ALTAMONT ELSŐ SZAVAI

Este nyolc óra felé az égboltról néhány percre eltűntek a ködös hófellegek, a csikorgó hidegben fényesen tündököltek a csillagok.

Hatteras néhány csillag magasságának mérésére használta fel ezt az időváltozást. Szó nélkül ment ki, s vitte magával műszereit. Földrajzi fekvésüket akarta megállapítani, s bizonyságot szerezni arról, vajon nem indult-e még útnak a jégmező.

Fél óra múlva visszatért, ledőlt a barlang egyik zugában, s úgy nyúlt el ott, mélységes mozdulatlanságban, amely azonban nem az álom nyugalma volt.

Másnap ismét nagy pelyhekben, bőven hullott a hó. A doktor méltán gratulálhatott önmagának, hogy előző este végezte el a keresgélés munkáját, mert most már csakhamar dús hószőnyeg borította a jégmezőt, és a robbanás nyomát fehér szemfedő takarta el.

Ezen a napon ki se tehették a lábukat; szerencsére a kuckó lakályos volt, vagy legalábbis annak látszott e teljesen letört sarkutazók szemében. A kis kályha derekasan dolgozott, csak olykor verte vissza a füstöt a csövön át a bömbölő szélvihar. A kályha arra is jó volt, hogy forró italokat, teát, kávét ihassanak, ami oly pompás élvezet ilyen rettenetes hideg időben.

A hajótöröttek - mert valóban rászolgáltak erre a névre - olyan jóleső érzéssel heverésztek, amilyenben réges-régen nem volt részük. Nem is gondoltak hát most másra, mint a jelenre, erre a jótét melegségre, erre a futó pihenésre; kis időre feledték a jövőt, szinte dacoltak az oly közeli halállal fenyegető jövendővel.

Az amerikai hajóstiszt szenvedései is szűnni kezdtek, s lassacskán magához tért, kinyitotta a szemét, de még nem beszélt. Ajkán a skorbut nyomai látszottak, s még képtelen volt hangot adni. De hallotta s megértette, amit mondtak neki, s társai felvilágosították a helyzetről. Köszönete jeléül csak bólintott. Látta, hogy valahogyan megmentették hósírjából, s a doktor elég bölcs volt ahhoz, hogy ne adja tudtára, milyen rövid idővel késleltették halálát, mert hiszen legjobb esetben két-három hét múlva teljesen elfogy az élelmük.

Délfelé felengedett Hatteras mozdulatlansága. Odalépett a doktorhoz, Johnsonhoz és Bellhez.

– Barátaim - mondta nekik -, most majd együttesen döntjük el véglegesen, mit tehetünk még. De előbb megkérem Johnsont, mondja el nekem, milyen körülmények között játszódott le az az árulás, amely a vesztünket okozta.

– Mire jó ezt tudni? - szólt közbe a doktor. - Így történt, és kész. Nem kell rá gondolni.

– Ellenkezőleg. Én igenis gondolok rá - felelt Hatteras. - De ha Johnson elmondja, nem gondolok rá többé.

– Nos hát, akkor így történt - kezdte a főmatróz. - Én mindent megtettem, hogy ezt a gazságot megakadályozzam.

– Ebben biztos vagyok, Johnson. S még azt is hozzáteszem, hogy a főcinkosok már régen forgatták a dolgot a fejükben.

– Én is úgy vélem - mondta a doktor.

– Ez az én véleményem is - folytatta Johnson -, mert csaknem nyomban az ön távozása után, kapitány, vagyis már másnap, Shandon, ez a Shandon, aki nagyon dühös volt önre, a többi cimborája támogatásával magához ragadta a hajó parancsnokságát. Én ellene akartam szegülni, de hiába. Ettől fogva mindenki csaknem azt csinálta, amit éppen kedve tartott. Shandon szabadjára hagyta őket. Meg akarta mutatni a legénységnek, hogy elmúlt a robotolás és nélkülözés ideje. Így hát minden takarékoskodásnak vége volt, nagy tüzet raktak a kályhában, magát a hajót fűtötték fel. Az élelem és az italok is szabadon álltak a legénység rendelkezésére, és elképzelheti, hogy ezek a fickók, akik oly régóta nem jutottak szeszes italhoz, mit vittek véghez! Így ment ez január 7-től 15-ig.

– Szóval Shandon volt az, aki lázadásra bujtogatta a legénységet - hangzott Hatteras komor szava.

– Ő volt, kapitány.

– Őróla ne essék szó soha többé. Folytassa, Johnson.

– Január 24-én vagy 25-én került szóba az a terv, hogy el kell hagyni a hajót. Úgy határoztak, hogy elérik a Baffin-tenger nyugati partját, onnan majd aztán bárkával lehet bálnavadászhajók után nézni, vagy még talán a keleti part grönlandi településeit is el lehet érni. Busásan el voltak látva élelemmel, a hazatérés puszta reménységétől a betegek is lábra kaptak. Nekikezdtek hát az indulás előkészületeinek. Akkora szánt ácsoltak össze, hogy az élelmiszereket, a tüzelőt meg a bárkát szállíthassák rajta. Úgy tervezték, hogy az emberek fogják be magukat a szán elébe. Mindez február 15-ig tartott. Én közben mindig reméltem, hogy egyszer csak megérkezik ön, de egyben féltem is az ön jelenlététől; semmit sem ért volna el a legénységnél, inkább meggyilkolták volna önt, mintsem hogy a hajón maradjanak. Mintha megbolondította volna őket ez a nagy szabadság. Én egymás után beszéltem a lelkére minden társamnak, kitartásra buzdítottam őket, megértettem velük, milyen veszélyekkel jár egy ilyen expedíció, s egyben azt is, mily gyávaság így cserbenhagyni önt! Semmit sem értem el, még a legkülönbeknél sem! Úgy beszélték meg, hogy február 22-én indulnak útnak. Shandon türelmetlenkedett. A szánra és a bárkába annyi élelmiszert és italt raktak, amennyi csak rájuk fért. Nagy mennyiségű fát is vittek magukkal. A jobb oldali hajófalat már szétrombolták, egészen a merülési vonaláig. Végül az utolsó napon valóságos orgiát ültek. Fosztogattak, raboltak, s mikor már holtrészegre itták magukat, Pen és három cimborája felgyújtotta a hajót. Dulakodtam velük, küzdöttem ellenük; fellöktek, ütöttek-vertek, majd, élükön Shandonnel, elindultak kelet felé, és eltűntek a szemem elől! Egymagam maradtam. Mit tehettem volna a tűzvész ellen, mikor már az egész hajón elharapózott? A léket, amit vágtunk volt, eltorlaszolta a jég, egy csepp vizem se volt. A Forward két napig vonaglott a lángtengerben. A többit tudja.

Mikor Johnson befejezte, hosszú csend honolt a barlangban. Az elbeszélés még élénkebben idézte a hajótöröttek lelkébe az égő hajó képét, az értékes kétárbocos vesztét. Úgy érezték, hogy maga a képtelenség az, amellyel ők most szemben állnak. Maga a lehetetlenség: visszajutni Angliába. Nem is mertek egymásra nézni, mert attól féltek, hogy valamelyikük arcán a végső kétségbeesés vonásait pillantják meg. Csak az amerikai kínos lélegzése hallatszott.

Végre megszólalt Hatteras.

– Köszönöm, Johnson - mondta -; ön mindent megtett, hogy megmentse a hajómat. De egymaga nem állhatott ellen. Még egyszer köszönöm önnek, és ne beszéljünk többé erről a katasztrófáról. Egyesítsük erőinket mindnyájunk üdvéért. Négyen vagyunk itt, útitársak, négy jó barát, egyiknek az élete éppen annyit ér, mint a másiké. Hát mindenki fejtse ki a véleményét, hogy szerinte mi most a teendő.

– Várjuk a kérdéseit, kapitány - felelt a doktor -; mi szívvel-lélekkel önnel tartunk, minden szavunk a lelkünkből fakad. De legelőbb is: van önnek valami ötlete?

– Nekem magamnak nem is lehet - mondta szomorúan Hatteras. - Az én véleményemet esetleg az érdekeim diktálják. Mindenekelőtt az önökét szeretném ismerni.

– Kapitány - fordult feléje Johnson -, mielőtt még bárhogyan is nyilatkoznánk, e súlyos körülmények között egy kérdésem lenne önhöz.

– Beszéljen, Johnson.

– Tegnap ön megállapította földrajzi helyzetünket. Nos, az a kérdés, vajon odébb úszott-e jégmezőnk, vagy a régi helyén van?

– A jégmező nem mozdult - felelt Hatteras. - Helyzetünk ugyanaz, mint ami távozásunk előtt volt: 80° 15’ északi szélesség és 97° 35’ nyugati hosszúság.

– És keletre milyen messzire van tőlünk a legközelebbi tenger?

– Körülbelül hatszáz mérföldnyire - felelt Hatteras.

– És az a tenger a...

– A Smith-tengerszoros.

– Az, amelyen tavaly áprilisban nem tudtunk átjutni?

– Az.

– Jól van, kapitány, most, hogy már tudjuk, mi a földrajzi helyzetünk, az ügy ismeretében határozhatunk.

Hatteras két tenyerébe ejtette fejét. Így odafigyelhetett társaira anélkül, hogy rájuk tekintene.

– Csak mondja tovább.

– Hát ön szerint mi lenne a leghelyesebb tennivalónk? - fordult Bellhez a doktor.

– Nem kell ezen sokat töprengeni - felelte a hajóács -; vissza kell fordulni, de egy napot vagy akár csak egy órát sem szabad veszteni, s akár délnek, akár keletnek megyünk, el kell érnünk a legközelebbi partot..., még akkor is, ha két hónapig tart az utunk!

– Már csak három hétre van élelmünk - felelt Hatteras, anélkül, hogy fejét felemelte volna.

– Nos hát, akkor három hét alatt kell megtennünk ezt az utat - felelte Johnson -, mert ez az egyetlen esélyünk a menekvésre. Ha térden csúszva kellene is megközelíteni a partot, akkor is csak azt mondanám: induljunk, és próbáljuk megtenni az utat huszonöt nap alatt.

– A sarkvidéki szárazföldnek ez a része ismeretlen - felelt Hatteras. - Akadályokra bukkanhatunk, hegyek, jéghegyek állhatják el teljesen az utunkat.

– Ebben én nem látok elég okot arra, hogy ne kíséreljük meg az utazást - felelte a doktor. - Hogy szenvednünk kell, s nem is keveset, az kétségtelen. A lehető legszűkebben kell beosztanunk élelmünket, hacsak a vadászszerencse...

– Csak fél font lőporunk maradt - felelt Hatteras.

– Nézze, Hatteras - folytatta a doktor -, én értékelem az ön ellenvetéseit, s nem ringatom magam hiú reménységben. De azt hiszem, tudok olvasni az ön gondolataiban. Van önnek valami kivihető terve?

– Nincs - felelte kissé habozva a kapitány.

– Ugye, nem kételkedik a mi bátorságunkban - folytatta a doktor -; mi olyan emberek vagyunk, akik végig kitartunk ön mellett, ezt jól tudja. De e pillanatban le kell mondanunk a reményről, hogy elérhetjük az Északi-sarkot. Az árulás meghiúsította az ön terveit. Ön bírta a harcot a természet adta akadályok ellen, s azokat le is győzte, de az emberi aljassággal és gyengeséggel szemben alul maradt. Ön minden lehetőt megtett, amit ember megtehetett, és célhoz is ért volna, ebben biztos vagyok. De mostani helyzetünkben kénytelen feladni terveit, ha másért nem is, már csak azért is, hogy egyszer még majd próbálkozhassék. Nem azt kell-e most néznie, hogy visszajusson Angliába?

Hatteras hosszú ideig nem felelt.

– Nos, kapitány? - sürgette a választ Johnson.

Végre a kapitány felemelte fejét, és kényszeredett hangon mondta:

– Önök valóban azt hiszik, hogy ilyen fáradtan s csaknem teljesen élelem nélkül elérhetik a tengerszoros partját?

– Nem - felelte a doktor -, de annyi biztos, hogy a part nem jön ide hozzánk, tehát nekünk kell feléje tartanunk. Délebbre jutva talán majd találunk olyan eszkimó törzseket, amelyekkel meg tudjuk értetni magunkat.

– Különben is hátha találkozunk a tengerszorosban valami telelésre kényszerült hajóval - jegyezte meg Johnson.

– És szükség esetén - folytatta a doktor -, ha a tengerszoros be van fagyva, azon átkelve miért ne érhetnénk el Grönland nyugati partját, és onnan valamelyik dán települést? Végül is, Hatteras, hiába lebzselünk ezen a jégmezőn! Az út Anglia felé arra van, délen, nem pedig itt, északon!

– Úgy van, Clawbonny úrnak igaza van - helyeselt Bell is. - Indulnunk kell, mégpedig késedelem nélkül. Mindmáig bizony nagyon is megfeledkeztünk hazánkról és szeretteinkről.

– Ez az ön véleménye is, Johnson? - kérdezte még egyszer Hatteras.

– Igen, kapitány.

– És az öné is, doktor?

– Igen, Hatteras.

Hatteras még most is hallgatott. De arca akarata ellenére elárulta rettenetes benső küzdelmét. Amit most elhatároz, az sorsdöntő. Ha visszafordulna, akkor örökre vége vakmerő terveinek; akkor már nem remélheti, hogy negyedszer is megkísérelheti ezt az utat.

A doktor, látva, hogy a kapitány hallgat, így folytatta:

– Meg kell jegyeznem még, Hatteras, hogy egy perc veszítem való időnk sincs. Minden élelmünket fel kell raknunk a szánra, és annyi fát kell magunkkal vinni, amennyit csak lehet. Be kell vallani, hogy ilyen körülmények között bizony sok a hatszáz mérföld, de azért meg lehet tenni. Naponta húsz mérföldet haladhatunk, jobban mondva ennyit kell megtennünk, akkor egy hónap alatt, tehát március 25-e felé elérhetjük a partot...

– De nem lehetne még néhány napig várni? - kérdezte Hatteras.

– Miben reménykedik még? - felelte Johnson.

– Mit tudom én? Ki láthat a jövőbe? Még néhány napot! Egyébként ez még arra is elég, hogy kissé pótolják elvesztett erőiket! Még két útszakaszt se bírnának megtenni, s összerogynának a fáradtságtól, a menedéket nyújtó hókunyhó nélkül!

– De itt borzasztó halál vár ránk! - kiáltott fel Bell.

– Barátaim - kezdte újra, csaknem könyörgő hangon Hatteras -, önök idő előtt esnek kétségbe! Azt ajánlanám, hogy menjünk észak felé, mert ott a menekvés, de tudom, nem lennének hajlandók követni engem! Ám nem élnek-e éppúgy eszkimó törzsek a Sark közelében, mint a Smith-szoros táján? Az a szabad tenger, amelynek mégiscsak lennie kell valahol, szárazföldek partjait mossa. A természet mindenben logikus, amit alkot. Nos, hinnünk kell abban, hogy ott, ahol a nagy hidegek véget érnek, megint a növényzet az úr. Vajon nem az ígéret földje vár-e bennünket északon, ahonnan önök a visszatérés reménye nélkül menekülnek?

Hatteras egészen felélénkült beszéd közben. Felajzott szelleme varázslatos képet festett ezekről a tájakról, amelyek talán nem is léteznek.

– Csak egy napot még! Egy órát! - ismételte.

A kalandos természetű és élénk képzeletű dr. Clawbonnyt lassanként feltüzelte ez a beszéd, s már-már hajlandó lett volna engedni, de az óvatosabb és hidegebb fejű Johnson kijózanította, és figyelmeztette kötelességére.

– Gyerünk, Bell! - mondta. - Elő a szánt!

– Gyerünk! - felelte Bell.

A két tengerész a barlang kijárata felé tartott.

– Ó, Johnson! Hát maga is? - kiáltott fel Hatteras. - Hát jó! Menjenek! De én maradok! Én itt maradok!

– Kapitány! - döbbent meg Johnson, s akarata ellenére megállt.

– Én maradok. Megmondtam! Menjenek! Hagyjanak el engem, mint ahogy a többi elhagyott! Menjenek!... Gyere, Duk. Mi ketten együtt maradunk!

A derék kutya ugatva adott hangot hűségének, s odasimult gazdája lábához. Johnson a doktorra nézett. Az nem tudott mihez kezdeni. Azt tartotta leghelyesebbnek, ha megnyugtatják Hatterast, s egy napot feláldoznak rögeszméjének. A doktor már éppen elszánta magát, amikor érezte, hogy valaki megérinti a karját.

Hátrafordult. Az amerikai kibújt takarói közül, s négykézláb odamászott hozzá. Végül már térden állt, s kisebesedett ajkai artikulátlan hangokat hebegtek.

A doktor meglepetten, csaknem ijedten, szótlanul bámult rá. Hatteras közelebb lépett az amerikaihoz, s figyelmesen szemlélte. Megpróbált elkapni valamit azokból a szavakból, amelyeket a szerencsétlen nem bírt kiejteni. Végre, ötpercnyi erőlködés után az amerikai kinyögte ezt a szót: Porpoise.

– A Porpoise! - kiáltott fel a kapitány.

Az amerikai bólintott.

– Ezeken a vizeken? - kérdezte Hatteras, és hangosan vert a szíve.

A nagybeteg ismét igent intett.

– Északon?

– Igen! - bólintott a beteg.

– S ön tudja a hajó földrajzi fekvését?

– Igen!

– Pontosan?

– Igen! - intett most is Altamont.

Egy pillanatra csend lett. A váratlan jelenet szemlélői szívdobogva lesték a továbbiakat.

– Jól figyeljen ide - fordult végre Hatteras a beteghez -; nekünk tudnunk kell, mi a hajó földrajzi helyzete! Én most majd hangosan elsorolom a fokokat, s ön adjon jelt ott, ahol meg kell állnom.

Az amerikai bólintott, hogy rendben van.

– Hát akkor előbb vegyük a hosszúsági fokokat - mondta Hatteras. - Százöt? Nem. Százhat? Százhét? - Nyugaton, ugye?

– Igen - bólintott az amerikai.

– Folytassuk. Százkilenc? Száztíz? Száztizenkettő? Száztizennégy? Száztizenhat? Száztizennyolc? Százhúsz?...

– Igen - felelte Altamont.

– Tehát 120° nyugati hosszúság - állapította meg Hatteras.

– És hány perc? Számolok...

Hatteras egynél kezdte a számolást. Tizenötnél Altamont jelt adott, hogy ez az.

– Jó! - mondta Hatteras. - Most vegyük az északi szélességet. Érti? Nyolcvan? Nyolcvanegy? Nyolcvankettő? Nyolcvanhárom?

Az amerikai bólintott, hogy ez az.

– Jól van! És a percek? Öt? Tíz? Tizenöt? Húsz? Huszonöt? Harminc? Harmincöt?

Itt Altamont gyengén elmosolyodott, s ismét intett.

– Így hát - folytatta Hatteras komolyan - a Porpoise helyzete 120° 15’ nyugati hosszúság és 83° 35’ északi szélesség.

– Úgy van - bólintott utoljára az amerikai, s aléltan hanyatlott a doktor karjaiba.

Ez a megerőltetés teljesen letörte.

– Barátaim! - kiáltott fel Hatteras - hát láthatják, hogy északon van a menekvés, mindig csak északon! Megmenekülünk!

De az öröm ez első kitörése után hirtelen rettenetes gondolata támadt. Úgy érezte, hogy a féltékenység kígyója a szívét marcangolja.

Másvalaki, egy amerikai, három teljes fokkal jutott előbbre nála az Északi-sark felé vezető úton! Vajon miért? Mi célból?