Tycho.

Este hat órakor elhaladt a löveg a déli sarknál, nem egészen hat kilométer távolságra attól. Tehát éppen akkora volt a távolság, mint az északi sarknál, a görbe pálya pontosan ellipsis alakú volt.

E pillanatban az utasokat a napnak jóleső sugarai érték. Újra látták a nyugatról lassan kelet felé haladó csillagokat. Háromszor hurrah-vak üdvözölték a fényárasztó égi testet. A fénynyel egyidejűleg élvezték a melegnek jótékonyságát is. Az ablakok újra átlátszókká lőnek; mintegy varázskéz érintésére eltűntek a jégvirágok. A gázt takarékosságból rögtön kioltották. Csak a levegő-gyártó készüléknek kellett eddigi működését tovább folytatnia.

– Oh, minő jótékonyak ezek a meleg sugarak! — kiáltott föl Nicholl. — Mily türelmetlenül várhatják a hold lakói oly hosszú éjszaka után a nap fölkeltét.

– Úgy van, — viszonzá Ardan Mihály a finom aethert szíva — fény és meleg teszi az életet.

Ebben a pillanatban igyekezett a löveg alja a hold fölületétől kissé eltávolodni, úgy hogy meglehetősen hosszúkás ellipsist írt le. Ebből a távolságból Barbicane és társai a földet, ha teljes világításban van, megláthatták volna. De most a nap sugarai egészen elárasztották, teljességgel nem vala látható. Egy másik színjáték vonta magára figyelmüket, a hold délvidéke, melyet a távcső segélyével fél lieu távolságban láthattak. Nem hagyták el többé az ablakokat s mindent a legapróbb részletekig följegyeztek, a mit azon a sajátságos kontinensen láttak.

Dörfel és Leibnitz két elkülönített hegycsoportozat a déli sark közelében. Az első csoportozat a déli sarktól a 88° szélességig terjed, a félgömb keleti része felé ; a másik a keleti határon van, a 65°-tól a sarkig terjed.

Szeszélyesen jelzett gerinczén vakító sávok látszottak, a mint Sechi atya meghatározta. Barbicane még nagyobb bizonyossággal fölismerte természetüket, mint a híres olasz csillagász.

– Az ott hó! — kiáltott föl.

– Hó? — ismétlő Nicholl.

– Ügy van, Nicholl, hó, melynek fölülete egészen be van vonva jéggel. Látja, mint töri meg a fénysugarakat. Megfagyott lávának nem volna ily erős fénytörése. Van tehát víz és van levegő a holdban. Ha még oly kevés van is, de a tény meg nem dönthető.

Nem, bizonyára nem! És ha Barbicane valaha ismét visszakerül a földre, jegyzetei a hold ismeretére vonatkozó megfigyeléseket erről biztosítják.

Ez a Dörfel és Leibnitz nem nagy kiterjedésű síkságok közepén emelkednek; circusok és bástya-gyűrűk beláthatatlan sora alkotja. Ez a két hegyláncz az egyedüliek, melyek a circusok régióiban vannak. Aránylag, kevés egyenetlenségben mered föl itt-ott egy-egy csúcs, ezek közül a legmagasabb 7603 méter magas.

Ámde a löveg mindezeknek csak összképét nyújtotta és a talajnak egyes pontjai az erősen megvilágított vakító tányéron eltűntek. Az utasok szemébe ismét a hold-tájékok tűntek föl őskori mivoltukban, nyers színűek, árnyalat- s az árnyak fokozata nélkül, rikítóan fehér és fekete, minthogy az elszórt fény nem vala meg. És még így is lekötötte figyelmeket ez a sajátságos kopár világ. Sem vegetácziónak, sem városoknak a nyomaira sehol sem akadtak; csak láva-romok maradványai gyanánt rétegeket, kihányt tömegeket láttak, melyek oly simák voltak, mint a tükör, vakító fénynyel kápráztatva a szemet.

Életnek nyoma sincs sehol, minden kihalt, a hegyek csúcsáról zajtalan alá folyó lavinák a mélységbe zuhannak. Mozognak ugyan, de zajt nem ütnek.

Barbicane ismételt megfigyelések alapján megállapította, hogy a hold szélén levő talajemelkedések, habár egyéb erők hatásának is ki vannak téve, mint a hold közepén levő vidékek, egyenlő alakulási formákat tüntetnek fel. Mindazonáltal elgon-

(lolhatja az ember, hogy alkatuk nem hasonló. A középpontban csakugyan meg volt a hold terjedékeny sebforradása, mely a hold és föld két ellentétes vonzó-erejének hatása alatt állott, ezek pedig ellentétes irányban, a meghosszabbított sugár irányában működtek. Ellenben a hold tányérának peremén a hold vonzó erejének iránya úgy szólván függőleges vala a hold vonzó erejéhez képest. Úgy tetszik tehát, hogy e kétféle hatás alatt álló talajemelkedéseknek különböző formákat kellett felölteniök.

No de nem állt így a dolog. A holdban magában megvolt alap-jellemvonásának és képződésének a princzipiuma. Semmit sem köszönt idegen erőknek. Ez igazolta Aragonak eme különös mondását: A hold hegységeinek alakulására semminémű idegen erőnek nem volt befolyása.

Bármiként legyen is ez, mostani alakjában a halál birodalma volt az, a nélkül, hogy elmondhatná az ember : egykor élet vala itt.

Mégis Ardan Mihály azt hitte, hogy egy rakás romot pillant meg, melyet Barbicane figyelmébe ajánlott. Körülbelül a 80° szélesség és 30° hosszúság alatt vala. Ez a meglehetős rendben heverő kőrakás csakugyan olyan volt, mintha holmi rengeteg erősítmény maradványa volna, egy hosszú földmélyedés hosszában, a mely hajdanában valamely folyónak a medre lehetett. Nem messze innen emelkedett 5650 méter magasságban a Short gyűrűhegy, mely az ázsiai Kaukázushoz hasonlít., Ardan Mihály szokott hevességével erősítgette, hogy az erődítési munkálat bebizonyított tény. Az alatt észrevette egy hajdani városnak leomlott sánczait is ; amott pedig valamely csarnoknak épen maradt ívét ; tovább pedig két-három oszlopot talapzataikon; még távolabb egész sorát a boltívelmek, melyek a vízvezeték támogatására valának hivatva; sőt egy óriás hídnak a czölöpeit is meglátta. S mindezt az ő ábrándos látcsövén keresztül olyan hatalmas képzelő erővel figyelte meg, hogy észleleteiben megbízni teljességgel nem lehetett. És mégis ki adhatott volna arról számot, ki merte volna állítani, hogy ez a szeretetreméltó czimbora valósággal nem látta azt, miről társainak fogalma sem volt.

Sokkal drágább volt minden pillanat, hogysem valami hiábavaló vitatkozásra szentelhették volna. A valódi vagy csak elképzelt holdbéli város már rég eltűnt a nagy távolságban. A lövegnek a hold tányérától való távolsága növekedni kezdett, az egyes részletek tehát zavarosan egybeolvadtak. Csak az emelkedések, circusok, kráterek, síkságok valának fölismerhetők annyira, hogy határvonalaikat láthatták.

Ebben a pillanatban tűnt föl a hold hegység-rajzának legszebb circusa, a legcsodálatosabb is egyúttal a hold szárazföldi részén. Newton volt ez, Barbicane könnyen ráismert a holdtérkép segítségével.

Newton éppen 77° szélesség és 16° keleti hosszúság alatt fekszik. Gyűrű-alakú krátert képez, bástyái 7264 méter magasak és megmászhatatlanok.

Barbicane megjegyzé társai előtt, hogy ennek a hegynek a krátere jóval mélyebb, mint a körülötte elterjedő lapály. Nem is lehetett ez iszonyú üreget megmérni, oly sötét örvény vala, hogy a nap sugarai fenekére soha sem hatoltak. Humbold szavai szerint absolut sötétség uralkodik abban, sem a napnak, sem a földnek a sugarai nem mérsékelik ezt a sötétséget. A mythologia bizonyára a pokol bejáratának tartaná.

– Newton, — mondá Barbicane, — tökéletes példányképe a gyűrűhegyeknek, minőknek a földön nyomára sem akadnak. Bizonyságai annak, hogy a holdnak alakulása a kihűlés alkalmával valamely erőszakos oknak tulajdonítandó ; mert míg bizonyos tűz a talajt nagy magasságba fölemelte, addig a talaj másutt alá húzódott és alább sülyedt, mint a hold fölükte.

– Nem vetek ellene semmit! — viszonzá Ardan Mihály.

Nehány pillanat múlva, hogy a Newtont elhagyták, a löveg éppen a Morét gyűrűhegyhez ért. Meglehetős távolságban haladt el a Blancanus ormai fölött és nyolcz ó%a tájban a Clavius-circus fölé jutott.

Ez a circus, mely egyike a legkülönösebbeknek a hold fölülőt én, 58° szélesség és 15° keleti hosszúság alatt fekszik. Magasságát 7091 méterre becsülik. Az utasok, kik 400 kilométer tá volságra voltak, mely a távcső által négyre csökkent, megbámulhatták ezt a borzasztó krátert.

– A föld vulkánjai, — mondá Barbicane, — csak vakondoktúrásóк ezekhez képest. Ha az Aetna és Vezúv régi krátereit megmérjük, melyek első kitörésük alkalmával képződtek, alig 6000 méter szélesek. A Francziaországban levő Cantal-circus 10 kilométer, Ceylon szigetének a circusa 70 kilométer s ezt tartják a földön a legnagyobbnak. Mik ezek a méretek a Claviuséhoz képest, mely fölött ebben a pillanatban lebegünk?

– Milyen széles? — kérdé Nicholl.

– Kétszázhuszonkét kilométer, — feleié Barbicane. — Ez a circus kétségen kívül legnagyobb a holdon ; ámde egy néhány más 200, 150, 100 kilométer!

– Oh, barátaim, — kiáltott föl Ardan Mihály, — képzeljék el, minő lehetett ez a békés természetű égi test, midőn mennykővel és villámmal terhes kráterei egyszerre hányták ki a lávát, kőesőt, füstfelleget és tűzsugarakat! . . . Minő csodálatos színjáték lehetett akkor s minő pusztulás most! A hold most csak sovány váza egy tűzijáték-műnek, melynek petárdái, röppentyűi, napjai pompás ragyogásaik után csak hüvelyeiknekszomorú romjait hagyták hátra. Ki tudná okát, alapját, jogosultságát fejtegetni ennek az erőszakos átváltozásnak?

Barbicane nem hallgatott Ardan Mihályra. A Clavius bástyáit nézte, melyek több lieu-nyi vastag hegyekből állottak. A rémítő üreg aljában száz kisebb kihamvadt kráter látszott, melyek a talajt úgy átlyukgatták, mintha habmerő kanál lenne, fölöttük pedig urálkodóan kiemelkedett egy 5000 méter magas hegycsúcs.

A síkság köröskörül sivár volt. Nem képzelhető kopárabb valami, mint ezek a talajemelkedések, szomorúabb, mint ezek a hegy-romok s ha az ember használhatja ezt a kifejezést, ezek a hegytörmelékek, romok, melyek a talajt ellepték. Úgy tűnt föl, mintha a holdnak ez a része romokban heverne és föl volna borzalva.

A löveg mind tovább haladt és a chaos maradt a régi. A

circusok, a beomlott hegyek szakadatlanul sorakoztak egymás mellé. Sem síkság, sem tenger. Végnélkül való Svájez és Norvégia. Végül ennek a szirtes vidéknek tetőpontjához jutottak, a hold tányérának legpompásabb hegyéhez, a vakító Tychohoz, mely az utókor előtt a híres-nevezetes dán csillagásznak a nevét őrzi meg.

Ha az ember a felhőtlen égen a teli holdat nézi, megláthatja a déli félgömbnek ragyogó pontját. Oly konczentrált fénye van, hogy a föld lakói a 100,000 lieu távolságból is szabad szemmel láthatják. Képzeljük csak el, minőnek láthatták ezt az utasok 150 lieu távolságból! A tiszta aetheren át oly vakító volt szikrázó fénye, hogy Barbicanenak és társainak füsttel kellett a távcső lencséjét elhomályosítaniok, hogy fényét kiállhassák. Nézték némán, a csodálkozásnak csak tördelt hangjait hallatva. Minden érzékük, az összes benyomás, melyet az rájuk gyakorolt : megfigyelésükbe pontosult össze.

Tycho a fénytsugárzó hegyek rendszerébe tartozik, mint Aristarch és Kopernikus. Ámde mindnyájuk közül a legtökéletesebb, a legjobban kifejlődött, bizonyságot tesz arról a rettenetes vulkanikus hatásról, mely a hold alakulásakor működött.

Tycho 48° déli szélesség és 12° keleti hosszúság alatt fekszik. Közepében egy kráter van, mely 87 kilométer széles. Kissé elliptikus alakja van, olyan bástyák veszik körül, melyek keletre és nyugatra 5000 méter magasságra nyúlnak föl. Egész rakás Montblanc sorakozik egy közös czentrum köré s fejükön sugár-korona ragyog.

A páratlan hegységnek össz-csoporzatát, krátereinek belső felduzzadásait a fénykép-írás még nem tudta megörökíteni.

Holdtöltekor a Tycho csakugyan teljes fényében tündököl. Akkor nincs árnyék, a perspektíva rövidítései elenyésznek, a képek fehérek maradnak. Sajnos, mert igen érdekes volna, ha ezt a különös vidéket le lehetne fényképezni. Üregek, kráterek, circusok egy rakáson szirtekkel váltakozva, úgy hogy a szemlélő beleszédül; továbbá hepehupás talajon beláthatatlan hálója a vulkánoknak.

Az utasok nem valának olyan messze a Tycho gyűrűalakú csúcsaitól s így a legapróbb részletekig megfigyelhették. A felhányt föld-töltés fölött, mely a Tycho körbástyáját képezi, a külső és belső lejtőn fokozatosan emelkedtek föl a hegyek, mint óriási terraszok. Úgy tetszék, hogy nyugat felé 3—400 lábnyival magasabbak, mint kelet felé. A földön levő semmi erődítmény nem fogható ezekhez. Ha e körlakú üregben egy várost építettek volna, nem férhetett volna egyáltalában senki hozzá.

Hozzáférhetetlen és csodálatosan széles kiterjedésű ezeken a festői kiszögelléseken ; valóban a természet nem hagyta üresen ennek a kráternek az üregét. Sajátos hegyrajza, hegyrendszere volt, mely belőle külön világot alkotott. Az utasok tisztán megkülönböztettek kúp-alakú csúcsokat, halmokat a közepén, a talajnak bámulatos változatosságát, melyek a természettől fogva alkalmasak valának arra, hogy a holdlakók építészetének remekművei épüljenek ott. Amott volt a helye egy templomnak, itt egy piacznak, távolabb alapvető munkái egy palotának s mindenik fensíkon egy-egy fellegvárnak.

És mindezek fölött uralkodóan emelkedett ki egy 1500 láb magas középponti hegy. Oly nagy terület ez, hogy az ős Róma tízszer elférne rajta.

– Oh, — kiáltott föl Ardan Mihály, telve lelkesedéssel, — minő nagyszerű várost lehetne e hegygyűrűben építeni! Minő csendes, békés menedékhely volna az, távol minden emberi nyomorúságtól! Mily békességben élhetnének itt mindazok az embergyűlölők, kik a társas élettől irtóznak.

– Mind! . . . no, arra mégis csak kevés volna a hely, — jegyzé meg Barbicane.