A NAGY SARKI ÁRAMLATBAN

Nemsokára mind számosabb madárcsapatok, viharmadarak, sarki sirályok, pallérmadarak - e kietlen vidék lakói - jelezték Grönland közelségét; a Forward, a szél alatt, hosszú füstfátylat vonva maga után, gyorsan haladt észak felé.

Április 17-én délelőtt tizenegy óra tájt a révkalauz jelezte, hogy az első jég*blink*¹ feltűnt a láthatáron. Észak-északnyugati irányban, több mint húsz mérföld távolságban tündöklött. Ez a vakító fehér szalag a meglehetősen vastag felhőzet ellenére élénken megvilágította a légkörnek a láthatár közelében levő részét. A tapasztalt tengerészszem nem csalódhatott; fehérségéről felismerték: ez a blink csakis egy, a láthatártól mintegy harminc mérföldre fekvő, igen nagy kiterjedésű jégmezőről származhatott, sugártörés fényjátékaként.

Estefelé kedvező déli szél kerekedett. Shandon jócskán bontathatott vitorlát, és - pusztán takarékosságból - parancsot adott a kazánok kioltására. A Forward csúcs-, orr- és előtörzsvitorlája alatt a Farewell-fok felé tartott.

Április 18-án három órakor nem nagyon vastag, de színpompás, úszó jégtáblák fehér szalagját vették észre, mely élesen elütött a jég és a víz vonalától. Nyilvánvalóan Grönland partjairól úszott idáig, ez sokkal valószínűbb, mintsem hogy a Davis-szorosból, mert a jégtáblák inkább a Baffin-tenger nyugati partján maradnak. Egy óra múlva egyesével sodródó jégtáblák közepette vitorlázott a Forward. A jégtáblák, azok is, amelyek egybefagytak, s így tömör egészet alkottak, engedelmesen követték a hullámjárást.

Másnap hajnalban az őrt álló matróz hajót jelzett. A Valkirien nevű dán korvett volt, az Új-Föld partjai felé igyekezett, s elhaladt a Forward mellett. Már érezhetővé vált a tengerszoros áramlata, és Shandonnak több vitorlát kellett bontania, hogy ellene haladhasson.

Most a parancsnok, a doktor, James Wall és Johnson együtt voltak a hátsó fedélzeten; az áramlat irányát s erejét vizsgálták. A doktor megkérdezte, vajon igaznak bizonyult-e, hogy ez az áramlat egyenletesen zúdul a Baffin-tengerbe.

– Kétségtelenül - felelte Shandon -, és a vitorlás hajók csak nagy üggyel-bajjal bírnak megküzdeni vele.

– Annál inkább - tette hozzá James Wall -, mert Amerika keleti partjain éppúgy találkozni vele, mint Grönland nyugati partjain.

– Nos hát akkor különösen igaza van azoknak, akik északnyugaton keresik az átjárót - vágott közbe a doktor. - Ez az áramlat mintegy ötmérföldes óránkénti sebességgel halad, s bajosan lehet feltételezni, hogy egy tengeröböl mélyén ered.

– Ez az okoskodás annál is inkább helytálló, doktor - folytatta Shandon -, mert ha ez az áramlat északról dél felé halad, a Bering-szorosban viszont ellenkező az áramlás, vagyis délről északnak tart, akkor ez csak amannak az eredete lehet.

– Mindezeket figyelembe véve, uraim - mondta a doktor -, el kell fogadnunk azt a tételt, hogy Amerika teljesen külön áll a sarkvidéktől, és hogy a Csendes-óceán vize, Amerika partjait megkerülve, az Atlanti-óceánba folyik. Egyébként az előbbi vizének magasabb szintje okolja meg, hogy miért folyik Európa tengerei felé.

– De kell lenniük olyan tényeknek, amelyek ezt a tételt megerősítik - folytatta Shandon. - Márpedig ha vannak ilyenek - tette hozzá némi iróniával -, akkor ezt ennek a mi egyetemes tudású doktorunknak ismernie kell.

– Szavamra - felelte önérzetesen, de barátságosan a doktor -, ha éppen érdekli önöket, elmondhatom, hogy voltak olyan bálnák, amelyeket a Davis-szorosban szigonyoztak meg, és később aztán valahol Turkesztán szomszédságában kerültek kézre, és az európai szigony még ott rezgett az oldalukban.

– S hacsak ezek a bálnák nem haladtak el a Horn-fok vagy a Jóreménység-fok mentén - felelte Shandon -, akkor feltétlenül meg kellett kerülniük Amerika északi partjait. Ugye, ez vitathatatlan, doktor?

– Ha azonban ezzel nem sikerült meggyőznöm önt, kedves Shandonem - mondta mosolyogva a doktor -, még más tényeket is felsorolhatnék, mint például azok a vízhordta nyárfa- és vörösfenyőfa-törzsek, valamint egyéb trópusi fafajták, amelyekkel tele a Davis-szoros. Nos, úgy tudjuk, a Golf-áramlatnak meg kellene akadályoznia, hogy ezek a fatörzsek behatolhassanak a tengerszorosba, márpedig ha ezek onnan kifelé jönnek, akkor nem juthattak be másutt, mint a Bering-szoroson át.

– Meggyőzött, doktor, s bevallom, nehéz lenne magával szemben hitetlenkedni.

– Becsületemre, uraim - kiáltott fel Johnson -, éppen kapóra jön itt valami, hogy magyarázatot adjon a vitában. Úgy látom, amott úszik a vízen egy jókora fatörzs! Ha a parancsnok megengedi, elmegyünk érte, és kihalásszuk, felhúzzuk a fedélzetre, és megkérdezzük tőle, hogy hova valósi.

– Ez az! - helyeselt a doktor. - Előbb a szabály, aztán a példa.

Shandon kiadta a szükséges parancsokat; a kétárbocos orrát a jelzett úszó fatörzs felé fordították, s a legénység némi bajlódással felhúzta a tuskót a fedélzetre.

Belsejéig féreg rágta mahagónitörzs volt, nem is maradhatott volna a víz felszínén, ha a férgek keresztül-kasul nem rágják.

– Na, kinek volt igaza? - kiáltott fel lelkesen a doktor. - Mert miután az Atlanti-óceán áramlatai nem vihették be a Davis-szorosba, s mivel Észak-Amerika folyói sem sodorhatták be a sarki medencébe, tudván azt, hogy ez a fa az Egyenlítő táján tenyészik, nyilvánvaló, hogy egyenest a Bering-szorosból érkezik. És nézzék, uraim, ezeket a tengeri férgeket, amelyek megrágták. Ezek is a forró égöv alatt élnek!

– Kétségtelen - erősítgette Wall is -, hogy mindez meghazudtolja azokat, akik azt a híres átjárót lekicsinyelték.

– Sőt ez teljesen elhallgattatja őket! - felelt a doktor. - Nézzék, én elmondom önöknek ennek a mahagónitörzsnek az útirányát: a Panama- vagy Guatemala-földszoros valamelyik folyója vitte a Csendes-óceánba. Onnan az áramlat sodorta az amerikai partok mentén egészen a Bering-szorosig, s így kénytelen-kelletlen be kellett jutnia a sarki tengerekbe. Ez a fatörzs nem annyira ócska, sem pedig annyira mállatag, hogy ne lehessen róla megállapítani: nemrég indult útnak. Szerencsésen átkelt a Baffin-tengerig vezető tengerszorosok hosszú sorozatának akadályain, ott a gyors északi áramlatba került, legnagyobb örömére Clawbonny doktornak, aki íme, engedélyt kér a parancsnoktól, hogy e fatörzs egy szilánkját emlékül megőrizhesse.

– Ám tegye - mosolygott Shandon -, de engedje meg, hogy ezek után én oktassam ki önt: ön nem az egyetlen professzor, aki ilyen faroncsra tett szert. Disko dán sziget kormányzójának például...

– A grönlandi partokon - folytatta Shandon mondatát a doktor - van egy mahagóni asztala, amely hasonló körülmények közt kihalászott fatörzsből készült. Tudom, kedves egy Shandonem, tudom. Nos, én nem irigylem tőle azt az asztalt, mert ebből az én fatörzsemből akár egy egész hálószobabútor kitelne. Kár, hogy nincs hely a fülkémben.

A szerdáról csütörtökre virradó éjjel vad erővel fújt a szél. Ilyen „drift wood”² mind gyakrabban mutatkozott. A part megközelítése veszélyesnek látszott ebben az időszakban, mikor oly gyakoriak a jéghegyek. Így hát a parancsnok csökkentette a vitorlafelületet, és a Forward most csupán előtörzs- és tarcsvitorlái alatt futott.

A hőmérő higanyoszlopa a fagypont alá szállt. Shandon hát kiosztotta a legénységnek a megfelelő téli ruhaneműt: gyapjúnadrágot s -kabátot, flanellinget és olyan gyapjú lábszárharisnyát, amilyet a norvég parasztok viselnek. Mindenki kapott egy-egy pár tökéletesen vízhatlan tengeri csizmát is.

Ami Kapitányt illeti, ő beérte természetadta bundájával; ő nemigen látszott érzékenynek az időjárás változásai iránt; minden bizonnyal már több ilyen megpróbáltatásban volt része. De egyébként is: egy dánnak nincs joga kényeskedni. Mostanában nemigen látták a kutyát, majdnem mindig elbújt valahová, a hajó legsötétebb részében.

Estefelé a felszakadt ködfátylon át 37° 2’ 7” alatt láthatóvá vált Grönland partja. A doktor távcsövével egy percre megláthatott egy sor hófödte hegycsúcsot. Ám a köd oly gyorsan takarta el ezt a látomást, mintha a színházban, a darab legérdekfeszítőbb jeleneténél hirtelen legördült volna a függöny.

Április 20-án reggel egy százötven láb magas jégheggyel találta szemben magát a Forward. Ősidők előtt vetődhetett ide ez a jéghegy, az évenkénti olvadás se ártott neki, s megkímélte furcsa alakzatát. Snow is látta volt ezt a jéghegyet, James Ross 1829-ben pontosan le is rajzolta, és 1851-ben Bellot francia hadnagy a Prince Albert fedélzetéről egészen közelről megfigyelte. Persze a mi doktorunk is meg akarta örökíteni ezt a híres jéghegyet és jól sikerült vázlatot készített róla.

Nincs semmi meglepő abban, hogy ekkora jéghegyek partra vetődnek, s elmozdíthatatlanul odafagynak a talajhoz; jó néhány lábnyira kiállnak a vízből, s vagy kétannyi részük van a víz alatt, vagyis mintegy nyolcvanölnyi mélységben feküsznek.

Végre, hófelleg- s ködlepte égbolt alatt megpillantották a Farewell-fokot. A hőmérséklet mindössze -11° Celsius volt. A Forward az előre kitűzött napon érkezett hát ide; ha a kapitánynak kedve tartja, hogy ebben a kutyának való időben átvegye a helyét a hajón, nem panaszkodhatott, hogy elkéstek.

– Hát ide süssenek, uraim - mondta a doktor -, ez az a híres és igen találóan elnevezett fok.³ Sokan haladtak el előtte, éppúgy, mint mi, és sose látták viszont többé! Vajon mi is örök búcsút mondhatunk európai barátainknak? Ti is áthaladtatok itt, jó Forbisher, Knight, Barlow, Vaugham, Scroggs, Barent, Hudson, Blosseville, Franklin, Crozier, Bellot, hogy soha többé vissza ne térjetek otthonotokba. Ez a fok a ti számotokra bizony a búcsú foka volt!

Grönland szigetét Izlandból elindult hajósok fedezték fel, úgy 970 körül. Slassian Cabot 1498-ban egészen az 56. szélességi fokig jutott előre; Gaspard és Michel Contréal 1500-tól 1502-ig a 60°-ig, és Martin Forbisher 1576-ban érte el azt a tengeröblöt, amelyet aztán róla neveztek el.

Jean Davisé az a dicsőség, hogy 1585-ben felfedezte a később róla elnevezett tengerszorost, s két évvel később, egy harmadik utazás alkalmával ez a vakmerő hajós, ez a nagy bálnavadász elérte a 73. szélességi fokot, s így huszonhét foknyira megközelítette a sarkot.

Barents 1596-ban, Weymuth 1602-ben, James Hall 1605-ben és 1607-ben, James Pool és Hudson - akinek nevét viseli az a hatalmas tengeröböl, amely olyan mélyen benyúlik Amerika földjébe -, ezek valamennyien többé-kevésbé mélyen benyomultak a tengerszorosba, hogy felkutassák azt az északnyugati átjárót, amelynek felfedezése jelentősen megrövidítené az Ó- és Újvilág közti közlekedést.

Baffin 1616-ban a róla elnevezett tengerben ráakadt a Lancaster-tengerszorosra; őt követte 1619-ben James Munk és 1719-ben Knight, Barlow, Vaugham és Scroggs, akiknek azonban nyomuk veszett.

1776-ban Pickersgrill hadnagy, akit a Bering-szoroson áthatolni próbáló Cook kapitány elébe küldtek, a 68°-ig nyomult előre, s a következő évben Young ugyanazzal a célkitűzéssel eljutott az Asszony-szigetekig.

Ezután következik James Ross; ő 1818-ban hajózta körül a Baffin-tengert, és helyesbítette elődeinek vízrajzi tévedéseit.

Végre, 1819 és 1820-ban a hírneves Parry indult neki a Lancaster-tengerszorosnak; számtalan nehézség leküzdése után eljut a Melville-szigetig, és elnyeri azt az ötezer font sterlingre rugó pályadíjat, amelyet a parlament azoknak az angol matrózoknak tűzött ki, akik az északi szélesség 77. fokánál magasabban keresztezik a 70. délkört.

1826-ban Beechey érinti a Chamisso-szigetet, James Ross 1829-től 1833-ig telel a Prince Regent-tengerszorosban, és más fontos tudományos munkáján kívül felfedezi a sarki delejességet.

Ezalatt Franklin szárazföldi úton kutatja fel Amerika északi partjait, a Mackenzie-folyótól a Turnagain-földnyelvig; az ő nyomdokán indult 1823-tól 1835-ig tartó felfedező útjára Back kapitány, s az ő kutatásait egészítette ki aztán 1839-ben Dease, Simpson és dr. Rae.

Végül, az Északnyugati átjáró felfedezését áhítozó sir John Franklin 1845-ben két hajójával, az *Erebus*szal és a *Terror*ral elhagyta Angliát, behatolt a Baffin-tengerbe, s azóta, hogy túljutott a Disko-szigeten, többé nincs hír expedíciójáról.

Ennek az expedíciónak eltűnése után még elszántabbak s számosabbak lettek a kutatóutak, melyek végül is az Északi átjáró felfedezésére, és ennek az annyira szétdarabolt sarkvidéki szárazföldnek megismerésére vezettek. Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok legrettenthetetlenebb tengerészei vágtak neki e borzasztó tájaknak, és az ő küszködésüknek köszönhető, hogy ennek a vidéknek oly egyenetlen, annyi vesződséggel készült térképe végre helyet kaphatott a londoni Királyi Földrajztudományi Társaság levéltárában.

Ezeknek a földtájaknak különös története vonult el most ilyenformán a doktor képzeletében, míg a korlátra támaszkodva tekintetével követte a hajószántotta barázdát. Ezeknek a bátor szívű hajósoknak neve ott tolongott emlékezetében, és a jégboltozatok alatt látni vélte sápadt fantomjait azoknak, akik nem térnek vissza többé.