SODRÓDÁS

Másnap, június 12-én reggel nyolc órakor Pip kapitány lejött a parancsnoki hídról - ott éjszakázott ugyanis -, hogy megnézze Bishop urat és a sebesült fűtőt. Mindketten jobban érezték magukat. Miután efelől megnyugodhatott, a kapitány a fülkéjébe vonult, és komótosan a következőket jegyezte föl a hajónaplóba:

„Jún. 11. Indulás reggel 10-kor La Orotavából¹ (Tenerife, Kanári-szk.). Úticél: London (Anglia). Megrendelő utasítására eltérünk az egyenes úttól. Nyugati irány. Délben megkerüljük a Teno-fokot. Meglátjuk La Gomera szigetét. Irány dél. Fél kettőkor irány délnyugat, La Gomerát jobb kézre hagyjuk. Ötkor El Hierro sziget partja mentén haladunk. Irány dél-délnyugat. Fél hétkor megkerüljük a Restinga-fokot (El Hierro, Kanári-szk.). Legénységi vacsora. Hétkor tiszti vacsora. Nyolckor Naos kikötő² magasságában, a parttól öt mérföldre a kazán megreped, a fenekétől három hüvelyknyire, és a tűz kialszik. Bishop főgépész arcán és mellkasán megég, míg fölhoz egy ájult, súlyosan sérült fűtőt. Jelenti, hogy a hiba kijavíthatatlan. A teljes vitorlázatot leeresztjük, préseljük a jobbszelet, északkeleti passzát. Előírásos fényjelzést adunk. Fél kilenckor fordulatot végzünk. A sötétség beálltával rakétákat lövünk föl, hiába. Kilenckor fordulat. Éjfélkor fordulat.

Jún. 12. Két órakor fordulat. Négykor fordulat. Napkeltekor kb. húsz mérföldre északra pillantom meg az El Hierro-szigetet. Félárbocra eresztjük a lobogót.³ Mélységet mérünk, nem ér feneket. Tovább sodródunk, elver utunkból az északkeleti passzát. Kilenckor, kb. harminc mérföldre az El Hierro-szigettől, szélirányba állunk. Irány dél-délnyugat, balszéllel a Zöldfoki-szk. felé.”

A kapitány kitette a pontot a mondat végére, majd ágyába feküdt és békésen elaludt.

Sajnos, a Seamew nem minden utasa rendelkezett akkora lelkierővel, mint a derék Pip kapitány, aki képes volt ilyen tömören és egyszerűen leírni a velük történt nem mindennapi eseményeket. Az előző este csak hajszálon múlt, hogy nem tört ki vakrémület, és az utasok nem rohanták meg a mentőcsónakokat, mintha hajótörés fenyegetne. Szerencsére mindenki ösztönösen megbízott a parancsnokban, akinek hidegvére lecsillapította a kedélyeket.

Az utasok többsége az éjszaka egy részét mégis a viharfedélzeten töltötte, megbeszélték a baleset körülményeit, megvitatták a lehetséges következményeket. A vitatkozók a legcifrább jelzőkkel illették Thompsont, aki ezek szerint nemcsak utasai erszényére pályázott, hanem még életveszélybe is sodorta őket. Bishop úr szavai elárulták, hogy Thompson bűnösen lelkiismeretlen, ám költségkímélő módon egy félig már kiérdemesült, roncsjelölt hajóra zsúfolta be őket - hisz sok jó ügyfél kis helyen is elfér. Így már érthetőbb volt, hogyan engedhette meg magának az Ügynökség az újabb és újabb árleszállításokat - aminek sok palimadár be is dőlt.

Az eset persze bekerült Baker noteszébe. Semmi kétség, csinos kártérítési summa üti majd a markát, ha ugyan alkalma nyílik angol bíróság elé tárni az ügyet.

Csakhogy az angol bírák messze vannak, míg tehetetlen hajójukat az óceán, a legkifinomultabb érvekre is süket világtenger veszi körül minden oldalról. Mi lesz most már velük? A tenger mely pontjára vetődik kiszolgáltatottan sodródó gőzösük?

Mégis, amikor látták, hogy Pip kapitány a parancsnoki hídról teljes nyugalommal vezényli a műveleteket, s hogy a Seamew összes vitorláját kifeszítve, felgyorsulva El Hierro szigetének déli partja felé veszi az irányt, máris kezdtek megnyugodni. Holnap már biztosan ki is kötnek a sziklafal egy beszögellésében, s turistáink hamarosan átszállhatnak egy menetrendszerű személyszállítóra.

A viharfedélzet lassacskán kiürült. Mire a kormányos éjfelet kongatott, a Seamew hátulján minden elcsendesedett.

Utasaink álma mégsem lehetett nyugodt, mert pirkadatkor már teljes létszámban ismét a fedélzetre gyűltek. Mekkora volt a csalódásuk, amikor az El Hierro-sziget partját, ahol kikötni reméltek, húsz mérföldre északra pillantották meg!

Csakis az nyugtatta meg őket valamelyest, hogy Pip kapitány most is úgy járkált föl-alá a hídján, mintha mi sem történt volna. De amikor látták, hogy az idő múlásával egyre csak távolodnak a szárazföldtől, újra elfogta őket a félelem.

Senki nem tudta, mire véljék a dolgot. Megkönnyebbültek, amikor a kapitány a nagy szalonba kérette az utasokat, hogy bejelentést tegyen.

A szalon egy szempillantás alatt megtelt, s az élénk társalgás zaja csak akkor ült el egy csapásra, amikor a kapitány belépett.

A parancsnok néhány egyszerű szóval vázolta helyzetüket.

Gőzgépe híján a Seamew nem számíthat másra, csakis a vitorláira. Csakhogy a gőzhajók árbocozatát nem erre tervezték. Vitorláik nem nyújtanak elegendő felületet a szélnek, ráadásul a hajó víz alatti része sem a legalkalmasabb arra, hogy a szélhez képest tetszőleges szögben haladjanak. Míg egy vitorlás képes a szelet „préselve” a vitorláiba terelni annak hajtóerejét, addig egy gőzhajó haladását törzsének legapróbb bemélyedése is befolyásolja, s ezért épp annyit oldalazik, mint amennyit előrejut.

A kapitány tehát nem ringatta ábrándokba magát, mégis megpróbált vitorlás módjára haladni, hiszen csakis így közeledhetett a Kanári-szigetekhez. Egész éjjel lavírozott, próbált teret nyerni az északkeleti passzáttal szemben. Ám, mint előre látta is, a hajó messzire eltért kitűzött irányától, annál is inkább, mert egy óránként két csomós sebességű áramlás is sodorta, amely a Golf-áram mellékágaként Afrika nyugati partja mentén tart északról dél felé.

Ilyen körülmények között őrültség lett volna, ha megmakacsolja magát. Inkább úgy döntött, hogy a tengeri áramlatokat és a szelet kihasználva a lehető leggyorsabban igyekszik eljutni egy vészkikötőbe.

Két cél lebeghetett a szeme előtt: a szenegáli francia birtokok⁴ és a Zöldfoki-szigetek. A kapitány ez utóbbit választotta. Mint hallgatóságának kifejtette, a távolság egyforma, viszont ily módon elkerülik Afrika partjait, amelyekhez nem mert volna ilyen csökkent képességű hajón közelíteni.

Egyébként nem volt miért aggódniuk. Kellemes szellő fújt, és itt, a passzátszelek vidékén valószínűtlennek tűnt, hogy ebben változás állna be. Olybá tekinthették hát, hogy utazásukat egyszerűen, különösebb kockázat nélkül, megtoldják pár nappal.

Beszéde végeztével a kapitány búcsút intett, tett róla, hogy a hajó az új irányba álljon, majd fölment a fülkéjébe, és elalvás előtt előírásosan följegyezte az iménti eseményeket.

A magukra maradt utasok lesújtottan álltak az imént még zajos szalonban, ahol most mélységes csönd honolt.

Thompson is csak most tudta meg mindazt, amit a parancsnok az utasaival közölt. Mindazért, ami velük történt, csakis a felelőtlen Általános Ügyintézőt hibáztathatták, ezt senki nem vitatta. Ám láthatóan őt is letaglózta a hír, így senkinek nem volt szíve szemrehányást tenni neki. Ő is épp olyan hajótörött volt most, mint ők maguk.

E síri csöndben hirtelen víg kacaj harsant. Mindenki megütközve nézett föl: Roger de Sorgues adta jelét kirívó vidámságának. Roger-t őszintén mulattatta, hogy viszontagságaik sehogy sem akarnak véget érni, és észre sem vette társai meglepődését.

– A mindenségit, uram! - csapott szinte barátilag Thompson vállára. - Szép kis utazásokat szerveznek az angol ügynökségek: induljon el gőzhajón a Kanári-szigetekre, vitorláson érkezik a Zöldfokiakra! Én sem tudnék jobb tréfát kieszelni!

Roger ellenállhatatlan vidámsága a két amerikai hölgyre is átragadt: föl is mentek együtt a viharfedélzetre, míg a szalonban maradtaknak ismét megoldódott a nyelve. Roger nevetése feloldotta a feszültséget, és bátorítóbban hatott bármi serkentő beszédnél vagy bölcs tanácsnál. Így mindjárt könnyebb szívvel tekintettek a nem várt utazás elébe, bár olyan derűlátó egyikük sem volt, mint a francia tiszt.

El kell ismerni, hogy helyzetük sokkal inkább borúlátásra adott okot. A Seamew nem sétahajókázásra vállalkozott. El Hierro és a Zöldfoki-szigetek legközelebbi tagja között körülbelül hétszázhúsz mérföldnyi távolság várt rá. Ötcsomós sebességgel számolva - mert együtt nagyjából ennyit adott ki a tengeráram és a szerény vitorlázat - legalább egy hétig fog tartani az út. Márpedig egy hét alatt Neptun isten szeszélyes birodalmában sok minden történhet!

Mivel a kétségbeesés úgysem segít, megemberelték hát magukat. A hajón az élet lassanként visszatért a megszokott kerékvágásba, s az órák egyhangúságát csak a rendszeres étkezések törték meg.

Az étkezések jelentősége alaposan megnőtt. Ahogy vonatokon is szokás, az utasok csak ettek és ettek, inkább unalmukban, mintsem éhségükben. Thompson meg csak hagyta, hadd egyenek, sőt Pip kapitány tudtán kívül pipogyán - s mint hamar kiderült, óvatlanul - még biztatta is őket, abban a hiú reményben, hátha így megbocsátanak neki.

Az időtöltésnek ez a módja különösen a rotterdami Piperboomnak volt ínyére. Az Általános Ügyintézőnek szinte testrészévé válván, ő is hallotta a robbanást, éppúgy, mint Pip kapitány bejelentését. Fölfogta vajon, hogy útirányuk módosítására kényszerültek? Föltehetjük, hogy igen, mert nem is egyszer pillantott az iránytűről a napra és vissza. De ha tán nyugtalan volt is, az étvágyát ez egy csöppet sem kezdte ki. Továbbra is a változatos konyhaművészet nagy kedvelőjének mutatkozott. Megsokszorozódhattak az étkezések, egymást érhette a sok breakfast, dinner, tea és luncheon⁵, az ő feneketlen gyomrában csodálatos sebességgel tűnt el mindegyik.

E nagyevő torz tükörképeként Johnson, a nagyivó, ha lehet, még tökéletesebb boldogságban úszott. Szüntelen erőfeszítéssel végre sikerült elérnie, hogy betegséggé vált holtrészegsége állandó szintre álljon be. Már a viharfedélzeten tett lökdösődő sétáiról is lemondott, s csak nagy ritkán sejlett föl imbolygó alakja. Immár szüntelenül aludt, legfeljebb azért kelt föl néha, hogy a magához vett szeszmennyiség révén újra álomba merüljön. Mit sem tudott a Seamew-t gőzhajóból vitorlássá lefokozó balesetről, sem a kényszerű útirány-változtatásról. De ha el is jut az agyáig mindez, ő aztán nem bánja. Hisz a szárazföldön biztosan nem rúghatna be annyira, mint ezen a jóféle szeszekkel ellátott hajón, ahol olyan paradicsomian érezte magát, mint aki végleg beköltözött egy kocsmába.

A fedélzeten a legboldogabb ember szokás szerint mégis a visszavonult vegyeskereskedő, Mr. Absyrthus Blockhead volt, akit a természet oly szerencsés jellemmel áldott meg. Pont a robbanás idején érte rendkívüli öröm: ő és leányai napok óta először tudtak fájdalommentes érintkezésbe lépni egy szék ülőfelületével. Már épp kezdett volna leülepedni az üdvös fejlemény fölött érzett örömük, amikor a felszökő gőz sivítása kizökkentette őket abból a testhelyzetből, amelytől az utóbbi időben egészen elszoktak.

Blockhead úr persze szörnyülködve látta, hogyan hoz föl a hajó gyomrából egy súlyos sérült egy másikat, és aggódva várta a híreket állapotuk alakulásáról. Félelmébe hamarosan mégis valami hiú elégtételféle is vegyült, amiért ilyen jelentős veszélynek lehetett kitéve. Ám amikor Pip kapitány végleg módosította az útirányukat, Blockhead urat fölvillanyozta a kilátás, hogy végre láthat egy zöld fokot, és máris tengernyi gondolat kezdett áramolni a fejében.

Blockhead úr eleddig sem habozott, ha vészhelyzetben a köz javára kellett működtetnie elméjét. Most is minden tőle telhető módon segíteni akart, hogy szaporább haladásra bírja a rest hajót. Először azt javasolta a kapitánynak, hogy a vitorlák összfelületét növelendő feszítsék ki a Seamew összes lepedőjét és törülközőjét is. Javaslata nem talált meghallgatásra, de ő nem futamodott meg, hanem személyesen ültette át a gyakorlatba elmés ötletét.

Feleségestül, összes gyermekeivel kiült a tatba, és zsebkendőiket kibontva reggeltől estig ott igyekeztek befogni a szelet aprócska vitorláikba. Majd amikor belefáradtak ebbe az egyhangú testgyakorlatba, fölálltak, libasorban a Seamew vitorláihoz járultak, és dagadó képpel jó nagyokat fújtak beléjük.

Ha Blockhead úr ismeri Arkhimédész törvényét, akkor tudja, hogy egy testre csak azon kívül eső pontból lehet erőt gyakorolni. Ám Blockhead nem tudta, mi fán terem Arkhimédész törvénye, és útitársainak nagy derültségére egy percig sem kételkedett benne, hogy érdemdús erőfeszítései jelentősen lerövidítik útjukat.

Talán túl sokat duzzasztotta az orcáit, vagy valami egészen más volt az oka, annyi bizonyos, hogy a harmadik napon Blockhead úrnak iszonyú fogfájása támadt, s így kénytelen volt beszüntetni a Boreásznak⁶ támasztott tisztességtelen konkurenciát. Jobb orcája két órán belül olyan elképesztő cipóvá dagadt, hogy azt egyszerűen lehetetlen szavakkal leírni. Blockhead úr így továbbra is a közderű forrása maradt: útitársai eddig tengerészeti próbálkozásait bámulták, most pedig rendkívüli arcduzzanatán ámulhattak.

De hogyan lehetséges, hogy miss Mary és miss Bess egyszerre édesapjuk támaszaként léptek föl? Megfeledkeztek volna kötelességükről? Beletörődtek, hogy Tigg a halál karmai között sínylődjék?

Mit kerteljünk: igen.

Hogyne, a keresztényi érzület e két angyali képviselője fájó szívvel és nem saját jószántából hagyott fel azzal a küldetéssel, amelyet a felebaráti szeretet mért reájuk. De sajnos be kellett látniuk, hogy végérvényesen új strázsa vette át nemes feladatukat, és más fogja visszatartani e sártekén Tigg elröppenni készülő lelkét. Mi történhetett a Teide megmászása közben, amelyben miss Mary és miss Bess kegyetlen lumbágója miatt nem vehetett részt? Nem tudták, de látták, hogy milyen következményekkel járt a magaslati túra. Miss Margarett Hamilton vette át a gyeplőt, és bár a két bájos nővér azóta többször megpróbálkozott védence visszahódításával, végül mégis kénytelenek voltak föladni a harcot.

Ám ha önfeláldozásuk mannáját nem is pazarolták többet e szerencsétlenre, sorsának alakulása azért nem hagyta őket hidegen: azt jósolták, hogy Tigg az ő segítségük nélkül valami szörnyűségnek fog áldozatul esni.

– Majd meglátja, drágám - szólt gyászos hangon miss Mary -, hogy rossz véget fog érni!

– Kezet fog emelni magára, drágám - felelte miss Bess, és beleborzongott.

Gyászos jóslatuk azonban aligha teljesülhetett be a közeljövőben. A Hamiltonék által felkarolt Tigg egyelőre gyalázatos hálátlanságot mutatott eddigi őrangyalaival szemben. Margarett Hamilton kisasszonyt persze egy csöppet sem zavarta Tigg emlékezetének kihagyása.

Atyja, Hamilton baronet viszont már korántsem volt ilyen elégedett. Amióta fölrúgták az útitervet, az ő életének egyensúlya is fölborult: nem volt mihez képest reklamálnia, és ez roppantul bosszantotta a szeretetre méltó baronetet.

Bakernek öntötte ki a lelkét, ám hiába. Ez már kijátszotta ütőkártyáit, és többet egyelőre nem tehetett. A két összeesküvőnek így nem maradt más, mint régi sérelmeik fölhánytorgatása, míg egy távoli napon, Londonban majd jogi úton szerezhetnek érvényt követeléseiknek, amiben nyilván sok megrövidített utastársuk is szövetségesük lesz.

Időközben telt-múlt az idő, és az utasok beletörődését lassacskán valami komor szomorúság váltotta fel. Minél tovább tartott az út, a nyugtalanságuk is annál nagyobb lett.

Pedig nem hiányoztak a fedélzeten a szerencsés természetű, jókedvüket minden körülményben megőrző emberek, és a minden veszéllyel dacoló szilárd jellemek sem. Hisz nem láttuk-e, hogy Roger és Dolly az előbbiekhez, Alice és Robert pedig az utóbbiak közé tartozott?

De mintha őrájuk is valami végzet sújtott volna le: négyesük rosszkedve még az általános komorságból is kirítt.

Alice és Robert között csak nőttön-nőtt a félreértés, mert egyikük sem szánta el magát a komoly beszédre. Az önérzetes Robert szégyellte volna folytatni, amibe a Teide csúcsán éppen hogy csak belekezdett, míg Alice úgy érezte, hogy már épp eleget mondott, s ezért inkább hallgatásba burkolózott. Mindketten úgy vélték, hogy félreértették a másikat, és gőgjükben bezárkóztak ebbe a fájdalmas és kilátástalan helyzetbe.

Ez a lelki zavar kihatott a kapcsolatukra is. Robert szándékosan szó szerint vette Alice szemrehányását, s ezért, ha csak tehette, mindig vele maradt. Kerülte viszont a négyszemközti együttlétet, így mihelyt Roger kivált a körükből, ő is odébbállt. Alice egy intéssel sem marasztalta Robert-t.

Roger fájlalta két társának elhidegülését, és hiába bontakozott ki napról napra az ő tiszta és akadálytalan szerelme, megszokott vidámságát mégis ború váltotta föl.

Ez a négy ember, aki a maga módján társai lelki támaszául szolgálhatott volna e nehéz napokban, mind szerencsétlennek érezte magát.

Mégsem ők voltak a legszerencsétlenebbek: e kétes dicsőségre Thompson tarthatott számot. Bármilyen felelőtlen és könnyelmű valaki, fölléphet olyan súlyos helyzet, amelyben még az ilyen ember sem marad közömbös. Márpedig most súlyos helyzetbe kerültek. Meddig kell majd a Zöldfoki-szigeteken rostokolniuk? Meddig tart majd az átkozott gőzgép megjavítása? Ráadásul amíg ott dangubálnak, Thompsonnak kell gondoskodnia az összes utas és a legénység - kis híján száz fő - szállásáról és ellátásáról. Ez a csapás minden reményét porrá zúzza, hisz a remélt haszon helyett óriási veszteséget könyvelhet majd el.

És akkor még számba se vette a visszatérésük után várható pereskedést. Baker nem tréfált. Az utasok a gőzgép robbanásakor életveszélybe kerültek, a hatalmas késés pedig kinek-kinek fölmérhető károkat okoz: ellenségeinek lesz mire alapozniuk vádjaikat. Lelki szemeivel Thompson már látta, hogy csődöt kell jelentenie.

Ami megtörtént, azt nem teheti meg nem történtté, de a jövőn még miért ne javíthatna egy kicsit? Ha udvarol egy keveset az utasainak, néhány lehetséges panaszost talán még levehet a lábáról.

De ez a reménye is megtört az általános levertség zátonyán. Mihelyt újra biztonságban lesznek a szárazföldön, ezek az elégedetlenek tüstént föllázadnak ellene. Thompson mindennel megpróbálkozott, hogy földerítse őket. Fölkérte Robert-t, hogy tartson előadást. Senki nem jött el. Valódi bált is rendezett, tortával és pezsgővel. Ám a gyér közönség épp olyan lehangolt volt, mint a zongora, és a táncos kedvűek hamar hajba kaptak azokkal, akik már inkább aludni tértek volna.

Thompson már amúgy is föladta volna a harcot, amikor egy újabb csapás porig sújtotta.

Mivel Teneriféből még úgy indultak, hogy Londonba tartanak gőzerővel, nem pedig a Zöldfoki-szigetekre vitorlákkal, ezért csak hét napi élelmet rakodtak be a hajóra. Ezzel senki nem gondolt, és Thompson a legmélyebb kétségbeesésbe zuhant, amikor június 17-én délelőtt tíz órakor Roastbeef bejelentette, hogy a Seamew-n, hacsak nem módosítanak az étrenden, már aznap estére elfogy az utolsó falat kenyér is.