ELŐKÉSZÜLETEK AZ INDULÁSRA

Hatteras nem akarta közölni legénységével, hogy mi az új helyzet. S ebben igaza is volt. Ezek a boldogtalanok talán megőrülnek kétségbeesésükben, ha megtudják, hogy ismét észak felé ragadja őket magával ez az ellenállhatatlan erő. A doktor megértette s helyeselte a kapitány hallgatását.

Hatteras szívébe rejtette annak titkát, hogy milyen benyomást tett rá ez a felfedezés. Az elemek ellen folytatott, több hónap óta tartó szüntelen harcában ez volt az első boldog pillanata. Százötven mérfölddel északabbra vitte a tengerár, alig volt már nyolcfoknyira a Sarktól! De oly mélyen rejtette el ezt az örömét, hogy a doktornak még csak sejtelme sem volt róla. Clawbonny azt kérdezte önmagától, vajon miért ragyog mostanában ilyen szokatlanul a kapitány szeme. De semmi egyebet nem vett észre rajta. A legtermészetesebb válasz erre a kérdésre még csak eszébe se jutott.

A Sark felé közeledő Forward eltávolodott a sir Edward Belcher felfedezte szénrétegek helyétől. Száz mérföld helyett kétszázötven mérföldnyi utat kellett tennie dél felé annak, aki erre a szénre rá akart akadni. De Hatteras és Clawbonny, miután ezt röviden megbeszélték, mégis az indulás mellett döntöttek.

Ha Belcher igazat mondott - márpedig szavahihetőségét nem lehet kétségbe vonni -, akkor ma is mindennek abban az állapotban kell ott lennie, amelyben ő hagyta volt. 1853 óta egyetlen expedíciót se indítottak ezekre a legtávolabbi területekre. Nem akadtak eszkimóra ezen a földrajzi szélességen, vagy csak igen ritkán láttak egyet-egyet. Az a kellemetlen meglepetés, amely a Beechey-szigetnél érte őket, nem ismétlődhet meg Új-Cornwall partjain. Az ezen a tájon uralkodó nagy hideg örökre konzerválja a hatásának kitett tárgyakat. Ennek a sarkvidéki kirándulásnak tehát kedvező esélyei voltak.

Úgy számították, hogy az út legfeljebb negyven napot vesz igénybe, ennek megfelelően végezte hát Johnson az előkészületeket.

Első gondja a szán felszerelése volt. A szánjuk grönlandi formájú jármű volt; harmincöt hüvelyk széles s huszonnégy láb hosszú. Az eszkimók gyakran ötven láb hosszú szánokat is készítenek. Ez az ő szánjuk hosszú, elöl-hátul felhajlított, s két erős kötéllel íjként kifeszített deszkákból állt. Ez a szerkesztés holmi rugalmasságot kölcsönzött a szánnak, s csökkentette a rázkódtatás veszélyét. A szán könnyedén siklott a jégen, de havazás idején, amikor még nem fagyott keményre a hófelület, két egymás mellé helyezett alvázdarabot erősítettek hozzá, s az ily módon megemelt szánt mi sem akadályozta könnyed futásában. Egyébként - eszkimó módra - még kén és hó keverékével is bedörgölték a talpakat, s pompásan siklott, csak úgy röpült a szán.

A szán elé hat kutyát fogtak. Ezek bár sovány, de erőteljes állatok voltak, s látszólag nemigen szenvedtek a kemény téltől. Dámvadbőrből készült hámjuk jó állapotban volt. Nyugodtan lehetett számítani erre a kutyafogatra, amelyet lelkiismeretes grönlandi eszkimóktól vásároltak. A hat kutya könnyedén, megerőltetés nélkül képes volt húzni a kétezer fontnyi teherrel rakott szánt.

A táborozás kellékei ezek voltak: egy sátor, arra az esetre, ha hókunyhó építése nem lenne lehetséges, egy nagy darab vízhatlan ponyva, amely megakadályozza, hogy a test melege felolvassza a havat, ha a hómezőn kell leheveredniük, s végül több gyapjútakaró és bivalybőr. Mindezen kívül még a felfújható gumicsónakot is magukkal vitték.

Az élelmiszerkészlet öt láda, összesen mintegy négyszázötven font súlyú pemmicanből állt. Egy kutyára s egy emberre napi egy-egy font pemmicant számítottak. Dukot is beleszámítva hét kutyájuk volt. Hatteras kimondotta, hogy az expedíción részt vevő emberek száma nem lehet több négynél. Tizenkét gallon, azaz csaknem százötven font súlyú borszeszt, elegendő teát, kétszersültet, egy kis hordozható konyhát, jókora mennyiségű kanócot, csepűt, lőport, lőszert és négy darab kétcsövű vadászfegyvert is vittek magukkal. Az expedíció tagjai Parry kapitány találmánya szerinti gumitüszőket kötnek majd a derekukra, amelyekben a test melege és a gyaloglás mozdulatai folyékony állapotban tartották a kávét, a teát és a vizet.

Johnson különös gondot fordított a hócipő-felszerelésre, ezekre a szíjakkal ellátott fakeretekre, amelyeket korcsolyaként lehetett használni. A teljesen felfagyott, kemény talajon jobban beváltak a dámvadbőrből készült bocskorok. Mindkét fajta lábbeliből minden utas két-két párt kapott.

Ezek a fontos előkészületek négy teljes napig tartottak. Azért mondjuk, hogy fontosak, mert ha csak valami csekélységről is megfeledkeznek, ez az egész expedíció vesztét okozhatja. Hatterasnak gondja volt rá, hogy minden délben megállapítsa a hajó földrajzi fekvését. Teljes biztosságra kellett szert tenni ezekben a számításokban, ha vissza akartak találni.

Hatterasnak most ki kellett válogatnia útitársait. Hát ez bizony nehéz feladat volt. Némelyik emberét nem lett volna tanácsos magával vinni, de azt is meg kellett gondolni, hogy a hajón hagyja-e őket. Minthogy azonban mindnyájuk üdve ennek az útnak a sikerétől függött, fontos volt, hogy a kapitány megbízható, kipróbált útitársakat válasszon.

Shandon tehát nem jöhetett számításba. Egyébként ő nem is bánta ezt. James Wallnak az ágyat kellett őriznie, ő hát nem vehetett részt az expedíción. Egyébként a betegek állapota nem rosszabbodott. A kezelésük ismételt bedörzsölésből és nagy adag citromléből állt. Ezt a kezelést nem volt nehéz elvégezni, s a doktor jelenlétére emiatt egyáltalán nem volt szükség. Így hát a doktor állt az utasok élére, s távozása a legcsekélyebb ellenkezéssel sem találkozott.

Johnson nagyon szerette volna elkísérni a kapitányt veszélyes vállalkozására. De Hatteras félrevonta, és gyöngéden, csaknem meghatott hangon ezt mondta neki:

– Johnson, én csakis önben bízom. Ön az egyetlen tiszt, akire rábízhatom a hajómat. Jó tudnom azt, hogy ön vigyáz Shandonre meg a többiekre. A tél ideláncolja őket, de ki tudja, milyen sötét terveket forgatnak gonosz fejükben? Én önt határozott utasításokkal látom el, melyek szerint, ha a szükség úgy hozza, ön lesz a hajón a parancsnok. Ön lesz itt az én második énem. Mi legfeljebb négy-öt hétig leszünk távol, s nyugodt leszek, ha önt tudom ott, ahol én nem lehetek. Önnek fára van szüksége, Johnson. Tudom! De mégis, kímélje az én szegény hajómat, amennyire csak lehet. Megértett engem, Johnson?

– Értem önt, kapitány - válaszolta az öreg tengerész. - S ha ön óhajtja, itt maradok.

– Köszönöm! - szorította meg Hatteras a főmatróz kezét, s hozzátette: - Ha látja, hogy nem jövünk vissza, Johnson, várja be a következő jégzajlást, s próbálkozzék meg egy felderítőúttal, nyomuljon a Sark felé. De ha a többiek ezt ellenzik, akkor ne törődjék velünk, s vigye vissza a *Forward*ot Angliába.

– Ez az ön óhaja, kapitány?

– Ez az én határozott akaratom - felelt Hatteras.

– Parancsait teljesítem - mondta egyszerűen Johnson.

Mikor Hatteras így határozott, a doktor sajnálta itthagyni ezt a derék barátját, de be kellett látnia, hogy a kapitány helyesen cselekedett.

Bell hajóács és Simpson volt a másik két útitárs. Bell egészséges volt; jóravaló, önfeláldozó ember, minden bizonnyal nagy szolgálatokat tesz majd a hómezőn való táborozáskor. Simpson, bár nem volt olyan határozott jellem, mégis részt akart venni ebben az expedícióban, ahol mindkét minőségében, úgy is mint halász s úgy is mint vadász, hasznosíthatta magát.

A kis csapat hát így alakult: Hatteras, Clawbonny, Bell, Simpson, és a hűséges Duk. Vagyis négy ember és hét kutya táplálásáról kellett gondoskodni. Ennek megfelelően számították is ki tehát a szükséges élelmiszer-mennyiséget.

Január első napjaiban a hőmérséklet nem változott, átlagosan -37° volt. Hatteras türelmetlenül leste, mikor változik már az idő, többször is megnézte a légsúlymérőt, de már ebben a készülékben sem lehetett megbízni. Úgy látszik, a sarkvidéken ez a műszer is elveszti szokott pontosságát. A természet ez éghajlat alatt jelentős kivételeket tesz általános érvényű törvényei alól; így például a derült égbolt nem mindig jelentett itt hideget, s a havazás se hozott enyhe időt. Amint ezt már sok sarktengeri utazó tapasztalta, a légsúlymérő ingadozott, hamarosan leszállt, ha északi és keleti szél fújt; ha a légsúlymérő leszállt, ez szép időt hozott, ha meg emelkedett, ez havat vagy esőt jelentett. Így hát nem adhattak hitelt a készülék jelzéseinek.

Végre, január 5-én keleti szél kerekedett, s kilencfokos enyhülést hozott; a hőmérő higanyszála -28°-ra emelkedett. Hatteras úgy döntött, hogy másnap útra kelnek; már nem bírta tovább, hogy szeme láttára vagdalják szét a hajóját. Már az egész hátsó fedélzet eltűnt a kályhában.

Január 6-án, hóförgeteg közepette, elhangzott hát a parancs: indulás!

A doktor utolsó tanácsaival látta el a betegeket. Bell és Simpson hallgatagon szorított kezet társaival. Hatteras hangos szóval akart búcsút venni tőlük, de látta, hogy csupa gonosz tekintet szegeződik rá. Shandon ajkán mintha gúnyos mosolyt látott volna, de erre se szólt semmit. Mikor most rátekintett a *Forward*ra, még habozott is egy pillanatig, hogy elinduljon-e.

De nem másíthatta meg az elhatározását; a jégmezőn már ott várt a megrakott szán, az elébe fogott kutyákkal. Bell indult el elsőnek. A többiek követték. Johnson negyedmérföldre elkísérte őket. De Hatteras megkérte, térjen vissza a hajóra. A vén tengerész hosszan intett nekik istenhozzádot, s visszafordult.

Most utoljára tekintett vissza a hajóra Hatteras kapitány, s látta, mint tűnnek el az árbocok csúcsai az ég sötét hófellegei mögött.