HATTERAS TERVEI

Ennek a merész személyiségnek megjelenését különféleképp értékelte a legénység; egyesek szívvel-lélekkel csatlakoztak hozzá, vagy a pénze kedvéért, vagy puszta vakmerőségből, a többi meg részt akart venni a nagy kalandban, de jogot formált arra, hogy később tiltakozzék, ha kell. Az adott körülmények között különben is nehéz lett volna ellenállni egy ilyen embernek. Mindenki elfoglalta hát szolgálati helyét. Május 20-a vasárnapra esett, s ez a legénység pihenőnapja.

A kapitány, Shandon, Wall, Johnson és a doktor tiszti értekezletet tartott.

– Uraim! - kezdte a kapitány, az őt annyira jellemző lágy és mégis parancsoló hangon. - Önök ismerik azt a tervemet, hogy elmenjünk az Északi-sarkig. Szeretném tudni, mi a véleményük erről a vállalkozásról. Hogyan vélekedik ön erről, Shandon?

– Nekem nem vélekednem, hanem engedelmeskednem kell, kapitány - felelt hidegen Shandon.

Hatterast nem lepte meg ez a válasz.

– Richard Shandon - ismételte éppoly hidegen -, kérem, nyilatkozzék: ön szerint milyen esélyeink vannak a sikerre?

– Nos, hát akkor, kapitány - válaszolt Shandon -, a tények beszélnek helyettem. Az eddigi ilyen próbálkozások meghiúsultak. Kívánom, hogy nekünk több szerencsénk legyen.

– Lesz is! És önök, uraim, hogyan gondolják?

– Ami engem illet, én azt hiszem, hogy az ön szándéka megvalósítható, kapitány - szólt a doktor. - S mivel pedig nyilvánvaló, hogy a hajósok közül valaki egy szép napon eljut az Északi-sarkig, nem látom be, miért ne lehetnénk mi azok a hajósok.

– Minden okunk megvan azt hinni, hogy igenis mi leszünk azok a hajósok - felelt Hatteras -, mert megtettünk a célnak megfelelő minden intézkedést, és elődeink tapasztalatait is hasznunkra fordíthatjuk. És ebből az alkalomból fogadja köszönetemet, Shandon, azért a gondosságért, amit a hajó legénységének toborzásánál tanúsított. Akad ugyan a legénység sorában néhány konok fickó, majd én ezeket észretérítem. De, mindent egybevetve, önnek csak dicsérettel adózhatom.

Shandon hidegen meghajolt. Tévedett, mikor azt hitte, hogy ő a parancsnok a Forward fedélzetén. Hatteras ezt megértette, és nem erősködött tovább.

– Ami pedig önöket illeti, uraim - fordult most Wallhoz és Johnsonhoz -, nem is tehettem volna szert önöknél kiválóbb, bátrabb, tapasztaltabb tisztek segítségére.

– Hitemre, kapitány, én testestül-lelkestül az ön embere vagyok - felelte Johnson -, és bár terve kissé vakmerőnek látszik, énrám mindvégig számíthat.

– És énreám is - mondta James Wall.

– Ami pedig önt illeti, doktor, jól tudom, hogy ön mit ér.

– Nahát akkor ön többet tud, mint én magam - vágta rá élénken a doktor.

Hatteras folytatta:

– És most, uraim, jó lesz, ha megtudják, milyen vitathatatlan tények támogatják azt a szándékomat, hogy eljussak az Északi-sarkig. 1817-ben Aberdeen Neptune-ja a Spitzbergáktól északra a nyolcvankettedik fokig jutott el. 1826-ban a hírneves Parry, harmadik sarki utazása után szintén a Spitzbergák végpontjáról indult útnak, és bárkaszánjával százötven mérföldet tett meg észak felé. 1852-ben Inglefield kapitány, a Smith-szoros bejáratába hatolva, az északi szélesség hetvennyolcadik foka és harmincötödik percéig nyomult előre. Ezek valamennyien angol hajók voltak, s angolok, vagyis honfitársaink parancsnoksága alatt álltak.

Most kis szünetet tartott Hatteras.

– Hozzá kell tennem - folytatta olyan kényszeredett hangon, mintha minden egyes szó kiejtése nehezére esnék -, hozzá kell tennem, hogy az amerikai Kane, az Advance nevű kétárbocos parancsnoka 1854-ben még ennél is északabbra jutott, és hogy hadnagya, Morton, a jégmezőkön át előretörve, a nyolcvankettedik fokon túl tűzte ki az Egyesült Államok lobogóját. Ebből elég ennyi, nem foglalkozom vele tovább. De azt már tudnunk illik, hogy a Neptune, az Entreprise, az Isabelle és az Advance kapitányai megállapították, hogy ezeken az északi szélességi fokokon egy teljesen jégmentes sarktengeri medence terül el.

– Jégmentes medence! - szakította félbe a kapitány előadását Shandon. - Ez lehetetlen!

– Majd meglátja, Shandon - folytatta zavartalanul Hatteras, de egyet villant a szeme -, hogy én itt önöknek nevekkel támogatott, való tényeket sorolok fel. S kiegészítem még azzal is, hogy Penny kapitány sarkvidéki táborozásakor, 1851-ben, hadnagya, Stewart szintén szabad tengerre bukkant, és ez a különösnek látszó tény 1853-ban sir Edward Belchernek az északi szélesség 76° 52’-e és a nyugati hosszúság 93° 20’-e alatti telelése idején is megerősítést nyert. Ezek a beszámolók vitathatatlanok, s csak a rosszhiszeműség kételkedhetik bennük.

– De ezek a tények mégiscsak annyira ellentmondók, kapitány - erősködött Shandon.

– Tévedés, Shandon, nagy tévedés! - kiáltott közbe dr. Clawbonny. - Ezek a tények egyetlen tudományos tételnek se mondanak ellent. Engedje meg, kapitány, hogy ezt megmagyarázzam.

– Csak tessék, doktor - biztatta Hatteras.

– Hát akkor ide füleljen, Shandon földrajzi tényekből és az egyenlő hőmérsékletű helyeket összekötő képzeletbeli vonalak tanulmányozásából minden kétséget kizáróan következik, hogy nem maga a Sark a földgömb leghidegebb pontja; éppúgy, miként a Föld mágneses pontja, a legnagyobb hidegség pontja is több foknyi távolságban van a Sarktól. Így Brewster, Bergham és más természettudósok bizonyítják, hogy a mi féltekénknek két hideg pólusa van: az egyik Ázsiában, az északi szélesség 79° 30’-e és a keleti hosszúság 120°-a alatt, a másik pedig Amerikában, az északi szélesség 79°-a és a nyugati hosszúság 97°-a alatt. Ez az utóbbi az, amely bennünket érdekel, s láthatja, Shandon, hogy ez tizenegy fokkal a Sark alatt található. Nos hát akkor bízvást kérdezhetem magától: már mért ne lehetne a Sarkon olyan jégmentes tengerre bukkanni, mint amilyen a tenger nyáron, a hatvanhatodik délkörön, vagyis a Baffin-öböltől délre?¹

– Lám, ez okos beszéd - szólt közbe Johnson -; Clawbonny úr úgy beszél ezekről a dolgokról, mint aki érti a mesterségét.

– A dolog lehetségesnek látszik - jegyezte meg James Wall is.

– Agyrémek és puszta találgatások! Merő feltevések! - tartott ki a magáé mellett makacsul Shandon.

– Nos hát akkor, Shandon - kezdte rá ismét Hatteras -, vegyük mindkét esetet: vagy mentes a tenger a jégtől, vagy nem mentes. Ha a két lehetőség közül bármelyiket is tételezzük fel, az nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy a Sarkot elérjük. Ha szabad a tenger, baj nélkül odavisz bennünket a Forward. Ha meg befagyott, akkor szánjainkkal kíséreljük meg a kalandot. Nyilván önök is megegyeznek velem abban, hogy ez kivihető. Ha egyszer hajónkkal a nyolcvanharmadik fokig eljutottunk, akkor már csak hatszáz mérföldet kell megtennünk, hogy elérjük a Sarkot.

– Márpedig mi ez a hatszáz mérföld - szólt közbe gyorsan a doktor -, ha kétségtelen tény az, hogy egy Alekszej Markov nevű kozák, az orosz birodalom északi partja mentén, kutyák vontatta szánfogaton, huszonnégy nap alatt nyolcszáz mérföldnyi területet járt be a Jeges-tengeren!

– Hallotta ezt, Shandon? - fordult felé Hatteras. - S tán csak nem akarja azt mondani, hogy mi, angolok, nem tudjuk megcsinálni azt, amit egy kozák megcsinált?

– Persze hogy megcsináljuk! - kiáltotta lázasan a doktor.

– Persze hogy mi angolok is megcsinálhatjuk! - ismételte a főmatróz.

– Nos, Shandon? - kérdezte a kapitány.

– Kapitány úr - felelte hidegen Shandon -, én csak megismételhetem, amit az imént mondtam: én engedelmeskedem.

– Jó - folytatta Hatteras. - Most hát törődjünk pillanatnyi helyzetünkkel; körülzárt bennünket a jég, s szerintem lehetetlennek látszik még ebben az évben bejutnunk a Smith-szorosba. Nézzük hát, mi a teendőnk.

Hatteras az admiralitás rendeletére 1850-ben kiadott kitűnő térképet terítette most ki az asztalon.

– Szíveskedjenek követni, kérem. Ha a Smith-szoros zárva előttünk, azért a Lancaster-szoros, a Baffin-tenger nyugati partján még nyitva lehet. Szerintem ezen kell felfelé haladnunk, a Barrow-szorosig, s onnan a Beechey-szigetig. Ezt az utat vitorlás hajók százszor is megtették, hát akkor mi, a mi csavarral is ellátott kétárbocosunkon itt nem jöhetünk zavarba. Ha már aztán elértük a Beechey-szigetet, a Wellington-csatornán haladunk előre, északnak, ameddig csak lehet, egészen annak a sikátornak torkolatáig, amely a Wellington-csatornát a De la Reine-csatornával - ugyanazon a ponton, ahol a szabad tengert észrevették volt - összeköti. Nos, ma még csak május 20-a van. Egy hónap múlva, ha a körülmények kedveznek, elérjük ezt a pontot, s onnan nekivágunk az Északi-sarknak. Mit szólnak ehhez, uraim?

– Nyilvánvaló, hogy csakis ezen az egyetlen úton indulhatunk - felelte Johnson.

– Nos hát akkor indulunk is! Mégpedig már holnap. Ezt a vasárnapot szenteljük a pihenésnek. Ön, Shandon, felügyel rá, hogy a bibliaolvasás rendben menjen végbe. Az ilyen vallásgyakorlat nagyon üdvösen hat a legénység szellemére; s különösen a matróznak kell bíznia Istenben.

– Rendben van, kapitány - felelt Shandon, s a hadnaggyal meg a főmatrózzal elhagyta a kabint.

– Látja, doktor - bökött a távozó Shandon felé John Hatteras -, ez egy sértődött ember, akit elveszejtett a gőg. Őrá én már nem számíthatok.

Másnap délelőtt a kapitány vízre eresztette a pirogot, s az alig kétszáz yard széles medence jéghegyeinek tanulmányozására indult. Még azt is észrevette, hogy a jégtömegek lassú nyomása következtében a medence összehúzódásától lehet tartani, tehát sürgősen rést kell ütni a jégfalon, nehogy a jéghegyeknek ebben a valóságos satujában szétmorzsolódjék a hajó. Ahogyan ehhez a művelethez John Hatteras hozzáfogott, már abból is látható volt, milyen erélyes ember.

Először is fokokat vágatott egyik jéghegy falába, s azon felkapaszkodott a csúcsára. Ott széttekintve észrevette, hogy nem lesz túl nehéz dolog utat vágni délnyugatnak. Parancsára a jéghegynek csaknem a közepén aknát vájtak. A hétfői nap folyamán el is készültek ezzel a sebtiben végzett munkával.

Hatteras nem számíthatott arra, hogy az ő nyolc-tízfontnyi lőport befogadó kis pokolgépei akár csak a legcsekélyebb hatást is elérik ekkora jégtömegekben. Ezek legfeljebb arra jók, hogy szétrepesztgessék a jégtáblákat. Tehát ebbe az aknafuratba nem kevesebb mint ezerfontnyi lőport tömetett, de előbb persze pontosan kiszámította, milyen irányban hat majd a robbanás feszítőereje. Ezt a robbantóaknát guttaperkával bevont hosszú gyújtózsinór kötötte össze a külvilággal. Az aknához vezető folyosót teletömték hóval, s jéghasábokkal fedték be, úgyhogy a következő éjjel egybefagyott az egész, s olyan kemény lett, mint a gránit. Ugyanis a keleti szél hideget hozott, s a hőmérséklet -11°-ra szállt alá.

Másnap reggel hét órára a Forward gőz alatt állt, készen arra, hogy a legkisebb nyíláson is egérutat nyerjen. Johnsonnak jutott az akna felrobbantásának feladata. A gyújtózsinór hosszát úgy szabták meg, hogy fél óráig égjen, míg tüze eléri az akna lőportöltését. Johnsonnak hát bőségesen volt ideje arra, hogy elérje a hajót. S tíz perccel Hatteras parancsainak végrehajtása után vissza is tért a hajóra.

Száraz és elég napos idő volt, a legénység a hajóhídon tartózkodott. A havazás elállt. Hatteras, Shandon és a doktor társaságában ott állt a hátsó fedélzeten, s órájára tekintve számlálta a perceket.

Nyolc óra harmincöt perckor tompa robbanás hallatszott, de sokkal kevésbé átható, mint amilyet vártak. A jéghegyek arcvonala hirtelen megváltozott, mintha földrengés rázta volna meg a tájat; vastag, fehér füstoszlop szállt magasan az égnek, s hosszú hasadékok csíkozták a jéghegyek lankáit, a jégcsúcsok légbe röpített darabjai sziklazáporként zuhogtak a Forward körül.

De a kijárat még nem volt szabad. A szomszédos jéghegyekre támaszkodó jégtömbök ott maradtak, szinte a levegőben függve, s attól lehetett tartani, hogy zuhantukban eltorlaszolják a kijáratot.

Hatteras egyetlen szempillantással áttekintette a helyzetet.

– Wolsten! - kiáltotta.

– Parancsára, kapitány! - szaladt oda a puskaműves.

– Töltse háromszoros lőporra a fedélzeti ágyút - rendelkezett Hatteras -; tömjön bele annyit, amennyi belefér.

– Hát ágyúgolyókkal megyünk neki a jéghegynek? - érdeklődött a doktor.

– Nem. Ez mit sem érne - felelt Hatteras. - Golyó nem kell bele, Wolsten, csak háromszoros adag lőpor. Gyerünk! Gyorsan!

Néhány perc múlva az ágyú meg volt töltve.

– Mit akar csinálni golyó nélkül? - kérdezte Shandon a foga közül.

– Majd meglátjuk - felelt a doktor.

– Kész, kapitány! - kiáltott Wolsten.

– Rendben! - szólt vissza Hatteras. - Brunton! - kiáltott oda a mérnöknek. - Figyelem! Néhány fordulat előre!

Brunton gőzt adott a dugattyús hengernek, és a hajócsavar mozgásba jött. A Forward közeledett az aláaknázott jéghegyhez.

– Célozzon pontosan a kijáratra! - kiáltotta a kapitány a puskaművesnek.

Wolsten engedelmeskedett. Mikor a kétárbocos már csak félkötélnyire volt onnan, Hatteras elkiáltotta magát:

– Tűz!

A parancsot földrengető dördülés követte, és a légrétegek megrázkódtatásától összeomlott jégtömbök belezuhantak a tengerbe. A légrétegek megmozgatásával célt ért Hatteras.

– Teljes gőzzel előre, Brunton! - kiáltott most a kapitány. - Egyenest a kijáratnak, Johnson!

Johnson kezében a kormánykerék. A gőz hajszolta kétárbocos, orrát a tajtékzó hullámok közé fúrva, ott suhant a szabaddá vált kijárat közepén. Éppen ideje volt: Alighogy a Forward elhagyta az átjárót, korábbi börtöne ismét bezárult mögötte.

Idegtépő pillanat volt, s csak egyetlen erős szív viselte el nyugodtan a fedélzeten: a kapitányé. A csodálatos műveletet szájtátva bámuló legénység önkéntelenül elkiáltotta magát:

– Háromszoros hurrá John Hatterasnak!