THOMPSON TENGERNAGGYÁ LÉP ELŐ

A Seamew volt utasai elég jól töltötték az éjszakát. Az elsüllyedt ágyak helyett a puha homok volt a nyoszolyájuk, s így is könnyen szemükre szállt az álom.

Bezzeg a hajnal első sugaraira még a hétalvók is fölébredtek. Mindenki talpra szökkent, tüstént meg akarták tudni, mit remélhetnek, mitől kell félniük.

Egy szempillantással fölmérték a keserű valót: néptelen pusztaság vette őket körül.

Előttük, a tengeren sehol egy vitorla. A vízből épp csak kilátszott a Seamew árbocainak csúcsa; a hajótörzs húsz méterrel mélyebben nyugodott hullámsírjában.

A túloldalon is csupán a szívszorító magány, a sivatagé. Partraszállásuk helyén a sziget mérföldnél is keskenyebb földnyelvvé szűkült. E sópikkelyekkel kivert, kietlen és meddő homoknyúlványt három oldalról a tenger vette körül, s csak északon kapcsolódott a sivár szigethez.

Milyen segítséget remélhettek ezen a tájon? Ki-ki tanácstalanul, szorongva tette fel magának e riasztó kérdést.

Szerencsére Pip kapitány ezúttal sem hagyta őket cserben.

Látván, hogy az utasok mind talpon vannak, maga köré gyűjtötte őket, és röviden vázolta helyzetüket.

Mi sem lehetett volna egyszerűbb.

Bizonyos körülmények folytán, amelyekre a kapitány most nem óhajtott kitérni, vészhelyzetbe kerültek a Sal-sziget délkeleti partján, a Hajótörés-földnyelv csúcsának közelében. Tekintve, hogy a Sal-sziget mindenben szűkölködik, föl kell mérniük, mi módon hagyhatnák el minél előbb.

A kapitány máris gondoskodott a legsürgősebbről: egy órája elküldte Morgand urat és az első altisztet a Déli-földnyelv csúcsán emelkedő világítótoronyhoz, amely nem esik messze szerencsétlenségük színhelyétől. A két küldött ott tájékozódhat és talán élelmet is szerezhet. Egyelőre nem tehetnek mást, mint hogy megvárják őket.

A kapitány e közlése hallgatói eszébe juttatta, hogy majd éhen halnak. A hajótörésük körüli zűrzavarban kissé elfeledkeztek az éhségükről, de ötven órája koplaló gyomruk most az első szóra annál hangosabb követelőzésbe kezdett.

Egyelőre semmivel nem verhették el éhségüket, s a várakozás próbára tette a türelmüket. Föl-alá járkáltak a fövenyen, az idő ólomlábakon vánszorgott. Szerencsére az időjárás szép maradt. Óráról órára erősödő, friss északnyugati szellő söpörte tisztára az égboltot.

Robert és az első altiszt csak nyolc óra tájt értek vissza expedíciójukból. Egy öszvérkordét kísértek, amelynek bakján néger kocsis ült. A kordé meg volt rakva mindenféle elemózsiával, s ez jó darabig mindenki figyelmét lekötötte.

Olyan tolongás támadt, hogy csak Thompson közbelépésére sikerült rendben szétosztani az élelmet. Végre mindenki félrehúzódott a maga jussával, s akkor jó darabig mélységes csönd lett, csak az állkapcsok csattogása hangzott.

Piperboom lenyűgöző látványt nyújtott. Egyik kezében egy négyfontos cipót, a másikban meg egy ürücombot szorongatott, s olyan szabályos ütemben emelgette az alkarját, akárha gőzgép dugattyúja volna. A hollandus útitársait ugyan lefoglalta a saját étvágyuk, mégis bénult döbbenettel szemlélték ezt a gépies nyeldeklést. „Még belebetegszik” - gondolták jó páran.

De Piperboom nem sokat törődött vele, mit gondolnak róla a többiek. Két keze úgy járt, akár a motolla. A cipó és az ürücomb azonos ütemben fogyatkozott, majd egyazon pillanatban vált semmivé. Piperboom ekkor összedörzsölte a kezét, s mint akit most már a világon semmi sem zavarhat, rágyújtott hatalmas pipájára.

Míg az utasok és a legénység az éhüket csillapították, a kapitány Robert tolmácsolásával tárgyalásba kezdett a kordé bennszülött tulajdonosával. Csupa bátorító dolgot tudott meg tőle.

A Sal-sziget, mondhatni, nem más, mint kétszázharminchárom négyzetkilométernyi sztyepp,¹ amelyen egy évszázaddal ezelőtt még nem is élt ember. A hajótöröttek szerencséjére ötven éve egy portugálnak az az ötlete támadt, hogy kiaknázza a sziget nevét adó sótelepeket, s a sóbányászat azóta körülbelül ezer lakost vonzott a szigetre.² Ezek - néhány halász, illetve nagyobbrészt sóbányász - sehol nem telepedtek meg olyan nagy számban, hogy egy város, vagy akár csak falu nőhetett volna ki a földből. Kivételt csak az a pár ház képezett, amely a sziget nyugati partján, a kitűnő horgonyzóhelyül szolgáló Murdeira-öböl mentén alkotott kisebbfajta kolóniát, ott, ahol a sóbányák termését a tengerhez szállító, szélhajtású csillerendszer végállomása van. Ha valahol, hát csakis ebben a tizenöt kilométerre fekvő falucskában lelnek segítségre.

Amikor minderről Thompsonnak is beszámoltak, azonnal fölkerekedett a bennszülöttel, hogy az utasok és poggyászaik részére elegendő szállítóeszközt kerítsen. Várakozás közben az utasok jobb híján újrakezdték reggeli sétájukat. De most, hogy a gyomruk teli volt, megoldódott a nyelvük, és ki-ki vérmérséklete szerint kommentálta a helyzetet.

Egyesek megőrizték nyugalmukat, mások elcsüggedtek, megint mások dührohamot kaptak.

Mr. Absyrthus Blockhead arca ezúttal kivételes módon nem a szokásos határtalan elégedettséget fejezte ki. A tiszteletre méltó visszavonult vegyeskereskedőt valami gond nyomasztotta. Izgett-mozgott, nyugtalanul tekingetett körbe, mint aki elvesztett valamit. Végül nem bírta tovább, és Roger de Sorgues-hoz fordult, akiben különösen nagy bizalma volt:

– Ezek itt a Zöldfoki-szigetek, ugye, uram?

– Úgy van - felelte Roger, nem tudván, hová akar kilyukadni a kérdező.

– No de akkor hol az ördögben van az a fok? - fakadt ki Blockhead.

– A fok? - hökkent meg Roger. - Miféle fok?

– Hát a Zöld Fok, a mindenségit! Nem mindennap lát az ember zöld fokot, úgyhogy én ezt, engedelmével, megmutatnám Abelnek.

Roger nagy nehezen visszafojtotta a nevetését.

– Fájdalom, uram - öltött gyászos képet -, erről kénytelen lesz lemondani. Abel úrfi sajnos nem láthatja meg a Zöld-fokot.

– Nem? Miért nem? - kérdezte a csalódott Blockhead.

– Mert felújítás alatt áll - felelte higgadtan Roger.

– Felújítás alatt?

– Igen, tudniillik kezdett elmenni a színe. Elvontatták Angliába, ott festik újra.

Ezt még Blockhead sem hitte el könnyen. Fürkészően nézett Roger-ra, de annak hősies erőfeszítéssel sikerült megőriznie a komolyságát, s Blockhead végül hitelt adott a szavának.

– Hát ezt jól kifogtuk! - sóhajtott.

– Ki bizony - bólintott Roger, és majd megpukkadt a nevetéstől, míg mókás útitársa visszatért az övéihez.

A dühöngők között természetesen Baker és Hamilton jártak az élen. Igazán nem volt nehéz dühbe lovallniuk magukat, hisz mi más okozta szerencsétlenségüket, mint Thompson fukarsága és felelőtlensége? Ezt senki nem vitathatta. Nem csoda, hogy az utasok többsége éppen a hadba hívó Baker köré gyűlt, aki arra szólított föl mindenkit, hogy Angliába visszatérve szálljanak harcba. Kardcsörtető szónoklata lelkes visszhangra talált.

Johnson személyében Bakernek váratlan szövetségese is támadt. Ez az utas, akinek eddig szinte szavát sem lehetett venni, most tajtékzott dühében. Bakernél is hangosabban kiabált, a legvadabb szitkokkal illette Thompsont és ügynökségét, s váltig fogadkozott, hogy be fogja idéztetni az angol igazságszolgáltatás minden lehetséges fórumára.

– Ez a korhely ki nem állhatja a vizet, s most mégis őrjöng, hogy szárazra került - nevetett Roger, aki távolról figyelte a forrongó csoportot.

Roger-n bezzeg sem a csüggedés, sem a harag nem vett erőt. Az ő jókedvét semmi nem ingathatta meg: az ilyen ember csatába is vidáman megy és a halálos ágyán is tréfálkozik. Lám, most sem hagyta cserben a jókedve, amikor erre a kopár szigetre vetette a sors.

Dolly jót nevetett a megjegyzésén.

– Szegény ember! - sóhajtott. - Hogy szenvedhet, amióta kiürült a hajókamra!

– Bizony, csak neki van joga panaszra - felelte komoly képpel Roger -, hisz az ő baja legalább érthető, de hogy a többiek miért lamentálnak...? Szerintem nem is képzelhetnénk élvezetesebb utazást. Vitorlás gőzhajónk varázsütésre tengeralattjáróvá vált, s én már türelmetlenül várom, hogy mikor lesz belőle léghajó.

– Ó be jó, léghajó! - tapsikolt Dolly.

– Azért én úgy vélem, hogy léghajóra aligha számíthatunk - jegyezte meg szomorkásan Robert. - Most, hogy a Seamew odaveszett, utunk sorsa is megpecsételődött. Külön-külön térünk vissza Angliába, olyan járművön, amilyen éppen adódik.

– De miért térnénk vissza külön-külön? - szólt Alice. - Thompson úr nyilván gondoskodik majd a hazautaztatásunkról, s mindnyájan együtt szállunk föl a legelső személyszállító hajóra.

– Az utasok biztosan - felelte Robert -, de a legénység és az ön alázatos szolgája már más lapra tartozik.

– Ugyan, ugyan! - szólt közbe vidáman Roger. - Ne is törjük a fejünket, amíg meg nem látjuk azt a személyszállítót. Hiszem, ha látom; gyanúsan egyszerű megoldás volna. Szerintem sokkal valószínűbb, hogy egy léghajó siet segítségünkre.

Thompson délután egy órakor tért vissza, vagy két tucat különféle, de egyformán öszvér vonta és néger kocsis hajtotta kordéval. Rögtön el is kezdték fölrakodni a poggyászt.

Az Általános Ügyintéző kevésbé volt levert, mint ilyen körülmények között elvárhatták volna. Hisz lehet valaki a földkerekség legderűsebb embere, de ha odavész a hajója és ráadásul a saját zsebéből kell kifizetnie majd száz ember hazautaztatását, mégis elkomorul. Ám Thompson mégsem tűnt túl bánatosnak.

Megvolt az oka, hogy ne búslakodjék: a szerencsétlenségért bőséges kárpótlásra számíthatott. Száz utas útiköltsége, igaz, komoly érvágást jelentett, másrészt viszont nem is érhette volna nagyobb szerencse, mint a Seamew teljes pusztulása. Thompson, aki egy jól fizető társaságnál kötött biztosítást a hajóra, bízott benne, hogy olyan összeget harcolhat ki az elaggott járműért, mintha vadonatúj lett volna. Ekképp lehet a hajótörésből gyümölcsöző vállalkozás, és az Általános Ügyintéző mérget vett volna rá, hogy számlakönyvébe végül is tetemes hasznot jegyezhet be.

Az Ügynökség aggályok nélkül fogja bezsebelni ezt a hasznot. Ezzel is tovább hízik majd az a takarékos gazdálkodással fölhalmozott csinos vagyonka, amelyet Thompson a partraszállásuk óta egy vállán átvetett táskában hordozott. Indulásuk óta ebbe a táskába gyömöszölte az utasok minden befizetését, összesen hatvankétezer-ötszáz frankot, beleértve a kiskorú Abel félárú jegyének ellenértékét is. Igaz, időnként ki is kellett vennie néhány bankót, hiszen innen fizette a szenet, a kirándulások és az élelmezés költségeit is, de kiadásai nem rúgtak nagy összegre. Ezen felül már csak a legénységet és az alkalmazottakat kellett kifizetnie, köztük Robert Morgand-t. Ezt a formaságot Thompson a falucskában szándékozta elintézni: bármilyen ágrólszakadtak is a lakói, papír és tinta azért ott is akad. Az ezután fönnmaradó összeget már nem terheli adósság, sőt ki is fog egészülni a biztosításból származó haszonnal. Thompson jóleső érzéssel találgatta, hogy mennyire fog rúgni a végösszeg.

A turisták két óra után néhány perccel indultak el, ki kordén, ki gyalog. A homokos talajon három órába telt, mire a Murdeira-öbölbe értek. Csakugyan, az öböl északi partján állt néhány ház; szerény együttesüket túlzás lett volna falunak nevezni.

A szigetnek ez a része már nem volt olyan vigasztalanul kopár. Itt-ott buckák emelkedtek, s a vékonyodó homokréteg alól helyenként gyér növényzettel tarkított fekete sziklatömbök dugták ki a fejüket.

Mihelyt megérkeztek, Thompson egy szánalmas fogadóban máris asztalhoz ült, és, mint tervezte, elintézte a kifizetéseket. Mindenki fillérre pontosan megkapta a járandóságát, s így Robert is egyik percről a másikra százötven frank vagyonra tett szert.

Az utasok eközben a fövenyen bóklásztak, és nyugtalanul tekingettek a tenger felé. Mégis Robert-nak lett volna igaza, amikor kétségbe vonta, hogy hamarosan újra hajóra szállnak? Murdeiránál csak néhány halászbárka ringott a vízen, hajó egy sem horgonyzott az öbölben. Mi lesz velük, ha hosszú időre tábort kell verniük ebben az isten háta mögötti sárfészekben, ahol a néger lakosság között eddig még a fehér faj egyetlen képviselőjét sem látták?

Egészen megkönnyebbültek, amikor Thompson ismét feltűnt. Odasiettek hozzá, türelmetlenül kérdezgették, milyen döntést hozott.

Thompson ártatlan képpel ismerte be, hogy semmilyet. Döntést csak akkor hozhat, ha legalább az alapvető tudnivalókkal tisztába jön. Robert, aki szerencsére már betéve tudta a bedekkerét, dióhéjban elmondta a legfontosabb ismereteket. Thompson szokatlan élvezettel hallgatta a felvilágosítást - no persze, hisz idegenvezetője szavai immár egy fillérjébe sem kerültek.

Robert hallgatósága megtudhatta, hogy a Zöldfoki-szigetek nagyszámú kisebb-nagyobb szárazulatból állnak, amelyek két csoportra különülnek el. Az első csoportot Santo Antão, São Vicente és São Nicolau szigete, valamint Santa Luzia, Branco és Raso szigetkék alkotják: nagyjából egyenes vonaluk hozzávetőleg északnyugat-délkeleti irányban húzódik. Ehhez a Barlavento-, vagyis „szél felőli” csoporthoz tartozik még a Sal-sziget és Boavista szigete is. Ez a kettő azután a második, Sotavento-, vagyis „szél alatti” szigetcsoportban folytatódik, amely körívének domború oldalát fordítja Afrika felé, és Boavistától délre sorra a Maio-, Santiago-³, Fogo- és Brava-szigeteket, végül a Rombo-szigetkéket foglalja magába.

Tekintve, hogy a koldusszegény Sal-szigeten nem maradhattak soká, először is azt kellett megtudniuk, nem várható-e, hogy a közeljövőben személyszállító hajó köt ki itt. Ha nem, akkor nincsen más választásuk: az öbölben horgonyzó halászbárkákból néhányon át kell kelniük egy másik szigetre, ahol nagyobb a hajóforgalom. Akkor viszont fontos kérdés, hogy melyik szigetre induljanak.

– São Vicentére megyünk - döntött habozás nélkül Robert.

São Vicente nem a szigetcsoport legnagyobb tagja, ám a kereskedelem mindig ide összpontosult, és gazdasági jelentősége ma is egyre nő. Fővárosa, Porto Grande kikötőjébe százával érkeznek a hajók, és ideiglenes lakosainak száma hússzorosan felülmúlja az állandó lakókét. Ebben a pompás és igen forgalmas kikötőben huszonnégy órát sem kellene várniuk, hogy Angliába készülő hajóra leljenek.⁴

Amikor a kapitányhoz fordultak tanácsért, ő is megerősítette Robert állításait.

– Hogyne, igaza van - mondta. - De sajnos, attól tartok, hogy ezzel az északnyugati széllel nem tudnánk eljutni São Vicentére, vagy ha igen, az több napba kerülne. Nézetem szerint ezekkel a bárkákkal ilyesmire nem lehet vállalkozni. Én inkább valamelyik szél alatti szigetet céloznám meg.

– Akkor csakis Santiagóról lehet szó - mondta Robert.

Santiago kereskedelmileg nem olyan jelentős, mint São Vicente, viszont ez a legnagyobb sziget, és székhelye, Praia, egyúttal az egész szigetcsoport fővárosa is. Praiának nagyszerű kikötője is van, éves hajóforgalma száznegyvenezer regisztertonnára⁵ rúg. Nyilván ott is könnyen találnak hazafelé tartó járművet, a távolság tekintetében pedig nincs különbség a két sziget között. Az egyetlen kifogás az lehet, hogy egészségtelen éghajlata miatt Santiagót „dögletesként” szokták emlegetni.

– Ugyan - szólt Thompson -, nem akarunk letelepedni a szigeten, és egy-két nap igazán nem számít. Ezért, ha senkinek nincs ellenvetése...

Előbb azonban még bizonyságot kellett szerezniük a személyszállító hajók kérdésében. Csakhogy ebben a félvad országban, ahol kormányzónak vagy polgármesternek még hírét sem hallotta senki, nem tudták, kihez forduljanak. A kapitány tanácsára Thompson, összes sorstársa kíséretében, egyszerűen egy csoport bennszülöttet szólított meg, akik kíváncsian méregették a hajótörött sokaságot.

Ezúttal nem feketékkel volt dolguk, csupán mulattokkal, akik a portugál telepesek és az egykori rabszolgák közös leszármazottai. Ruhájuk elárulta, hogy tengerészek.

Thompson nevében Robert megkérdezte az egyik mulattól, hogy a Sal-szigetről vissza lehet-e jutni valahogyan Angliába.

A zöld-foki matróz a fejét rázta. Nem, semmiképpen. A személyszállító hajók nem érintik a Sal-szigetet, más hajót pedig bajosan találnak. A passzátszelek évszakában, októbertől májusig, nem egy vízijármű kiköt a Murdeira-öbölben, főleg vitorlások, de mostanra már az utolsó sószállító is fölszedte a horgonyt, és október előtt aligha tér vissza.

Miután ez a kérdés ilyen egyértelműen eldőlt, nem habozhattak tovább. A tengerészek különben semmi furcsát nem találtak abban a gondolatban, hogy az utasok átkeljenek egy másik szigetre. Tengerálló bárkáikkal ők szükség esetén akár hosszabb útra is vállalkoztak volna. São Vicente kérdésében egy véleményen voltak a kapitánnyal: ilyen szélirány mellett jobb, ha nem is gondolnak rá.

– Hát Santiago? - vetette föl Robert.

E név hallatán a zöld-foki tengerészek összenéztek, s csak rövid gondolkozás után adtak választ. Valami nem hagyta őket nyugodni, de el nem árulták volna, hogy micsoda.

– Oda éppen el lehet menni - bökte ki végül egyikük. - Persze, attól függ, mennyiért.

– Erről azzal az úrral beszéljen - mutatott Robert Thompsonra.

– Rendben van - jelentette ki Thompson, amikor Robert lefordította a mulatt válaszát. - Ha a kapitány és maga velünk tart, ez a tengerész megmutathatja nekünk a számba jöhető bárkákat, s egyúttal megbeszélhetjük az utazás feltételeit.

Egy órába sem telt, és mindenben megegyeztek. A kapitány azt a hat bárkát választotta ki a hajótöröttek és poggyászuk elszállítására, amelyeket ránézésre a legmegbízhatóbbaknak ítélt. Közös megegyezéssel hajnali három órára tűzték ki az indulást, hogy minél többet hajózzanak nappal. Elkelt az elővigyázatosság, hiszen száztíz mérföldes táv állt előttük, és a legszerényebb számítás szerint is tizenhét órás útnak néztek elébe.

Senki nem tiltakozott. Örültek, hogy búcsút mondhatnak e kietlen szigetnek.

A csomagokat azonmód lerögzítették. Az utasok egy hitvány ebéd után igyekeztek elütni az időt valamivel: egyesek a fövenyen sétáltak, mások a földre heveredve szunyókálni próbáltak. A falucska kidőlt-bedőlt kalyibáinak vendégszeretetére egyetlen utas sem tartott igényt.

Az indulás órájában már mindnyájan talpon voltak. Mindenki kellő időben elfoglalta a helyét, és a hat bárka teljes vitorlázattal sebesen megkerülte a Teknősbéka-földnyelvet.⁶ Mint látjuk, Thompson följebb hágott a szamárlétrán: sorhajókapitányból tengernaggyá lépett elő.

Indulásuk után egy órával balkézre elhagyták a Sal-sziget déli földnyelvét, míg a felkelő nap fényében a távolban feltűnt Boavista.

Ritkaság az évnek ebben a szakában: az ég tartósan tiszta maradt. Északnyugatról elég élénk szél fújt, s a hat bárka azonos tempóban, hátfélszéllel haladt dél felé.

Nyolc órakor értek Boavista magasságába. Ez is lapos földdarab volt, épp olyan sivár homokpad, mint a Sal-sziget, csak a közepén meredt föl néhány bazaltcsúcs, egy hosszanti irányban húzódó, száz méternél is alacsonyabb kiemelkedés tetején.

Szemben nyílott az Angol-kikötő, amelynek partján néhány ház és kunyhó alkotja a sziget aprócska székhelyét, Rabilt.⁷ A kikötőben talán horgonyoztak hajók, de ezt ebből a távolságból nem lehetett megállapítani.

Néhány óra múlva már fölsejlett a horizonton Santiago szigetének legmagasabb pontja, a Santo António-csúcs. A hajótöröttek útjuk még távoli célja, a kétezer-kétszázötven méteres magaslat láttán éljenzésben törtek ki.⁸

Maio szigete közelebb esett, mint Santiago, de mivel alacsonyabb volt amannál, csak később látták meg. Délután két óra lett, mire megpillantották e sziget homokos partjait, és öt órára értek a magasságába.

Maio a Sal-sziget és Boavista szakasztott mása volt. Sehol egy folyó, egy forrás, egy fa, csak az egyhangú homoksíkság, amelyen szórványos sótáblák verték vissza a nap sugarait. Alig is hitték, hogy ez a hihetetlenül meddő lapály csakugyan háromezer emberi lénynek ad otthont.⁹

A szigetkék komor egyhangúságától kifáradt szem örömmel tekintett a déli látóhatárra, ahol gyorsan közeledett Santiago. Csipkés szegélyű sziklái, bazaltfalai, dús növényzettel borított barrancói¹⁰ kissé az Azori-szigeteket juttatták eszükbe, s bár nem is olyan rég még untatta őket, a kopár homoksíkok látványa után most igazi felüdülést hozott a növények féktelen burjánzása.

Este nyolckor kerülték meg a Keleti-földnyelvet, éppen akkor, amikor fény gyúlt a világítótornyában. Egy órával később, a leszálló éjben, meglátták a Praiai-öblöt nyugatról lezáró Tamaro-földnyelv őrtüzét. Még egy óra, és a Biscadas-földnyelv mellett befordulva a bárkák libasorban beúszhattak a kikötőöböl nyugodtabb vizére, ahol már a város fényei csillogtak.

Ám a zöld-foki hajósok nem e fénypontok felé tartottak. Alig kerülték meg a Biscadas-földnyelvet, máris teljesen szélbe fordultak, s megpróbáltak minél közelebb jutni a parthoz. Pár perc múlva már le is horgonyoztak, a várostól elég nagy távolságra.

Robert-t meglepte ez a manőver. Útikönyvéből pontosan tudta, hogy a nyugati parton van kiépített rakpart is. De hiába erősködött: miért, miért nem, a mulattok ragaszkodtak a tervükhöz, és a poggyászt szállító két bárka fedélzeti csónakjain elkezdték partra szállítani az utasokat és a holmit.

Az öböl keleti földnyelvét lezáró sziklafal lábánál állt egy kisebb szikla, ott tették ki egymás után az utasokat. Bedekkerének utalásaiból Robert rájött, hogy ez itt nem más, mint a használaton kívüli régi kikötőhely, és nem győzött csodálkozni szállítóik szeszélyén.

A hullámverés vadul csapkodta ezt a sziklát, és az éjjeli sötétség sem könnyítette meg a partraszállást. Nem egy utas megcsúszott a tengervíz által évszázadok alatt tükörsimára csiszolt grániton, s többen szándéktalan fürdőt is vettek. Végül mégsem történt említésre méltó közjáték, és tizenegy óra után pár perccel már minden utasnak szilárd talaj volt a lába alatt.

A csónakosok elgondolkoztató sietséggel eveztek vissza a bárkákhoz. Tíz perc sem telt el, s a hat vízijármű fölvonta vitorláit, irányt vett a nyílt tenger felé, és eltűnt az éjszakában.

De bármilyen rejtélyes volt is a viselkedésük, most sem az idő, sem a hely nem kedvezett a rejtély megfejtésének, mert az utasoknak mindenekelőtt saját helyzetüket kellett tisztázniuk. A szabad ég alatt nem alhattak, viszont hogyan szállítsák el a partra halmozott temérdek bőröndöt, ládát és útitáskát? Ismét a kapitánynak kellett döntenie. Úgy rendelkezett, hogy két matróz maradjon hátra a csomagok őrizetére, míg a többi hajótörött útnak indult a még távoli város irányába.

Mivé lett már az egykori rendezett menetoszlop, amelyet Thompson oly mesteri kézzel irányított! Most csak egy szedett-vedett, megtört társaság kereste csüggedten az útját a sziklatömbökkel teliszórt ismeretlen partvidéken, a vaksötét éjszakában.

Ez az út még a legedzettebb gyaloglókat is megviselte. Több mint egy óráig egy alig sejthető ösvényen haladtak, ahol lábuk minduntalan bokáig süllyedt a mély, süppedős homokba. Azután egy meredek út következett. Már rég elkongatták az éjfelet, amikor erejük utolsó megfeszítésével betámolyogtak a város első házai közé, ahol végre valami segítségre számíthattak.

Aludt a város. Sehol egy fény, az utcákon lélek se járt. Hogyan találjanak éjjeli szállást ennyi emberre a sötétség és a csönd birodalmában?

Úgy döntöttek, hogy háromfelé oszlanak. Az első egységet a kapitány és a hullámsírba tért hajó legénysége alkotta. A második élére Thompson állt; Baker természetesen vele tartott. Végül a harmadik csoport Robert nyelvtudására bízta magát.

Ennek a kompániának - ehhez csatlakozott Roger és a két amerikai hölgy is - nem kellett soká bolyongania, hisz Robert pár percen belül talált szállást. Olyat zörgetett a kapun, hogy attól a hétalvók is biztosan fölébredtek.

A zenebonára előkerült a fogadós. Kidugta az orrát az ajtó résén, és elképedt a váratlan vendégsereg láttán.

– Vannak szabad szobái? - kérdezte Robert.

– Szobáim...? - bámult rá a fogadós, mint aki kísértetet lát. - De hát honnan az ördögből jönnek? - fakadt ki. - Hogy a csodába kerültek ide?

– Hogyan, hogyan, hát hajón, mint bárki más - felelte türelmetlenül Robert.

– Hajón...? - ismételte az elképedt portugál.

– Hajón bizony - bólintott ingerülten Robert. - Mi van ebben olyan rendkívüli?

– Hajón...? - kiáltott fel újból a fogadós. - De hisz még nem oldották föl a vesztegzárat!

– Miféle vesztegzárat?

– A kirelejzumát! A szigeten vesztegzár van érvényben, s egy hónapja nem kötött ki nálunk hajó.

Most Robert hökkent meg.

– No de mi folyik itt? Miért mondták ki a karantént?

– Mert járvány tört ki a szigeten.

– Veszélyes?

– Meghiszem azt! Csak a város négyezer lakosából legalább húszan halnak meg naponta.

– A mindenségit! - fakadt ki Robert. - Szép kis tanácsot adtam én, hogy épp ide jöttünk. Még szerencse, hogy nem maradunk soká!

– Nem maradnak soká?! - kiáltott föl a fogadós.

– De nem ám!

A portugál nyugtalanítóan csóválta a fejét.

– Egyelőre, hölgyeim és uraim, fáradjanak utánam, megmutatom a szobáikat - szólt gunyorosan. - Szerintem nem fognak egyhamar kiköltözni tőlem. Holnap majd saját szemükkel láthatják: aki Santiagóba jön, az itt is marad.