AZ UTOLSÓ TÖLTÉSNYI LŐPOR

Johnson a végképp kimerült kutyáknak is kénytelen volt helyet adni a jégkunyhóban. Ha bőséges volt a havazás, a hó betemette a kutyákat, s ezt a hó kuckót az állatok testének melege fűtötte. De most, a szabadban, ebben a negyvenfokos, száraz hidegben, a szegény párák hamarosan megfagytak volna.

Johnson értett az eszkimó kutyákhoz, s megpróbálta őket azzal a feketés fókahússal etetni, amelyet ő és társai nem voltak képesek lenyelni. Nagy meglepetésére a szánvonó kutyák valóságos lakomaként üdvözölték ezt a húst. Az öreg tengerész örvendezve közölte a doktorral furcsa tapasztalatát.

Ez egyáltalán nem lepte meg a doktort, sőt azt is tudta, hogy Észak-Amerikában a lovak fő eledele a hal; márpedig ami jó a növényevő lónak, azzal a mindent evő kutya még sokkal inkább beérheti.

Mielőtt nyugovóra tértek - ámbár az alvás parancsoló szükségesség volt ezeknek az embereknek, akik tizenöt mérföldet tettek meg vánszorogva a jégmezőn -, a doktor szépítgetés nélkül ismertetni akarta társai előtt jelenlegi súlyos helyzetüket.

– Még csak a 82. délkörnél vagyunk - mondta -, s máris az a veszély fenyeget, hogy élelem nélkül maradunk!

– Ez is egy ok arra, hogy egy percet se vesztegessünk! - felelt Hatteras. - Menni kell! Előre! Az erősebbek majd viszik a gyengébbeket.

– De találunk-e hajót azon a jelzett helyen? - kétkedett Bell, akit, bármennyire igyekezett erőt venni magán, az út fáradalmai rendkívüli módon megviseltek.

– Miért kételkednénk ebben? - felelte Johnson. - Az amerikai a saját életével felel a mi életünkért.

A nagyobb bizonyosság kedvéért a doktor még egyszer ki akarta kérdezni Altamontot. Az amerikai már elég könnyen tudott beszélni, bár hangja még gyenge volt. Most minden előbb szolgáltatott adatát megerősítette. Megismételte, hogy a gránitsziklákon megfeneklett hajó nem mozdult onnan, s hogy a 120° 15’ nyugati hosszúság és 83° 35’ északi szélesség alatt fekszik.

– Nem kételkedhetünk állításában - mondta hát a doktor. - Nem az a nehéz, hogy megtaláljuk a Porpoise-t, hanem az, hogy eljussunk hozzá.

– Mennyi élelmünk maradt még? - kérdezte Hatteras.

– Legfeljebb három napra való - felelte a doktor.

– Nos hát akkor három nap alatt kell odaérnünk! - szólt erélyesen a kapitány.

– Úgy bizony - folytatta a doktor -, s ha ez sikerül, akkor nem panaszkodhatunk, mert akkor különösen jó idő kedvezett nekünk. A havazás tizenöt nap haladékot adott, és a jéggé fagyott havon könnyen csúszott a szán. Ó, miért is nincs rajta vagy kétszáz fontnyi élelem! Derék kutyáink könnyen megbirkóztak volna ezzel a teherrel is. De elvégre, ha nincs, hát nem tehetünk róla.

– Egy kis szerencsével és ügyességgel nem lehetne vajon hasznát venni a megmaradt néhány töltésnyi lőpornak? - kérdezte Johnson. - Ha kézre keríthetnénk egy medvét, akkor utunk végéig el volnánk látva élelemmel.

– Ez kétségtelen - felelte a doktor -, de a medve félénk állat, s ritka is errefelé. Meg aztán, ha csak arra gondol is az ember, hogy mi függ attól a lövéstől, máris káprázik a szeme, s reszket a keze.

– Pedig ön jól bánik a puskával - mondta Bell.

– Jól ám, amikor nem az én ügyességemtől függ négy ember ebédje; de azért, ha alkalom adódik, megteszem, ami tőlem telik. Egyelőre, barátaim, érjük be ezzel a pemmicanmorzsákból álló vacsorával, próbáljunk aludni, s holnap majd folytatjuk utunkat.

Néhány perccel később minden okoskodást legyőzött a halálos fáradtság, s valamennyien mély álomba merültek.

Szombaton korán reggel Johnson felkeltette társait. A kutyákat a szán elé fogták, s folytatták az utat észak felé.

Gyönyörű égbolt borult föléjük, a levegő csodálatosan tiszta volt, a hideg csikorgó. Mikor a nap megjelent a látóhatáron, hosszúkás ellipszisnek látszott: a sugártörés következtében vízszintes átmérője kétakkora volt, mint függőleges átmérője; tiszta, de hideg fénynyalábot vetett a végtelen jégmezőre. Örültek a napnak, ha meleget nem is adott, de legalább világított.

A doktor, a hideggel és a magányossággal dacolva, puskájával a kezében két-három mérföldre eltávolodott társaitól. Mielőtt eltávozott tőlük, számba vette, mennyi a lőszere. Még négy lövésre való lőpora s mindössze három golyója volt. Ez bizony kevés, ha meggondoljuk, hogy az olyan erős és szívós állatot, mint a jegesmedve, gyakran csak tíz-tizenkét golyó teríti le.

Így hát a derék doktor nem is nagyon akarta, hogy ilyen borzasztó vadállattal találkozzék. Néhány nyúllal, két-három rókával is beérte volna, mert az is bőven elég lenne élelmiszer-állományuk kiegészítésére.

De ezen a napon, ha észre is vett egy-egy állatot, nem tudta puskavégre kapni, s mikor végre egyet sikerült megközelítenie, ismét csak megtévesztette a sugártörés, így aztán egy töltésnyi lőport meg egy golyót elpocsékolt ezen a napon.

Társait megremegtette a reménység, amikor puskája dörrenését meghallották, aztán azt kellett látniuk, hogy lehajtott fővel bandukol visszafelé a doktor. Nem szóltak neki semmit. Este éppúgy ledőltek, mint eddig, de előbb félretették a két következő napra szükséges negyed adag élelmet.

Másnap mind kínosabbá vált az út. Már nem meneteltek, csak éppen hogy vonszolták magukat. A kutyák már a fóka beleit is felzabálták, s éhségükben a hám szíjazatát rágcsálták.

Néhány róka osont tova, távol a szántól, a doktor üldözőbe is vette őket, s ismét elpazarolt egy golyót. Most már aztán nem merte kockáztatni utolsó golyóját meg az utolsó előtti lövésre való lőporát.

Este korábban pihentek meg; már alig álltak a lábukon, s bár pompás északi fény világította be az utat, kénytelenek voltak vesztegelni. Szomorú volt ez a vasárnap esti utolsó étkezés, a jeges sátor alatt. Ha csak az Isten nem segít a szerencsétleneken, elvesztek.

Hatteras nem beszélt, Bell már nem is gondolkozott, Johnson szótlanul tűnődött, de a doktor még mindig nem vesztette el minden reményét.

Johnsonnak az az ötlete támadt, hogy éjszakára néhány veremcsapdát ásson. De csalétek híján nem sok sikert remélt a találmányától, s igaza is volt, mert reggel, amikor megvizsgálta a csapdákat, látott ugyan rókanyomokat körülöttük, de egyetlen róka se esett kelepcébe.

Nagyon csalódottan jött hát visszafelé, amikor egy óriási jegesmedvét pillantott meg, alig ötvenölnyire, amint a szán felől jövő párát szimatolta. Az öreg tengerész arra gondolt, hogy ezt az állatot a gondviselés küldte útjába. Anélkül, hogy felébresztette volna társait, megragadta a doktor fegyverét, s odalopózott a medve közelébe.

Mikor lőtávolságra ért, arcához emelte a fegyvert, de amint meg akarta húzni a ravaszt, úgy érezte, hogy reszket a karja. Ormótlan prémkesztyűje is zavarta. Gyorsan lehúzta a kesztyűt, s máris biztosabban fogta a puskát.

De egyszerre fájdalmasan feljajdult. Ujja odafagyott a tűzként égető, jeges puskacsőhöz, a leejtett fegyver az ütődéstől elsült, s az utolsó golyó a levegőbe röpült.

A fegyverdörrenésre a doktor odaszaladt, és mindent megértett. Látta a nyugodtan tovacammogó mackót. Johnson annyira kétségbeesett, hogy nem is gondolt fájó kezére.

– Hát mi vagyok én? Valóságos anyámasszony katonája! - kiáltott fel. - Gyerkőc, aki nem bírja elviselni a fájdalmat! Én! Johnson! Az én koromban!

– Ugyan, jöjjön be már, Johnson - nyugtatta a doktor -, hisz mindjárt megfagy. Nézze, a keze már egészen fehér. Jöjjön! Jöjjön már!

– Nem érdemlem meg, hogy törődjék velem, Clawbonny úr! - szégyenkezett a főmatróz. - Hagyjon!

– Jöjjön hát, maga önfejű ember! Jöjjön, mert mindjárt későn lesz!

És a doktor valósággal betuszkolta a tengerészt a sátorba, s ott egy tálba nyomta a két kezét. A tálban víz volt, amelyet a kályha melegének, ha jéghidegen is, de sikerült folyékony állapotban tartania. De alighogy Johnson keze belemerült a tálba, az érintéstől a víz azon nyomban megfagyott.

– Na látja, hogy legfőbb ideje volt bejönni - zsörtölődött a doktor -, mert különben kénytelen lettem volna amputálni a kezét.

Hála a doktor gondoskodásának, egy óra múlva Johnson túl volt a veszélyen, de nem csekély fáradságába került a doktornak, míg ismételt dörzsölgetéssel sikerült megindítania az öreg tengerész ujjainak vérkeringését. A doktor lelkére kötötte, nehogy közelítsen kezével a kályhához, mert a meleg súlyos szerencsétlenséget okozhatna.

Aznap le kellett mondaniuk az ebédről. Már nem volt se pemmican, se sózott hús. De még csak egy morzsányi kétszersült sem maradt s alig fél font kávé; be kellett érniük ezzel a forró itallal, s aztán útra kelni.

– Nincs több élelmünk! - szólt oda Bell Johnsonhoz, s kimondhatatlan kétségbeesés volt a hangjában.

– Bízzunk Istenben - mondta az öreg tengerész. - Ő, a mindenható, megmenthet bennünket!

– Ó, ez a Hatteras kapitány! - folytatta Bell. - Első expedícióiról még csak visszakerült valahogy ez az őrült! De erről sose tér vissza, és mi sem látjuk többé hazánkat!

– Bátorság, Bell! Meg kell adni, hogy a kapitány vakmerő ember, de van egy másik ember a közelében, aki ugyancsak feltalálja magát, ha szorul a kapca!

– Dr. Clawbonny - mondta Bell.

– Ő bizony! - felelte Johnson.

– Mit tehet ő ilyen helyzetben? - vont vállat Bell. - Tán húsdarabokra változtathatja itt ezeket a jégtömböket? Isten tán ő, hogy csodát tegyen?

– Ki tudja! - felelte társa kételyeire a főmatróz. - Én bízom benne.

Bell megrázta a fejét, s megint csak abba a teljes némaságba merült, amikor már nem is gondolkozik az ember.

Ezen a napon alig haladtak három mérföldet. Este nem vacsoráztak. Már az a veszély is fenyegetett, hogy egymást falják fel a kutyák. Az emberek gyomrát kibírhatatlan fájdalommal mardosta az éhség.

Állatnak sehol semmi nyoma. De mire is lenne jó? Késsel nem lehet vadászni. Csak Johnsonnak rémlett úgy, mintha szél alatt egymérföldnyire mögöttük ott látná az óriási medvét, amint a boldogtalan kis csapatot követi.

– Leskelődik utánunk! - gondolta. - Biztos zsákmánynak lát bennünket!

De Johnson nem szólt erről társainak. Este megálltak, úgy, mint eddig, de most már csak kávé volt a vacsora. Szegényeknek majd kiesett a szemük, már-már befagyott az agyvelejük az éhségtől, s egy órát se bírtak aludni. Téveteg, kegyetlenül fájdalmas álmok törtek lelkükre.

Ezen a szélességi fokon, ahol a test parancsoló szükségét érzi az erőt adó ételnek, a szerencsétlenek harminchat óra óta semmit sem ettek, s így érték meg a szerda reggelt. De hajtotta őket az emberfölötti lelkierő és akarat, s mégiscsak folytatták útjukat. Hátulról tolták a szánt, mert a kutyák már nem bírták húzni.

Két óra múlva összerogytak a kimerültségtől.

Hatteras még tovább szeretett volna menni. Ő, aki mindig oly erélyes volt, most valósággal könyörgött, rimánkodott társainak, hogy szedjék össze magukat, s álljanak talpra. Hiába. Lehetetlenséget kívánt! Így hát Johnson segítségével barlangot vájt a jéghegy oldalába. Mintha csak a sírjukat ásnák.

– Ám haljak éhen - mondta Hatteras -, de megfagyni nem akarok.

Ha keservesen is, de mégis elkészült a kunyhó, s a kis csapat bemászott.

Így telt el a nap. Este, míg társai szótlanul nyúltak el vackukon, Johnson idegeivel valami hallucináció játszott: motyogva álmodozott arról az óriási medvéről.

Oly sokszor mormolta ezt a szót: „medve”, hogy a doktor felfigyelt rá, felrezzent zsibbadtságából, s megkérdezte az öreg tengerésztől, miért beszél magában medvéről, s hogy miféle medvéről van szó.

– Arról a medvéről, amely követ bennünket - felelte Johnson.

– Egy medve követ bennünket? - ismételte csodálkozva a doktor.

– Igen, két nap óta!

– Két nap óta! És ön látta?

– Láttam. Szél alatt egymérföldnyire, mögöttünk.

– És nem is szólt nekem, Johnson?

– Mi értelme lett volna?

– Hát ebben igaza van - sóhajtott a doktor. - Egyetlen golyónk sincs.

– Egy vasrudunk vagy valami vasdarabunk sincs, még csak egy szegünk sem! - felelt az öreg tengerész.

A doktor némán tűnődött, majd így szólt a főmatrózhoz:

– Biztos ön abban, hogy ez az állat követ bennünket?

– Biztos vagyok benne, Clawbonny úr. Arra számít a dög, hogy majd emberhúst ebédel! Tudja ő, hogy nem menekülhetünk előle!

– De Johnson! - a doktort megrendítette a társa hangjából kiérezhető kétségbeesés.

– Az ő tápláléka biztosítva van. Az övé! - vetette oda már szinte önkívületben a szegény öreg. - Ki lehet már éhezve az a medve, nem is tudom, miért váratjuk hát!

– Johnson! Nyugodjék meg, öregem!

– Nem, Clawbonny úr, minthogy úgyis ez lesz a sorsunk, mire való meghosszabbítani ennek az állatnak a szenvedéseit? Ő éppoly éhes, mint mi, nincs fóka, amit felfaljon! Embereket vetett útjába a Gondviselés! Nos, annál jobb neki!

Az öreg Johnson tisztára eszét vesztette. El akarta hagyni a jégkunyhót. A doktor csak nagy üggyel-bajjal bírta visszatartani, s hogy ez sikerült neki, azt nem az erőszaknak, hanem annak köszönhette, hogy a legmélyebb meggyőződés hangján így szólt hozzá:

– Én holnap megölöm azt a medvét!

– Holnap? - nézett rá bambán Johnson, mint aki rossz álomból ébred.

– Holnap!

– De hisz nincs is golyója!

– Majd csinálok.

– Ólma sincs!

– De van higanyom!

S e szavak után a doktor elővette a hőmérőt. Odabenn a kunyhóban +10°-ot mutatott a műszer. A doktor kiment, letette a hőmérőt egy jégtömbre, s nemsokára visszajött. Odakünn -47° volt a hőmérséklet.

– Most tegyük el magunkat holnapra - mondta az öreg tengerésznek -; aludjunk egyet, és várjuk meg a napfelkeltét.

Az éhség mardosó kínjai között telt el az éjszaka. Csak a doktorban meg a főmatrózban tartotta a lelket a reménység.

Másnap reggel, mikor a nap első sugarait elárasztotta a tájon, a doktor Johnsonnal együtt kiugrott vackából; kimentek a kunyhó elé, s odaszaladtak a hőmérőhöz. A hőmérő higanya tömör henger alakjában gyűlt össze a kupakban. A doktor eltörte a műszert, s óvatosan, kesztyűvel védett ujjaival egy igazi, alig kovácsolható, acélkemény fémdarabot, valóságos kis fémrudat vett ki belőle.

– Ó, Clawbonny úr - kiáltott fel a főmatróz -, hát ez csodálatos! Ön nagy ember!

– Nem vagyok én nagy ember, barátom - szerénykedett a doktor -, csak olyan ember, akinek jó az emlékezőtehetsége, s aki sokat olvasott.

– Mit akar ezzel mondani?

– Egyszerűen csak visszaemlékeztem egy tényre, amelyet Ross kapitány beszélt el egy utazásról; arról számolt be, hogyan lőtt keresztül egy hüvelyk vastagságú deszkát megfagyott higanygolyóval töltött fegyverével. De ha nekem most némi olaj áll rendelkezésemre, az csaknem ugyanezt a szolgálatot tette volna, mert Ross kapitány azt is elbeszélte, hogy ő mandulaolajból készült golyóval rálőtt egy póznára, a golyó behasította a fát, s visszapattant, de nem tört el.

– Hihetetlen!

– Pedig így van, Johnson. Úgy nézze meg ezt a fémdarabkát, hogy ez az életünket mentheti meg. Most, addig is, amíg hasznát vesszük, hagyjuk itt, a szabadban, s nézzük meg, vajon nem hagyott-e itt bennünket a medve.

Most Hatteras lépett ki a kunyhóból. A doktor megmutatta neki a higanyrudacskát, s közölte vele tervét. A kapitány megszorította a doktor kezét, és a három vadász vizsgálni kezdte a láthatárt.

Derült idő volt. Hatteras megelőzte társait, s alig hatszáz ölnyire megpillantotta a medvét. Az állat az ülepén csücsült, s e szokatlan vendégek szagát szimatolva, békén himbálta busa fejét.

– Amott van! - kiáltott fel a kapitány.

– Csend! - szólt rá a doktor.

De az irdatlan négylábú meg sem mozdult, mikor a vadászokat észrevette. Nem félt tőlük, s dühös sem volt rájuk, csak nézte őket. De mégis nagyon bajos lesz megközelíteni.

– Barátaim - hangzott Hatteras komoly szava -, itt most nem holmi üres szórakozásról van szó, hanem az életünk megmentéséről. Most hát óvatos emberek módján kell cselekednünk.

– Úgy bizony - felelte a doktor -, hiszen csak egyetlenegy golyó áll rendelkezésünkre. Nem szabad elhibázni az állatot; ha elmenekül, akkor elveszett számunkra, mert gyorsabban fut, mint a nyúl.

– Nos hát, akkor egyenest neki kell menni - felelte Johnson. - Mit számít, ha az életünket kockáztatjuk is? Hadd kockáztatom én az enyémet.

– Majd inkább én! - kiáltott fel a doktor.

– Én! - felelt egyszerűen Hatteras.

– De hiszen az önök élete az összesség javára értékesebb, mint az ilyen magamfajta vén legényé!

– Nem, Johnson - folytatta a kapitány -, csak hadd próbáljam én. Nem teszem szükségtelenül kockára az életemet, s lehetséges, hogy önöket is segítségül hívom.

– Szóval oda akar menni a medvéhez, Hatteras?

– Ha biztos lennék benne, hogy leterítem, még akkor is rámennék, doktor, ha tudnám, hogy szétzúzza a koponyámat. De lehet, hogy közeledtemre elszalad. Csupa ravaszság ez az állat. Igyekezzünk hát ravaszabbnak lenni nála.

– Mit akar csinálni?

– Tízlépésnyire megközelíteni, anélkül, hogy jelenlétemet sejtené.

– De hogyan?

– Az én módszerem kockázatos, de egyszerű. Megvan annak a fókának a bőre, amit elejtett?

– Ott van a szánon.

– Helyes! Menjünk most vissza a kunyhónkba, addig Johnson itt marad figyelőnek.

A főmatróz egy jégtorlasz mögé kúszott, ahol teljesen elrejtőzhetett a medve szeme elől.

A mackó még mindig ott üldögélt, most is himbálta a fejét, és szimatolta a szelet.