AZ UTOLSÓ DARABKA SZÉN

Hát a jegesmedvék valóban hozzáférhetetlenek voltak. November 4-, 5- és 6-án néhány fókát lőttek; majd az idő is melegebbre fordult, de a hóviharok ismét vadul tomboltak. Lehetetlen volt elhagyni a hajót, és a levegő páratartalmának leküzdésével is sokat kellett bajlódniuk. A hét végéig a kondenzátorokba több vékányi jég gyűlt.

November 15-én újra megváltozott az idő, bizonyos légköri hatások folytán -31°-ra süllyedt a hőmérséklet. Eddig ez volt a legnagyobb hideg, amit mértek. Szélcsendes időben még csak el lehetett volna valahogy viselni ezt a hideget, de irgalmatlanul süvített a szél.

A doktornak nagyon rosszul esett ez a szobafogság, mert a hó felülete a szélben megfagyott, hát kitűnő járás esett volna rajta, s ő szeretett volna megkísérelni néhány távoli kirándulást. Ámbár meg kell jegyezni, hogy az ilyen hidegben végzett minden testi megerőltetéstől hamar eláll a lélegzet. Ilyenkor szokott munkája negyedrészét se bírja elvégezni az ember.

A vasból készült szerszámok használata teljességgel lehetetlen. Ha mégis vigyázatlanul veszi kezébe az ilyen szerszámot az ember, olyan fájdalmat érez, mint mikor megégeti a kezét, és a kellő óvatosság nélkül kézbe vett szerszámon rongyokban marad ott odafagyott bőre.

A hajóba kényszerített legénységnek így hát be kellett érnie a fedett fedélzeten végzett kétórás sétákkal; itt szabad volt dohányozni is, nem úgy, mint a közös helyiségekben, ahol tilos volt a dohányzás.

Mihelyt odabenn csak egy kicsit is lankadt a tűz, a jég menten ellepte a falakat és a deszkaeresztékeket, s minden fémcsuklót, szeget, fémlapot nyomban bevont a zúzmara.

A doktor nagyon elcsodálkozott azon, hogy ez a jelenség azonnal észlelhető. Az emberek lélegzete megfagyott a levegőben, s folyékony halmazállapotból hirtelen szilárddá válva, hópehelyként hulldogált körülöttük. Ha csak néhány lábnyira is távoztak a kályhától, a hideg nyomban erélyesen figyelmeztette őket, ezért hát a tűz közelében tartózkodtak, valamennyien ott szorongtak a kályha körül.

De a doktor azt a tanácsot adta nekik, hogy edződjenek, barátkozzanak meg ezzel a hőmérséklettel, mert még bizonyára hátravan a feketeleves! Azt ajánlotta nekik, hogy lassanként szoktassák hozzá a bőrüket a hideg szinte forrónak érzett harapásához, s ő maga is jó példával járt elöl. De a renyheség vagy a zsibbadtság legtöbbjüket valósággal a helyükhöz szögezte; mozdulni se akaródzott nekik, s inkább örökösen ott szunyókáltak ebben az egészségtelen melegben.

Pedig a doktor azt állította, hogy semmi veszély sincs abban, ha fűtött szobából nagy hidegre megy ki az ember. Az ilyen hirtelen átmenet csak azoknak kellemetlen, akiknek nyirkos a bőrük. A doktor példákat is hozott fel tétele támogatására, de minden oktatása falra hányt borsónak bizonyult.

Ami John Hatterast illeti, úgy látszott, ő fel se veszi ezt a hideget. Csendesen sétálgatott, se gyorsabban, se lassabban, mint máskor. Talán a hideg sem bírta kikezdeni erőteljes szervezetét? Vagy talán a legmagasabb fokon volt meg benne éppen az a természetes hő, amelyet annyira keresett a matrózaiban? Vagy annyira elsáncolta magát rögeszméjében, hogy holmi külső hatásokat már nem is érzett? Mély csodálkozással bámulták az emberei, mint néz szembe ezzel a 31°-os hideggel. Órákig volt távol a hajótól, a szabadban, s mikor visszajött, a fázás legcsekélyebb jele sem látszott arcvonásain.

– Furcsa ember ez - mondta a doktor Johnsonnak. - Még engem is meglep! Majd szétveti a belső tűz! Egyik legnagyobb akaraterejű ember, akit életemben tanulmányoztam!

– Tény az, hogy jön-megy, mászkál a szabadban, s nem öltözködik melegebben, mint júniusban - felelte Johnson.

– Ó, az öltözködés kérdése más dolog - válaszolt a doktor. - Mire való melegen öltöznie az olyan embernek, aki önmaga nem képes ellátni magát benső hővel? Ez ugyanaz lenne, mintha egy darab jeget gyapjúba göngyölgetnék! De Hatterasnak nincs erre szüksége, hiába, neki már ilyen az alkata, s cseppet se lepne meg engem, ha olyan meleget éreznék a közelében, mint egy darab izzó szén szomszédságában.

Johnson dolga volt mindennap szabaddá tenni a jégbe vágott kút nyílását, s így most ő vette észre, hogy a jég több mint tíz láb vastag.

A doktor csaknem minden éjszaka megfigyelhette a pazar északi fényt. Délután négy órától este nyolcig sápadt szín kezdett derengeni az északi égboltom; majd szabályos formát öltő, halványsárga szegéllyé ékesedett ez az elszíneződés, s két vége mintegy a jégmezőre támaszkodott. Lassan-lassan, a mágneses délkört követve emelkedett égnek ez a tündöklő zóna, s csakhamar feketés csíkok is ékesítették, mintha valami világító anyag szökkentené szökőkútját az éji firmamentumra, el-elnyúlt, s összeszűkült ismét, fel-fellobbantva az égi tüzet; a zenitjére érkezett pompázatos tünemény gyakran több ívből alakult, amelyek mindegyike piros, sárga, zöld fényhullámokban fürdött. Káprázatos, kimondhatatlanul megkapó látványosság volt. A különböző ívek most kisvártatva egyetlen pontban, az északi fény szinte túlvilági terjedelmű fókuszában egyesültek. Végül egymásba fonódtak ez égi ívek, sápadni kezdett a tündökletes fény, az élesen határolt sugarak halvány, bizonytalan, meghatározatlan, réveteg ragyogásba olvadtak össze, és a csodás tünemény elmosódva, csaknem kihunyva, észrevétlenül hanyatlott a déli láthatár sötét fellegfüggönye mögé.

A messzi, a Sarktól alig nyolcfoknyira fekvő északi szélességek e tündéri látványosságát értetlenül szemléli a sarkutazó. A mérsékelt égöv alatt látható északi fényből még csak halvány fogalmat sem szerezhetünk erről; úgy látszik, hogy a természet erre az éghajlatra tartogatta legmeglepőbb csodáit.

Számos holdudvar is jelent meg, míg az égen rótta pályáját a hold. Ez is különféle alakzatokban díszítette az égboltot, s segített világítani a holdnak; gyakran csak egyszerű fénykörök vették körül az éj vándorát, mely egy aranyló fényabroncs közepén árasztotta sárga sugarait.

November 26-án jött a nagy dagály; a jégkútból szökőárként csapott ki a víz; a vastag jégkérget szinte megrázta az emelkedő tenger hatalmas ereje, s baljós recsegés-ropogás jelezte az elemek tenger alatti tombolását. Szerencsére a hajó szilárdan feküdt a jégágyában, csak rabláncait rázta szörnyű zajjal. Egyébként Hatteras, aki jó előre látta, hogy ez az esemény bekövetkezik, óvatosságból még erősebben láncra verette a nyugtalan hajót.

A következő napokon még keményebb lett a hideg. Áthatolhatatlan köd borította az eget. A szél magával ragadta a hóbuckákat, úgyhogy alig lehetett látni, honnan is jön ez a hófergeteg, az égből-e vagy a jégmezőkről. Kimondhatatlan káosz lett úrrá, földön, égen.

A legénység különböző külső munkákkal foglalatoskodott, melyek közül a legfontosabb a fókából nyert zsír és olaj feldolgozása volt. A fókazsírtömegek jégtömbbé fagytak, baltával kellett feldolgozni ezeket a márványkeménnyé fagyott zsírrétegeket. Így szedtek össze aztán vagy tíz hordóra valót. Amint látjuk, semmiféle olajkorsónak nem lehetett volna itt hasznát venni, különben is szétmentek volna az agyagkorsók, mikor a folyékony halmazállapotú anyag a hidegben megszilárdul.

November 28-án -36°-ot mutatott a hőmérő. Már csupán tíz napra volt szenük, s mindannyian rémülten várták azt a közelgő percet, mikor teljesen kifogy a tüzelőjük.

Hatteras takarékosságból eloltatta a hátsó fedélzet kályhájának tüzet, s ettől fogva Shandonnek, a doktornak és neki a legénység közös helyiségében kellett tartózkodnia. Így hát most állandó érintkezésben volt a legénységgel a kapitány, s emberei bárgyú, ádáz tekinteteket vetettek rá. Folyvást hallania kellett sirámaikat, szemrehányásaikat, sőt fenyegetéseiket, s még csak meg sem büntethette őket. Egyébként, úgy látszott, minden megjegyzés süket fülekre talál nála. A kapitány nem követelte magának a kályhához legközelebb eső helyet. Karba font kezekkel gunnyasztott egy sarokban.

Pen és cimborái a legcsekélyebb tornagyakorlatot sem voltak hajlandók végezni, hiába tanácsolta nekik a doktor. Naphosszat csak a kályhánál gubbasztottak, vagy függőágyuk takarói alatt hevertek. Nemsokára meg is rendült az egészségük; nem bírták elviselni az éghajlat viszontagságait, s a borzalmas skorbut felütötte fejét a hajón.

A doktor azonban már régen elkezdte osztogatni reggelenként a citromlevet meg a mészpasztillákat. De ezek a máskor oly hatásos megelőző orvosszerek csak alig-észrevehető hatást váltottak ki a betegeknél; a betegség nem múlt el, s nemsokára legirtózatosabb kórjeleivel jelentkezett.

Mily rémes látvány az ilyen szerencsétlen, akinek idegeit és izmait görcsbe rántja a fájdalom! A lábuk rendkívüli módon megdagadt, s kékesfekete foltok borították. Vérző ínyük, bedagadt ajkuk csak artikulátlan hangokat bírt kiadni. Vérük teljesen megromlott, elvesztette fibrintartalmát, s nem volt többé testükben az éltető nedű, hogy a végtagokba továbbvigye az életet. Legelőbb Cliftont támadta meg a szörnyű kór; s nemsokára Grippert, Bruntont, Strongot is ágyba döntötte. S azoknak, akiket még eddig megkímélt a betegség, végig kellett nézniük társaik szenvedését. Ez elől csak a közös terembe lehetett menekülni, s ott kellett tartózkodni. De nemsokára kórteremmé kellett átalakítani ezt a helyiséget, mert a Forward tizennyolc tengerésze közül nem kevesebb mint tizenhárom esett néhány napon belül skorbutba. Úgy látszott, hogy Pen megúszta a járványt; erős természetű volt, s ez megóvta őt. Shandon is kezdte már érezni a betegség első tüneteit, de a kór nem fejlődött tovább nála, mert a testgyakorlás folytán egészségi állapota kielégítő maradt.

A doktor a legnagyobb önfeláldozással ápolta betegeit, s a szíve elszorult, hogy nem tudott könnyíteni rajtuk. Mégis azon volt, hogy a lehető legnagyobb vidámságra derítse ezt az elcsüggedt legénységet. Szavai, tanácsai, bölcs megjegyzései, ügyes ötletei enyhítették e hosszú, fájdalmas napok egyhangúságát. Fennhangon olvasott fel nekik; csodálatos emlékezőtehetsége mulatságos kis históriákkal szolgált, s a még épkézláb matrózok ott szorongtak körülötte, a kályhánál. De a betegek nyögdécselése, panaszai, kétségbeesett kiáltásai gyakran szakították félbe elbeszéléseit, s ilyenkor megint csak doktor lett, figyelmes, önfeláldozó orvos.

Egyébként az ő szervezete ellenállt a kórnak. Még csak nem is fogyott le. Testessége volt az ő legfőbb ruházata, s amint mondta, igen jól érzi magát, ha ugyanúgy van öltözve, mint a fóka meg a bálna, melyek testük vastag zsírrétegének jóvoltából könnyen viselik el az északsarki atmoszféra viszontagságait.

Hát Hatteras? Nos, ő nem érzett semmit. Se testi, se szellemi kórságot. Úgy viselkedett, mintha még csak a legénység szenvedései sem érintenék. Ám az is lehet, hogy csak uralkodott arcvonásain s azért nem látszott rajta semmi megindultság. De a figyelmes szemlélő többször is rajtakaphatta volna, hogy mégiscsak emberi szív dobog ebben a vasból készült testi hüvelyben.

A doktor folyvást csak elemezte, tanulmányozta, de nem tudta, hova tegye ezt a furcsa emberi szerkezetet, ezt a természetfölötti jellemet.

A hőmérő higanya tovább süllyedt. Már elhagyatott volt a fedélzeti sétány. Csak a siralmasan üvöltöző grönlandi kutyák őgyelegtek rajta.

Egy matróz mindig fűtőnek volt beosztva, s a kályhán volt a szeme, nehogy a tűz kialudjék, mert mihelyt lappadt a parázs, nyomban beosont a terembe a hideg, a jég menten belepte a falakat, s a hirtelen megfagyott nedvesség hó alakjában hullt a hajó boldogtalan lakóira.

E kimondhatatlan szenvedések közepette érték el a december 8-át. Ezen a napon a doktor szokása szerint kiment, hogy megnézze a kiakasztott hőmérőt. Mikor rátekintett, látta, hogy a hőmérőbe belefagyott a higany.

– Negyvennégy fok, fagypont alatt! - mormogta magában, és beleborzongott.

S ezen a napon dobták a kályhába az utolsó darab szenet.