A rettenetes állatok ki akarták erőszakolni a bemenetelt, ami kétségtelenül sikerül is, ha lövéseikkel el nem ijeszthetik őket.

A vadászok kissé mélyebbre vonultak a barlangba, és gyorsan ismét megtöltötték puskáikat.

Egy-két szerencsés lövés talán megszabadította volna őket e félelmes állatoktól, midőn egy előre nem látott körülmény egyszerre irtózatossá tette helyzetüket.

A barlang alján felhalmozott száraz gaz meggyulladt a lövés fojtásától, és csakhamar füsttel töltötte meg a barlangot.

A felcsapó láng visszariasztotta ugyan az oroszlánokat, s úgyszólván égő válaszfalként lobogott köztük és a vadászok között, de a füst minden pillanatban megfulladással fenyegette a barlangba szorult vadászokat.

A helyzet valóban válságosra fordult.

– Ki innen, ki! - kiabált Mokoum.

A torlaszt ledöntötték, és a fulladozni kezdő vadászok kirohantak a lángokon keresztül.

A bennszülött és Sir John, alig értek a szabad levegőre, ugyanabban a pillanatban el is buktak. Az elsőt a nőstény oroszlánok egyikének lökése, a másikat farkának csapása terítette a földre.

A bennszülött hanyatt fekve mozdulatlan maradt.

Sir John azt hitte, hogy valami tagja tört, ezért térdre ereszkedett; de abban a pillanatban, midőn a nőstény oroszlán újra rá akart rohanni, a busman robbanó golyója villámként sújtotta le a bőszült fenevadat.

Ebben a pillanatban jelentek meg a csatatéren Mihail Zorn, William Emery és a bennszülöttek. Éppen jókor, mert ámbár három oroszlán már ki is múlt a bátor vadászok lövéseitől, a két sértetlen nőstény és a sebzett hím még végzetessé válhatott volna rájuk nézve.

A vontcsövű fegyverek a hidegvérű vadászok kezében most kitűnő szolgálatokat tettek. Az egyik nőstényoroszlán, melyet William Emery golyója eltalált, hörögve lerogyott.

A másik és a megsebesített hím óriási szökkenéssel menekült a sűrűbe, az ifjú tudósok feje fölött. Diadalmas hurrá harsogtatta meg a mély utat. Négy oroszlán feküdt élettelenül a csata-téren.

Most a tudósok Sir Murray úrhoz siettek. A tiszteletre méltó Sir John a barátai segítségével föltápászkodott. A bennszülött, aki a kapott lökéstől csak elkábult, szintén magához tért.

Egy óra múlva ismét lovon ült a győztes kis társaság, anélkül, hogy az elmenekült oroszlánpárt viszontlátták volna.

– Nos - mondta Mokoum -, meg van elégedve, Sir, az afrikai fogolymadarakkal?

– El vagyok ragadtatva - válaszolt Sir John a lábszárát dörzsölve, amely még mindig sajgott az oroszlánfark csapásától. - De milyen veszélyes farkuk van ezeknek a fogolymadaraknak, érdemes Mokoum!